A Mozgó Világ internetes változata. 2010 február. Harminchatodik évfolyam, második szám

«Vissza

Béri János: Csöbörből vödörbe – Munkaszolgálat és hadifogság

Béri János 1925-ben született a Nógrád megyei Bujákon. 1948 és 1952 között a budapesti Pázmány Péter, illetve Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult, és történelmi-politikai gazdaságtan szakon tanári oklevelet szerzett. Kőszegi és szombathelyi tanárkodás után 1956 végén emigrált Svájcba, ahol a neuchâteli és zürichi egyetemen természettudományi tanulmányokat folytatott, majd biológiából Ph. D. fokozatot nyert. Jelenleg Bázelben él. Magyarul megjelent könyve: Béri–Lichtner János: Együttélés. A zsidóság szerepe Magyarország legújabbkori történetében, 1790–1918. Budapest, 1995, Argumentum Kiadó.

1

A salgótarjáni gettó lakója voltam, oda kézbesítették a behívómat munkaszolgálatra 1944. május végén vagy június elején. Tizennyolc éves voltam.

A szécsényi hadkiegészítő parancsnokság egy nagy uradalmi istállóban szállásolt el bennünket, ahol az állatok helyét priccsek és szalmazsákok foglalták el. Sorstársaim nógrádi, honti, gömöri gettókból érkeztek: Salgótarjánból, Balassagyarmatról, Szécsényből, Losoncról, Rimaszombatból, Rozsnyóból. Mivel a zsidó férfiak nagy része már régóta munkaszolgálatot teljesített, itt, Szécsényben a behívatottak nagy része húsz éven aluli vagy negyvenöt éven felüli volt, köztük sok apa-fia pár. Az én apámat is behívták, de szerencsétlenségére mentesítő papírja volt hat kitüntetése miatt, amelyeket az első világháborúban balkáni és az olasz fronton kapott. Szécsényben még megkérdezte tőlem:

– Mit csináljak? Ha felmutatom ezt a papírt, akkor visszamehetek a tarjáni gettóba, ha meg nem, akkor veled maradok.

Elpirultam, izzadtam, nem tudtam, mit válaszoljak. Végül kinyögtem: Anyámnak a gettóban nagyobb szüksége lesz rád, mint nekem.

A szüleimet Auschwitzban ölték meg.

Szécsényben csendőrök sorakoztattak fel minket, és felszólítottak: adjuk át értéktárgyainkat, pénzünket. Ezután két munkaszolgálatos századot alakítottak belőlünk, ha jól emlékszem 107/310 és 107/311 néven. Megismerhettük az őrzésünkre mozgósított katonák – a „keret” – szolgálatvezetőjét. Nem volt rossz ember. Salgótarjánból jött. Amikor felettes tisztek voltak a közelben, vagy a városon vonultunk végig, nagy hangon „kurva zsidó társadalomnak” aposztrofált bennünket, de közben felénk kacsintott, jelezve, hogy muszájból csinálja. Ez megnyugtatott bennünket, és joggal.

Június közepén bevagonírozták a két századot: irány Kiskunlacháza. Ott egy német katonai repülőtér megépítése várt ránk. Kirakodás után gyalogmenetben folytattuk az utat a számunkra előkészített körletbe, a Bankapuszta nevű uradalom istállói felé. Kiszikkadva, kiéhezve érkeztünk meg estére. Vacsora nem volt, amint előtte ebéd sem. Ez volt életem első nagy éhségélménye. Akkor azonban még nem lett folytatása. Bankapusztán és még a következő állomáshelyen is elfogadható katonakosztot kaptunk, meg zsoldot és cigarettát.

Beton kifutópályát építettünk, mi planíroztuk el a homokot. Két német utászkatona felügyelt a munkánkra: egyikük magas, mogorva, fenyegető hangú és tartású SS-legény volt, a másik joviális külsejű 40-50 év közötti bécsi. Az SS olykor ordítozott és fenyegetőleg azzal dicsekedett, hogy Tuniszban hány olasz munkást végeztetett ki lustaságuk miatt egy hasonló építkezésen. Fel voltunk hát okosítva, tudtuk, mihez tartsuk magunkat. Egyvalami tetszett nekünk bennük, éspedig az, hogy mennyire féltek, amikor a kék égen apró fehér amerikai bombázók húztak el felettünk. Rögtön riadót rendeltek el, és rohantak a szomszédos kukoricásba (persze velünk együtt).

Nappali és éjszakai műszakokban simítgattuk a homokot, utánunk pedig betonozógépek fejezték be a munkát. Október elejére készen volt a kifutópálya, a németek azonban már nem tudták használatba venni. A front elérte Kecskemét térségét. Ha a földhöz szorítottuk a fülünket, hallottuk az ágyúdörgés halk moraját. A hónap közepén nekünk is pakolni kellett.

A sorakozó az uradalmi cselédek házai előtt történt. A cselédasszonyok előjöttek a látványosságra, és amint végignéztek rajtunk, egyikük-másikuk egy-egy könnycseppet törölt le.

Üllőn meneteltünk a következő munkahelyünk, a Ferihegyi repülőtér felé. Átvonulás közben hallottuk az ottaniaktól, hogy a kormányzó fegyverszünetet kért az oroszoktól. Később arról is szó volt, hogy fegyvereket kapunk, mert nekünk is szembe kell szállnunk azokkal, akik ellenszegülnek a fegyverszünetnek. Irgalmas érzés volt: őrzött foglyokból, munkaszolgálatosokból szabad katonák leszünk! Az izgalom és öröm azonban nem tartott tovább egy-két óránál: a kormányzót a rá felesküdött honvédség kevély tisztjei cserbenhagyták.

Horthyligeten éltük át az első bombatámadást: a pincékben kuksoltunk és vártuk, melyik „láncos bomba” talál el bennünket. A légitámadás azonban nem nekünk, hanem a közeli repülőtérnek szólt. Épp az volt a feladatunk, hogy feltöltögessük a repülőtér bombatölcséreit. Ezt a munkát elég jó hangulatban végeztük. Ismertük a „szabályt”: kicsi annak a valószínűsége, hogy egy bombatölcsérbe újabb bomba essék.

Egy este munka után csodálatos látványt szemlélhettem a Pest felé vezető országúton. Az Alföldről a főváros felé visszavonuló német tankok, teherautók, egyéb katonai járművek reflektoraiból jött a fény, a motorjaikból az irdatlan zaj. Nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy a vert náci sereg látványában gyönyörködhessem. Egymagamban kimerészkedtem a körletünkként szolgáló utca végére, kabátomon a munkaszolgálatosok sárga karszalagja. Egyszer csak egy pisztoly bukkan fel az orrom előtt. Egy ordítozó, fenyegető csendőr vagy katonatiszt szegezi rám. Te, rohadt, büdös zsidó! Mit csinálsz itt? Most megdöglesz!

A rémület megbénított. Egy pillanatra rá hallom, hogy valaki beszél értem. Hadarva, összevissza. „A századunk a repülőtéren dolgozik… a körletünk itt van ezekben a házakban…” – Még az apja világháborús katonai érdemeit is elhadarta – hallottam. Az a valaki én voltam, a végveszélyérzet pillanatában az agy önállósította magát, és átvette a kommandót a szavak, a beszéd felett. Ez mentett meg? Nem tudom. Támadóm visszatuszkolt a sötét utcába, aztán eltűnt.

A front, az oroszok egyre közelebb értek. December elején vagy közepén parancs érkezett a visszavonulásra. Irány Budapest, a cél Szentkirályszabadja. Zuglón vonultunk végig. A szemerkélő alkonyati esőben üres utcákon át meneteltünk.

Egyszer csak valaki kitört a sorból, és futásnak eredt. Nem lőttek rá, még csak utána se kiabáltak. Nagy szerencsénk volt, hogy a keret tagjai, a bennünket őrző honvédek felvidéki, élemedett korú parasztemberek voltak, akik Csehszlovákiában élvén nem voltak kitéve a huszonöt éves ellenforradalmi rendszer zsidóellenes propagandájának, sem a nyilasok véresszájú agitációjának. Demokráciában élve emberek maradtak. Éppúgy a parancsnokuk, egy ötven körüli tanító. Soha szidalom el nem hagyta a száját. Bennünket is emberszámba vett.

A hidakat már felrobbantották a németek. Vácig kellett masírozni, hogy a Dunán átkelhessünk. Egy napsütéses délelőtt pihenőt tartottunk. Közelünkben történetesen mások is pihentek. Odamentem. Pesti zsidó civilek voltak, akiket Németország felé hajtottak. Határtalan meglepetésemre a legkedvesebb, legszeretettebb nagybátyámmal találtam szemben magam. Nem volt időm örülni, sem bánkódni:

– Van pénzed? – kérdezte. – Ha van, adjál.

Odaadtam neki mindent, amim volt, s máris el kellett válnunk. Ötvennégy évesen Buchenwaldba került; orvosként dolgozott, azért tudta túlélni. Felesége és kisfia Pesten bujkálva élte át a nyilas terrort.

Vácra érve nem mehettünk át rögtön a hídon. Napokig kellett várnunk, amíg ránk került a sor. A Forte Filmgyár padlásain szállásoltak el bennünket. Naponta egyszer kaptunk enni, illetve inkább csak inni: tésztalevest.

Új állomáshelyünkre, Szentkirályszabadjára december második felében érkeztünk meg. Ott föld alatti barakkok vártak ránk. A priccseken nem deszka volt, hanem hasábfa. Úgy emlékszem, szalmazsák sem volt rajtuk. Pár napig krumplit szedtünk a fagyos földből, más munkát nem tudok emlékezetembe idézni. Talán valami elosztóhely volt ez. Mellettünk más föld alatti szállásokon tőlünk nagyon különböző zsidó munkaszolgálatosok húzódtak meg. Ruhájuk rongyos, ők maguk csontig soványodva, tévelygő tekintetükben megfélemlítettség remegett. Szerbiából jöttek, Borból. A maradékok maradéka. Ha sorakozón a közelükben álltunk, látásukra borzadály fogott el.

Egy este híre futott, hogy egy teherautón zsírral telt hordók állnak. Jó páran odarohantunk, és marokkal estünk a hordóknak, hogy tartalmukkal megtöltsük a zsebünket. Enni is próbáltam a fagyott zsírt. De hamarosan rajtakaptak. Egy katonatiszt felszólított bennünket, hogy a zsebünk tartalmát tegyük az asztalra. Azután felsorakoztatott és közölte, hogy szabotázsért hadbíróság elé fognak állítani bennünket.

Erre azonban már nem került sor: parancs jött a továbbindulásra. Január második felében vagy a hónap végén érkezhetett meg a századunk a Szombathely melletti Vép községbe. (A Szécsényben alakult másik századot máshová irányították.) Vépen a helybeli gazdák jó meleg istállóiban szállásoltak el bennünket, a lovak, tehenek mellé. Az volt a dolgunk, hogy fát vágjunk és deszkává dolgozzuk fel, majd barakkokat építsünk a fagyos erdőben, mely vagy órányi menettávolságban volt a falutól. Ez érdekes, változatos, majdhogynem szórakoztató munka volt. Gyorsan telt vele az idő. Csak a hideg és a szüntelen, gyomrot rágó éhség ne kínzott volna.

Vépre való hosszú menetelés során kétszer kerültem kényes, hogy ne mondjam: veszélyes helyzetbe. Jánoshalmán szerét ejtettem, hogy este hajat nyírassak a borbélynál. Kabátomat a sárga karszalaggal fogasra akasztottam. Egyszer csak Árpád-sávos nyilasok lépnek az üzletbe. Pestről menekültek. Megfagyott bennem a vér: el vagyok veszve. Moccanni sem mertem. Ha észreveszik a sárga karszalagot, akkor végem. Nem vették észre. Az utánam érkezettek kabátjai eltakarták. Fizettem, karomra vettem a kabátomat úgy, hogy a sárga karszalag ne lássék, és kiosontam a borbélyüzletből. Megúsztam.

A másik ijedelem szép, napfényes délutánon esett meg velem. Egy falun át vonultunk. A faluban az oroszok elől visszavonuló német páncélosok pihentek. A tankokat javítgatták, tisztogatták. Az egyik udvarból az ott foglalatoskodó katona csodálkozó, gyanakvó tekintettel bámult felénk, a kezében jókora franciakulcs. Én kihívóan, gúnyosan viszonoztam a tekintetét. „Na, ti, megvert világhódítók! Futtok, mi?” Felállt, utánam jött, és megkérdezte, kik vagyunk.

– Juden – válaszoltam ostoba fürgeséggel és talán némi büszke felhanggal. Mire felemelte a franciakulcsot, és a fejemre sújtott. Aztán nekiesett az éppen előtte vonulóknak. Vérzett a fiúk feje (az enyém is). Jött sietve a szolgálatvezetőnk, és barátságosan „leszerelte” a veszélyes „kamerádot”. A többiek nagyon megharagudtak rám. – Érettségizett marha! – ismételgették. Nem ok nélkül.

Március utolsó napjaiban parancs jött Vépre, hogy a századot Ausztriába kell vezetni. A keretnek – élén a századparancsnokkal – nem volt kedve ezt végrehajtani. Elvégre 1938 előtt ők csaknem valamennyien csehszlovák állampolgárok voltak, és tudták azt is, hogy Nógrád, Mont, Gömör akkor már nem voltak német uralom alatt. Haza akartak menni. Akár Ausztriába mennek, akár a határon átadnak bennünket és ők más feladatot kapnak, nem egykönnyen juthattak volna haza. Így hát elkezdtünk komótosan vonulgatni, menetelgetni a határ magyar oldalán délnyugat felé.

Március 30-án érkeztünk Máriaújfaluba, és ott is éjszakáztunk. Reggel terjed a hír, hogy a németek az éj folyamán kiürítették a falut, de nagy sietségükben hátrahagytak egy élelmiszerraktárt. Egész füstölt sonkák és sok minden más. Egyre többen jöttek le a falubeliek közül is, ott tülekedtünk a zsákmányért mindenféle ismeretlennel, köztük fiatal, idegen külsejű, furcsa köpenyeket viselő alakokkal, akik keményen küzdöttek. És mintha káromkodtak volna valami idegen nyelven.

Eszünkbe se jutott, hogy orosz katonák. Csak amikor hátizsákomban a zsákmánnyal kívül kerültem a raktáron, ámultam el a látványtól: a faluba lefelé kanyargó országúton kis termetű lovak húzta, nevetségesen primitív kocsik robogtak, miközben szőrmesapkát és durva köpenyt viselő kocsisaik kiáltozva és ostorcsapásokkal biztatják futásra állataikat. Az orosz trén vonult előttünk, amely valahol már az Ausztriában előnyomuló csapatokat követte. A muszosok meg a falusiak integettek feléjük. Üdvözöltük a felszabadítókat.

Ettől fogva mindegyikünk a maga ura lett, a saját elhatározása szerint cselekedett. A sok-sok egyéni elhatározás azonban furcsán párhuzamosra sikeredett és egy irányba futott össze: „Maradjunk együtt, induljunk hazafelé.” Hol a legközelebbi vasútállomás? Zalaegerszegen? Menjünk oda. Rendezetlen sorokban mint szabad emberek valamennyien útra keltünk, muszosok és a keret katonái, akiknek hálásak voltunk, amiért nem vittek ki bennünket Ausztriába. Szembe velünk egyre több orosz teherautó jött. Kitértünk előlük békésen, de jöttek gyalogosok is. Velük elkezdődött a zabrálás. Előbb a „csaszi” érdekelte őket, aztán a hátizsákjaink tartalmával folytatták (ó, szép és jó konzerveim! Egyetlenegyet tudtam megmenteni). Végül még a bakancsomat is „elcserélte” egyikük. Hát a szabadságnak ára van – gondoltam és gondoltuk.

Egerszegtől öt kilométernyire útelágazáshoz értünk. Egyetlen szál orosz katona állt ott géppisztollyal. Kezdetét vette egy zseniálisan egyszerű és hihetetlenül hatásos hadicsel. Ez az egy katona legalább tízezer embert ejtett hadifogságba. Karmozdulattal jelezte: azon az úton menjetek tovább! (Nem a Zalaegerszeg felé vezető eddigi utunkon, azt ő elállta.) Az előre mozgó tömeg engedelmesen fordult a fegyveres katona mutatta irányba. Talán egy kilométer után egy kerítés és (látszólag) őrök nélküli táborba értünk. Néhány sátor, tábortűz, a tűz fölött nagy kondér, amelyben valami párolgó gulyásféle fortyogott. Amikor már jó sokan voltunk, egy tolmácsféle, idegen (ruszin) kiejtéssel beszélő egyenruhás ember közölte velünk, hogy itt együtt kell maradnunk, majd valamennyien elgyalogolunk Székesfehérvárra, ahol mindenki írásos hazatérési engedélyt („propuszkát”) kap. A kondérnál felügyelő alhadnagy kissé zsidósnak látszott. A balassagyarmati Garas Dezső jiddisül szólította meg, s ő a meglepetés minden jele nélkül jiddisül válaszolt. Megnyugtatta a nyugtalanokat, hogy Székesfehérvárról mindenkit hazabocsátanak. Az igazán megnyugtató mégsem ez volt, hanem az a körülmény, hogy nem láttunk kerítést, kaput, őrszemeket. Nem is fenyegettek semmivel. Gondoltuk, hogy aki akar, innen könynyűszerrel meglóghat. De akkor nem lesz papírja, amely szavatolja a szabadságát. Ráadásul itt még enni is kapunk. Maradtunk hát.

Ettől kezdve minden ment, mint a karikacsapás. A tömeg Székesfehérvárra menet természetesen meg-megállt pihenni, enni, éjszakázni, de mindig újból útra kelt, és aki későn ébredt, vagy lemaradt, mert a szükségletét végezte, rohant a nekilódult tömeg után. A több ezer embert egy tucat orosz katona kísérte egymástól olyan távolságra, hogy aki akart, könnyen lemaradhatott valahol az úton vagy egy faluban. Az oroszok senkinek sem parancsolták, hogy „gyerünk!”. Fegyverükkel a hátukon közömbösen sétáltak mellettünk. Ha ilyen könnyű lemaradni, ha ennyire egyszerű elszelelni, akkor minek? A századunkból egy idősebb paraszt-zsidó valamelyik faluban mégis lemaradt, beállt egy özvegyasszonyhoz. Ott álldogált a kapujában, és barátságosan búcsút integetett nekünk. Ő volt az egyetlen.

Mi pedig – munkaszolgálatosok, katonák – dagadó kebellel, várakozással telve lépkedtünk Fehérvár utcáin, két ház között betüremkedtünk egy nagy kapun egy széles, hosszú udvarra. A kapu pedig bezárult mögöttünk.

A fehérvári táborból már mint hadifoglyok kerültünk ki. Szoros katonai őrizet alatt kísértek a vasútállomásra és raktak bennünket vagonokba. A miénkbe a századunk tagjain kívül néhány magyar katona is került. A vonat először a hatvan–miskolci vonalon haladt északkelet felé, és valahol Gyöngyös és Miskolc között tudott letérni Erdély irányába. Ebből a vonatból egy levelet dobtam ki. Óvatosságból nem Bujákra küldtem, hanem annak a pesti nagybátyámnak, akivel az alföldi visszavonuláskor találkoztam. Jó emberek felszedték a hadifogolyvonatból kidobott leveleket, és a megadott címekre továbbították. Nagybátyám felesége így megtudta, hogy élek, de hadifogoly vagyok.

Április végén érkeztünk meg Kolozsvárra. Május elsején szép, napos idő volt. A fény elárasztotta a teherpályaudvart, ahol éjszakára megálltunk. A vagonunk ajtaja nem volt bezárva, és mi szélesre nyitottuk. Leugrottam kisdologra. A magasban piros transzparensek fehér szöveggel: „Traiasca 1 Mai”. Szívdobogva látom, hogy közelben-távolban sehol egy őr. A mellettünk állomásozó tehervonat alatt átmászhatnék, és ha ott sincs őr, akkor folytathatnám, míg szabad nem vagyok ott a pályaudvaron. De mit kezdhetnék ezzel a szabadsággal? Román vasutasok feladhatnak az oroszoknak. És ha sikerül is kijutnom a pályaudvarról, hová menjek, kitől kérhetek segítséget? Mindent meghányva, bölcsen vagy gyáván visszatértem a vagonba. Nem voltam méltó a szabadságra.

Foksányban egy sok barakkból álló, rendezett, hatalmas táborba irányították vonatunk utasait. Mi, munkaszolgálatosok igyekeztünk együtt maradni. Ott más muszosokkal is összekerültünk. Tolna megyei zsidók voltak, Szekszárdról, Tolnáról, Dombóvárról stb. Valamennyien idősebb korosztályhoz tartoztak. Egy Strasser nevű már az első világháborúban hadifogoly volt, beszélt is oroszul.

Ugyanebben a táborban csatlakoztak hozzánk Debrecenből, Hajdúnánásról, Hajdúhadházáról mozgósított zsidó munkaszolgálatosok is. Valamennyien az én korombeli fiatalok voltak és előzőleg megjártak egy temesvári hadifogolytábort is. (Volt köztük egy Molnár Pista nevű. Ha valamelyik olvasóm tudna róla valamit, megköszönném, ha megírná.)

Foksányban orvosi vizsgálatra lehetett menni. A szívbetegeket, cukrosokat és munkára kevéssé alkalmas más hadifoglyokat szabadon engedték. Mi még reménykedtünk, hogy munkaszolgálatosként, a Szovjetunió ellenségének a foglyaiként majd bennünket is elengednek (elvégre nem harcoltunk a szovjet ellen). A holokausztról még nem volt tudomásunk, az oroszoknak azonban igen. De ők fütyültek rá, hogy milyen volt a zsidók helyzete a hitleri Európában. Nekik munkaerő kellett, és kész.

Bevagoníroztak hát bennünket a többi hadifogollyal együtt. A vonat napokig baktatott kelet felé. Az első világháború magyar hadifoglyainak elbeszélései alapján még egy kis felfedezői izgalmat is éreztem: megismerek majd egy darab orosz világot. Ez is tévedés volt. Csak orosz drótkerítéseket ismerhettem meg.

Egyszer csak az ablakon át valami nagy kékséget láttam. Érthetetlen, titokzatos jelenség. Aztán hirtelen megvilágosodott a dolog: tenger! Jobb kézre esik tőlünk, tehát nem lehet más, csak a Fekete-tenger. Diadalmasan közöltem felfedezésemet a társaimmal. Örültünk, hogy nem Szibéria felé visznek. És valóban, egy napon Rosztovnál átrobogtunk a Don hídján, majd délkeletnek fordultunk, a Kaukázus felé. Bakunál értük el a Kaszpi-tengert. Ott megkerültük a Kaukázust és nyugati irányba haladtunk tovább a Kaukázus déli oldalán. Átszeltük Azerbajdzsánt, és végül megállt velünk a szerelvény valahol Grúziában, az azerbajdzsáni határ és Tbiliszi között.

2

A minden növényzet nélküli kopár tájon drótkerítéssel és őrtornyokkal körülvett barakktábor állott – német és román hadifogoly katonákat őriztek benne. Ide vonultattak be bennünket is, volt magyar katonákat és munkaszolgálatosokat. A Szovjetunióban a zsidók nemzetiségnek számítottak. Mint ilyenek külön barakkot kaptunk mi, muszosok. Amikor meglátogatott bennünket a tábor propagandatisztje, mondtuk neki, hogy mi fogolyfélék voltunk odaát is – jevrej. Rögtön jiddisre fordította a szót. (Legtöbbünk nem tudott jiddisül, nekünk az e nyelvet értők fordították le szavait.) Fő feladata gyűlések rendezése és politikai szónoklatok tartása volt. Közben vezényelte, buzdította a hadifoglyokat: mikor éljenezzük kórusban Sztalint. Komikus figura volt. Aztán vagy másfél hónap múltán hirtelen eltűnt. Néhányan utóbb megpillantották egy épületben, ahol különböző műhelyekben szovjet elítéltek dolgoztak, rajtuk kék munkaruha. Ő is közöttük volt. Valószínűleg sokkal később szabadult, mint mi.

A mi táborunktól néhány kilométernyire két másik gulag-tábor volt. Valamenynyiünk feladata egy új város, főleg pedig vadonatúj ipari létesítmények építése. A meghódított országokból odahurcolt nagy gépek sokasága várta a közeli udvarokban, hogy végre tető kerüljön föléjük. Ki voltak téve az időjárás viszontagságainak. Igaz: fél- vagy háromnegyed-sivatag volt a hely. Déli irányban a távolban égnek meredő hegyek, és mögöttük a török határon túl állítólag látni lehetett néha a hófödte Ararátot.

Az új várost Rusztavának keresztelték el, és négy-öt kilométerre tőlünk már készen állt néhány utcányi új, emeletes ház, amelyekben már laktak is.

A táborélet

A barakkokban deszkából készültek a priccsek, rajtuk szalmazsák. A tábor közepén kút és hirdetőtábla. Távolabb a konyha – minden vágyak célpontja. Elszórtan műhelyek, iroda, ruharaktár. Fürdő is (zuhanyok és ruhafertőtlenítő). Még fogorvosi „rendelő” is volt, benne egy rokonszenves erdélyi szász fogorvos fogadott pácienseket három nyelven. Az egyetlen kezelési mód: foghúzás.

Volt még egy „antifa-ház” is, a német katonák antifasiszta „mozgalma” által terjesztett propaganda székhelyeként. Falain német, orosz (?) és román nyelven készült négyoldalas hadifogolyújságok egyes oldalait lehetett tanulmányozni. Idővel egy magyar antifa-újság is megjelent olvashatatlan propagandaszövegekkel. Pedig egy jeles magyar hadifogoly szerkesztette: Örkény István. Nyilván diktálták neki a kinyomtatandó szöveget. Sem az időnként kezünkbe kerülő Pravdából, sem a hadifogolyújságokból nem lehetett értesülést szerezni a holokausztról. Csak amikor végre megindult a levelezés Magyarországgal 1946 nyarán, tudtuk meg, hogy mit is cselekedett a gettókban maradt mieinkkel a haza. Az áruló haza. (A szélesebb családom harminchét tagjából huszonnégyet meggyilkoltak, közöttük a szüleimet.)

A táborban a propagandatiszten és a bennünket, foglyokat egyenként kihallgató NKVD-tiszten kívül más oroszt, szovjet katonát nem láttam. Úgy tűnt, hogy mindent a hadifoglyokból álló káder vagy keret igazgat. Az irodák, a műhelyek, a raktárak, a konyha, a kórház stb. személyzete az elsőként érkezett és a tábort felépítő Wehrmacht- és SS-katonákból meg román katonákból állott. A hónapok és évek során egy-két magyar is bejutott ide vagy oda. Azt, hogy például a románok a konyhával (és talán a tábortól messzebb fekvő kenyérgyárral is) speciális viszonyban álltak, egyértelműleg meg lehetett állapítani a fürdőben.

A barakkok lakóit ugyanis havonta egyszer fürdőbe vezényelték. Míg a foglyok zuhanyoztak, ruháikat forró gőzzel fertőtlenítették. Ha véletlenül román katonákkal kerültünk össze, mindenki láthatta, milyen jó húsban vannak, és milyen dagadt, szép kerek a fenekük – nem úgy, mint a miénk. Zuhanyozás és szárítkozás után mindenki elvonult egy orvos előtt, aki éppen ezt a testrészünket tapogatta, hogy lássa, ki alkalmas még munkára, és ki van annyira rossz bőrben, hogy a feljavító barakkba kell küldeni. Ezek az utóbbiak voltak a „hármas kategóriájú” hadifoglyok. Soha román hadifogoly nem került ebbe a kategóriába.

A táborkapunál az orosz őrség mellett egy hadifogoly-hatalmasság állt és felügyelte a reggeli munkába vonulást. Egyik reggel épp egy volt SS-szolgálatvezető (Spiess) előtt kellett elvonulni. Előző nap a bakancs feltörte a sarkam, a fájdalom miatt csak sántikálva jártam. Hozzá fordultam segítségért, de nem tudtam jól németül, és a „törni” szót hibásan fordítottam, ami úgy jött ki, mintha azt mondtam volna: eltörött a sarkam. Hitetlenkedve nézett rám, s felszólított, hogy mutassam. Amikor látta, hogy nem törés, csak feltörés a baj, és így „hazugságon” kapott, rám parancsolt: marsoljak csak ki a többiekkel. Érdekes kombináció volt ez itt az orosz hadifogolytáborban, fél évvel a háború befejezése után… SS-altiszt és zsidó munkaszolgálatosok. Több munkahelyen is előfordult, hogy volt német katonatisztek felügyelték a tevékenységünket.

A táborban volt egy német tiszti barakk. A tiszteket nem kötelezték fizikai munkára, csak munkafelügyeletre. A román tiszteket hasonlóan kezelték. Magyar tisztek nem voltak a mi táborunkban.

A tábor létesítményei közé tartozott még egy fából ácsolt, több száz ember befogadására alkalmas amfiteátrum színpadi dobogóval. Elsősorban politikai ünnepek (május elseje, november 7-e) celebrálására szolgált, de szép időben vasárnaponként műkedvelő műsorokra is sor került, vagy hadifogoly-zenekarok játszottak a dobogón.

1945 nyarán váratlanul néhány négyzetcentiméternyi, téglalap alakú zászlócskák keltettek feltűnést a német katonasapkák oldalán. Francia nemzeti színek az Elzászból besorozott németek sapkáin, másokén csehszlovák, jugoszláv, lengyel, sőt osztrák nemzeti színek is. Viselőik valamennyien arra számítottak, hogy az elsők között szállítják őket haza. És tényleg, a francia állampolgárságúak hagyták el elsőnek Rusztavát. Később a csehszlovák és a jugoszláv állampolgárok követték őket. (A lengyel és osztrák eredetűek hiába reménykedtek.) Míg így német katonák szabadulhattak ki a hadifogságból, a magyar munkaszolgálatosok maradtak. Évekig.

A Foksányból érkező magyarok közül nem mindenki folytatta hadifogoly-létét Rusztaván. Még az érkezés nyarán elindítottak innen különböző osztagokat, például kolhozokba vagy állami gazdaságokba.

F. L. unokatestvéremet mint muszost a háború utolsó hónapjaiban kivitték Ausztriába, ahonnan az oroszok megérkezése után rögtön elindult Magyarországra. Zalalövőn magyar katonák társaságában esett orosz fogságba. Rusztaván találkoztunk! Ott csak néhány hétig maradt: magyar katonák barakkjában lakott, és egy csoportjukkal Tbiliszibe helyezték át. Később onnan Szuhumiba került. 1947 szeptemberében a sors kifürkészhetetlen akaratából kinevezték annak a szerelvénynek a hadifogoly-„parancsnokává”, amely bevárta a Rusztavából hazatérők vagonjait, és én ott a vagontól vagonhoz szaladgáló, az ordítozástól rekedt hangú „vonatparancsnokban” az én apai unokatestvéremet fedeztem fel. (Ezzel nem ért véget a véletlen uralma fölöttünk: 1956-ban a bécsi menekülttáborból bementem a svájci konzulátusra menekültstátust kérni, és kit találok a várakozók között? Megint csak őt, akivel az 1947 óta eltelt kilenc év alatt csak egyszer találkoztam.)

Munkák és napok

A munkahét hat napig tartott. Ritkán fordult elő, hogy vasárnap is kellett dolgozni (például ha sürgős vasrakományt kellett kirakodni vagonokból). A déli munkaszünetet kielégítően hosszúra szabták. Mindenféle munkát normában végeztünk. Amelyik csoport nem teljesítette a normát, az kisebb kenyéradagot kapott, amelyik meg túlteljesítette, annak nagyobb jutott, mint az egyszerű normateljesítőnek. Hamar felfedeztük, hogy a normák világa az önkény világa, széles tér nyílik benne mindenfajta manipulációnak. Nem az erőfeszítés nagyságától függött, hogyan ítélik meg a teljesítményünket, hanem inkább a munka fajtájától, főleg pedig az orosz munkavezetőktől. Ezek többnyire nem adtak okot sok panaszra, nem fűtötte őket rosszindulat irántunk, és nem hajcsároskodtak.

Az első hetekben-hónapokban majdnem mindenkit földmunkára vetettek be. Egy hatalmas gyárcsarnokot kellett megalapozni. Amilyen mértékben haladt az építkezés, olyan mértékben volt mind nagyobb szükség betanított munkásokra. Belőlem bádogost akartak csinálni, de ügyetlen voltam. Ellenben egy hajdúsági jesiva-bóher kitűnő bádogos lett. Kapott egy „propuszkát”, és társával együtt minden őrkíséret nélkül szabadon járt-kelt munkahelyről munkahelyre az épülőben lévő Rusztaván.

Ez a kiváltság hamarosan nekem is kijutott. Ugyanis amikor készen voltunk a gyárcsarnokkal, a lapos betontetőt pótlólag le kellett fedni kátránypapírral, amelyre meg kátrányréteg került. Beosztottak egy öt-hat tagú csoportba, amely nagy katlanban megolvasztotta a szilárd tömbökben érkező kátrányt, vödrökben felhúzta a gyárépület tetejére, és szétteregette az ott leragasztott kátránypapírokon. Amikor a gyártetővel készen voltunk, elláttak bennünket is személy szerint egy-egy propuszkával, és mint önálló tetőfedő csoportot irányítottak különböző munkahelyekre. Télen, lejtős tetőkön bizony kissé kényes volt a mozgás. Szerencsére nagyon ritkán került sor erre.

Az önállóság és az éhség „rossz útra” csábított egy-kettőnket a csoportból. Nemde, az alkalom szüli a tolvajt. Rusztaván, illetve a közelében a kenyérgyáron kívül volt egy ruhagyár is. Kapuja fölött messziről olvasható volt a hatalmas piros felirat: Szlava velikomu Sztalinu (Dicsőség a nagy Sztalinnak). Táborunk egyik barakkjában olyan magyar katonafoglyok is voltak, akik civilben a szabómesterséget űzték, ezek ebbe a ruhagyárba jártak naponta dolgozni. Onnan szöveteket (szép tiszti egyenruhaszöveteket) hoztak magukkal a táborba. Én néhányadmagammal átvettem eladásra a szövetet, a pénzből pedig szalonnát vettünk a szabadpiacon (kolhozpiacon), meg „piskit” (azaz kukoricalepényt), és vittük ezeket a szabóknak. A szövetre a piacon is találtam vevőt, ha pedig nem, akkor házról házra jártam vele. Mindenki természetesnek vette, hogy lopott áruról van szó, de ebben semmi kivetnivalót nem találtak.

Így szépen lehetett keresni. Amíg ez az üzletelés tartott, addig szabadságot kaptam az Éhség istenétől. Vehettem magamnak kenyeret, szalonnát, piskit.

Egy kora nyári estén aztán lebuktunk. Állítólag a kapuban az orosz őrök mellett szolgáló román VK-sok (az orosz kapuőröket és fogolykísérőket kiegészítő hadifoglyok) árultak be bennünket az oroszoknak. Azok megállították a hazatérő csoportot, átkutatták, és akinél árut meg pénzt találtak, attól elvették a propuszkát, az illetőt pedig a fogdának kinevezett barakkba tették át. A pénzt és az árut megtartották maguknak. Semmilyen hivatalos eljárást nem folytattak le, hiszen akkor nem tarthatták volna meg a zsákmányt. Egy-két hétig voltam a fogdabarakkban német katonatisztek röhögős, vidám társaságában. Hogy ők miért kerültek oda, azt nem tudom.

Ezután megint ásó és kapa lett a szerszámom. Ez nem lett volna baj, mert nem esett nehezemre velük dolgozni. Csak a Vasfogú Szörny, az éhség ne kerített volna újból a hatalmába. Vele nem lehetett megbirkózni.

1946/47 telén földmunkát végeztünk, nem tudom már, hogy mit alapoztunk. Ott éltem meg a legnagyobb hideget: mínusz 13 fokot. Tavasszal egyszer olyan helyen dolgoztam, ahonnan el lehetett sétálni. Hegyes volt a vidék, némi növényzettel. Elmentem sündisznóvadászatra. Az elejtett sünt nagyon bajosan tudtam megnyúzni, aztán megpróbáltam megfőzni egy konzervdobozban…

Egy időben engem is VK-snak osztottak be. Dolgozni nem kellett, csak a foglyokat munkahelyükre kísérni (az orosz őrökkel). Ez sokkal unalmasabb volt, mint a munka. Egyszer alkalmam volt érett paradicsomot szedni. Megtöltöttem a zsebeimet, és annyit habzsoltam be, amennyi csak belém fért. Hazatérés után egyszerre csak rettentő feszültséget éreztem a hasamban. Kínzott kegyetlenül, alig kaptam levegőt. Már attól féltem, felszakad a hasam, és belehalok.

1947 nyarán kaptam a legérdekesebb munkát: vasbeton armatúrát szereltünk. Változatos, majdnem szórakoztató foglalatosság volt. Munkatársaim szabolcsi parasztlegények és hadapród úri fiúk. Mindegyikükkel tegeződtem. Mígnem egy szép napon egy Babarczy nevű hadapród felszólított, hagyjam abba a tegeződést a parasztokkal, különben ők szüntetik meg a tegeződést velem. Szóval az érettségizett zsidóval még hajlandók voltak tegeződni, de egy paraszttal semmiképpen.

Orosz antiszemitizmus

Valahol Moldvában mozdonycserére állt meg a hadifogoly-szerelvény. Felnyílt a vagonajtó, és nagy termetű, középkorú ezredes lépett be. Végignézett bennünket. Egy tekintélyes külsejű balassagyarmati zsidóra mutatott:

– Maga biztos polgármester volt.

Az mosolyogva válaszolt:

– Nem, én zsidó vagyok.

A hatalmasság kiköpött a padlóra. A dermedt hangulat láttán hozzátette:

– Harasó – és azzal otthagyott minket.

A másik epizódnak valamikor 1946-ban lehettem tanúja. Egy munkahelyen egymás mellett dolgoztunk németekkel. Ebédszünetben valamilyen fedett helyen ültünk, volt német katonák, jómagam meg egy fiatal, húsz év körüli fegyveres orosz őr. Már értettünk annyira oroszul, hogy az őr társaloghasson velünk. Ő pedig beszélgetés közben megjegyezte: Bizony, az a Hitler sok rosszat követett el. Csak egyet tett helyesen: azt, amit a zsidókkal csinált. Elképedt arcok. Nézem őket, ki helyesel. Egyetlen szó sem hagyta el az ajkukat. (Rólam nem tudták, hogy zsidó vagyok.) Az őr még mondott néhány szót e témáról, aztán másra fordítottuk a szót.

A harmadik epizód nem sokkal később esett meg. Volt német katonák is dolgoztak velünk, köztük egy schleswig-holsteini dán. Mindannyian orosz ruhákat hordtunk, nem lehetett hát tudni, ki milyen nemzetiségű. Az orosz őr valamiért zsidónak nézte a dánt. Elkezdte szidalmazni, szekírozni, lökdösni. Egy német tisztnek kellett odajönnie és megvédelmeznie a vélt zsidót az orosz őrtől.

Az élelmezés

Alapja: naponta három leves és a reggel kiosztott kenyér. A levesek hígak vagy még hígabbak. Úszkált bennük néhány darabka káposztalevél vagy csalán. Igen, csalán. Burgonya is kellett hogy legyen benne, hiszen a konyhán meghámozták, és a szemétdombon krumplihéjat is lehetett találni. Húsból legfeljebb mutatóba jutott a csajkákba. Ami munkaképessé tett bennünket, az a negyed kiló reggeli fekete kenyér. A fiatalok már reggel felhabzsolták az egész adagot, mihelyt megkapták. Két órával később kezdődött az éhség, és tartott estig, elalvásig.

Voltak idők, amikor hetenként osztottak mindenkinek négy-öt halacskát, amelyek vékonyabbak voltak a szardíniánál. Hogy valami fehérjéhez jussunk. Nagy meglepetésünkre, havonta sor került cukorosztásra is: ha jól emlékszem, húsz deka kristálycukor volt az adag. Nem élvezeti cikknek szánták, hanem energiaforrásnak. Természetesen ezt is rögtön bekebeleztük.

Azt kellett gondolnunk, hogy a hús, a kása és az egyebek javát a románokon kívül a tábor káderei kapták. Ők sosem kerültek a 3. kategóriába, és sokkal jobban öltözködtek, mint mi. Egyszer véletlenül olyan konyhaablaknál álltam sort, amely mögött egy bujáki földim teljesített szolgálatot a kondér mellett. Felismert – és a nagykanalat jó mélyre merítette. Akkor láttam, mi minden található a kondér mélyebb régióiban.

1946-ban rossz termés volt a Szovjetunióban. Az élelmezés az év közepétől kezdve még szűkösebbé vált, és ez így folytatódott egészen a szabadulásig. Szinte minden gondolatunk, vágyakozásunk és beszélgetésünk az evés, az ételek körül forgott. És közben egyre szerényebbek lettünk a jóllakás módját illetően. Már nem a bőségesen megcukrozott mákos tészta volt vágyaink netovábbja, hanem az árpakása és a korlátlan mennyiségű fekete kenyér.

Azokból a 3. kategóriájú hadifoglyokból, akiket nehéz volt feljavítani, időnként transzportokat állítottak össze, és hazaküldték őket. 1947 nyarán már fel-feltünedeztek közöttünk felpuffadt testű és arcú bajtársak, csakhogy ezek a krónikus fehérjehiánytól puffadtak fel.

Rendszeresen osztottak füstölnivalót is. Nem cigarettát, hanem mahorkát. Ez nem dohánylevélből készült, hanem csak a dohánylevél nyeléből (bujákiasan szólva a csimájából), azt vagdalták egészen apróra. Papírt nem adtak hozzá, szerezzen magának mindenki, ahogyan tud. Ha papírhoz jutottunk, szivar vastagságú cigarettákat csavartunk magunknak. A legtöbbször a Pravda lapjait használtuk fel hozzá. Megjegyzem, a mahorkaosztás nem volt valami ésszerű cselekedet az oroszok részéről, hiszen a dohányzással is romlott a testi kondíciónk.

Mindezek ellenére a rusztavai hadifogság nem követelt halálos áldozatokat. Magam csak két halálesetről értesültem. Az egyik halott a mi barakkunk lakója volt, aki kétévi raboskodás után akarta a halált. A kórházban minden látogatójának megmondta, hogy nem akar tovább élni.

Szkóro damój

Azt jelenti: nemsokára hazamentek. Kik mondták ezt? Minden orosz, akivel csak találkoztunk. Az első hetekben, hónapokban izgatottan adtuk tovább egymásnak a boldogító hírt: nemsokára mehetünk. Annál is inkább elhittük, mert hát mentek is transzportok vissza Európába: előbb a francia, aztán a csehszlovák meg jugoszláv állampolgárságú volt német katonák. Utánuk majd rajtunk lesz a sor…

Elmúlt a nyár, az ősz, beköszöntött a tél, de még mindig nem kerültünk sorra. A csalódásokat némiképp ellensúlyozta, hogy a remény nem volt indokolatlan. Ez a paradoxon tartotta bennünk a lelket, amikor eljött az újabb ősz, az újabb tél. „Ma még nem, de holnap már mehetünk haza.” De nem mehettünk.

Valamelyest segített az otthonnal való levelezés is. Már akinek volt otthona. Sok zsidónak azonban nem volt már, ők a rokonokkal leveleztek. Én összesen két levelet (inkább lapot) tudtam írni, és két választ kaptam.

1947 szeptemberére országgyűlési választásokat írtak ki Magyarországon. Rákosiék közbenjártak Sztalinnál: a hadifoglyok szabadon engedése javítaná a kommunisták választási esélyeit. (Ezt persze utólag tudtam meg.)

Szeptember első hetében eljött a nagy nap. Felsorakoztunk a kapu előtt, és egy orvosnő felolvasta a hazatérők névsorát. Kitárult a kapu, kiléphettünk a ránk várakozó vagonok felé. Amikor már elhelyezkedtünk a vagonokban és én visszatekintettem a szögesdróttal körülvett táborra, igen furcsa dolog történt velem. Azon kaptam magam, hogy egy kicsit fáj búcsút venni a helytől, amely 1945 júniusától az „otthonom” volt.

Epilógus

Mielőtt a tábort elhagytuk, az oroszok levétették velünk a gúnyánkat, és szép friss fehérneműbe, vadonatúj kék munkaruhába öltöztettek. Az út visszafelé rövidebb ideig tartott, mint odafelé. Biharkeresztesnél, szeptember 17-én keltünk át a magyar határon. Valamennyien leszálltunk a vagonokból, hogy otthoni földet érezzünk a talpunk alatt.

Debrecenben végezték az egészségügyi szűrővizsgálatot az érkezőkön. A röntgengép ernyője mögé álltam, amelyet hosszasan húzogattak. A verdikt: tébécé. Hadigondozottnak nyilvánítottak.

Másnap érkezett a szerelvényünk Budapestre. Nagy tömeg várt bennünket, mert az előző napi sajtó már közölte a névsorunkat. A tömegben keskeny folyosó nyílt, azon mentünk keresztül. A Buchenwaldból visszajött nagybátyám is a várakozók között volt. Nem ismert fel – olyan sovány és nyomorult voltam. Hazament, és azt mondta a feleségének, hogy nem voltam az érkezők között. Negyedóra múlva csöngettem az ajtajukon.

Egy vagy két hetet töltöttem náluk, utána az utóbb Rákosiék által megszüntetett Zsidókórház tébécés kórtermében kaptam helyet. Ketten voltunk ott zsidók, a többiek négyen-öten keresztények. Egy este a Petőfi rádió éppen megszólaló szünetjelének dallamára egyikük nagy vidáman rákezdte: „Meg-jöt-tünk Ausch-witz-ból, itt va-gyunk mind!” A többi keresztény beteg a fejére húzott takaró alatt kuncogott. Én megkövülten hallgattam. Itthon vagyok hát?!

Egy-két hónap után a mátraházai tüdőszanatóriumba küldtek. Onnan 1948 tavaszán még egy mátrafüredi üdülőbe kerültem, és nyáron visszamehettem a civil életbe. A velem érettségizett osztálytársakhoz képest négy év késéssel kezdtem el az egyetemet. Rendszeres röntgenkontrollra kellett járnom, így 1950-ben felfedezték, hogy a tbc kiújult. Következett a János Kórház, utána pedig a budakeszi szanatórium. Ekkor azonban már Magyarországon is volt streptomycin, ha kevés is. Felgyógyulásom után folytathattam a tanulmányaimat. De azóta is, mindmáig, valamennyi röntgenfelvételemen láthatók a tébécés sérülések fehér, elmeszesedett hegei. Emlékeztetőül más időkre.

Nincsenek.

Cimkék: Béri János

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK