A Mozgó Világ internetes változata. 2010 február. Harminchatodik évfolyam, második szám

«Vissza

Végel László: Hétköznapok 2010-ben

Az ablakomból többé nem nyílik kilátás a Duna-parti erdőszélre. Az évek során több toronyház épült abban az irányban. Húsz év alatt Újvidéken a városlakók száma megkétszereződött: 1981-ben 200 ezer lakosa volt, ma 400 ezer. A lakótömbök legtöbbje szürke, imitt-amott akad köztük egy-egy harsányabb színű, például rikítózöld épület is. Az ég felé meredező blokkok közül emelkedik ki az Almási úti ortodox templom tornya. A templom meg a toronyházak mára már teljesen eltakarják a kilátást a Duna felé, emiatt csak elképzelem magamnak azt a folyamparti ligetet.

Játszom a képzeletemmel, vagy az játszik velem: kirajzolódnak az erdőszél körvonalai, feltűnik a közeli gyerekjátszótér is, még hallom a ház előtt, a sugárúton száguldozó, vészesen szirénázó rendőrautókat, látom a cserjéseket, felidézem egykori barátaimat. Leereszkedem a panelház 7. emeletéről az utcára, hogy bevárjam a szobafestőt. Az órámra pillantok. A megbeszélt időpontnál vagy tíz perccel előbb érkeztem, legalább teszek egy kört a háztömbök között. Most veszem észre, hogy a gyerekjátszóteret tönkretették, a díszcserjéket kipusztították.

Ciprusfát ültetnék a helyükbe, magyarázom az egyik nyugdíjas szomszédnak, aki – hacsak az időjárás megengedi – rendszerint a ház előtt ácsorog vagy a környéken kórászol; körüljárja a közeli üzleteket, és kifigyeli, hol a legolcsóbb a krumpli, a felvágott, a főzelékféle. De nemcsak a legszükségesebb árucikkek árát jegyzi meg, hanem azt is szemmel tartja, hol a legolcsóbbak a luxuscikkek: a whisky vagy a Dior parfüm. Ám – panaszolja – ez utóbbi ismeretekből semmi haszna, mert a környéken élők nem vásárolnak luxusárut, így tanácsainak nincs semmilyen foganatja, a szomszédjai örülnek, ha a számlákat kifizetik, élelmiszerből csak babot, kenyeret, krumplit vásárolnak. A gazdagok más városrészbe költöztek.

Amint kinyilvánítom abbéli szándékom, hogy ciprusfákat ültetnék, a szomszéd elbiggyeszti a száját. Azon nyomban gyökerestül tépnék ki – mondja –, mert az újvidéki városrendészek szisztematikusan vágják ki a fákat, az ember egyszer csak arra eszmél, hogy egy sem maradt. Pedig valamikor Újvidéken rengeteg volt a zöldfelület, fasorokkal, parkokkal dicsekedhetett a város. A nagyapjától hallotta, hogy Ferenc József szerette meghonosítani a fafajtákat. Tito elvtárs is úgy-ahogy tolerálta a fákat, legalább ezért kéne becsülni. Mert most mindenki teli szájjal szidja, lekomcsizza, de ő, mármint nyugalmazott szomszédom, saját bevallása szerint soha sem volt kommunista, ám elnézné Tito elvtársnak a komcsi múltját, azért, mert megtűrte a fákat; viszont ezeknek az újgazdagoknak nem tud megbocsátani, mert már húsz éve irtják a növényzetet, még azokat a fákat is kegyetlenül kivágják, amelyek túlélték a kommunizmust.

Szerintem lehetetlen, hogy nem volt kommunista a szomszéd, gondolom magamban, azonban nem feszegetem a kérdést, hiszen manapság még a hajdani kumroveci pártegyetem volt diákjai is szenvedélyes antikommunistákká váltak. Nem érdekli őket a munkásosztály, jelenlegi pártjukat lelkesen támogatva, hellyel-közzel fortyogva ugyan, de belesimulnak a vadkapitalizmusba. Többé nem akarják lerombolni a régi világot, szenvedélyes hagyománypártiak lettek. Fel sem sejlik bennük a kérdés, hogy egyáltalán lehet-e valaki hagyománypárti, ha saját személyes múltját tagadja meg.

Jól van, dünnyögöm, akkor én inkább maradok cserjepárti. Svejk módjára túljárok a lombos fákat kipusztító újkapitalisták eszén. A cserje olyan szívós, mint a tarack, nem lehet kiirtani. Ha gyökerestől tépik ki, akkor is kinő. Fantáziám máris működésbe lép, mert azon nyomban el tudom képzelni, hogy a cserjéktől újjászületik a város. Ötletemmel nem hozakodhatok elő, mert közben megérkezik a szobafestő, akivel meg kell egyeznem az egyik szoba festését illetően. Szomszédom azonban karomat megragadva visszatart. – Árulja el nekem, miért csökkentik a nyugdíjat?! – kéri számon kérő hangon. A vállamat vonogatom, majd megjegyzem: nem biztos, hogy csökkentik. Mire a szomszéd rám ripakodik: olvastam én az újságban, hogy maga író, a közelmúltban valami díjakat is kapott, úgyhogy tud mindent nemhogy a nyugdíjak alakulásáról, hanem bizonyára be van avatva abba is, hogy mit terveznek a fejesek.

Valóban nincs most se kedvem, de főleg időm az írói hivatásról társalogni, netán emlékeztetni, hogy pont ő szavazott arra a képviselőre, aki a nyugdíjak ügyében döntő befolyással bír. A szobafestő türelmetlenül a karóráját nézi, sürget, induljunk már, mondja, mert az ideje be van osztva, és nagyon drága az üresjárat. Értem a célzást, nem olyan olcsó, mint az enyém. Faképnél hagyom a szomszédom, és elkalauzolom a mester urat.

A szobafestő méricskél, néhány percig töpreng, majd megkérdezi: fehérre meszeljem? Bólintok. Ez nem a legbölcsebb döntés, a világosbarna vagy a krémszín praktikusabb lenne, magyarázza. Mivel a parketta is régi, összeszáradtak a lapok, a hézagokból felszáll a por, ami a fehér falon lerakódik és azonnal észrevehető, később meg direkt szembetűnő lesz. Hát igen, rendbe kellene hozni a parkettát is, morfondírozok. Van egy kollegám, folytatja, elsőrendű parkettás, azonban ehhez a művelethez teljesen ki kell üríteni a szobát.

De hova rakjam a könyvtáramat, kérdem kétségbeesetten. Áh, a könyveket, legyint, el kell adni, amíg lehet, míg fizetnek értük, mert becslése szerint néhány év múlva ingyen sem kellenek senkinek. Most még talán kaphatok értük annyit, amiből felújíthatnám a parkettát, mert az egészség csak fontosabb, mint a könyvek.

Hosszú, részletekbe menő történetbe kezd. Inaskorában még a pártfunkcionáriusok lakását is volt alkalma meszelni. Persze hatalmas lakások voltak ezek, ezért többedmagával dolgoztak a rendbetételükön. Mesterük a masszív könyvszekrényre pillantva megjegyezte, hogy az elvtárs bizonyára Marx-, Engels-, Lenin- meg Tito-könyvekkel tömte tele a polcokat. Ezt már csak-csak megnézték, és láss csudát: a vitrin tele volt erotikus kötetekkel. Képzelje el, lelkendezik utólag is, csupa szex! Belemerültünk a lapozgatásba, még a meszelésről is megfeledkeztünk, nem győztük csodálni a gyönyörű fotókat. Tudniillik csak a fotókat tudtuk bámulni, mert a kísérőszöveg angol nyelvű volt. Gondolta volna valaha is, hogy a kommunistáink angolul sajátítják el a szexet! A munka állt, az idő múlt, nyílt az ajtó, és belépett az elvtárs, s megjegyezte, hogy lassan haladunk. Óvatosan és nagyon lassan tudjuk csak elmozdítani a biedermeier bútorokat, magyarázkodott a mesterem, nagyon sok idő megy el rá. Nos, akkoriban még volt könyvtár és voltak könyvek az elegáns lakásokban, de újabban nem látok köteteket az úri házakban.

Hagyjuk a parkettát, szakítom félbe.

O.K. Nem bánom, ha ön ilyen régimódi felfogású, akkor hagyjuk a parkettát, és maradjanak a könyvszekrények a helyükön a kötetekkel egyetemben, azonban előrebocsátom, hogy véletlenül se engem okoljon, ha a parkettából felszálló portól rövid időn belül szürkülni kezdenek a hófehér falak. Majd közli, hogy 80 centért meszel egy négyzetméternyi falfelületet. Rábólintok. Mások drágábbak, egy eurót is elkérnek négyzetméteréért, és még a nyílászárók felületét is felszámolják, vigasztalom magam, miközben lekísérem. A bejárati ajtó előtt elválunk, kezet fogunk, majd megjegyzi, hogy természetesen a kifizetést euróban értette. Semmi dinár, teszi hozzá határozottan, majd búcsúzóul megveregeti a vállam. Könyvek, méghozzá magyar könyvek, legyint, adjon túl rajtuk időben, különben soha sem számolhat euróban.

A szomszéd még ugyanott ácsorgott, ahol az imént.

Semmi kedvem sem volt hallgatni a rémtörténeteket, egyébként is igyekeznem kellett a pénzváltóba, hogy mielőbb euróra váltsam a dinárt, mert lassan, de biztosan kúszik fel az euró árfolyama. Ki tudja, mit hoz a holnap? A lámpánál várakozó magyar rendszámú autóból egy régi ismerős tülkölt rám, és intett, hogy jöjjek utána. Bandukoltam a személygépkocsi után, a közeli kis mellékutcában leparkolt. Valahol a kilencvenes évek legelején települt át Budapestre. Kilépett a kocsiból, és már messziről széles gesztusokkal üdvözölt, majd a közeli kávézóba invitált. Teátrális mozdulatokkal levetette elegáns télikabátját, majd kritikusan megjegyezte, hogy a Balkánon a kávéházakban még ruhaakasztó sincs, maximum fogas, majd az asztal lapjára tette puha, könnyű borsalino-kalapját meg mobilkészülékét, és helyet foglalt. Csak pár napra jöttem, fontos ügyben, tulajdonképpen hogy lelket öntsek belétek, kezdte a mondókáját.

A kávét percek alatt felszolgálták. A barátom belekóstolt a presszóba egyszer, kétszer, majd megjegyezte, hogy nemcsak a ruhaakasztó hiányzik, hanem még rendes presszókávét sem tudnak készíteni, ezek. Rendet kell teremteni, folytatta határozottan. Magyarországon rövidesen tip-top lesz minden, csak várjuk ki a választások végét.

Ennek köszönve lesz majd minden kávézóban ruhaakasztó, érdeklődtem, inkább azért, hogy más irányba tereljem a beszélgetést. Azonban esze ágában sem volt témát váltani. Miféle ruhaakasztó, tette fel halálos komolysággal a kérdést. A nemzet a fontos, nem a vállfa! Ezt neked mint írónak sohasem szabad szem elől tévesztened. Mikor írsz már végre egy igazi, nagy nemzeti eposzt? Ez a nagy kihívás! Ha a nemzet ügye rendeződik, akkor a fogas sem lesz gond, torkolt le abszolút fölénnyel.

Az a fura, hogy Szerbiában is azt gondolják, hogy a nemzet a fontos, nem a ruhaakasztó, jegyeztem meg óvatosan.

A párhuzam némileg gondba ejtette, mert nem tromfolt rám. Hosszasan elgondolkodott. Miközben elképzeltem, hogy az egész térségben, Magyarországon, Szlovákiában, Boszniában, Szerbiában, Horvátországban és Romániában szép sorban lógnak a fogason a ruhaakasztók, és – akkor lesz igazi nemulass! – nagy rend lesz mindenütt.

Barátom lesimította borsalino-kalapjának a karimáját, majd megjegyezte, hogy a karima hátsó fele rendszerint felperdül, bizonyára azért, mert mindég a magasba néz. Na, morfondíroztam, most visszatér a nemzetre, de nyilván meggondolta magát, mert – szerencsére – továbbra is a ruhaakasztók foglalkoztatták. A ruhaakasztókra oda kell figyelni! – mondta. Barátom ki nem állhatja a műanyagból vagy a vékony fémből készült ruhaakasztókat. Bevallása szerint otthon csakis bambuszból készült ruhaakasztókat tart. Egyébként is, a bambusz a kedvence, pesti télikertjében díszbambuszt ültetett, bambusz kertgarnitúrát vásárolt. Nincs mutatósabb a szépen megmunkált bambuszból készült bútorzatnál. Készségesen bólogattam, és teljes odaadással bizonygattam, hogy nincs szebb a bambuszból készült karosszéknél.

A kávéház előtt teljes egyetértésben vettünk búcsút. A ház előtt ácsorgó nyugdíjas szomszédom újra leállított és előhozakodott legújabb tervével, miszerint menesszünk küldöttséget a polgármesterhez, mert a ház körül már nappal is szaladgálnak a patkányok. Szerinte talán a legjobb lenne, ha én vezetném a delegációt, mert véleménye szerint az írók szava sokat nyom a latban. Aztán úgy mellékesen megjegyezte, hogy milyen barátságosan váltam el attól a magyar úriembertől!? Mert, ugye, szép dolog, hogy a magyarok így összetartanak, nem úgy, mint a szerbek, akik állandóan civakodnak.

Szórakozottan bólintottam, és úgy mellékesen közbevetettem, hogy milyen jó lenne javasolni a polgármesternek, hogy bambuszfákkal telepítsük be a környéket. A szomszéd összecsapta a kezét. Hogy mit ki nem ad az írók elméje, hol a ciprusfákon, hol a bambuszfákon agyalnak, míg ő az ég világon semmit sem ért az egészből.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Hétköznapok és szimbólumok A szerbiai kormánykörök meghirdették az optimizmust. A felelős politikusok sérelmezik,...

Végel László: Cselédek és kukázók Végel László Cselédek és kukázók Teruska kálváriája Teri néni mos,...

Végel László: A Magyar Nárcisz Végel László A Magyar Nárcisz Angolul jelent meg a...

Végel László: Új nemzedékek a kisebbségben A legnagyobb júliusi kánikulában egyedülálló alkalom kínálkozott, hogy egy...

Végel László: Közép-európai eszkimók Végel László Közép-európai eszkimók A Savigny platzi S-Bahn peronján...

 

 

Cimkék: Végel László

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK