A Mozgó Világ internetes változata. 2010 február. Harminchatodik évfolyam, második szám

«Vissza

Parászka Boróka: Sámánok hava

 

 

Mélyen természeti népek vagyunk. Erre jöttem rá januárban, amikor megfigyelhettem, mennyire rátelepszik az idő, pontosabban az idő mágiája a mindennapjainkra. Mindig lebeg néhány időpont a levegőben, amelyek amolyan vízválasztóként működnek. „Meglátjuk, mi lesz áprilisban.” „Nem tudni, mi jön április után.” „Kevés az idő áprilisig.” „Nehéz idők jönnek április után” – mondják kedves magyarországi barátaim, ilyen-olyan összefüggésben. Már annyit hallottam ezt a mondatot, hogy ahányszor ismétlődik, annyiszor telepszik rám valami alattomos idegesség, valami viszketeg kényelmetlenség. Többször kaptam azon magam, hogy egy-egy ilyen januárban elhangzó áprilisi beszélgetés után télikabátot rántok magamra, és kibaktatok a kertbe. Vizslatom a fákat, a bokrokat, moccan-e valami a rügyekben, kering-e valami április felé mutató nedv az ágakban. Tényleg van-e, kiolvasható-e a fizikai jele annak, hogy eljön egyszer ez a sokat idézett, félt április, vagy valami kollektív kényszerképzet szüli a sóhajokat? Valami biztosabb történik, a rügyek árnyalattal fényesebbek (vagy csak én képzelem annak), a napnyugta decemberi helyéhez képest elmozdult. Egészen biztosan állíthatom, hogy az egyik nap semmiképpen sem olyan, mint a másik. Megfigyeltem például, hogy a fagyott kutyaszar hidegebb napokon teljesen ártalmatlan jelenség, az ember gondosan összesepri, felcsipegeti, természetes járuléka a mindennapoknak. Na de ha ott marad valahol, egy-egy elhanyagolt sarokban, és olvadni kezd! Bajt hozhat ám az április!

Persze mindez nem magyarázat a felém áramló szorongásokra, várakozásokra, nem értem, miért nőttek a tavaszi árnyak januárig. Próbálom, de nem értem ezt az árnydrámát.

Pedig az elmúlt hetekben-hónapokban nagyon pontosan tapasztalhattam, hogy a szubjektív (kollektíve-szubjektív) időknek milyen hatalmuk van. Tavaly megállt ugyanis az idő, vagy kizökkent, ha úgy tetszik. Nem, nem csak a világválság miatt, a tehetetlenül zuhanó gazdaság miatt. A pontosan számszerűsíthető nehézkedési erőket más, kevésbé megfogható energiák nehezítették, súlyosbították. Az emberek nem csináltak semmit, pontosabban azt csinálták, hogy nem csináltak semmit. Így éltek túl, csendes várakozással, minél kevesebb energiabedobással és pontosan kiszámított, minimumra csökkentett energiafogyasztással. Megtanultak semmit mondani, nem akartak semmit érteni, üres újságokat írni, sőt mi több, üres újságokat olvasni. A tavalyi év arról szólt, hogyan lehet nem lenni, visszavenni, leépíteni, megcsökni. Egymást ösztönözték ezek a folyamatok, valahogy nem illett kicsillanni ebből az egészből.

Augusztus-szeptember táján már egyértelmű volt, hogy erről a semmiről szól a politika, erre játszik rá. Ellehetetleníteni mindent és mindenkit, elhitetni, hogy semmi sem dönthető el addig, amíg a legfőbb kérdés, a fő-fő kérdés el nem dől. Mármint az, hogy kié a hatalom. Az államelnöki cím. És minden, ami alája rendeltetett. Márpedig minden alája rendeltetett. Erről a tanulságról szóltak a fenyítés és a fegyelmezés, a politikai huzavonák hónapjai Romániában. Augusztus-szeptemberben mindenki a novembert félte, éppúgy ránőtt mindenre november, mint ahogyan most átkúszik a határon az április.

Én persze akkor sem hittem, hogy valóban ilyen jelentősége lenne a naptárak és az idők átrendezésének. Rendületlenül jártam akkor is a kertbe, figyeltem a sárgulást, a sötétedést, a saját teremből belátható Nap-pályát.

Aztán eljött november, és tényleg minden megváltozott. A hatalmi szörny jóllakott, az események felpörögtek. Pénz, az nem lett több, néhány eurócentet enyhült csak a válság Keleten. De az arcok kipirultak, vagy legalábbis a ráncok elsimultak. Nemcsak régi-új államelnök született újjá poraiból decemberben, de új kormány is alakult. Már a karácsony is nyüzsgésben telt, kormányalakítási lázban, ez dobta fel a hangulatot szilveszterkor, és ez a duhaj jókedv tartott januárban is. Csak úgy röpködtek a miniszteri tárcák, villogtak az új meg új nevek. Az RMDSZ feltámadt halottaiból, és újra kormányzati szerepet kapott. (Azok után, hogy jelenlegi koalíciós partnere ellen szövetkezett a választások alatt. Résen volt a szövetség, tudott a legbölcsebb, de legalábbis a legtaktikusabb vesztes lenni. Érdemes tanulni a történetből, nincs olyan vesztett játszma, amely ne hozhatna nyereséget.) Nem lett magyar államelnöke Romániának Kelemen Hunor személyében, de a kudarc sikerré érett: ő lett az első magyar kulturális miniszter. Ez, legalábbis szimbolikus síkon, abszolút siker. Aztán kaptak még a magyarok egy egészségügyi tárcát – Cseke Attila nevét tanulja komoly erőfeszítések árán a román átlagember naponta kimondani. Románok, Attila népe. És van még környezetvédelmi tárca is, Borbély László, az RMDSZ-es nagy öreg újra színre léphetett. Régiek és újak, vesztesek és nyertesek, mindenkinek hozott valami újat a november, amely januárra érett be. Nem soroltam még az államtitkári posztokat, a minisztériumi feladatköröket, a különböző országos ügynökségeket, állami cégeket (például a román légitársaságot), amelyeknek az élére mind-mind magyar embereket sodort most a szeszélyes politikai szerencse (a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudom racionalitásnak nevezni).

Azt nem tudom megmondani, hogy az általános – politikai – jókedv, de legalábbis megkönnyebbülés mellett változott-e valami. (Azonkívül, hogy a nap nem ugyanott megy le, mint ahol elköszönt novemberben, és ahol el fog majd bukni ama bizonyos áprilisban.)

Talán enyhült a kollektív tehetetlenség, legalábbis általános szinten.

Ahol eddig nem születtek döntések, ott most születőben vannak. Mert muszáj. A tavaly óta görgetett közigazgatási reform (elbocsátásokkal, leépítéssel, szerkezetátalakítással, költségcsökkentéssel és a politikai ráolvasások más bűvszavaival) működni kezdett. Nyugdíjreformról továbbra sincs még szó, de legalább, a tavalyi fülledt augusztus és szeptember után, most már egyértelműek a tovább nem odázható gondok, látható a rendszer működésképtelensége. Az egészségügy átalakításához is aláaknázták már a szükséges területeket, lesz kórházösszevonás, ágyszámcsökkentés, finanszírozásmegvonás, ilyen-olyan szintű privatizáció. Robbanni fog a következő hónapokban ez a szakág Romániában is, ez már biztos. A kultúrpolitikában csak azért nem tört ki azonnal a háború, mert elővigyázatosan meg nem támadási szerződéseket kötöttek az érintett felek. Először az ortodox egyház kérte ki magának, hogy egy magyar kultuszminiszter kapjon esélyt az ügyeibe való beleszólásra, bárminemű befolyás gyakorlására. Az oly nagy keggyel átadott kulturális tárca egyik meghatározó feladatkörét az év első napjaiban azonnal vissza is vették, ezen a téren tehát nem lesznek komolyabb konfliktusok. Másodszor sikerült megfegyelmezni a sajtót is. A választások utáni megkönnyebbülés jegyében az egész újságíró-társadalmat ingyenélő, adókerülő bandának bélyegezte a kormány, és új járulékfizetési rendszerrel fenyegette meg őket, dupla adózással.

 

 

Nem, nem látszik a vége, még az se látszik egyértelműen, hogy ami történik, az jó-e. (Egyáltalán: minek a vége? Miért van az – megint csak premodern rögeszme –, hogy a negatív/pozitív folyamatoknak egyszer csak végük lesz, a Fidesz/MSZP-korszakok egyértelműen bukással/mennybemenetellel végződnek, az ilyen-olyan kormányváltás vagy általános érvénnyel jónak, vagy általános érvénnyel rossznak minősíthető. Átok vagy áldás.) Sőt az is nehezen eldönthető, hogy történik-e egyáltalán valami, vagy csak végtelenített viták vannak arról, hogy mit kéne, és hogy kéne, ha kéne. Nehéz eldönteni, hogy a demonstratív tehetetlenség, a politikai játszmák által teremtett holtidő után bekövetkezett demonstratív tettrekészség, a lendület mennyire valós. Hogy mi van a negatív vagy pozitív demonstrációk mögött. Egyáltalán van-e más, mint demonstráció, mint önkényesen diktált politikai idő, ami módszeresen beszivárog a magánidőkbe, saját élménnyé és érzéssé válik, odáig, hogy novemberekben és áprilisokban mérnek emberi éveket, sőt életeket.

Mi lesz azokkal az emberekkel, akiknek a közérzete vezényszavakra változik? Akik tavaly megtanultak elhallgatni, visszavonulni, semmittenni és kivárni, amíg eldől a hatalmi játszma. Ugyanilyen vezényszóra fog aktívvá válni a társadalom? Résztvevővé és felelőssé? Hogy adott jelre hirtelen megint álomba merüljön, ha kell? Keggyel osztott székek, tárcák, így-úgy csöpögtetett pénzek kérdése minden lendület és akarás? A politikai sámánok intésére révülünk és ébredünk?

A naplóbejegyzés végére érve minden bizonnyal fárad és lankad az olvasó figyelme, próbára tettem. Ám mégsem tudom megnyugtatni: a fentiek nem egy kissé túlhajtott, átstilizált, félig közéleti, félig fiktív szövegkísérlet nyúlványai. A megidézett események nagyon is valósak.

Romániában például – november után és április előtt – kiderült, hogy az államelnök mögött mindenre elszánt varázslók állnak, akik politikai ellenfeleit gyengítik és ellehetetlenítik. A leleplezést maguk az áldozatok, a szociáldemokraták tették, akik közleményben arról számoltak be, hogy az államelnöki kampányban negatív energiákkal bombázták őket. Ezek a sötét erők járultak hozzá az államelnöki vita végkimeneteléhez és a választási eredmények alakulásához. Varázslás révén folyt el az életenergiájuk, nőtt a pulzusuk, esett a cukorszintjük, szürkült el a valójában sziporkázó aurájuk. Levarázsolták őket a porondról. És nem, nem egy baloldali elmebajról van szó. A megsemmisítő élményben osztoztak a liberálisok is, szenátoraik gyorsan kommünikékben adtak tanácsokat az ördögűzésről és rontáslevételről. A politikai leleplezők rögvest meg is nevezték a román Raszputyint, az ukrán származású parafenomént, Albert Ignatenkót. Ő az, aki titokban hátulról mindent és mindenkit irányít. És ha a dolgok valóban az ezotériában dőlnek el, akkor már az is érthető, hogy a narancsforradalom romániai éllovasai ama bizonyos elnöki vitán, a lila lángok napján miért öltöttek mind ibolyaszín inget. Az eddigi narancs-egyenruha ugyanis tényleg sutba került, Traian Basescu hívei bizony tényleg lilában pompáztak.

Nem érthető? Nem baj. Mindenre fény derül áprilisban. Vagy minden elsötétül. Félnetek jó lesz.

 

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: Lopott anyagból (Parászka Boróka) Hosszúra nyúlt a 2007-es esztendő. Még valamikor 2006 nyarán...

Parászka Boróka: Egy másik ház Parászka Boróka Egy másik ház Egy másik ilyen ház, ami...

Parászka Boróka: Mindennapi horrorunk Parászka Boróka Mindennapi horrorunk Két bűneset bonyolódik jelenleg a...

Parászka Boróka: Anyám, a vagány csaj Amikor anyám farmerszerkójában titokzatos módon meglépett, láttam rajta, hogy valami...

Parászka Boróka: Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot? Parászka Boróka Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot?...

 

 

Cimkék: Parászka Boróka

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK