A Mozgó Világ internetes változata. 2010 február. Harminchatodik évfolyam, második szám

«Vissza

Lángh Júlia: Nusi – avagy egy asszony élete

 

 

Nusi jön, talált valakit, aki idehozza kocsival, nincs kétszáz forintja a buszra a közeli városkából a faluig. Amikor fölhívtam, csak annyit mondott, rengeteg híre van, de nem telefontéma, sokkal hosszabb annál, el se fogom hinni, már megint mi történt.

Összeszedték nagy nehezen a pénzt a lánya lakodalmára, sokaktól előre kunyorálták a nászajándékra szánt összeget, emlékszöl, ugye, tőled is, hogyne emlékeznék. Aztán a Hajni fiúja, az egymillió forinttal a táskájában, útban a vendéglő felé, mert úgy volt, hogy ő fizeti be az összeget a közelgő lagzira, betért a helyi kaszinóba – útba esett –, és ripsz-ropsz eljátszotta az egész egymilliót.

Hát mennyibe van az, mondja Nusi, rátesz egyszer százezret, elveszíti, aztán megint százat, azt is elveszíti, tíz forduló elég, és oda a pénz.

A csávó először nem merte bevallani, azt hazudta, hogy ellopták tőle. Aznap Nusi a lányával Veszprémbe ment, kinézték a két ruhát az esküvőre, amit majd a lány az apai féltestvérétől kap nászajándékba. Kettőt, persze: fehér menyasszonyi ruhát, és éjfél utánra piros menyecskeruhát, így dukál.

Megyünk haza a lyányommal Veszprémből, igen szép ruhákat választottunk. Hát ott ez a fiú, nagyon lóg az orra. Mi a bajod, mondom, semmi, aszongya. Ismerlek én, látom, hogy valami bajod van, a kutyaúristenit neki, hát mondd el, micsináltál?

Hogy őt leütötték, valami horzsolást is mutatott az arcán, és kikapták a kezéből a táskáját. Nusinak rögtön gyanús volt a történet, egy kis horzsolást bárki odakaparhat; bemegyek a városba, mondta, megtudom, mi történt. Nem kellett messzire mennie, a következő sarkon összetalálkozott Feri bácsival, a nagybátyjával, aki történetesen aznap szintén a kaszinóban múlatta idejét, kuglizni jár oda, vagy kártyázni. Hát ő a saját szemével látta, ahogy a vőlegény fölteszi a rulettra és elveszíti a lakodalomra gyűjtött pénzt.

Te, szemét állatja, meg ne lássalak soha többet a lakásomban, de még csak itt a városban se, üvöltött vele Nusi, hogy a holló vájja ki a szemedet, te rohadék köcsög! Közben hazajött a fia, a Tibi, meg még egy fiú a rokonságból, alaposan összeverték és kirúgták a vőlegényt, aki ekkorra már nem is volt vőlegény.

Hajni eléggé gyorsan magához tért, mondja az anyja, nem bánkódott nagyon. Látod, milyen jó, hogy így történt, vigasztalták, később durvább lett volna a csalódás. Hogy ez milyen egy ember. Nem is ember az ilyen.

Nem vagyok biztos benne, hogy a lány gyorsan kigyógyult. Inkább büszke, és nem mutatja a bánatát. Ritka gyöngyszem a Hajni. Huszonegy éves, és szűzen őrizte meg magát, amíg el nem jön az igazi, amely igazit – már évekkel ezelőtt – anyja, apja, testvérei minden tiltakozása ellenére egy olyan fiatalemberben találta meg, akinek már két családja is volt, két városkában, olyan 40-50 kilométeres körzetben. Tudta ezt mindenki, a Hajni is, de hát nagyon szerelmes volt. Az anyja már csak azért sem akarta ezt a házasságot, mert nem lehet igazi lagzit tartani, ha az egyik félnek egyszer már volt családja, pláne kétszer is. Aztán már elfogadta, hogy a lányának tényleg ez a férfi kell, de nem akarta, hogy a fiú megszöktesse a lányt, mert akkor se lehet lagzit tartani. Őneki se volt annak idején, ő is megszöktetve került az urához, ahogy a nagyobbik lánya, a Lola is. Legalább most a kisebbiknek legyen igazi lakodalma, a menyecsketánccal majd bejön a pénz, amit befektettek. A lány is igazi lagzit akart, képes volt ezért türelmesen, szűzen kivárni, hogy a rokonság végre engedjen a láthatóan kitartó szerelemnek; végül a két család megegyezett a lakodalomban.

Ennek az álma foszlott szerte, nyomtalanul, a rulettasztal fölött.

Hogy fog most már a Hajni férjet találni? Mindig otthon ülős fajta volt, az anyjának segít a piaci árusításban, már ha egyáltalán van mit, ha sikerült a lomizás, ami egyre nehezebben megy. A lány otthon mindent serényen megcsinál, de amikor munkára jelentkezik, takarítónőnek, felszolgálónak, elárusítónak, bárminek, amit hirdetnek, valahogy számára még sincs sosem hely. Volt, amikor másoktól visszahallottam, mesélte, hogy meg is mondták: azért, mert cigány vagyok. Hajni elvégezte a nyolc általánost, el is ment utána szakiskolába, szakácsnak tanult volna, de a második évben kimaradt, erről csak annyit mond szemérmesen, hogy nem bírta a matekot, túl nehéz volt. Matek kellett a főzéshez? Bizony, sóhajt megadóan.

Szép, hajlékony, karcsú lány. Néhány éve még kövérkés, lassú mozgású kislány volt; biztos a szerelemtől szépült meg ennyire. Annak idején hirtelen kezdett hízni, azután, hogy a testvérbátyját olyan rettenetes körülmények között elvesztette. A jóképű Norbi, aki mindig úgy vonult végig az utcán, mint egy győztes hős, a lányok kedvence Norbi, akit autórádió-lopások sorozata után elkaptak, a veszprémi várbörtönbe került, ahol egy verekedés miatt magánzárkába tették, és ott fölakasztotta magát. Tizenhat éves volt. A halotti toron a férfiak a rokonságból azt beszélték: nem értik, hogy történhetett. Többen is jól ismerték a várbörtönt belülről, azt mondták, nincsen ott a zárkákban olyan magasan se radiátor, se kilincs, hogy valaki fölakassza magát a cipőfűzőjére, egyáltalán, hogyhogy meghagyták a hosszú cipőfűzőjét?

Nusi napra kereken egy éven át viselte a gyászt a fiáért. Emlékszem, tavaszi napsütésben állt megszokott fekete ruhájában a tornácon, mosolygott: holnap leteszem a gyászt. Holnap lesz egy éve… – ekkor már nem mosolygott, hosszan, szorosan átöleltük egymást. Másnap benézett hozzám, megmutatta új, kék-fehér mintás ruháját.

Kisebbik fia, Tibi, akivel kisgyerekkorában jóban voltam – gyakran bejött hozzám, néha segített ezt-azt a kertben, de inkább beszélgetni szeretett, szívesen látogatott mindaddig, amíg nem próbáltam tanulásra rávenni, akkor elmenekült, hiába ígértem fájdalommentes korrepetálást –, ugyanolyan nyúlánk, jóképű, elegáns mozgású nagyfiú lett, amilyen szegény bátyja volt. Illegális dolgokba ő szerencsére nem megy bele, vele az a baj, hogy olyan csélcsap.

Én már nem is tudom követni a Tibi szerelmi-házassági ügyeit, pedig egyszer menedéket is adtam neki, távollétemben az én házamban bújtak meg, amikor elszöktetett egy lányt, akit nem akartak hozzáadni; ilyenkor a tökös roma gyerek megszökteti, eltűnik vele néhány napra, ismeretlen helyre, ezután a család kénytelen hozzáadni a lányt, hiszen megesett a szégyen. Nusi nekem így mesélte akkor. Na de aztán a Tibi mégse azt a lányt vette el (még így se adták hozzá, szöktetés után), hanem az Aranyt, aki egyébként már a másik lány szöktetése idején terhes volt tőle. Arany odaköltözött hozzájuk, Tibi nem sokat törődött vele, ritkán volt otthon, de Nusi szerelmesen pólyázta, etette, ölelgette a csecsemőt, megint egy unoka, a gyerek, az mindig boldogság, a menyével sem volt elégedetlen, rendes lánynak látszott.

Azután, egy teljes év sem telt el, az történt – éppen ugyanezekben a zavaros napokban, amikor a Hajni vőlegénye eljátszotta a pénzt, meséli tovább az új híreket Nusi –, hogy Tibi otthagyta Aranyt és a kisbabájukat. Most egy Bodza nevű csaja van, az olyan, mint én vagyok, így mondja Nusi, vagyis oláhcigány, Arany beás volt. Sajnálom, hogy így történt, Arany tanult lány volt, szociális munkás, állása is volt, onnan ment gyesre. Egyszer hosszan faggatott afrikai élményeimről, látszott, hogy érdekli, senki más a családból nem kérdezősködött ennyit a világról. Azt reméltem, mellette Tibi talán kicsit megembereli magát. De nem. Ma is csak az öt elemijével lébecol, Tibi, ha nem végzed el az általánost, még egy nyavalyás jogsit se kaphatsz, mondtam neki még annak idején, amikor megpróbáltam tanulásra bírni, vállat vont, ugyan, azt meg lehet venni a piacon. Tibi most Bodzával lakik, de naponta hívja az anyját, mit főztél? kérdi, aztán átmegy hozzá enni. Múltkor azért hívta föl, mert tudni akarta, hogyan készíti az anyja a tojásos nokedlit. Ellenőrizte a Bodzát, hogy jól csinálja-e – és Nusi hatalmasat nevet.

Aztán még ott van a Lola. A nagyobbik lánya, az előző házasságából, az a Lola, aki hét éve elhagyta az urát és a lányát, a kicsi Pamelát, hogy egy új pasit kövessen, másik városba költözött, a kislányt otthagyta az anyjának, éveken át felé se nézett, nem csoda, hogy Pamelával annyi baj van. Őt is próbáltam kicsit tanítgatni, leginkább az olvasást gyakoroltuk, megbeszéltük, mit olvasott, értelmesnek és érdeklődőnek látszott, de az iskoláját nem szerette, azt mondta, a tanítónő egy boszorka. Ezt mindig újra elmondta, állította, hogy igazándiból boszorkány, és ártó varázslatokat tud. Nusi szerint nehéz volt Pamelának ez az iskola, és minden rábeszélésem ellenére, hogy hagyják meg ott, nem buta lány, bírni fogja, átrakta egy „könnyebb” iskolába, valami kisegítőfélébe, ahonnan már nyilván nem lesz kiút. Pedig Nusi tudja, hogy a kiút a tanulás, legalábbis szóban elismeri. De nem bír átvergődni a nehézségeken.

Lola most visszaköltözött az anyjához, hét év után kirakta a pasija. Pamela csúnyán bánik vele, ami csak viszonzása a múltnak… Nusi a nemrégiben nagy nehezen megszerzett nyolcadik emeleti bérlakásában befogadja minden tékozló fiát és lányát, és gondoskodik mindenkiről.

Előzőleg jó kis házikóban laktak a város szélén, bérelték egy helybéli asszonytól, akinek haszonbérleti joga volt a mostohafiai tulajdonában lévő házhoz. Egy ideig minden rendben ment, ők, a bérlők, rendbe hozták a házat, kifestették, bevezették a villanyt, minden hónapban rendesen fizették a lakbért, húszezer forintot. Nem volt ez egy szuperház, a budi kinn az udvaron már megtelt, de a szippantók nem voltak hajlandók kiszállni, mert sehol a közelben nem volt már budi, egyetlen szippantásért pedig el se indulnak. De azért jó volt ez a házacska, udvarral, kis raktárhelyiséggel, ahol tárolni lehetett az árut, mielőtt a piacra vitték. Mindenkinek jutott hely, a konyha halványzöldre, az egyik szoba rózsaszínre, a másik világoskékre, a beugró sárgára festve, a vitrinben a lomizásból összeszedett legszebb darabok, aranyszegélyű tányérok, négyszögletes csészék, rózsamintás dekorációk, karkötők és nyakláncok. Nusi innen akasztott egyszer a nyakamba egy kis elefántos láncot, tudta, hogy gyöngéim az elefántok, megfigyelte, mit szeretek, afrikai ruhát is kaptam tőle. Ha belépett egy házba, úgy nézett körbe, hogy egy szempillantás alatt fölmérte, milyen ott a stílus, az ízlés, és az áruraktárából mi az, ami ahhoz passzol. Mindig talált pontosan nekem való dolgokat, akkoriban – másfél évtizede – még a faluban laktak, én nemrég költöztem oda, szőnyeget, függönyt, lámpákat tőle vettem. Jó stílusérzéke volt, nem értem, miért nem sikerül neki újabban a kereskedés. Amikor megismerkedtünk, még sikeres árus volt a használtcikk-piacon. Igaz, mára már mindenkinek nehézségei vannak, most azt meséli, szigorították a lomizást, nem lehet már Ausztriában cuccokat gyűjteni, hiába nyitott a határ, ha az osztrák rendőr elkap, kemény büntetést kapsz.

Az évek során fokozatosan átalakult a viszonyunk, én korrepetáltam a gyerekeket, azaz Tibit nem lehetett, de Hajni szorgalmasan járt hozzám, nyelvtant, történelmet és németet tanultunk egész nyáron, ősszel gyönyörűen ment át a pótvizsgákon. Finom, csöndes kislány volt, szívós akarattal, hogy sikerüljön figyelnie és megtanulnia a leckét. Nusi mindig hozott nekem valamit, még rácsos ágyakat is a sorozatban érkező unokáknak, már nem engedte meg, hogy vásároljak tőle, hát hiszen te meg törődsz a gyerekeimmel, nem igaz? Ha a piacon megálltam a standjánál beszélgetni, mindig a kezembe nyomott ezt-azt, na, vidd már el az unokáknak. Norbi borzalmas halála idején kerültünk igazán közel egymáshoz.

Akkoriban az ura börtönben volt, méghozzá negyvenvalahány éves cigányember létére, életében először. Két vagy három évet kapott egy durva családi jelenet után, amikor hirtelen dühében a szemtelenkedő nagyfia, a Norbi felé hajított egy kést. Mentők, kórház, nyolc napon túl gyógyuló seb. Az apának pedig letöltendő évek; a konyhában jelenlévő teljes rokonság vallomásával szemben a bíró annak adott hitelt, amit egy részeges parasztember vallott, aki odakinn az udvaron állítólag azt hallotta, hogy az apa kiabál: megöllek!

Nusi becsületesen eljárt a beszélőkre, pedig nem volt olcsó mulatság, a csomag, amit vitt, meg a vonatjegy. Közben eltartotta egyedül a családot. Néha segítették Pestről az ura testvérei, előfordult, hogy pénzt küldtek, vagy meghívták magukhoz valamelyik gyereket. Most istenesen bántak vele, de nem volt mindig felhőtlen a viszony: Nusi többször is említette, részletezés nélkül, hogy az urának a magyar cigány rokonsága szokta éreztetni vele, hogy ő meg oláhcigány. De hogy az ura börtönbe került, rendesek voltak, segítették.

Be-benézett hozzám egy kávéra, néha felsóhajtott: tudod, hogy könnyebb nélküle? Több a munka, de legalább senki se nehezíti. Megvagyunk mi magunkban a gyerekekkel, jó, hogy nincs itt az az állat, és nem ordibál. Mindig durván kiabált a gyerekekkel, mondta Nusi, tudom, korábban is emlegette. De máskor meg arról beszélt, hogy mégiscsak nehéz férfi nélkül, ő egyedül lomizni nem tud, nincs jogsija, mindig szerezni kell valakit, aki vezet. És nehéz azért is, mert a Norbi – aki a testi sérülésből hamar kigyógyult – egyre jobban elkanászkodik, nincs itthon férfi, aki kordában tartaná. Akkor bezzeg nem merne autókat föltörni, ha itt volna az apja.

A történet folytatását már ismerjük. A temetésre az apa kétnapos kimenőt kapott. A toron egy ideig egymás mellett ültünk, arról beszélt, hogy odabenn hetenként jár egy pszichológushoz, és ez nagyon jó, mindent elmondhat, kibeszéli magát, nem is tudja, mi lesz, ha majd kijön – ekkor már csak néhány hónapja volt hátra –, ez neki hiányozni fog. Miután kijött, hetekig csak az ágyán hevert és bámulta a plafont. Nusi őrjöngött, hát mi hasznom van nekem ebből az emberből, nyugtatgattam, az a szerencsétlen mostanáig csak ezt csinálta a sitten, adj neki időt, hogy visszaszokjon az életbe.

Nehezen ment. A férfi szégyellette magát, hogy ő most már börtönviselt ember, mindenki tudja a faluban, és azt javasolta, költözzenek el. Úgyis sok adósságot halmoztak föl – valóban nem ment úgy az üzlet a családfő nélkül –, adják el a házat, vegyenek valahol egy másik faluban olcsóbbat, a különbözetből kifizetik a tartozásokat, és az is jó lesz, hogy az új helyen már nem fogják ismerni a múltját.

Így is történt. Eleinte nem akadt vevő, de a polgármester csakhamar úgy döntött, megveszi a házat a falunak, közösségi célra, így mondta. A polgármestert bizonyára az is motiválta – nem én voltam az egyedüli, aki erre gyanakodott –, hogy elköltözzön a falu egyetlen roma családja. Pedig az asszony mindenkivel jóban volt, derűs és őszinte természetén nehéz lehetett kifogást találni, de a kisfiú, a Tibi, sokak szerint igen szemtelenül viselkedett. Hiába mondtam azoknak, akik szidták a gyereket, hogy érdekes, velem mindig kifejezetten udvarias és segítőkész, magával, persze, vágták a fejemhez, lennének csak tyúkjai, tudná, hogy ki lopja őket! Egyáltalán nem voltak tyúklopások a faluban.

Azóta jó néhány év eltelt. Nusi, ha eljön hozzám, mindig leballag a hajdani házukhoz, bánatosan látja, milyen elhagyatott, már omladozik, senki rá se néz, lám-lám, csakugyan nem volt igaz az a terv a közösségi házzal… Nem a ház kellett a falunak, hanem az, hogy ne lakjanak ott cigányok. Nusi nyugodtan és tényszerűen állapítja meg a dolgokat, nem minősít, ebben él, hozzászokott.

Egy ideig keveset találkoztunk. Viszonylag messzire költöztek, biciklivel semmiképpen sem elérhető, buszon is csak nehézkes átszállással; ritkán látogattuk egymást. Máig bánom, talán ha a közelben vagyok, Hajni folytathatta volna a szakácsiskolát, nem lehet az a matek olyan nehéz, ha van, aki segítsen.

Nusival leginkább a piacon találkoztunk, gyakran csak azért mentem oda, hogy lássam, de előfordult, hogy nem is volt kinn. Ilyenkor tudtam, hogy megint nincs mit árulnia, nem jött össze a lomizás. Nemcsak az üzlet ment rosszul, a házasság is, az ura folyton csak üvöltözött, végül elváltak. A férfi maradt a házban egy új asszonnyal, Nusi pedig a három gyerekkel – Hajni, Tibi és a kis Pamela, akinek már hivatalosan is a gyámja lett – beköltözött a közeli kisvárosba. Itt elhomályosodik a történet, én csak egy fekete lyukat látok: a hárommillió forint, amit a közös ház feléért Nusi kapott, valahogy szertefoszlott, semmilyen beruházás nem lett belőle, ha nem is házba vagy lakásba, ahhoz kevés lett volna, de legalább egy használt minibuszba vagy utánfutós autóba, a piacozáshoz. Hova lett az a sok pénz, az istenért? Nusi csak mosolyogva széttárta a karját, hát igen, elment, nem is tudom, mire. Nem volt az olyan sok.

Egy ideig rokonoknál húzták meg magukat, aztán megtalálták azt a jó kis házat, amit olyan nagy gonddal rendbe hoztak, de ahonnan egy idő múlva ki lettek tessékelve, mert a barátságos asszony, a haszonbérleti joggal, nem védhette meg őket a mostohafiaitól, akik végül megtudták, hogy kiadta a házat, méghozzá „büdös cigányoknak”, és beperelték. A jog az ő oldalukon állt, miután közölték, hogy el akarják adni a tulajdonukat, így aztán a bérlőket jogosan kitehették.

Hosszas keresés következett. Hirdetésre odamentek, akár venni, akár bérelni akartak, a tulaj vagy a közvetítő, mihelyt meglátta őket, nemet mondott. Lehetőleg venni akartak, és mindenképpen házat, soha nem is laktak máshogy. El tudsz te minket képzelni egy emeleti lakásban? Nem, tényleg nem tudlak. De hogyhogy vennétek egy házat, honnan lenne rá pénzetek? Hát azt mindig el lehet intézni, mondta Nusi mosolyogva. Van egy ember a banknál, a mi emberünk, az elintézi, hogy kapjunk hitelt. Ez végül mégse jött össze, talán nem is sikerült volna, de amúgy sem akadt számukra megvehető ház.

Így kötöttek ki végül az egyetlen helyen, amit elérhető áron nekik bérbe adtak: egy nyolcadik emeleti lakásban. Még nem voltam az új helyükön, Nusi meséli: tudod, milyen szép onnan a kilátás? Rálátunk mindenre a környéken, előttünk vannak körben a hegyek, lenn a völgy, és éppen szemben a naplemente… jó kinézni az ablakon, sokszor elálldogálok ott, és csak bámulok kifele.

Egyikünk sem emlegeti, hogy ez volt az, pontosan egy emeleti lakás, amiről azt mondtuk: el sem tudjuk számukra képzelni. Micsoda nyereség, amikor a valóság jobb a képzeletnél! Nusi szerintem nem is gondol korábbi véleményére, örül az újdonságnak, ilyen még nem volt eddig az életében: tágas kilátás a magasból.

Különben is szereti a változásokat. Az otthonát is mindig átrendezi, legyen már egy kicsit másképpen. Régebben egy ideig a falat se lehetett látni a szobájában a rengeteg színes művirágtól, aztán mindent kidobott, illetve nyilván, remélem, eladott, és stílust váltott. Velem is pörölt, amikor nem lehetett már tovább áttologatni nálam a bútorokat, innen oda, onnan ide, pusztán azért, hogy másképp álljon, mint eddig, csakhogy a falra erősített könyvespolcok már nem hagytak több lehetőséget. Ebbe nehezen nyugodott bele. Változtass már! Ne legyen minden ugyanúgy! Az jó, ha mindig másképp áll a szoba, meglásd, örülni fogsz neki! Bosszantott, hogy úgy beszél velem, mintha egy tárgyaiba ragadt, mozdíthatatlan vénasszony lennék, minek nézel te engem, nincs nekem bajom a változásokkal, öt országban húszféle helyen laktam, kérkedtem, nevetett, átlátta a helyzetet, és nagyvonalúan megengedte, hogy az ágyam egyelőre abban a sarokban maradjon, ahol volt.

Efféle diskurzus minden tavasszal lezajlik köztünk, amikor egy hétvégén eljön hozzám, hogy együtt nekilássunk, és alaposan kitakarítsuk, életre keltsük a házat. Övé az ablak, enyém a könyvespolc, de mire azzal végzek, ő már porol, rakodik, ha valamit el akarok bliccelni, például nem muszáj elhúzni azt a nehéz szekrényt, rám kiabál, még hogy nem? és már húzzuk is. Igaza van, sűrű pókhálóvilág szőtte be hátul. Leküld domesztoszért a boltba, halovány környezetvédő berzenkedésemet lesöpri, ez fertőtlenít, értsd meg, fertőtleníteni muszáj. Mire a függönyöket kimosom és teregetem, már felsikálva a szoba, minden ragyog. Közben főzök, legyen tartalmas táplálék, amikor majd lerogyunk, fáradtan, és büszkén az eredményre. Egyszer pórul jártam, pedig éppenséggel valami nagyon finomat akartam kínálni: a sült húshoz indiai fűszert (garam masalát), a zöldsalátához olívaolajat használtam, hát az én barátném majdnem köpködni kezdett, de rossz ez, pfuj, de fura íze van; még szerencse, hogy hagymás krumpli is készült, különben éhen maradt volna. Szigorúan kioktatott, hogy milyen a jó saláta: a leveleket le kell forrázni, és úgy tenni ecetes-cukros vízbe. Nem rajongtam a gondolatért.

Üldögélünk a fűtött szobában, közös emlékeket idézünk. Majd jövök ám megint tavasszal segíteni, számíthatsz rám, ahogy én is számítok rád, mi mindig segítjük egymást, mondja, és ez így is van, finom meleg árad a cserépkályhából, kisebb testi nyavalyáinkat kezdjük emlegetni, meg az életkor súlyát. A lányom lehetne, de nem érzek generációs különbséget, öt gyereket nevelt föl, akik még felnőttként is az ő szárnyai alá bújnak vissza, ha bármi baj van; keményen végigdolgozta az életét, ő is kezd fáradni. Mesél az Antiról is, ritkán szokott. Az Anti a legidősebb fia, az első házasságából, Lola édestestvére. Emlékszem arra az időre, amikor őt is látogatta a börtönben, de mindig keveset beszélt róla. Nem volt még nagykorú a gyerek, amikor valami szörnyűséget csinált, de nagyon nagy szörnyűséget, meg is bánta, megbűnhődött érte, mondta az anyja, amikor Anti végre kiszabadult. Rendes életet kezdett, megnősült, gyereke lett, de aztán ott is elromlott valami, a házasság se ment, a rendes élet sem, Anti hamis útlevéllel és egy új nővel meglépett Kanadába, a jóég tudja csak, miből élnek. Ez az Anti, ez olyan volt, hogy egyszer azt mondta az anyjának: rendes cigányasszony létedre te dolgozol? Nusi nem örült ennek a megjegyzésnek, haragudott érte. Míg a férfiak sitten ültek, ő a segélyek mellett mindig munkából tartotta fönn a családot.

Fölhúzza a szoknyája alját, mutatja a lábát: rémes visszerei vannak, még nézni is fájdalmas, miért nem mész orvoshoz vele, igen, majd megyek, de most rákszűrésen voltam, hál’ Isten minden rendben van. Erre a szűrésre rendesen eljár, mióta szerencsésen kigyógyult egy méhrákból. Ami a visszereit illeti, megjegyzem, hogy talán ha kevesebb kilót kellene cipelniük, az könnyítene a lábak terhein, de ő ezt nem hiszi, nem vagyok én kövér, mondja, jóízűen megpaskolva mindenütt domborodó, keményen rezgő idomait. Szűk, mályvaszín póló van rajta, hűségesen követi a test hurkáit, földig érő, barna bársonyszoknyája szép, nagy, kerek feneket takar. Ötvenéves elmúlt, még javában nő. Elhűlve látom, hogy csak egy vékony térdzoknit visel a szoknya alatt, lába elevenpiros műanyag papucsba bújtatva. Nem fagysz meg így? Kinn mínusz fokok vannak, de ő nem fázik.

A hidegről a halál jut eszünkbe. Az rendben van, hogy eljön, egyszer el kell jönnie, de ha belegondolok, mondja, a rémület fut végig a tagjaimon, de olyan borzalmasan, hogy azt el se tudom mondani, mert a gyerekek jutnak az eszembe, úristen, mi lesz akkor velük? Reszketek a gondolatra, mi lesz ezekkel, ha én nem vagyok?

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Lángh Júlia: Cigány lakodalom Hajni gyönyörű volt a talpig fehér csipkében, igaz, szép szokott...

Lángh Júlia: Afgán – utirajz 1977 nyarán hat hetet Afganisztánban töltöttem. Még béke volt...

Lángh Júlia: Ben háza Lángh Júlia Ben háza Nekiláttam lakást keresni. A kommunában...

Lángh Júlia: Októberi napok Szép ősz van, sétaidő, de még mindig fáj a lábam,...

Lángh Júlia: Két pesti nap hatása Gyakorlati feladatok miatt rövid időre föl kell mennem Pestre, nem...

 

 

Cimkék: Lángh Júlia

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK