A Mozgó Világ internetes változata. 2010 február. Harminchatodik évfolyam, második szám

«Vissza

Bán Zsófia: A megturult jelen

Az emblémák, látszólag nyilvánvalóan, de talán nem eléggé köztudomásúan, nem beszélnek önmagukért, hanem valaki (egy kultúra vagy azon belül egy csoport) mindig beszél helyettük, valaki gyártja hozzájuk a „szöveges magyarázatokat” – csak éppen nem mindegy, hogy ki és milyen célból. Többek közt erről szól a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban megrendezett, Az árpádsáv tegnap és ma című, rendkívül fontos, mert sajnos rendkívül aktuális kiállítás, amelynek fő célja, miként a brosúra írja, „annak bemutatása, hogy a történelmi ereklyékkel, szimbólumokkal és jelképekkel – köztük az árpádsávos zászlóval és a turullal – vissza lehet élni, és ordas eszmék nevében ki lehet sajátítani azokat”. A kiállítás elsősorban e szimbólumok és jelképek előfordulásának történeti áttekintését nyújtja – ami tűzoltási kísérletként is felfogható, hősies hiánypótló tevékenység egy olyan országban, amelyben például a felsőoktatási intézmények nem kötelesek arra, hogy az egyetemi felvételt emelt szintű történelmi (és más, hasonló jelentőségű tárgyakból tett) érettségihez kössék (és ez a rendszer így is marad addig, amíg a normatív támogatás, a „fejkvóta” rendszere fennáll, és az egyetemek kezében hagyják e döntési jogot). Ennek eredményeképp nálunk nemcsak a múltnak kútja mélységes mély, de a tudatlanságé is, és ez a helyzet elsősorban azokat a fiatalokat (a rendszerváltás után született, mostani egyetemista korúakat) hozza megengedhetetlenül kiszolgáltatott helyzetbe, akiknek nincs a korábbi rendszerekre vonatkozó, személyes tapasztalatok alapján kialakított kollektív emlékezetük, hanem a nekik nyújtott/gyártott kollektív emlékezet fogyasztói (elsősorban az oktatáson és a médián – valamint a mediatizált s látványossággá züllesztett politikán – keresztül). A kiállítás azonban nem e „fogyasztói kultúra” működésmechanizmusával, nem az átvitel módozataival foglalkozik, ami talán lehetővé tenné azt is, hogy megértsük, miként tud ilyen tempóban terjedni, s elsősorban fiatalok között, a szélsőjobbnak többek közt az emblémákra vonatkozó „szövegmagyarázata”, amivel egyúttal gyors kohézióra és mozgósításra is képes. Ehelyett leginkább a jelenség történeti, mondhatni időrendbeli – és nem annyira történelmi, azaz ok-okozati – aspektusára koncentrál, s ezt elsősorban a kiállítás rendszerváltás utáni részénél hiányolom. Ezt hibának vélem, még akkor is, ha a kiállítás már pusztán azzal, hogy láthatóvá tesz bizonyos áthallásokat, sőt vállalt azonosságokat, nagy szolgálatot tesz.

A rendszerváltás óta eltelt húsz év alatt, mint azt naponta láttuk és elszenvedtük, nem épült ki a politikai kultúra, hanem helyette a politika is populáris kultúrává vált. Ezt és ennek jelentőségét azonban, úgy tűnik, elsősorban a jobboldal, sőt még náluk is inkább a szélsőjobb értette meg és használta/használja ki, ennek öszszes látható-érzékelhető (s olykor megengedhetetlenül súlyos, öldöklő) következményével. Akár tudatosan, akár ösztönösen felismerték azt, hogy a fiataloknak egyszerű, fogyasztható történetekre, ha úgy tetszik, az életükbe beépülő mítoszokra van szükségük, amelyeket mindennapi szinten fogyaszthatnak, s amelyek egy nyelven beszélő csoporttá kovácsolják őket úgy, ahogyan azt a populáris kultúra bizonyos jól sikerült termékei teszik (lásd pl. régebben a Csillagok háborúja-sorozatot vagy újabban az olyan filmeket, mint a Mátrix, bizonyos televíziós sorozatokat vagy akár a Harry Potter-jelenség popkulturális vonatkozásait). Az effajta – lokális vagy globális – mítoszok és csoportképző erők hiányát pótolják akkor, amikor mozgalmaikat, alakulataikat és az ezekkel járó külsőségeket fogyasztásra felkínálják. A másik, ezzel szorosan összefüggő probléma, hogy a közelmúlt történelme – különösen a mostanra kialakult helyzetet tekintve – úgy tűnik, kamatostul torolja meg azt a hihetetlenül szűk látókörű és felelőtlenül könnyelmű kultúrpolitikát, amely a rendszerváltás óta Magyarországot jellemzi, és amelynek egyik fő jellemzője, hogy nem ismerte fel a tömegkultúra, vagy ha úgy tetszik, a Clement Greenberg által egyszerűen giccsnek nevezett pop(uláris) kultúra jelentőségét, és hagyták, hogy a kereskedelmi csatornák és a bulvársajtó szabadon garázdálkodjon vele. Mindezek következtében most legtöbben értetlenül állnak az előtt a jelenség előtt, hogy értelmes, sőt gyakran úgynevezett „jó” családokból származó s a politika iránt amúgy nem különösebben érdeklődő fiatalokat miért ragadja magával a szélsőjobb retorikája, és miért vetik bele magukat a jobboldal által is lelkesen támogatott, sőt nemritkán generált mozgalmakba – mely lelkesedés persze csak odáig tartott, amíg (már későn) be nem következett a számukra mégoly váratlan és szörnyű felismerés, hogy e mozgalmak immár föléjük kerekednek, és mint harci turulmadár, elragadják tőlük kicsinyeiket. Mert az mára már szociológiai közhelynek számít, hogy a korábbi szélsőjobbhoz képest, amely főként egy idősebb, sokszor nyugdíjaskorú generációt mozgósított, az újabb mozgalmak már rendre a fiatalok között szedik (egyelőre még mit sem sejtő) áldozataikat. Ha ugyanis a populáris kultúrát nem szorítják a politikai és kulturális perifériára – és itt már a baloldal felelősségéről beszélek –, ha az úgynevezett „magas” kultúrához képest nem tekintik ők is kissé lenézendő, ám eltűrendő, mert pénzt fialó giccsnek (amit legfeljebb nagyobb évfordulókhoz kapcsolódó megakoncertek és kiemelt költségvetésű filmes produkciók formájában, jelzésszerűen, propagandacélokra eszközként használnak), ha időben felismerik mint fontos kohézióformáló erőt, valamint hatásos kommunikációs csatornát, akkor most a szélsőjobb energikus, mozgékony, ideológiának-politikának látszó, de valójában zavaros tartalmakat hordozó – ugyanakkor egyre gyakrabban életveszélyes – popkultúrájának lenne alternatívája. Így azonban csak hápogva és hitetlenkedve állunk a taccsvonalon, hogy hát akkor most mi is történik a gyerekekkel, a mi gyerekeinkkel, akárki neveli is őket.

Az árpádsáv tegnap és ma című kiállítást felvezető feliratok közül (rendező: Molnár Judit) az első a következőkkel indul: „Sokan megdöbbentek, amikor az 1989–90-es rendszerváltás után az utcán először jelentek meg az árpádsávos zászlókat lengető tüntetők, az autókon pedig a Nagy Magyarországot ábrázoló matricák. Kiderült, hogy a kommunista diktatúra csak némaságra ítélte a különféle irredenta és antiszemita, rasszista ideológiák híveit. Kiállításunk bemutatja, hogy a történelmi ereklyékkel vissza lehet élni és ordas eszmék nevében ki lehet sajátítani azokat.” S ennek híven a kiállítás valóban történeti áttekintést nyújt a nemzeti szimbólumok – elsősorban az Árpád-sávos zászló és a turul – különféle előfordulási-megjelenési formáiról, azaz a különféle kontextusokról, amelyekben ezek megjelentek. A zsinagóga karzatán berendezett kiállítás, melyet a zsinagóga lenti látványától kartondobozokból épült folyosó és/vagy fal választ el (talán utalva a kirekesztésre, bár anyagában a kartondoboz valami könnyen felépülő és könnyen le is rombolható dologra utal, aminek a kiállítás maga is ellentmondani látszik), egy újabb kontextust nyújt; a kiállítás tágabb, konkrét és szimbolikus terét nyilvánvalóan ütköztetve a tartalommal. Az első két rész (történelmi előzmények és Horthy-korszak) még igyekszik híven követni a szimbólumok értelmezési változásainak történelmi hátterét, azaz a miérteket és mikénteket. Így például az első részben a régi magyar Árpád-sávos királyi zászlók és a turul mint nemzeti szimbólumok kialakulását mutatják be, majd a második részben a Trianon-trauma feldolgozatlanságának következményei: nemzeti frusztráció, revizionizmus, irredentizmus s az ezekkel fokozatosan összefonódó bűnbakkeresés, azaz antiszemitizmus, illetve az ezeket kiszolgáló, kisajátított s olykor, az éppen aktuális törvényeknek parírozva, némileg átalakított szimbólumok színeváltozásai – lásd pl. a Szálasi-féle nyilaskereszttel „ékesített” Árpád-sávos zászlót –, melyeket plakátreprodukciókkal, archív filmanyagokkal és gyűjtött, mindennapi tárgyakkal illusztrálnak (pl. falvédők, szódásüvegek, hamutartók, illetve kedvencem, a „Nemzeti rajzszeg” feliratos dobozka, amelyen egy nagyMagyarország térképben egy vádlón, pirossal kiemelt kisMagyarország látható).

A harmadik, rendszerváltás utáni időszakkal foglalkozó rész azonban, a felvezető szöveghez híven, valóban úgy mutatja be e szimbólumok előfordulását, illetve kisajátítását, mintha a rendszerváltás ténye egyszer csak, mintegy varázsigére, felszínre engedte volna törni azokat az eszméket, gondolatokat és indulatokat, amelyek amúgy is ott voltak, s melyeket a kommunista diktatúra „csak némaságra ítélt” – mintha csak valami természeti tüneményről lenne szó, egy vulkán kitöréséről, amelybe emberi-társadalmi erőknek nincs beleszólásuk. Ennek megfelelően sem a feliratok, sem pedig a fotó- vagy filmanyag nem adnak eligazítást arra nézve, hogy mi volt e folyamat működésmechanizmusa, miért tudtak/tudnak e szimbólumok újra ilyen erősen hatni, és főleg hogy kik is azok, akik e szimbólumokat fogyasztják, és miért. Nem beszélve azokról, akik ezeket a szimbólumokat konzumáltatják a nekik kiszolgáltatott, jobb sorsra érdemes tömegekkel. Vagyis a kiállítás (vizuálisan) bemutatja ugyan az előfordulás, az aktuális újrakisajátítás tényét (anélkül, hogy különbséget tenne a kisajátítás különböző módozatai és a kisajátítók különböző csoportjai között), de a hogyanra és a miértekre nem keres választ. Így aztán gyerekeinkhez ugyan megint csak nem jutottunk közelebb, de azért megtörtént az első, fontos lépés.

 

 

Kapcsolódó írások:

Bán Zsófia: Tessék mondani, az ott a kínai nagy fal? (Reneszánsz Látványtár – Virtuális utazás a múltba. Magyar Nemzeti Múzeum, 2008. szeptember 27. – november 30.) Valljuk be, a tematikus éveknek, így a mostani reneszánsz...

Bán Zsófia: Lótek (Videospace Budapest Galéria, 2009. szeptember 12. – október 24. Kurátor Eike Berg.) Ha minden nyelvi konnotációja ellenére mégis értelmes, sőt értékes tevékenységként...

Várkonyi György: “Befejezett jelen” “Befejezett jelen” Művészettörténeti közhely, hogy a tájkép műfajának önállósulását...

 

 

Cimkék: Bán Zsófia

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK