A Mozgó Világ internetes változata. 2010 március. Harminchatodik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

Dalos György: Téli elégia

 

 

Berlin–Budapest, 2010. február 13.

A klíma nyomatékosan cáfolja a felmelegedéséről terjedő híreket. Egy berlini hajnalon mínusz tizenhét fokra süllyedt a hőmérő higanyszála. December közepe óta a hó nem tűnik el az utcáról, legföljebb az a kérdés, hogy egy-egy olvadás, majd a rákövetkező fagyás mennyire teszi síkossá az úttestet s ezzel kockázatossá a gyalogos közlekedést. Részemről statisztikailag évi minimum két elhasalás az arány, és jelentem, hogy az elsőt a Choriner és az Oderberger Strasse sarkán, január végén abszolváltam. Ezzel szemben a budapesti aszfalton csakis arra kellett vigyáznom, hogy ne lépjek olyan hóbuckába, amely szétáztatja amúgy vízálló, de kissé alacsony, komolytalanabb telekre szánt lábbelimet. A rendkívüli időjárás egyetlen súlyos veszteséget okozott nekem: lányom határozottan megtiltotta, hogy a jelen útviszonyok mellett felkeressem Julcsi unokámat, aki a Pasaréti tér felett kétszáz méterrel lakik szüleivel. A helyzetre mi sem jellemzőbb, mint hogy a közeli bölcsődébe szánkón szállították.

Gyerekkoromban egyetlenegyszer szánkóztam, 1954 januárjában. Akkoriban a Mártonhegyi úti klinikán tartottak kivizsgáláson, gumicsöves gyomortükrözéssel, vérképellenőrzéssel, röntgennel. Egy szép napon azután felöltöztettek, és egy észak-koreai kisfiúval együtt leszánkózhattunk a domb tetejéről, miközben lentről fényképezték a derűs szocialista gyermekkort és a proletár internacionalizmust egyszerre szimbolizáló jelenetet. Úgy is mondhatnám, hogy boldog lesiklásunk merő propagandamanőver volt.

A szép telet azonban szép tavasz és meg szebb nyár követte. A Mártonhegyi útról vonaton, majd teherautón fuvaroztak bennünket a farkasgyepűi gyermekszanatóriumba, ahol a bakonyi levegő mellett Izonicid tablettával és egy Pas nevű porral kezeltek, amelyet szörnyen keserű íze miatt ostyában kellett bevenni. Farkasgyepű igazi szenzációja mégis a korlátlan repeta volt – életemben először ettem annyit, amennyit akartam. Mi több: hízásversenyt is tartottak, és aki elérte az öt kiló súlygyarapodást, egy kerek tortát kapott ajándékba. Pár évtizeddel később vitán felül én lettem volna az abszolút nyerő, de akkori csenevész mivoltomban nem reagáltam a kalóriabombára. Az a fél év a Bakonyban mégis úgy maradt meg bennem, mint valami kommunista Varázshegy. Már régen ellenzéki voltam, szamizdatban és Nyugaton publikáltam, de még mindig megrendültem arra a gondolatra, hogy lehetséges egy rendszer, amely érdekelt abban, hogy a leszázalékolt portásnő tüdőbeteg fia kihízza magából a Koch-bacilusokat.

 

 

Lecsengtek a húszesztendős jubileumok: Berlintől Bukarestig több-kevesebb pompával és lelkesedéssel idézték fel a kerekasztalt, az újratemetést, a lipcsei hétfőket, Václav Havel elnöki nadrágpróbáját és a temesvári mészárlást. A németek természetesen a falomlás jubileumát helyezték előtérbe, s az 1989-es őszt némileg tényellenesen az újraegyesülés előjátékaként interpretálták, ami az eredményt tekintve igaz is, ám az eredeti célkitűzések között nem szerepelt. Mint ahogyan a negyvennyolcas magyar forradalom sem a hatvanhetes kiegyezést, hanem a maximumot, a teljes függetlenséget tűzte zászlajára. Az NDK-sok szemében már az is alig kivihetőnek látszott, amit akartak. Egyébként valamirevaló szociális vagy nemzeti öszszeröffenés csakis a nevezetes párizsi falfelirat jegyében képzelhető el: „Légy realista – követeld a lehetetlent!”

Idén nyilvánvalóan a német egység kerül az emlékezés előterébe. A hozzá vezető út állomásai: a keletnémet Népi Kamara márciusi többpártrendszerű választásai, vagy a júniusi valutaunió alighanem elszürkülnek a 2010. október 4-ére várható színpompa máris előresugárzó fényében. Sebaj! Volt azonban egy genuin NDK-esemény, amelyet nem Bonnban terveltek ki: a Stasi-központ 1990. január 15-i ostroma. Ez már a polgárjogi mozgalom leszálló ágában történt, és több köze volt a romló gazdasági helyzethez, mint a Neues Forum és a kormányoldal tárgyalásaihoz, amelyeken az ellenzék a belbiztonsági szervek feloszlatását követelte, nem téve különbséget rossz és jó főcsoportfőnökségek között. A lichtenbergi székház előtti megmozduláson ötvenezren jelentek meg – összehasonlításképpen Lipcsében október végén, engedély nélkül, négyszázezren demonstráltak. Az ellenzék úgynevezett „biztonsági partnerségben” működött együtt a rend őreivel, ám a lakattal-lánccal lezárt kapuk olyan Bastille-hatást teremtettek, aminek a tömeg nem tudott ellenállni. A tüntetők behatoltak az épületbe, törtek-zúztak, az aktivisták pedig lefoglalták a szupertitkos iratokat. Ebben a helyzetben a legyengült hatalom „sápadt vala és reszketni méltóztatott”, és beleegyezett Erich Mielke cégének feloszlatásába. Ezzel pedig lehetővé vált, Kelet-Európában egyedül, hogy a kényes kérdést az egyesülés pillanatától viszonylag tiszta eszközökkel oldják meg: létrejött a Gauck-hatóság, biztosították az aktákhoz való hozzáférés lehetőségét, és mindebből nem lett polgárháború.

Ugyanezen napokban Pesten a Dunagate-botrány lecsitítása végett, mint valami sakkbástyás helyzetben, beérték néhány főtiszt feláldozásával. Az akták azóta is szabadon lebegnek a jogűrben, tetszőleges botrányforrások, manipulálhatóak, hamisíthatóak, eltüntethetőek, önkényesen magyarázhatóak, hitelük, mint az inflációs pénzé, napról napra csökken. Ezt azért említem, mert mostanában általam fölöttébb tisztelt emberek gyakran kérdezik tőlem, akarom-e tudni, mi van a mágnesszalagokon, amelyek elvben tartalmazzák a Kádár-éra titkos ügynökeinek névsorát, mégpedig nemcsak a belső ellenzékkel foglalkozó III/III Főcsoportét, hanem, ha jól értem, a lehető legteljesebb körét is. Történészként, megfigyeltként és kíváncsi kortársként nagyon is szeretném tudni, mi áll bennük, és tudom, hogy ehhez jogom van. De megvallom, a tapasztalatok fényében kicsit félek is ettől a tudástól. És hogy megszerezzem, biztosan nem mennék olyan messzire, mint Orosz István, a szamizdat nyomdásza, aki a Nagyítás című folyóiratban kérdezi:

„Nem kellene-e polgári engedetlenségi mozgalmat indítanunk, és azt mondanunk, hogy addig semmiféle személyes adatot nem adunk át semmiféle állami hatóságnak, nem mutatjuk meg a személyi igazolványunkat, a jogosítványunkat, az adókártyánkat, amíg az állam nem szavatolja számunkra az információs önrendelkezési jogot, vagyis azt, hogy korlátlanul betekinthessünk az elmúlt rendszer besúgói által rólunk készült jelentésekbe?”

Hadd kérdezzek vissza: Van-e még ennek a javaslatnak alanya, létezik-e húsz év múltán ebben a fikázó, gyűlölködő társadalomban olyasmi, mint a másként gondolkodók ethosza, pártoktól független disszidenshagyomány?

 

 

2004 tavaszán abban a rendkívüli megtiszteltetésben részesültem, hogy a budapesti Könyvfesztiválon moderálhattam két Nobel-díjas, Kertész Imre és Günter Grass beszélgetését. Az eseményről a sajtó is bőségesen tudósított, s másnap reggel egy barátom felhívott, hogy közölje: az akkor még emberszabású Magyar Hírlap szombati számában kétszer is megemlítette nevemet. Ez a bejelentés oly kellemesen legyezgette hiúságomat, hogy fel se tűnt a közlés kaján mellékzöngéje. Nosza, megvettem a lapot, s a kultúrrovatban megbámultam a két világhírű szerző között virító ábrázatomat. Ezután buzgón kutatni kezdtem második előfordulásomat, de csak hoszszas keresés után bukkantam rá, igaz, egyenest a címoldalon. Itt tették közhírré, hogy az István, a királyban Koppányként jeleskedő énekes éveken át ügynöki jelentéseket írt társairól, s a III/III-as keresztségben a „Dalos” fedőnevet adták neki. Nos, ezen módfelett feldühödtem, s haragomat az sem enyhítette, hogy egy később leleplezett téglának a „Szilágyi Ákos” nevet adományozták.

Persze, tudtam, hogy a „cég” névadó fantáziája enyhén szólva mérsékelt volt, hiszen a megfigyelteket is konspiratív csúfnévvel látták el. Engem még meg is tiszteltek, amikor érdememen felül „Szervezőnek” tituláltak, ahhoz képest, hogy Kozák Gyula „Fecsegő”, Philipp Tibor „Csaló”, a hősiesen éhségsztrájkoló Pákh Tibor „Diétás” néven szerepelt a titkos nyilvántartásukban. Hogy Gadó Gyuri barátomat, aki egyebek közt a „Magyar Zsidó” című lapot szerkesztette, egyszerűen „Salamonnak” titulálták, az a mából nézve kísérteties érzelmi rétegekre látszik visszautalni. Máskor napközis színtű humorukat csillogtatták: így lett a felejthetetlen Csalog Zsoltból „Csalogány”, és néha az is előfordult, hogy fején találták a szeget: Kőszeg Feri például náluk „Szeges”, Kocsis Zoltán „Zenész”, Szabó Miklós pedig „Történész” megjelöléssel került be célszemélyeik nyilván szándékolatlanul összehordott Góthai Almanachjába. De hogy tisztességes, hatósági iratokban szereplő neveket spendíroztak megfélemlített, gyarlóságaikkal zsarolt vagy előnyökkel vesztegetett spiclijeiknek, azt még ma, húsz, huszonegy, huszonkét év múlva is kikérhetjük magunknak. Közben persze múlnak az évek, az évtizedek, elröppennek a pompás jubileumok, s az érzékenyek nemzedékével együtt lassan az érzékenység is kihal.

 

Kapcsolódó írások:

Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...

Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...

Dalos György: Sztrájkközi ejnyebejnye Dalos György Sztrájkközi ejnyebejnye Manapság annak, aki akár családi okból...

Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....

Dalos György: Névváltoztatások és egyéb szörnyűségek Berlin, 2010. november 3. Most kicsit megint rólam lesz szó,...

 

 

Cimkék: Dalos György

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK