A Mozgó Világ internetes változata. 2010 február. Harminchatodik évfolyam, második szám

«Vissza

Péterfy Gergely: Szellemváros

A folyón át

Amikor a férfi a révhajó pontonjához ért, már besötétedett. November vége volt, hideg eső szemerkélt. A betonoszlopra erősített ívlámpa, amelynek a pontonhoz vezető deszkapallót kellett volna megvilágítania, már napok óta nem égett; ezt csak sejteni lehetett abból, ahogy a sötét szinte rákövült a beton érdes felületére, sorjás éleire. A hajóban egyetlen lámpa világított, fent, a kormányállásban; halványsárga fényében a palló feneketlen ároknak tűnt. A szemközti part lámpái szórtak egy kevés fényt a szélben fodrozódó vízre. Az apró szemű esőben minden – a vízparti kavicsok, az uszadékfák nyálkás teste, a letaposott, hézagos gyep és a látóhatár peremén húzódó romok – higanyosan csillogott.

A férfi a betonoszlophoz lépett, és bal kezével ernyőt formálva a szél ellen az öngyújtó fényénél megnézte a menetrendet: a papír szerint még tíz perc volt az indulásig. A férfi tudta, hogy nem sokat jelent, mi van a menetrendre írva, de a gesztus maga legalább megnyugtatta. A láng meglibbent, megégette az ujjbegyét. A férfi a nedves, hideg betonhoz szorította a sebet; az orrát megcsapta a megperzselődött bőr szaga.

Más utas nem várt a hajóra, vagy az eső elől elhúzódtak talán a kőrisfák alá vagy a romos raktárépületbe, amelynek egy részét még védte az esőtől a plexitető. A révészek a lakókocsiban aludtak, csak a tévéjük kékesen villódzó fénye villant meg néha az ablakon. Talán az ajtóréseken jött, talán egy rejtett kéményen vagy szellőzőn, amelyet eltakartak a tetőt szegélyező parabolaantennák rozsdás tányérjai: átpállott ágynemű és bezsírosodott párnák hajszaga szivárgott a lakókocsiból. A férfi még egyszer megnézte az óráját, aztán mindkét kezét visszahúzta az esőkabát alá: az óra fémszíja egy pillanat alatt áthűlt a jeges vízpermetben. Hideg volt. Az idő napok óta romlott, egyre erősebb szél, egyre több eső, amely egészen a bőr alá hatolt. Képtelenség volt felmelegedni.

A férfi arra a fényképre gondolt, amelyet a busz padlóján látott. Egy szétszakadt újság darabja volt, amelyen már órák óta taposhattak sáros cipőikben az utasok; a képen egy repedezett falú, döngölt földpadlós terem közepén, bronzlábú kőkádban egy nő fürdött. A hab egészen végigkúszott a karjain és az egyik lábfején, amelyet kilógatott a kádból; csak az arca maradt szabadon, amelyen olyan közönyös kifejezés ült, mintha már egy ideje halott volna. A kád fölött csupasz dróton lámpakörte függött, de nem világított: a fény mintha a falakból áradt volna, körkörösen, egyenletesen. A férfi gondolkodott rajta, hogy felveszi a képet; egy vastagon recézett cipőtalp nyoma helyenként már kezdett megszáradni a sársávok pereménél, és a két anyag lassan összeolvadt, a színpettyekkel futtatott papír, amely a nőt rejtette, és murvaszemekkel kevert, agyagos sár, melyből rövid, sötétbarna szőrszálak meredeztek, mintha egy mókust tapostak volna halálra, vagy szőrmebundás nőt. Kedve lett volna letörölni a papírt, megtisztítani, és egy vaskos, nagy alakú könyv közepébe helyezni néhány napra, hogy kisimuljon. Épp csak megmozdította a kezét, de máris érezte, hogy több gyanakvó szempár szegeződik rá; nem akart kockáztatni: egy félreérthető mozdulat elég volt ahhoz, hogy keresztüllőjenek valakit.

A szél egyre erősebb rohamokban támadt, vízpermetet csapott a férfi arcába. Megnézte az óráját: a révészeknek már ébredezniük kellett volna, ha valóban indulni akarnak, de a lakókocsiból ugyanaz a villódzó, szürkéskék fény szivárgott, mint az előbb. A férfi az ajtóhoz lépett, és hallgatózott: két lassú, egyenletes légzést lehetett hallani; az egyik kicsit horkolt, a másik csak szuszogott, a két légzés egymást követte, a két ritmus egymáson bukdácsolt, az egyik néha előreszaladt, aztán megtorpanva bevárta a másikat, és viszont; mintha összeölelkezve aludnának. A férfi finoman megkocogtatta az ajtót. A horkolás abbamaradt. Megroppant a padló fémlemeze, papucsot kereső lábak motozása hallatszott. Az ablakban, amelyet utólag a keretre hegesztett vasrács védett, félrehúzódott a függönyként szolgáló pecsétes konyharuha, és egy álmos szempár kémlelt a kinti sötétbe.

– Idő van! – mondta a férfi, és az ablakhoz emelve a karját, az óra számlapját az üveghez kocogtatta. A szempár álmosan lecsukódott, miközben a lakókocsit egy nagyobb test mozgása rezegtette meg. Az ajtó résnyire nyílt, így még élesebben csapott elő a meztelen testek bűze.

– Ma már nincs járat! – hörgött ki a kövér kormányos, miközben átölelte és magához húzta álmos társát. – Nincs járat! Majd holnap!

A férfi az ajtó résébe próbálta csúsztatni a lábát, de a másik gyorsabb volt. Vigyorogva nézett ki az ablakon, még a nyelvét is kiöltötte. A férfi dühöngve rugdosta a az ajtót.

– A menetrend! A menetrend! – ordította, de bentről csak közönyös dörmögés hallatszott. A férfi még egyszer belerúgott az ajtóba, aztán kimerülten dőlt a jéghideg alumíniumnak.

Mindeddig a menetrend volt az utolsó, a zűrzavar és törvénytelenség áradatától még el nem mosott zátony, amely a rend kontinenséből megmaradt. A férfi még néhány hónapja is, az esti buszon zötykölődve szinte vallásos áhítattal gondolt a menetrendre, ami, legyen bármilyen felfordulás, változatlanul, időtlenül lebeg a horizonton, és a révészeket már-már afféle szent embereknek gondolta, akik felismerve a zavaros idők tanúságát, ellenszegülnek a zűrzavar áradásának, pillantásuk egy távoli, elérhetetlen mennyei birodalomra vetik, és halálukig követik e birodalom értelmetlennek tűnő, spártai törvényeit, dacolva a világ megannyi kihívásával, megvetésével és rosszindulatával. Sok éven át lehetett bízni a két révészben: a hajócska, lett légyen bármilyen barátságtalan idő, késői óra, már berregő motorral, barátságosan kivilágítva várakozott a folyó fekete hullámain, és óramű pontossággal vált el a pontontól és dokkolt be a túlparton. A visszatérő utasok különféle ajándékokkal kedveskedtek a révészeknek, élelmiszert, édességet hoztak, meg hasznos holmikat, meleg alsónadrágot, vízhatlan cipőt, elnyűhetetlen, szélálló viharkabátot, meg kesztyűt, kesztyűket tucatszám, hiszen a zord időjárás, a mérgezett, vegyszerektől zavaros és habzó víz és a durva hajókötél azokat koptatta el leggyakrabban. Aztán, ahogy a helyzet egyre rosszabbra fordult, és mindenkiben gyökeret vert a gyanakvás és a gyűlölet, az ajándékok lassan elmaradoztak, a hajócskát egyre kevesebb lámpa világította meg, eltűntek a vidám fényfüzérek a tatról, végül mind ritkábban indították be a motort, az utasok a hideg hajóban, vacogva várakoztak az indulásra. A révészek figyelme egyre inkább egymás felé fordult. Néha órákig kellett dörömbölni, mire nagy nehezen kikecmeregtek az ágyból, olykor meg a folyó kellős közepén állították le a motort, és a kormányállásban szerelmeskedtek órákon át, miközben a hajó tehetetlenül sodródott a zátonyok és rozsdásan meredező tankerroncsok között. A menetrend, amely korábban közmondásosan pontos volt, és afféle fogalommá vált, metaforák generálójává, lassan semmivé enyészett, és hovatovább anyagi formájában is megszűnt létezni: a díszes rézkeretbe foglalt, kalligrafikusan megírt és áttekinthetően, érthető jelekkel megszerkesztett pergamen egyik napról a másikra eltűnt, aztán néhány hét múlva a réztáblának is lába kelt; néhány nosztalgikus utas kiragasztott néha a betonoszlopra egy-egy hamisított, vagy úgynevezett álommenetrendet, de ezek a papirosok már semmi valóságosra nem utaltak, inkább csak a szertartás fenntartása volt a funkciójuk: aki igényelte ezt, odaléphetett, és megtekinthette az időpontok arányos oszlopocskáit, amely a már szinte az emlékezetből is kikopott vasár- és ünnepnapokat is tartalmazta, valamint a nyári és a téli időszámítás fordulónapjait. A révészek lakókocsija mindinkább erőddé változott: vasrácsokat hegesztettek rá, árokkal vették körül, és éjjel-nappal zárták: most már ellenségekké lettek ők, a révészek és az utazók.

A férfi tudta, hogy ha át akar jutni a szigetre, nincs más lehetősége, mint megkeresni valamelyik fuvarost: valamelyiket ezek közül a visszataszító, örökké éhes és dühös, emberhez alig hasonló, nagytestű nők közül, akik a folyóparti romokba húzódva várnak zsákmányra és kuncsaftra. Megaláztatás nélkül szinte soha nem lehetett megúszni egy ilyen találkozást; e fuvarosok szeszélyes természete általánossá tette a meggyőződést, hogy reménytelen időt pazarolni arra, hogy kiismerje őket az ember. Egy azonban biztos volt: akármikor fel lehetett keresni őket, semmilyen időpont és semmilyen időjárási körülmény nem képezett számukra akadályt.

A férfi, miközben a fűzfák vizes ostorként csapkodó ágai alatt megindult fölfelé a parton, meleg, finom fényekkel világított, kényelmes könyvtárszobájára gondolt, amely odaát várja a szigeten; elképzelte a kandallóban fellobbanó tüzet, a sárga lámpaburákat, amelyek épp a kellő fénykört vetik maguk elé vagy az ölben tartott könyvre; ajtaja ezüstkilincsét; a fahéjas almateát, amelynek emlékében el lehetett merülni a repedezett bőrfotel mélyébe húzódva, régi életének ebbe az utolsó erődjébe; mert sem a romos könyvtárépület raktáraiban, sem az igazgatói szoba fiókjainak mélyén, üres kartotékjainak fedezékében nem lapult már egyetlen teafilter, egyetlen kocka csokoládé, egyetlen, zacskójából elcsellengett savanyúcukor sem; a fahéjas almatea illata különös véletlenek összjátékából valahogy mégis megtapadt, és legerősebben éppen a repedezett bőrfotelben volt érezhető, bár az illat kiindulópontját a férfi a legtüzetesebb alapossággal sem volt képes felkutatni.

Pedig egész délutánokat töltött már el az ősz folyamán a kereséssel. Először szeptember végén érezte meg az illatot, azon a napon, amikor már a szórványos lövöldözés is abbamaradt, és a romos utcákat a hullaszállítók kordéinak keréknyikorgása töltötte be. A férfi a könyvtár füstölgő romjai közül tért vissza a különös véletlenek folytán épen maradt szobába, amely fölött úgy álltak meg az összeomló tetőgerendák, hogy a véletlen kuszaságában épp egyetlen, szilárd vázat alkottak, amikor az illat mintegy kézen fogta és a fotelhez vezette. Miközben minden idegszálában érezte a szoba mennyezete fölött az egymást szeszélyes kiismerhetetlenségben támasztó és feszítő gerendák szerteágazó és összekapaszkodó, kétségbeejtően instabil feszültségét, amelyet lehet, hogy egy légy szárnycsapása felborít, de talán egy láncos bomba sem tud megrendíteni, hisztérikusan kutatta át a bútor minden rejtekhelyét, varratainak találkozásait, amelyek az aprópénzt és kulcscsomót el szokták nyelni; egyenként végigpergette a könyvek lapjait, amelyek a fotel melletti szekrényben sorakoztak, hátha oda rejtőzött el a régi békeidők illatát árasztó, egykor oly kevéssé becsben tartott, mesterséges aromákkal feljavított, olcsó kis ajándék, de minden erőfeszítése hiábavaló maradt. Zihálva, térdeit öklével csapkodva rogyott le a fotelbe, mintha az élete múlna a keresés sikerén; csak délutánra nyugodott meg valamennyire, amikor a látóhatárt betöltötte a halotti máglyák fekete, zsíros füstje. A fahéjas almaillat másnap ugyanolyan tolakodó vidámsággal ölelte körül a fotelt, és mintha napról napra erősödött volna; olyan volt, mint egy csak számára fenntartott titkos gyógyforrás, amelynek már az emléke is visszaadja a fogytán lévő erőt.

A fűzfasor végén sötét bokorcsoport állta útját. A bokrok ágaira foszladozó nejlonfoszlányok akadtak, zizegve verte őket az eső. A véletlen is felfűzhette őket az ágakra, de jelek is lehettek, amelyeket a fuvarosok szánt szándékkal helyeztek el: akárhogy is, egy idegen világ határát jelezték. A férfi széthajtotta az ágakat.

A fuvarosok a felkelők oldalán érkeztek, és maguk a felkelők sem tudták, hogy miért csapódtak hozzájuk. Eredetileg alighanem szeretetvágy vezérelte őket. Azokból a nőkből alakultak át vízi lényekké, akiket az anyaotthonokban, árvaházakban, nevelőintézetekben ért a támadás. Legtöbbjük a gyerekét kereste, tébolyultan bolyongtak a romok között, aztán valahogyan egymásra találtak. A kormánycsapatok néhány csoportjukat likvidálták, ezért a folyópartokon kerestek menedéket, a nagy vízmérgezések idején, amikor senki más nem mert volna arra merészkedni: ezeknek a nőknek alighanem akkor már minden mindegy volt. A felkelők először akkor vették hasznukat, amikor kiderült, hogy a rendelkezésre álló hajók korántsem elegek az északról érkező élelmiszer-szállítmányok átjuttatására; a folyóparti táborokban lakó menekültek ekkor jöttek rá, hogy csodálatos módon kiismerik magukat a vízen. Évekig úsztak éjjel-nappal egyik parttól a másikig, vállukon és fejük tetején hatalmas élelmiszer-rakományokat cipelve, anélkül, hogy akár egyetlenegy is megfulladt volna közülük, és a csomagokban sem esett kár. A nők teste e mérhetetlen mennyiségű munkában soha nem látott módon megerősödött, és alkalmazkodott a vízi életmódhoz. Vastag zsírpárnákat növesztettek, mint a vízi emlősök, testük hengeresebbé, áramvonalassá vált, bőrük megvastagodott és beszürkült, orrnyílásaikat nyitni-zárni tudták, duplán redőzött szemhéjuk megvédte látásukat a felcsapódó jégtábláktól. Meleg, nyári napokon, a munka végeztével csapatostul heverésztek a langyos, part menti tocsogókban, boldogan hemperegtek az iszapban: ez az öröm kárpótolta őket gyermekeik elvesztéséért, de legalább megacélozta az életkedvüket önnön hasznosságukba vetett hitük. Amikor azonban az északi élelmiszer-szállítmányok elakadtak, mind kevesebb tennivalójuk akadt, kedvetlenségükben és csalódottságukban sokszor estek egymásnak, forrt a véres víz körülöttük, ahogy összecsaptak, nagy darabokat haraptak ki egymásból, nemegyszer lebegtek tucatszám holttestek egy-egy ilyen összecsapás után a feketén ringó vízen. Megesett, hogy csak azért raboltak el embereket, autókat, szinte bármit, hogy átvihessék a túlsó partra, majd aztán onnan ismét vissza. A sok zűrzavar miatt, amelyet okoztak, egy ideig a kormánykatonák és a felkelők is szabad prédának tekintették őket, amíg a prédikátorok fel nem léptek az érdekükben. Sikerült a nagy részüket kevésbé fontos folyópartokra terelni, a nagyobb szeméttelepek közelébe, ahol azzal múlatták az időt, hogy a roncsot és a hulladékot hurcolták, teljesen céltalanul, ide-oda a két part között, bár még így is megesett, hogy időnként elraboltak valakit, de a foglyaikat általában nem bántották, néhány napnyi kényszerű utaztatás után szabadon engedték valamennyit.

A túlélőkézikönyvek általában nem ajánlották, hogy a vízparton ragadt utazók a fuvarosok segítségével keljenek át a folyón, és mindenütt felhívták a figyelmet arra, hogy az egyszeri utazás könnyen válhat rémálommá: egyre-másra jelentek meg az elraboltak beszámolói, akiket szinte a végkimerülésig hurcoltak ide-oda ezek az alapvetően mégiscsak szánni való, szerencsétlen lények.

A férfi tisztában volt vállalkozása veszélyeivel, de nem volt más választása. Nem egyszerűen a hidegtől és az esőtől félt: mindenképpen, mindenáron vissza akart jutni, vissza kellett jutnia a könyvtárszobába.

A rend, amelyben egykor felnőtt, és amely egykor a vérévé vált, már csak távoli emlékként létezett abban a világban, amelyben bolyongani kényszerült. A zűrzavar, a romok, a nyelv széthullása, az értelmetlen kényszercselekvéssé változott egykori hivatások, a nyugalmas étkezést felváltó kétségbeesett, pánikszerű habzsolás, amellyel embertársai a tartálykocsikból kilöttyent maradékot nyalták az aszfaltról, az álmatlan, forgolódva töltött éjszakák: folyamatos kínlódást okoztak, amit csak fokozott a döbbenet, amikor azt vette észre, hogy embertársai már hozzáidomultak az új körülményekhez, és eszük ágában sincs kínjaikat azzal tetézni, hogy visszasírják a régi rendet. A központi hatalom, a sajtó, az elektromosság, az internet és minden egyéb összeomlása, majd részleges feltámadása után, amikor az ünnepi mámor leülepedett, mindenki fokról fokra kezdett alkalmazkodni a zűrzavarhoz és a kiszámíthatatlansághoz: első lépésként ők maguk váltak kiszámíthatatlanná. A polgárháború kényszerű választás elé állított mindenkit, de a döntéseket már nem észérvek vagy érzelmek alapján hozták, hanem a pillanat szeszélye szerint, vagy éppen az alapján, hogy ki hol tartózkodott, ki kibe tudott éppen kapaszkodni. A férfi ezeket a pokoli napokat a könyvtárszobába húzódva vészelte át, a bőrfotel mélyébe húzódva, amelyet a fahéjas almaillat övezett körül, mint egy láthatatlan védőpajzs. Ahogy a harcok első hullámai átcsaptak a városokon, majd visszaömlöttek, amikor a támadókból hirtelen menekülők lettek, majd a hullámzás lecsillapodtával már csak szórványosan hallatszott lövöldözés, és nagyjából mindenki ellenséget sejtett a másikban, de ezt legalább nem vezényszóra tette, a férfi kimerészkedett az utcákra; legalábbis arra a rommezőre, amely szeretett városa utcáiból maradt. A zokogástól fulladozva járta végig a számára egykor oly kedves helyeket, amelyek egy-egy megkapó, bár jelentéktelen részlettel, egy epszilont formázó falrepedéssel vagy egy különösen ritkán locsolt muskátlival az ablakban valamikor a szívébe lopták magukat, s amelyek helyén most csak szürke sár és törmelék omladéka terült el egészen a látóhatár pereméig. Késő éjszakáig bolyongott a kordékat húzó, halottak ruházatát fosztogató csőcselék között. Ismeretlen érzések mocorogtak benne, amelyektől először megrémült: a rend utáni vágyakozást felváltotta valami zakatolva gyorsuló követelőzés, amely zsigerei legbelsejéből gyűrűzött fölfelé. Egészen a könyvtárig futva tette meg az utat, holtfáradtan, zihálva esett be a könyvtárszobába.

A falakat a mennyezetig könyvespolcok borították, amelyeket tökéletes rendben töltöttek be a könyvek, saját, kényes ízlésének megfelelő válogatása a múlt remekeiből. Hosszú éveken át fejlesztgette, és valósággal műalkotásnak tekintette a könyvtárat: a gyűjteményben minden egyes könyv a kedvenc kiadásában szerepelt, és a polcokon sehol sem mutatkozott foghíj. Ezt volt a legnehezebb elérni, hiszen a könyvespolcok hosszának merőben formális szempontját kellett a lényegi szempontokkal összhangba hozni; a tökéletesség elérése követelt néhány fájdalmas döntést, néhány könyvet ki kellett hagynia a méret miatt, vagy másik kiadásra kellett cserélni, de néhány év alatt, miközben odakint minden összeomlott, a feje tetejére állt, tönkrement, mindörökre megváltozott, és a folyópartot, amely a szigetet körbeölelte, ellepték a fuvarosok hordái, sikerült elérni az áhított tökélyt. Lerogyott a fotelba, és gyors fejszámolást végzett: döbbenten kellett ráébrednie, hogy több mint három éve ügyet sem vetett a világra. Mint aki álomból ébred, szédelegve botorkált ki a könyvtár épületéből a polgárháború dúlta utcákra, s aztán tíz év telt el a rendetlenség és káosz kínjai közt: az egyetlen, ami megtartotta benne a reményt, és egyáltalán, az élethez fűzte, az a tudat volt, hogy a könyvtárszobában, amelyet csodálatos módon érintetlenül hagytak a változások, ott áll a tökéletesség, amelyre oly rengeteg időt áldozott.

Az ágak összecsapódtak mögötte, az ágakra akadt nejloncafatok zizegve csapkodtak az esőben. A férfi megérezte a talpa alatt a fuvarosok ürülékének fagyott kupacait. Nem merte meggyújtani az öngyújtóját, vakon tapogatózott előre, és nem kellett hosszú utat megtennie, hogy arcának érzékeny bőre megérezze a sziklák tövében heverő nagy, kövér testek melegét. Orrát megcsapta édeskésen bűzlő kipárolgásuk. A sziklafal sötétjéből lassan árnyékok váltak ki, és imbolyogva felemelkedtek. A férfi megtorpant. Kezét védekezőn tartotta maga elé.

– Át szeretnék menni… át kell mennem. Kérem.

Az árnyékok között mocorgás támadt, szuszogás, nyögés hallatszott. Aztán egy fuvaros kivált a többiek közül, és a férfi elé vonszolta magát. Hasának és combjainak vastag, keményre cserzett bőre csikorogva horzsolódott a kagylóhéjakkal kevert kavicson. Úszóhártyás kezében petróleumlámpát tartott, amelyben halvány fény pislákolt a kormos üveg mögött. Hatalmas feje volt, szomorú szemei mélyen csillogtak a többszörös bőrredők között. Szürkéslila ajkait kétfelől mély ráncok határolták, amelyek még keserűbbé, még kétségbeesettebbé tették az arckifejezését. Haját vörösre festette, kezének körmein lekopott, vörös lakk maradéka látszott. A dereka körül valamiféle csipke maradékát tekerte, egyik lábán tűsarkú cipő, amelyet körbenőtt a szürke hús és a lábujjak közül lifegő úszóhártya. Szomorúan, szinte kábán, mohósággal kevert gyanakvással nézett a férfira, aki tudta, hogy a szerződés ezzel a gesztussal létrejött, és hogy nincs más teendője, mint ráülni a fuvaros hátára, és felkészülni a felcsapódó jeges víz érintésére.

A fuvaros elégedetten mormogott, amikor a férfi a hátára ült. Teste megrázkódott, és hullámzó fókamozgással a víz felé evickélt. Piros lakkretiküljét, amelyet eddig pántjánál a bal csuklójára tekerve viselt, lecsavarta és a hátára csapta, a férfi lába közé, mint egy kantárt. A vízhez érve a mozgása felgyorsult, és hatalmas csobbanással vetette magát a feketén habzó, vegyszerszagot árasztó hullámok közé. Meglepően gyorsan manőverezett a rozsdás, fekete hajóroncsok és sodródó uszadékfák között, és hamarosan kiért a nyílt vízre.

A férfi boldogan pillantotta meg a távolban a szigetet övező betonkerítés körvonalait, amely mögött, a rommezőn túl ott magasodott a könyvtár épülete. A fuvaros egyre jobban élvezte a mozgást, a férfi érezte, ahogy a test kéjesen megrázkódik, vonaglik alatta. Hörgés és sóhajok szakadtak fel a fuvaros torkán, bugyborékolva, habos nyálat fröcskölve. A túlpartot hamar elérte, a férfi már látta a betonkerítés fölé magasodó, üszkös őrtoronymaradványokat, a szögesdrót tekercsei megcsillantak a halvány csillagfényben. A fuvaros hasa alatt megcsikordult a kavicsos, parti föveny, amikor sunyi pillantást vetett hátrafelé, kacéran félrefordítva a fejét, és a férfi kétségbeesetten érezte, ahogy a nagy test hirtelen fordulatot vesz, és újra, ficánkolva és kéjesen, megindul a nyílt víz felé.

 

 

Kapcsolódó írások:

Péterfy Gergely: Ujjgyakorlat Péterfy Gergely Ujjgyakorlat Az első zenetanár, akinél megfordultam, terjedelmes,...

Péterfy Gergely: Pannon mese Harmadik fejezet: amelyben a színészek elfelejtik a szerepet, Szíriában...

Péterfy Gergely: Nyaralás Péterfy Gergely Nyaralás A gyanútlanul kék dalmát tenger, egészen...

Péterfy Gergely: Ernesto fia Péterfy Gergely Ernesto fia – Nézd, elég nagy szarban...

Péterfy Gergely: Leni Riefenstahl második élete Péterfy Gergely Leni Riefenstahl második élete Nyilván tudjátok, milyen...

 

 

Cimkék: Péterfy Gergely

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK