A Mozgó Világ internetes változata. 2010 február. Harminchatodik évfolyam, második szám

«Vissza

Dalos György: Még mindig az irodalom

 

 

Berlin, 2010. január 14.

Meghalt Györe Imre, ultrabalos ifjúságom egyik bálványa (Imre Katalin, Ladányi Mihály és Garai Gábor mellett), a sokat átkozott, 1958-as Tűztánc antológia reprezentánsa. Ez az irányzat, politikailag mérsékelt szereplőit sem kivéve, mára szinte a teljes feledés martaléka lett. Hagyományként az Ezredvég köre vállalja, érdemlegesen Nyerges András regénye, a Tévelygések kora és Ungváry Krisztián tanulmánya foglalkozik velük – utóbbi a csoport masszív titkosrendőrségi megfigyelését dokumentálva. A „tűztáncosok” életrajzomhoz tartoztak: tőlük indultam előbb még radikálisabb irányba, s tőlük fajzottam el később csatlakozván a demokratikus ellenzékhez. Kétségtelen, hogy ma világok, mi több, világnézetek választanak el bennünket egymástól.

Mégis mi köt évtizedek múltán Györéhez, hogy sikerült neki tartósabban befészkelnie magát emlékezetembe, mint azt bármely szellemi rokonság indokolná? Tulajdonképpen úgy is feltehetném a kérdést, mi köt a fizikai azonosságon kívül egykori önmagamhoz? Talán az, hogy mégiscsak kaptam valami maradandót Imre Katitól, Ladányitól, Garaitól, és igen, Györétől. Néhány évig tartozhattam egy baráti körhöz – nota bene a BM „Társaskör” néven kódolta az ellenük folytatott „bizalmas nyomozást” –, amely megadta nekem az erkölcsi és szakmai szolidaritást, márpedig enélkül kialakulatlan, bizonytalan énem bajosan tudott volna meglenni. Ők maguk így vagy úgy, rámentek erre a tartásra, életük szétzilálódott, alkoholmámorba, remeteségbe fulladt, Imre Kati esetében öngyilkosságba torkollott. Túl sokáig nem gondolkodhattunk együtt, de vajon milyen kommunista vagy antikommunista doktrína tilthatná meg nekem, hogy együtt érezzek ezekkel a sorsokkal?

Látom Györét, ahogyan ül a Kecskeméti utcai, örökkön homályos lakásban, négyfalú otthontalanságában, mint valami versekből hálót szövő pók. És élnek bennem a versei, amelyek annak idején biflázás nélkül megragadtak tudatomban, úgyhogy ma is, igaz, eredeti jelentésükről leválasztva mormolom, idézgetem őket. „Téptek és szelídítettek / szelídítettek is, igen, / de soha át nem nézhettek / szivárgó könnyeimen. / Látják: áttetsző leplem, / de szívem szelídítetlen, / szelídítetlen, igen.” Így hangzott a patetikus, prófétás változat – a tartás ma sem vállalhatatlan. De volt egy játékos, kópés költői énje is. Íme, a biológiai létezés paradoxonja Györénél: „Mit szól hozzá, Heine Henrik, / hogy az ember fenn lik, lenn lik / s ami közte: kacskaringós bélcsatorna?” A költői létezésé még fanyarabb: „Reggeltől estig négy sort írtam, / negyven forint, szorozva tízzel. / Ha így megy tovább, bekenhetem / fenekem csücskét gyümölcsízzel.”

 

 

Csurka István produkált egy mondatot, amely pompásan beleillene a Döglött aknák című ragyogó, nemrég felújított komédiájába (1971). Lapjában, a Magyar Fórumban szó szerint a következőket olvashatjuk: „A Moszad lehallgatja a magyarság szívverését.” Ez a szöveg önmagában is közmondásértékű, akárcsak a szállóigévé vált másik, mely szerint „az oroszok már a spájzban vannak”. A csurkai bonmot groteszkségét szövegkörnyezete adja. A MIÉP-elnök haragját a Nagyítás című új irodalmi vállalkozás váltotta ki, amely valószínűen Fidesz-támogatással és Csontos János főszerkesztésében lépett nyilvánosság elé. Csurka szerint ez a lap a maga megelőlegezett, részben nemzeti, részben kozmopolita tartalmával „egyszerűen árulás”. Különösen akkor az, ha bejelentését „azzal a helyzettel vetjük össze, amiben most vagyunk, vagyis a teljes nemzeti káosz állapotával és a liberálbal összeomlásával… Most, amikor felbomlik a fővárosi koalíció…, most, amikor a liberális világ és piacgazdaság minden eleme porban hever, amikor a holokausztmítosz ötven éve tartó hegemóniája, világrendje széthullóban, most, amikor újra keleten kél a nap (sic!) és az amerikai zsidó kultúra rothasztó hatásától Európa meg tud szabadulni… A Nagyítás nagyon rossz üzenet. Van aztán egy csak szakszemmel észrevehető talmudista célja is. Zavart kelteni az újságíró-író berkekben…” És most következik az inkriminált mondat: „A Moszad lehallgatja a magyarság szívverését.”

Nincs bennfentes tudásom a Moszadról, mint ahogy más titkosszolgálattal sincsenek és nem is voltak meghitt nexusaim. Gondolom, az izraeli hírszerzés munkája, akárcsak a többié, sikerek és melléfogások elegye. Biztos melléfogás volna, ha a magyarság elleni lélektani hadviselés részeként ráállnának Csontos János és a Nagyítás támogatására. Egy ilyen irodalmi lap csupa gonddal jár – túl sok a szerző, túl kevés az olvasó, és nehéz megállni ezen az aprócska terepen, pláne manapság, amikor a „piacgazdaság minden eleme porban hever”. Miközben e sorokat írom, és nyilvánvalónak tartom az író-politikus legújabb összeesküvés-teóriájának képtelenségét, érteni vélem a hátterét. A rendszerváltás utáni „nemzeti radikalizmus” atyja rosszul viseli, hogy kisodródott a közéletből. A Fidesszel nem tudott megmérkőzni úri huncutság dolgában, a modern szélsőjobbal pedig internetes ütőképességben és gátlástalan durvaságban. És most végig kell néznie, hogyan vonul be Brüsszelbe az ex-liberális, Freddie Mercury-díjas honanya az ő, Csurka István, valamikori publikumának szavazataival. Nem ver bottal az Isten.

 

 

Német ismerősöm, B., Európa-parlamenti képviselő Morvai Krisztina ottani felszólalásait valóságos adrenalinkitörésekhez hasonlítja, és sehogy sem fér a fejébe, hogyan válhat ez a kétségtelen intellektus épp efféle eszmék szócsövévé. B. aligha ismerheti Vörösmarty versét, mely szerint „Istentelen frigy van közötted / Ész és rossz akarat…” Nem tudom, meddig lesz fenntartható ez az együttélés, de azt hiszem, a rendkívül becsvágyó politikus asszony előbb-utóbb összetűzésbe kerül a bunkófrakcióval.

Egyelőre azonban a magyar szélsőjobboldaliak keservesen rászorulnak erre a szellemi mankóra. Horizontjuk szűk, műveltségük elhanyagolható, vélekedéseikben bizonytalanok és következetlenek is. Lám: Kertész legfrissebb gyalázása közben a Barikád – a Kapu című orgánumtól átvéve – a következő szemrehányó mondatot közli: „Igazán levehetné a kalapot, mondjuk Kassák Lajos, Déry Tibor, Faludy György és Sánta Ferenc előtt…” „Mondjuk”, Faludy előtt? De hiszen róla Vona Gábor ország-világ előtt állította, hogy az ő értékrendje legalján tartózkodik, s egy vidéki Jobbik-rendezvényről még a versét is kitiltották. Hol itt a szilárd értékrend? Wass Albert lenne az egyetlen biztos támpont? Ó dehogy! A Hét verse című állandó rovatukban a barikádhősök egyszerre több Ady-, Arany-, Petőfi- és Márai-költeményt idéznek – kivétel nélkül barbár módon megnyirbálva őket. A kis töredékantológia végén azután az alábbi, hihetőleg csonkítatlan négysoros szerepel: „Rózsadombon jártam, / Libatolvajt láttam, / Gordonnak nevezték, / Jobbikosok kergették.” Ennyit a líráról.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....

Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...

Dalos György: Névcserék, ízlések és pofonok Berlin, 2011. június 10. Hogy a magyar jobboldali kurzus a...

Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...

Dalos György: Névváltoztatások és egyéb szörnyűségek Berlin, 2010. november 3. Most kicsit megint rólam lesz szó,...

 

 

Cimkék: Dalos György

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK