A Mozgó Világ internetes változata. 2010 február. Harminchatodik évfolyam, második szám

«Vissza

Tenigl Takács László: Korunk mantrái

A „projekt” szó misztikus felhangját sokáig csak gyanítottam, legutóbbi létformám óta bizonyosságot is szereztem arról, hogy újfajta pszeudo- vagy még inkább kvázivallásos terminusok kezdenek nyelvi és mentális szubkultúrákban elterjedni. Egyfajta szakrális síkosítók ezek, melyek használatával a bővelkedő társadalom próbál a tőle gondosan elrekesztett, s emiatt magát szorosra záró szegénységkultúra résein behatolni. Az eredmény gyakran groteszk, elgondolkodtatóan kínos és mulatságos, valahogy akképpen, mint a vadgesztenye nászéjszakája a franciakrémessel egy szürrealisztikus mesében.

Gyakran végeztetek diákjaimmal asszociációs játékokat, ilyenkor ismeretlen szavakról kell írásban értekezniük arról, vajon mit jelenthetnek, úgy, hogy nem árulom el a megoldást. Olykor igencsak mókás megfejtések születnek. Különös gondot szoktam fordítani az ismerős (tehát hallott, akár még használt is, de valójában nem értett kifejezések) vizsgálatára, mivel leginkább ezek akadályozzák őket a további ismeretek elsajátításában. Ilyen a „projekt” is. Íme, az egyik megfejtés: „Projektben jöttek pestiek, mikor volt az építkezés. Voltak külföldről diákok is. Este főztünk és táncoltunk, a tesóm kapta a babát, lehetett számítógépezni. Jó volt.”

A szó megfejtéséből nyilvánvaló, hogy a projektet a célszemély ünnepi alkalomként élte meg, mely közös evészettel, dáridóval, ajándékosztással jár. Gyakran messziről jött vendégek, ne adj’ Isten külföldiek tisztelik meg jelenlétükkel. Voltaképpen tehát rítus, kultikus esemény – bár ezeket a szavakat mifelénk nemigen használják –, esetleg titokzatos jótékony cselekedet, rejtélyes misszió, aminek azonban csak ritkán látható konkrét jótéteményekben lecsapódó, kézzelfogható eredménye. (Így például a fentiekben idézett építkezés tárgya sajnálatos módon mindmáig nem készült el.)

A projekt szó egyfajta szociálpolitikai mantra, talán ezért sincs közhasználatban forgó magyar megfelelője. Egzotikus, szakrális csengésű varázsige, minden bizonynyal az egyik leggyakrabban hallott idegen kifejezés a nélkülözők körében. A projektre pályázni kell, van neki menedzsere, igénybe vehető pénzügyi költségvetése, ütemterve, megvalósulása. Csupa mítosz és varázs. Tíz évvel ezelőtt tagja voltam egy hátrányos helyzetű fiatalok megsegítésére alakult egyesületnek. Frissiben kiképzett fiatal hölgy ismerősöm sejtelmesen és sokatmondóan mosolyogva súgta a fülembe: „Én foglak majd titeket monitoringolni.” E terminust azóta – némiképpen módosított értelemben – magam is használom.

Nem bonyolódnék bele a szegénységet felszámolni hivatott projektek elemzésébe. Elég annyi, hogy annak idején részt vettem bizonyos pályázatok ellenőrzésében. Sok ezer oldalas „szent iratok” áttanulmányozása után végül arra a megállapításra jutottam, hogy a projektizmus leginkább a projektet szervező, abból élő társadalmi körökben elterjedt vallás, s alapvetően eme szekták „nincstelenségi” problémái megoldásához járul hozzá. Bukik tehát az ismeretes közmondás. A horog többnyire az adományozó gazdagnál marad. A szegény lecsippent róla némi csalit, de nem akad fenn rajta, és legfőképpen nem tanul meg halászni.

Egy projekt történetét mégis ismertetném. Tüneményes, Hrabalhoz illő történet.

Úgy 15 évvel ezelőtt filantróp szociológus barátaim azt ötlötték ki, hogy kecskéket szereznek egy mélyszegénységben tengődő településre. A falu akkor már (s ma még inkább) hosszú ideje éhezett, a legszegényebb családok szinte kizárólag kenyérrel, zsírral és némi cukorral táplálkoztak.

A kecskeprojekt tipikus városi értelmiségi ötlet. A nincstelenek (értsd pénztelenek) majd szorgosan szaporítani fogják a kecskéket, egyre-másra születnek a gidák, lesz tej is a kisgyerekeknek, a fiatal bakokat néha levágják, a tejből túrót, sajtot készítenek, ezt eladják a piacon vagy elcserélik gumicsizmára, és így tovább. A falu elindul a társadalmi felemelkedés útján. Polgárosodik. Max Weber pedig megkönnyebbülten felsóhajt, és rágyúlt egy pipára: „Na ugye, nem tévedem, mégse a Marxnak volt igaza.”

Néhány kecskét azonnal levágtak, és a rokonság nagy lakomát tartott. Az elkövetkező hetekben az életben maradt jószágok szinte az utolsó szálig kipusztították az összes gyümölcsfát, mivel senki sem tudta, hogy zárt településen a kecskét gondosan meg kell kötni. (Én is csak azóta tudom.) A megkötött s ezért menekülésképtelen kecskék zömét ordas kutyák tépték szét éjszakánként. Éhező vidéken a kutyák is éheznek. – Szörnyű dolgok voltak este, Lácikám, szörnyű dolgok! – sopánkodott nekem egy odavalósi néni. Ezt követte az utolsó szakasz, a maradék kecskék elfogyasztása. Mindenki ismerte a saját és a szomszéd kecskéjét, úgyhogy nem is nagyon volt szükség lopkodásra.

Egy szűkös közelségben és szegénységben élő közösségben azonnal megtudja az ember, ha valahol főznek éjszaka. Így a kecske gazdája és mészárosa békésen falatozgattak együtt, már csak azért is, mert hosszú volt a tél, nemigen akadt más harapnivaló. Se méreg, se veszekedés. Néhány hónap alatt senkiben sem szocializálódott a „kecsketulajdonos vagyok” tudat. Bennem sem alakult volna ki, főként ha már vagy egy nemzedék óta a nincstelenek kommunisztikus vagyon- (értsd: étel-) közösségében élek. Tavaszig eltűnt a faluból az összes kecske és velük együtt a facsemeték. Gyanítom, a projekttel együtt egy-két kecskegyilkos kutyus is jobblétre szenderült. De nem így az illúzió.

A következő ötlet a vietnami csüngőhasú disznó lett volna. Ez – úgy mondják – teljesen igénytelen, nincs szüksége tápra, moslékra, ólra, különösebb gondoskodásra, tehát Isten is a szegényeknek teremtette. Ugyanakkor, hacsak nem verik láncra, véres komolyan vad és szabadon él. A vietnamiak az utóbbi évezredekben nyilván kifejlesztették saját technikájukat arra, hogyan csípjék nyakon őket. Meséltek egy milliomos vállalkozóról, aki gazdaságában csüngőhasú disznókat tartott úri passzióból, s alkalomadtán nála vendégeskedő üzletfeleivel hajtóvadászatot rendeztek, amelyen számszeríjjal lövöldözték halomra őket. Sármos fenoménje a magyar feudálkapitalizmusnak.

A számszeríj drága mulatság, szegényember pedig aligha kap disznóölési célra fegyverviselési engedélyt. Képzeljük el, ahogy a falu apraja-nagyja kapával, husánggal hajkurássza a fürge és ráadásul módfelett harapós dögöket faluszerte s az erdőszéli csalitosban. Ez a projekt már nem valósult meg.

Sejteni vélem, hogy a „kecske” és a „szegény” szavak összeillenek, talán össze is csengenek bizonyos fejekben s körökben, különösképpen, ha az uniós pénzekre pályázik az ember. Olvasom, néhány évvel ezelőtt megint milliókat nyertek egy Észak-Magyarországon létesítendő kecskefarmra. Amikor az ellenőrzésre kiküldött szakértő a kecskék felől kérdezősködött, a helybéliek értetlen és ártatlan szemekkel bámultak, s kérdeztek vissza: – Hát hol lennének! Megettük őket, mert éhesek voltunk.

Projektelni természetesen muszáj. Iskola, alapítvány, a társadalmi mobilitás erősítésére alakult civil szervezet pályázati források híján sem fejleszteni, de voltaképpen már fennmaradni sem képes. Én is nyomok éppen kettőt. Munkám alapvetően telefonálgatásokból, egyeztetésekből, végeérhetetlen Excell-táblázatok kitöltéséből és újrakitöltéséből áll, no meg ama önfegyelem gyakorlatából, hogy a sok látott mintától eltérően ne lopjam szét az egészet. Szerencsére marad időm az értelmes beszédre is.

A projektnél a szegénység-szintentartó (mert sem csökkenteni, sem megszüntetni nem lehet) iniciatívák körében csak egyetlen rosszabb hatásfokút ismerek: az adományosztást. Alkalomadtán az is megér majd egy misét.

 

 

Kapcsolódó írások:

Tenigl Takács László: Normális novella legyekkel 06 Tenigl ...

Tenigl-Takács László: RÁT Kezdetben egyszerűen munkanélküli-segélynek hívták. Szürkécske, ám érthető terminus. Azt jelenti:...

Tenigl-Takács László: Kereszt a telepen A dolog úgy kezdődött, hogy két kiskölök elment pecázni. Amióta...

Tenigl Takács (György) László: A végső összeesküvés Arra gondoltam, azzal kezdem: „Kedves naplóm!”, de most, böngészgetve a...

Tenigl-Takács László (és diákjai): Nézzünk bizakodva a jövőbe! Iskolában politizálni tiltott cselekedet. Nem is tesszük. A választások ugyanakkor...

 

 

Cimkék: Tenigl Takács László

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK