A Mozgó Világ internetes változata. 2010 február. Harminchatodik évfolyam, második szám

«Vissza

Nyerges András: Tudatlanságaim leltára

Január 18-án, 1945-ben, mikor Pest felszabadult, ötéves voltam. A pincéből jöttünk fel, a lakásunkban nemcsak ablak nem maradt épen, de belövést kapott nagyobbik szobánk falán akkora rés tátongott, hogy láttuk a borongósan szürke januári eget, a metsző hideg pedig akadálytalanul süvített be hozzánk. A fürdőszobában laktunk, a kád fölötti víztartályt éjjel-nappal fűtöttük, hogy legalább ott legyen meleg, s a cső alakú előszobában étkeztünk, már amennyire annak lehetett nevezni az örökös babfőzeléket. Kenyeret az orosz katonáktól kaptunk, s bár savanykás íze volt a fekete klebának, elrágcsálni maga volt a boldogság. Nem is részletezném tovább az emlékeimet (mindezt megírtam már Voltomiglan c. regényemben), de évről évre szembesülök a jobboldali sajtó azon állításával, hogy tévedés a németeket tartani megszállóknak és az oroszok bejövetelét érezni felszabadulásnak, ez a szemrehányás pedig egyfolytában piszkál – csakhogy sem bizonyságért, sem cáfolatért nem fordulhatok az 1989 előtti évtizedek elfogult, csőlátású történetírásához, sem sajtójához, mert a parancsolt lelkesedés nyilvánvalóan nem hiteles. Azokat viszont, akiknek jobboldali elkötelezettsége vitán felül áll, a mai jobboldalnak is illene elfogulatlan tanúként kezelnie.

De azért – mindenesetre – legyen a kiindulópont, hogy a mi élményünk alapult tévedésen, s az ellenkezője volt a valóság. Nincs is más dolgom, mint leltárt készíteni arról, hogy mi mindenben voltunk tudatlanok. Nem tudtuk például, hogy annak, amit a nyilas Mattyasovszky Kornél a Magyarország 1944. november 23-i számában büszkén hirdet: „a magyar nemzet helyesen cselekedett, amikor életét, sorsát, jövőjét a Harmadik Birodalomhoz, a fasiszta Itáliához és a dicső japán császársághoz kötötte”, örülnünk kellene, miként azt se fogtuk fel, amit a még nyilasabb Fiala Ferenc 1944. július 30-án leszögezett, ti. hogy „ez nem gazdasági háború, nem sértett fejedelmek civódása, hanem világnézetek kemény küzdelme, ahol nem lehet arra hivatkozni, hogy ja kérem, én csak úgy véletlenül sodródtam bele ebbe a háborúba”. Nem tudtuk, hogy a jobboldali ideológia győzelme a tét, mi balgán azt hittük, hogy az életünk, de sajnálatos módon azt sem olvastuk, amit Marschalkó Lajos írt az Esti Újság 1944. december 20-i számában: „ha Budapestre bolsigránát hull, azok felelősek érte, akik nem mertek elég magyar ágyút kovácsolni, nehogy – mint mondták – a németek kezébe kerüljön. Ha romokban hever Debrecen, Szeged, azok a bűnösök benne, akik angolszász jóindulatban reménykedtek, midőn félreérthetetlenül a német barát oldalán kellett volna állani lélekkel, fegyverrel, akik a nemzetiszocialista harcos élettől, az »idegen eszméktől« féltették a magyart.” Politikai tudatlanságunk lehetett az oka, hogy az oroszoktól, akiket Zámbory Antal (Magyarország, 1944. november 16.) nemes egyszerűséggel „rummal agyonitatott hordának” nevezett, Csaba Lajos pedig (Összetartás, 1944. november 23.) azt írta „a szovjet foglyok menetoszlopa” láttán, hogy „a tekintetük barbár, arcukon még csak fel sem villan a kultúrember lelke”, és 1945. február 16-án, az immár Sopronban megjelenő Az Ország egyik cikke szerint „a bolsevisták emberbőrbe bújt vadállatok”, nekünk eszünkbe se jutott félni. Pedig Csaba Lajos méltatlankodva kérdezte: „Mi jogon törnek be a hordák Európa kultúrföldjére?”, és így válaszolt rá: „Hajtja őket az igen alacsony életet élő primitív ember állatias vágya.” Mi oktondiak mégis csak azt érzékeltük, hogy ők űzték ki Budapestről a németeket. Fogalmunk se volt róla, hogy nem az a barbár, aki (mint Horvát Andor írta az Összetartásban, 1944. december 16-án) „a zsidóságot (mert másként nem lehet!) erőszakkal, de emberiesen eltávolítja a nemzet testéből”, hanem épp ellenkezőleg, az eltávolítók jelenthetik ki magukról: „mi ebben a háborúban becsületünket, igaz kultúremberségünket védjük a zsidóságtól támogatott ázsiai barbarizmussal, a szovjetzsidó népbiztosok szennyáradatával szemben”.

Tudatlanságunkról teszünk tanúságot, ha azt tartjuk megszállásnak, ami 1944. március 19-én történt, hiszen dr. Fazakas János már 1944. október 25-én, a Nemzetőrben kifejtette, hogy a német birodalom csak „megkezdte életviszonyaink belső szemlélés útján való ellenőrzését”, ellenben a bevonulás „a bolsevizmustól tiport területekre”: az a „felszabadítás”. Nem tudtuk, amit a szicíliai partraszállás, majd Párizs felszabadulása után a nyilas sajtó világossá tett (szellemi utódai meg azóta is igyekeznek elmismásolni), hogy gyűlölni nemcsak az oroszokat kell, ez jár ki bárkinek, aki nem a náci lobogó alatt vesz részt a háborúban. „Az olaszok saját bőrükön tapasztalhatták, hogy míg a fasizmus vezette az országot, rend és fegyelem uralkodott. Ha Mussolini vasfegyelme néha kellemetlen is volt a tereferélést, kávéházi üldögélést kedvelő olasz népnek, ma keserves tandíjat fizetnek a zúgolódók, akik idejében nem mérték fel a különbséget rend és káosz között. És más talán a helyzet Franciaországban? A nagy felszabadítás pillanata bekövetkezett. De akik a Marseillaise-t énekelve vonulnak Párizs utcáin, elmondhatják-e erről a napról, hogy a dicsőség napja? Ez a helyzet ma Nyugat-Európában, amely távol van a Szovjetuniótól” – írta az Összetartásban dr. Iklódy Szabó Edit. Egyszerűen nem tudtuk, hogy barbárnak attól minősül valaki, ha ellensége a nemzetiszocializmusnak. Pedig ez a nyilas napilap mindent megtett, hogy a naiv állampolgárok szemét, akik a német vereséget várták fölszabadulásként, fölnyissa: „Az ún. felszabadított országokban, Belgiumban, Franciaországban, Olaszországban, Görögországban az angolszász megszálló csapatok élelem helyett csak terrort tudnak nyújtani a »felszabadított« nemzeteknek.”

Alapvető félreértésben voltunk afelől is, mitől kell félni, mire kellene büszkének lenni. Szálasi ifjúsági alvezére, Csonka Emil december 11-én azt kérdezte: „van-e magyar ifjú, aki szebb hivatást talál, mint hazánk és fővárosunk véres, áldozatos megvédése?” Nyilván a tudatlanság az oka, hogy a véres megvédést sem a megszólított ifjak, sem szüleik nem érezték kecsegtető ajánlatnak. És nemcsak félretájékozottak, de önzők is voltunk. „Furcsa társaság – ahogy dr. Bozóky Lajos írta Az Ország december 16-i számában –, mely kezdetben azon siránkozott, hogy miért harcolunk határainktól ezer kilométerre, aztán azért fájt a szíve, hogy élelmiszert szállítunk a szövetséges Németországba, majd a zsidók megrendszabályozása miatt igyekezett részvétet kelteni, és most óriási jajveszékelést csap azon, hogy Budapesten esetleg házak fognak romba dőlni.” Utólag is megdöbbent, hogy noha öntudatlanul, de mi is ehhez a „furcsa társasághoz” tartoztunk. Megérdemeltük, hogy dr. Bozóky vitriolos gúnnyal foglalja össze álláspontunkat: „Inkább süllyedjen bolseviki rabságba a kultúr-Európa, csak ne legyen uralkodó eszme a nemzetiszocializmus.” Hát igen, képesek voltunk ezt óhajtani, és olyan semmiségek befolyásolták az ítéletünket, mint amelyek egyikéről például a Függetlenség november 23-i száma írt: „ellenőrizhetetlen rémhírterjesztők suttogva közlik, hogy gyáriparunkat leszerelik, gépeinket elviszik az országból, a háború után nem tudjuk majd iparunkat helyreállítani”. A lap szerint „ez az intézkedés helyes, okos, megfontolt és elkerülhetetlenül szükséges. A gépek vándorlása azt bizonyítja, hogy az új magyar államrendszer teljes felelősséggel lát a háborús problémák megoldásához”. Mi mást? Úgy tűnik azonban, hogy a hozzánk hasonló ostobák megnyugtatása nem járt sikerrel, mert sokan – akkoriban ez még előfordulhatott – nem az ideológiai sugallatnak hittek, miszerint rablók csakis az oroszok lehetnek, hanem a szemüknek. Ezért kellett az Esti Újságnak december 4-én visszatérnie a problémára: „azt hirdeti az ellenséges propaganda, hogy a német csapatok rendszeresen kifosztják Magyarországot, és az egész nemzeti vagyont elszállítják”. Holott – ezt nem fogta fel a tájékozatlan lakosság – „az igazság az, hogy ezeket a javakat az elszállítással megmentik”.

Szégyentől ég az arcom, amiért képesek voltunk fennakadni olyasmin, hogy „a németek a királyi várat és a budai ferences templomot istállónak használták” – holott ezen háborogni csak akkor lenne jogos, ha az oroszok követik el. (Mellesleg az esetet a Szálasi-kormány honvédelmi minisztere firtatta Wöhler tábornoknak írt levelében.) Beregfy vezérezredes egyébként ideológiailag éppoly tudatlannak mutatkozott, mint mi, akik a „felszabadulás kontra megszállás” vitában évről évre rovást érdemlünk, hiszen a magyar főparancsnok, Hindy altábornagy jelentését átvéve 1945. február 10-én képes volt hatvanöt évvel később már nem kívánatos tényeket is rögzíteni: „A kibombázott és óvóhelyeiről elkergetett, vagyonától megrabolt, éhség, vízhiány, saját és ellenséges tűz által megkínzott lakosság a megakadályozhatatlan suttogó propaganda útján egyre jobban fejezi ki gyűlöletét a németekkel és a nyilaskeresztesekkel szemben, mivel értelmetlen áldozatnak tartja szenvedését és a főváros lerombolását. Gyűlölik saját katonáik megjelenését az óvóhelyeken, mert előfordult, hogy az oroszok ott-tartózkodásuk alatt élelmiszert és cigarettát osztogattak, és vizet is hozattak a lakosoknak. Emiatt több oldalról is felszabadítóként várják az oroszokat.”

 

 

Kapcsolódó írások:

Nyerges András: A barátságszédelgő A nagy, egybenyitott szobákban már nyüzsögnek a Petri–Galla-féle lakáskoncert meghívottai,...

Nyerges András: Trianonstop Sejteni lehetett, hogy a június véget nem érő trianonozás...

Nyerges András: Tagadók és másrólbeszélők Ha hisszük, ha nem: Magyarországon mindjárt 1945-ben elkezdődött a holokauszttagadás,...

Nyerges András: Pamfletek és kommandók Szélsőjobb felől meg lett pirongatva a hazai közvélemény, amiért nem...

Nyerges András: Kereszthecc egykor és most Július elején látott napvilágot a hír, hogy „Magyarország is csatlakozik...

 

 

Cimkék: Nyerges András

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK