A Mozgó Világ internetes változata. 2010 február. Harminchatodik évfolyam, második szám

«Vissza

Kőrizs Imre: „Az elefántcsonttoronyból”

Év elején rendszerint eszembe jut: hogy alakul majd idén a köz- és egyéni boldogság? Aztán hogy vajon kik fognak meghalni. És hogy miféle események töltik majd meg decemberben a heti magazinok dupla számának éves krónikáit. Ami a középső kérdést illeti, hallottam egy társaságról, amelynek tagjai úgynevezett holtversenyt játszanak, megpróbálják előre megtippelni a tárgyév leendő híres halottait. A néhai Ronald Reagan vagy az angol anyakirálynő sokáig volt a favoritok közt, egyesek sokat vesztettek rajtuk. Idén már meghalt például Köpeczi Béla, ami – hogy rögzítem ezt a tényt – például azt is jelenti, hogy én még élek. (Kiindulópontnak, így januárban, megteszi.)

Földrengés volt Haitin. BKV-sztrájk Budapesten. Velem, ha jól meggondolom, az év első három hetében nem történt semmi. („Záli, te dicsekszel!”) Épp a sztrájk végén járt le a bérletem, még nem világos a kompenzáció módja, számolgatom, hogy vegyek néhány átszállójegyet, vagy ne menjek sehova, vagy rögtön új bérlet? – de ez csak nem történés!

Lefordítottam Vergiliustól a kilencedik eklogát, azt, amit Radnóti is lefordított. Kevés ilyen kanonikus szövege van a magyar fordításirodalomnak. Egy csomó mást kellett volna csinálnom (például ezt), de nem tudtam ellenállni. Nem arról van szó, hogy Radnóti fordítása rossz lenne, vagy akár csak elavult, hanem hogy radnótis. Még csak azt se mondom, hogy túlságosan radnótis. De túl sok minden lett benne „lebegő”, „remegő”, „motozó”, mint a saját költészetében is, a vége felé. Egyébként Radnótiban nemcsak Vergilius-fordítóként, hanem naplóíróként is elődömet tisztelhetem, csak neki jelentősebbek a megfigyelései. Egy helyen rögzíti például, hogy minden, de tényleg kivétel nélkül minden Ádám–Éva-kép és -szobor hibás – amennyiben köldökkel vannak ábrázolva.

Múlt héten itt járt egy régi barátom, a Radnótiban tanít. A felesége orvos. Új szó tőle: szuboptimális. Elhoztak egy dedikált nyelvtörténet-kötetet, amiről még lesz szó (már csak a szerkezet végett is). (A szerkezetről is lesz szó.)

Szilveszterkor néha szoktam dolgokat elhatározni, annál is inkább, mert ez a születésnapom (családi hagyomány, már a nagymamámé is ez volt), van benne valami kézenfekvő. Szándékosan mondok elhatározást, és nem fogadalmat, ahogy például ragaszkodom ahhoz, hogy diéta, nem pedig fogyókúra. Most úgy döntöttem, feljegyzem, hogy mit olvasok, és hogy mit iszom. Például egy régi barátom által írt latin nyelvtörténetet (olvasás) és egy 2007-es argentin chardonnay-t (ivás) a Trapiche pincészettől (egy közepeske magyar vörösbor, illetve – most megnéztem – a nyelvtörténet árában). A bor könnyű volt, nem a szó boros, hanem fizikai értelmében: nem vékony, de olyan, mintha valamit kivettek volna belőle a légies szerkezet érdekében. (Az egyik borkritikus barátom azt mondja, minden felvágás nélkül, hogy ő lényegében „szerkezetet iszik”. Szóval hogy a szerkezet miatt issza a bort, arra kíváncsi, mert – gondolom – a fajtákat, termelőket, termőhelyeket, évjáratokat már ismeri annyira, amennyire áldozatos munkája során megismerhette őket.) A borral szemben a könyv viszonylag nehéz volt, de például megtudtam belőle, hogy a „sva” nevű, ősi indogermán hang nem valami nyögésszerű magánhangzó volt, hanem mássalhangzó – ez a tény eddig valahogy elkerülte a figyelmemet (nem irónia!) – , és hogy a G betű eredetileg miért éppen a hatodik helyen szerepelt a latin ábécében. (A görög ábécé hatodik helyén a zéta áll, de azt a rómaiak nem használták, viszont a K-nak ejtett C – lásd például: Cicero–Kikeró – zöngés párjára kitaláltak egy betűt, ez lett a G, amit a zéta megüresedett helyére illesztettek. Később még bejött elé az F.)

Aztán elolvastam még, minden különösebb ok nélkül, Esterházytól a Javított kiadást. Annak idején már olvastam, most csak levettem a polcról, az átrendezés során megint előrekerült, belekezdtem, aztán úgy maradtunk. Amikor egyszer elmeséltem egy húsvétvasárnap született – van ebben valami blaszfémia – nagyon öreg barátnőmnek, hogy én meg szilveszterkor, azt mondta: azért akkor is szoktak rendes emberek születni. Akkor azt hittem, Petőfire gondolt, de később rájöttem, hogy egy közös és öregen is nagyon szép ismerősünkre, akiről azóta szűk, de szigorúan szakmai körben kiderült, hogy III/III-asként épp erre a közös barátnénkra volt ráállítva. (Már mindketten meghaltak, de – hogy itt elvicceljem: – nem ezért.)

Nem erről jutott eszembe – mert már néhány nappal korábban elhatároztam –, hogy afféle naplóként felírom az érdekesebb párbeszédeket, illetve azokat, amiket estig meg tudok jegyezni. Íme az eddigi anyag!

 

 

– Nézd csak, kisfiam, ez a Várszínház. Itt zenészek, színészek, táncosok lépnek fel. Táncolnak, énekelnek, meséket játszanak el.

– És ez milyen színház?

– Ez nem színház. Ez az elnöki palota. Itt dolgozik az elnök. Ő van most a király helyett. Sólyom László. Laci bácsi.

– Miért Sólyom Laci bácsi?

– Mert őt választották.

– De miért ez a neve?

– Az emberek általában azt a nevet viselik, amit az édesapjuk. Az ő apukája Sólyom volt, őt pedig Lászlónak nevezték el.

– Az elnök helyett mi lesz majd?

– Nem tudom. Talán egyszer majd konzul. Vagy miniszterelnök.

– Vagy zenész.

– Lehet, és akkor ez lesz a Magyar Köztársaság Zenészének Hivatala.

– Vagy visszajön a király.

– Nem, a király már meghalt. De nézd csak azt a nagy madarat!

– Az a Sólyom László?

– Nem, kisfiam, a Sólyom László az elnök bácsi. Azt a madarat úgy hívják, hogy turul.

– Mert már az apukája is turul apuka volt?

 

 

– Tízóraira evett banánt?

– Igen, a héját odaadtuk a kecskéknek.

– És megették?

– Szerinted ami megeszi a karácsonyfát meg a kerítést, az nem eszi meg a banánhéjat?

– De most belement a vegyszer a tejünkbe!

– Vegyszer?

– Hát a banánnak, narancsnak meg ezeknek a héját vegyszerrel kezelik, hogy ne rohadjon meg, mire ideér.

– Nem ment bele. Bakkecske volt.

– Akkor a gecijébe ment bele. És onnan, kicsi, apró pöttyökben…

– Hagyd már abba! Ne kelljen vacsora közben a kecskeondóra gondolnom.

– Miért, és amikor te reggeli közben mész szarni?

[Jegyzet. Pesten élünk, a Duna Plaza és a József Attila Művelődési Központ, tehát a fogyasztás és a kultúra templomai között félúton, de a közelben, sétatávolságban kecskéket tartanak, nem is keveset.]

 

 

– Simi… Simi… De ne piszkáld a sebem helyét!

– Leszedted, nem bírtad ki. Milyen tarjagos ott a bőröd!

– Milyen?

– Tarjagos. Más színű, el van színeződve a széle.

– Marha ronda szó. Ne mondd ki még egyszer! Csak simi…

– Ta… Tar… Tarj…

 

 

– Ugye nem most kezdesz el élni?

– Az én életem a te halálod.

– De ez ma már a hányadik szarás? Mindegy, majd pisilek a kádba.

– Puccettázni fogok.

– Nem is te lennél. Erről le kell szoknunk. Hogy csak úgy. [Későbbi betoldás: „Figyelj, ezt ne írjam át úgy, mintha csak én lennék érintve?” – „Ne hülyéskedj! Hát aki azt komolyan venné…!” – „Jó, akkor így hagyom. De ezt beleírom.”] Ezt fogja megszokni, aztán ötéves korában próbáljuk meg lenevelni, meg majd büntetjük. Már most el kellene kezdeni mondani, hogy amikor érezzük, hogy jön a puccetta, bemegyünk a fürdőszobába.

– „Már unom a kisfiú életet, madár szeretnék lenni” – ez eddig a legjobb.

– Olvastad te a Madárkát?! A faszi már gyerekkorától így ül, mint egy madár. Rögtön elképzeltem.

– Csak a Virágot Algernonnak-ot olvastam, az is valami ilyesmi, gondolom. De azért aranyos, nem?

– Csak fel ne ébreszd a kis aranyost. Úgy veszi a levegőt, mint egy gép.

– „Luke, én vagyok az apád.”

– Mondtam, hogy ne ébreszd fel! Te fogod visszaaltatni. És különben is ezt nem Darth Vadernek mondják, hanem Darth Vader az, aki mondja.

– Na, jó éjszakát!

– Angyalkákkal álmodjál!

 

 

– Boldog vagy?

– Hogyhogy boldog?

– Mikor érezted utoljára, hogy boldog vagy?

– Nem tudom.

– Hogy volt benned boldogság. Ezt már érezted idén?

– Szerinted ezt érzem főzés, takarítás, teregetés, öltöztetés, altatás közben?

– Nem tudom.

– Figyelj, vidd már ki magad után azt a csokipapírt. Én már attól boldog vagyok.

 

 

Kapcsolódó írások:

Kőrizs Imre: Tíz bor tízért Van egy kedves barátom, egy igazi Stimmführer, vagyis az énekkar...

Kőrizs Imre: Átvilágítás Már rég láttam ezt az embert. Nem is tudom, öt-hat...

Kőrizs Imre: Mi újság? Egy ilyen naplóféle olvastán talán felmerül a kérdés: mi...

Kőrizs Imre: Étteremkritika „Forrott e haza mindenütt – mondja a költő egy történelmi...

Kőrizs Imre: Sámson Azzal áltatom magam, hogy nem bánom a hajam. Illetve akár...

 

 

Cimkék: Kőrizs Imre

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK