A Mozgó Világ internetes változata. 2010 március. Harminchatodik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

Kőrizs Imre: Szolgálati közlemény

 

 

Valamikor még tavaly, év végén indult egy blog, ahol a bloggerek mindennap kipécézték és a kiéhezett kommentelők elé vetették egy-egy többé vagy kevésbé elismert költő általuk különösképp sikerületlennek ítélt versét. Ha egyesek szerint valami nem olyan jó, mint mások hiszik, és elő is adják az érveiket, az egy vélemény a lehetségesek közül, és mint ilyet tiszteletben kell tartani. (Ez csak annyit jelent, hogy komolyan kell venni: megfontolni és csak aztán elfogadni vagy elvetni.) Hogy valami nem jó, azt néha markáns formában szoktuk kinyilvánítani, és ezen is túlmegy, amikor valaki közvetlenül ezt a nemjóságot vonja érdeklődésének homlokterébe, ebből kovácsol ars poeticát, ezt teszi meg címernek és címnek: napiszarvers.blog.hu.

Általában már a közönséges tojásdobálás is túlmegy a véleménynyilvánításon – talán a másik fél puszta fizikai tárgyként való kezelése, beszennyezése a választóvonal –, de egy ilyen blog kicsit olyan, mint erkélyről hajigálni az arra járókat (sőt mintha az erkélyt is eleve tojásdobálási céllal emelték volna). Egy költő barátomnak fejtegettem ezt az egészet, azzal, hogy nem lehet-e talán mégis intelligensen fikázni, de közbevágott: szerinte nem lehet, mert ez a szó éppen a büntető jellegű, otromba kritika terminus technicusa.

Szóval nem is akartam írni erről az egészről. Annak, hogy most mégis meggondoltam magam, az az oka, hogy a blog megszűnt. Illetve az, ahogy megszűnt. Egyszer csak eltűntek a posztok, a kommentek, a dizájnelemek, minden, annyira hogy még a blog Facebook-profilját sem találom (korábban meg nem kerestem, késő bánat). Ha megszűnt, hát megszűnt, gondolhatnánk, „Hé tekhné makra, ho biosz brakhüsz”, ahogy a művelt rómaiak mondták, azaz a művészet hosszú, a fikázás rövid. Csakhogy ez az akarnok blog, úgy tűnik, nem magától szűnt meg. A fellelhető nyomok arra mutatnak, hogy az egyik kipécézett vers miatt hagyták abba, pontosabban a bloggerek szóvá tették, hogy a vers szerzője állami támogatást kapott – „Ennyit arról, hogy nem lehet megélni a költészetből. (BOTRÁNY)” –, és végül az erre kapott fenyegetések miatt lett vége. (A sors külön iróniája, hogy a kiprédikált költő, aki afféle Pilátusnak látszik ebben a Krédóban, éppen az internetes blogkultúra és az irodalom mindeddig példa nélküli módon sikeresnek látszó találkozási pontjáról indult.)

Nem tudom, pontosan milyen erőket hívtak ki maguk ellen, mindenesetre ezekkel a sorokkal köszöntek el, az illető vers közlése után néhány nappal: „Ekkora felháborodásra, fröcsögésre, névtelen, ámde kétségkívül fenyegető levélre nem számítottunk blogunk indulásakor. Megijedtünk. Letépjük a hangaszálat, letesszük a lantot. Tartson görbe tükröt a kedves kortárs költészetnek az, aki vetésforgóban tudja cserélni az anyját & már az óvodában is mesterszonett vagy bozótvágó-kés volt a jele. Mi leléptünk.”

Van itt néhány félreértés. Tíz hónapon át nagyjából minimálbért kapni az államtól, az még nem az isten lába, és az sem botrány, hogy ez az állam olyasmit is támogat, ami valakinek nem tetszik. A legtöbb embernek valószínűleg volna jobb jelöltje a támogatásra a kortárs költészetnél vagy a kortárs balettnél, egyáltalán a kortárs kultúránál. (Például, nemde, az egészség- vagy az oktatásügy. Vagy a kis- és középvállalkozások. Vagy a gázár.) De hát többek közt ezért választunk magunknak parlamentet, a kormány pedig azért kér fel szakértőket, mert külön-külön nem tudhatunk mindent. Hogy például ne csak aközött választhassunk, hogy az egészségtől kicsattanó bunkók vagy a folyamatos orvosi ellátásra szoruló lángelmék országa legyünk-e. (Ami pedig a görbe tükröt illeti, azt nem ez a blog, hanem, mondjuk, Karinthy Frigyes tartotta a kortárs költészetnek.)

Szerintem – magánvélemény! – nem kár a blogért, de az nagy baj, hogy így ért véget, ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Valahogy két lehetőség maradt, márpedig hogy jön ahhoz bárki, hogy rossz alternatíva elé állítson? Szóval vagy szégyent érzek, amiért ez megtörténhetett, vagy nem értem az egészet.

 

 

Amikor a múlt héten bekapcsoltam a rádiót, valaki hangosan Vajda Miklós Anyakép amerikai keretben című könyvét dicsérte élő adásban Gálvölgyi Jánosnak. Lassan kiderült, hogy Ungvári Tamás ad elő a – gondolom – rá jellemző svádával, és dicséri Vajda mellett Csoóri Sándort. Valami olyasmit mondott, hogy ha van valaki, akivel semmiben sem ért egyet, az Csoóri, de az mégis hallatlan, hogy egy kitűnő költő nyolcvanadik születésnapjáról az irodalom egy része nem vesz tudomást. Látatlanban azt mondanám, hogy Ungvári az élőbeszéd sodrában retorikus túlzásba esett: szerintem nem is olyan rengeteg dolog van, amiben ne értenének egyet, igaz, amiben mégsem – politikai természetű kérdésnek sejtem ezeket –, az bizonyára elég lényeges. Illetve sokan emlékeznek Csoóri Nappali hold című esszésorozatában húsz éve megjelent szavaira, amit se kiköpni, se lenyelni nem lehetett. Parlamenti dobbantó ácsolásáról volt szó, hogy a zsidóság egy részének akkor, az első szabad választások idején erre kivételes lehetősége nyílt volna. Még ma is nehéz erről normálisan beszélni, inkább elképzelem: „Editkém, gyorsan tedd oda a vacsorát, mert nagyon kivagyok, egész nap csak szögeltem, kalapáltam, nézd meg a kezem, tiszta vízhólyag, nem elég az endokrinológuskodás (KTSZ-vezetés, cipészkedés és így tovább), most még itt van ez az ácsmeló is, nagyon sokat kivesz belőlem.” Vagy az Edit is ácsolt? Meg a gyerekek?

Van egy szellemes példa annak megmagyarázására, hogy mi is a bor. Ha egy hordó szennyvízbe egy kanál bort löttyintünk, akkor eredményként szennyvizet kapunk. Ezzel szemben ha egy hordó borhoz öntünk egy kanál szennyvizet – akkor is szennyvizet kapunk. Azt hiszem, az irodalom nem így működik. Nem ismerem eléggé Csoóri életművét, de úgy érzem, az Anyám fekete rózsa semmivel sem lett rosszabb vers 1990 után, mint azelőtt volt, és úgy hallom, az, hogy a régi parasztházba belépőt megcsapja „a fölsárgított szoba földjének tonnás illata”, vagy hogy „a nagy huzatban mézes pántlikákon halott legyek röpültek” megbicsaklás nélküli hangon beszél a létezésről. Lehet, hogy olvasási stratégiák kérdése az egész: „Ki kéne ülnöm, ki egy térre, / ahogy a barbár kőszobrok kiülnek, / közel egy templomhoz, / vagy egy gótikus, tükrös áruházhoz” – írja Csoóri az Én, a kőszobor című versében. A szobor fölött „magas vasrudak csikorognának, / nagy égdarabokat lengetve tovább”, s ő, a kőszobor, ülne csak alattuk, „mint egy ember”. Nem olvasni Csoóri verseit: öncsonkítás. Akinek nem megy máshogy, talán olvassa egy ilyen szobor műveiként őket. Aztán majd meglátjuk.

 

 

A remekmű megjelenésének azonnali örömére a saját életemből – ki máséból? – én Petri Hogy elérjek a napsütötte sávig című versével kapcsolatban emlékszem, illetve Kemény Istvántól az Egy nap élet-re. Első pillantásra világos volt, hogy nem mindennapi versek, azóta több példányban is megvannak: folyóiratközlés, kötet, antológia, gyűjteményes kötet. Nem akarok túlzott várakozásokat kelteni, de efféle nagy érzésem volt a decemberi Alföld, azon belül Csehy Zoltán Webern halála című verse olvastán is. Aki nem ismerné: a pozsonyi költő az antik irodalom egyik legjobb élő fordítója, érzékeny tollán – kérjük nem csiklandozni! – mai magyar verssé változnak Horatius vagy Sztratón „táncsodált”, de a sokszor poros korábbi fordításokban oly kevéssé szerethető klasszikus sorai is. Költőként is hatott rá az antikvitás és a reneszánsz, de ebben a mostani versében egészen elrúgta magát az antik talapzattól. Csak az elejét és a végét másolom ide (de a hatoldalas versben a kettő között is minden rendben van): „Hány virágot tudnék kitalálni, / amíg tart a kijárási tilalom, / hány állatot, halat, követ még, hogy betöltsem a tükröt, / hogy éltessem a tükrözéselméleteket, / sóhajtott egykor a zenévé oldott Goethe az őszből, / és belebágyadt a megvalósulásba”, és: „A mi korunknak nem volt terasza, balkonja, / erkélye, télikertje, parkja, / a mi korunkból nem / lehetett csak úgy kimenni levegőzni.”

 

 

Kapcsolódó írások:

Kőrizs Imre: Folyóméter A címlap belső oldalán olvasható kis életrajzi összefoglalást nem kívánnám...

Kőrizs Imre: Étteremkritika „Forrott e haza mindenütt – mondja a költő egy történelmi...

Kőrizs Imre: Tíz bor tízért Van egy kedves barátom, egy igazi Stimmführer, vagyis az énekkar...

Kőrizs Imre: A zsidók a Tescóban – és más történetek A hipermarketekben, úgy látom, a drága, illetve darabolandó dolgok kitüntetett...

Kőrizs Imre: Átvilágítás Már rég láttam ezt az embert. Nem is tudom, öt-hat...

 

 

Cimkék: Kőrizs Imre

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK