A Mozgó Világ internetes változata. 2009 november. Harmincötödik évfolyam, tizenegyedik szám

«Vissza

Mihancsik Zsófia: Októberben történt

Azt mondja Tölgyessy Péter, a valóság egykor éles szemű, éles eszű és kíméletlen elemzője, hogy Gyurcsány Ferenc „mindent alárendelt annak, hogy legyűrje azt a rettenetet, amit Orbán Viktornak hívnak, de végtelen nagy kudarc lett belőle, a baloldal még fel sem fogta, hogy mekkora”. Azt is mondja az InfoRádió hasonló meggyőződést valló és az „antiviktoriánus” korszakhatárok iránt érdeklődő riporterének, hogy szerinte ez a korszak „98 óta tart. Minden jobboldalihoz így viszonyult a baloldal. […] Csak a halott jobboldali lehet jó demokrata és európai. Már Antall Józseffel is így volt. A jobboldal nem mondja magáról, hogy ő toleráns és szereti a másságot. Sok minden mást mond, de ezt nem mondja. A baloldal viszont valami hihetetlen intoleranciát mutat a politikai másság iránt, és nem tudott elfogadni senkit kifogástalan demokratának, aki nem az ő kultúráját hordozza.”

Én legfeljebb baloldali liberálisnak mondhatom magam, és igen messze álltam és állok a szocialista párttól. Mégis kénytelen vagyok magamra venni a megjegyzést, mert meggyőződésem, hogy Orbán Viktor valóban rettenet (arra most nem vesztegetnék sok szót, hogy Gyurcsány „nem rendelt alá mindent” annak, hogy legyűrje Orbánt. Orbánnal négy és féléves kormányzásának időszakában igen keveset foglalkozott. Láthatólag úgy vélte, elég, ha a dolgára és a pártjára figyel, mert az ország vezetésében képviselt koherens és európai célrendszer és magatartás, beszédmód és kormányzás értelmes és hatásos ellenmintaként majd magától helyreteszi az üres népámító szólamokat és az emberi-politikai álságosságot. Tévedett.)

Az utóbbi hónapokban, és különösen októberben főként természettudósokat olvastam, hallgattam és kérdeztem. Darwin-év van, és két könyvkiadó, a Typotex és a Nyitott Könyvműhely az evolúcióról szóló előadásokkal és beszélgetésekkel meg a belőlük készülő könyvvel is kiveszi a részét a tisztelgésből. A Darwin-esteken természetesen szóba került a kreacionizmus is, az evolúció – többnyire agresszív – tagadására létrejött isteniteremtés-elmélet. Richard Dawkins most megjelent könyvében, A legnagyobb mutatványban fantasztikus ismeretanyagot mozgatva, lenyűgöző logikával, meggyőző érveléssel mesél arról, miért eszement dolog kétségbe vonni az evolúciót. Lehet, szabad persze ezek után is a természet fantasztikus építményét semmibe véve Istent megtenni az evolúció építőmesterévé. Minden emberi ostobaságnak és korlátoltságnak szabadsága van. De ahhoz jobb esetben az kell, hogy az elméletalkotó fordítva gondolkozzon: ideológiai célokhoz rendezze hozzá a valóságot, azaz aszerint szelektáljon a valóság tényei közül, hogy melyik igazolja az elméletét. Rosszabb esetben hazudnia és hamisítania kell.

Nálunk, legalábbis a közélet hivatásos elemzésével foglalkozók közt, nincsenek sem Darwinok, sem Dawkinsok. Eddig senki sem gyűjtötte össze egyetlen rendszerező, megfigyelésen alapuló, okokban és következményekben gondolkozó és hasonlóan nagy erejű bizonyító kötetbe azokat a létező, valóságos, évtizede mindannyiunk szeme előtt lévő magatartásokat, törekvéseket, akciókat, állásfoglalásokat, a mindannyiunk füle hallatára elmondott mondatokat – azokat a tényeket –, amelyeket Orbán Viktor politikának, Tölgyessy Péter „politikai másságnak” nevez. De ha volna is ilyen munka: abban a szellemi életben, amely kizárólag pártpolitikai ellen- és rokonszenvek (ideológiák) szerint rendezi el (sőt észleli) a valóságot, az agyak eleve zártak, sőt a zárt agyak védelmében a hatékony minősítések is megszületnek, amelyek alapján aztán már minden további nélkül el lehet vetni a vonalba nem illő értékeléseket: Orbán-fóbia, szoci bértollnokság, intolerancia, a másság tiszteletének hiánya stb.

Nemrégiben olvastam egy ifjú politológusjelölt (tanárai közt köszönetet mond Navracsics Tibornak) dolgozatát arról, hogy a „hazai baloldal félelmei és félelemkeltési eszközei” hogyan hozták fel, tették ismertté és „jelentőssé” a Magyar Gárdát, illetve hogy a baloldali kommunikáció és retorika hogyan próbálta összemosni a Fideszt és vezetőjét a gárdával. A dolgozat szemlélete és módszere iskolapéldája annak, amiről az imént beszéltem. Leválaszt egy darabot a valóságból – a gárdát érintő baloldali reakciókat (gondolom, az enyémeket is ide sorolná, pusztán azon az alapon, hogy életveszélyesnek tartom a gárdát) –, és bebizonyítja, hogy a kommunikáció növelte nagyra ennek a semmi kis szervezetnek a súlyát. Ehhez az állításhoz figyelmen kívül kell hagynia mindazokat a tényeket, amelyek a baloldalinak nevezett és szerinte kizárólag hatalmi harcokkal magyarázható reakciókat kiváltották. Nem vesz tudomást arról, hol, hogyan, milyen részvétellel, milyen külsőségek közt és milyen támogatással alakult meg a Magyar Gárda, nem érdeklik azok a történeti elemek, amelyek a gárda mögött álló szélsőjobboldali párt és a Fidesz (Orbán) kapcsolatát bizonyítják, nem érdekli, hogy vidéki fideszes képviselők bizonyíthatóan megrendelték saját településükre a gárdameneteket. De mindenekelőtt nem vesz tudomást arról a számtalan vidéki, nemcsak cigányellenes, hanem általában is félelemkeltő, agresszív és az újnáci ideológia elemeivel telített megmozdulásról, rendezvényről, vonulásról, beszédről, amely a Magyar Gárda működését a kezdetektől jellemezte, és amely akkor is jelen van, hat, agyakat torzít és szavazatokat szerez a vidéki Magyarországon, ha egyetlen sort sem írunk róla. Tudom, hogy egy „kutatónak” könnyebb a sajtóból pártnyilatkozatokat gyűjteni, mint a vidéket járni, vagy akár csak a Jobbik és a Magyar Gárda vidéki turnéiról szóló beszámolókat, videofelvételeket, hanganyagokat elemezni (nem a „baloldali” sajtóból természetesen, hiszen azok nyilván mind a kárhoztatott kommunikáció részei és torzításai, hanem a rengeteg, ezek szerint hiteles forrásnak tekinthető szélsőjobboldali honlapról). De a politológusjelöltben láthatóan ez fel sem merült (nyilván a tanárai is így instruálták), számára nyilvánvalóan csak az tekinthető valóságosnak, ami a kommunikációban megjelenik, és a dolog helyi értékét is kizárólag a róla szóló kommunikáció jelöli ki.

Gondoljuk végig ebből a szempontból az edelényi polgármester friss és közismert esetét! Ha valaki szatírát írna a történetből – elemelné abból a szférából, a pártpolitikaiból, ahol manapság a hírközlők és a véleményformálók többsége az eszét és a tisztességét tartja –, egy ország röhögne, sírna vagy háborodna fel rajta.

Az edelényi fideszes polgármester és országgyűlési képviselő emlékezetes szavait a gumikalapácsos cigány asszonyokról szeptember 3-án hozta nyilvánosságra az RTL Klub Híradója. A Fidesz, természetesen szóvivője útján, másnap is, harmadnap is helyi ügynek minősítette a „kirobbant vitát”. Két héttel később, az origo kérdésére, az országgyűlés emberjogi bizottságának fideszes elnöke, a nem mellesleg lelkészi funkciókat is ellátó Balog Zoltán azt mondta: Molnár Oszkártól a párt azt várja, hogy álljon elő bizonyítékaival (különben is, a polgármester csak egy vita hevében vádolta meg a roma asszonyokat. Aki látta a felvételt, tudja, hogy a polgármester ült a pulpituson, és senki által sem zavartatva szónokolt. Lehet, persze, hogy a Fideszben ezt nevezik vitának). Értsd: ha találunk Borsodban, de akár Magyarországon egyetlen cigány asszonyt, aki gumikalapácsot használ az ingyen állami pénz megszerzése érdekében, Molnár Oszkár kijelentései már jogosak és indokoltak. Noha Balog Zoltán is tisztában volt vele, hogy az edelényi polgármester nemcsak két községet nevezett meg konkrétan, hanem a terhes cigány nők magatartásáról általánosítva beszélt. Majd nyilvánosságra kerültek az újabb Molnár Oszkár-mondatok a melegekről, a magyarról mint világősnyelvről, a zsidó nagytőkéről és magyarellenes összeesküvéséről, az egész rettenetes és irányzatos káoszról, amely a polgármester fejében uralkodik – láthatóan szemernyi kétsége sincs afelől, hogy neki kell az edelényieket eligazítania a világ dolgaiban –, nem beszélve arról az álláspontról, amelyet már februárban is hangoztatott (lásd Mozgó Világ, 2009/3), hogy ő csak a véleménynyilvánítási szabadságát gyakorolja, amikor zsidókról, cigányokról, melegekről értekezik. Orbán mindvégig hallgatott. Szeptember 3-ától október 9-éig, amikor is főcímben hozták az újságok, hogy Navracsics frakcióvezető úgy határozott, „elbeszélget” frakciótársával. Azt is megmondta, miért: hogy eloszlathassa az esetleges félreértéseket, amelyek Navracsics szerint távol állnak a polgármester személyiségétől. A frakcióvezető azért is biztos volt abban, hogy csak félreértésről lehet szó, mert olvasta az előző nap a Heti Világgazdaságban megjelent Molnár Oszkár-interjút, ahol a polgármester elmondta, ő sohasem származás alapján ítéli meg az embereket, hanem a munkájuk alapján.

Tehát: van egy ember, egy politikus, aki a saját gyereküket anyagi megfontolásból a saját hasukban tönkreverő cigány asszonyokról beszél; aki a melegségét vállaló volt államtitkárnak beígéri, hogy börtönbe fog kerülni, és ott majd megtudja, mi is az a „buzi, bocsánat, melegházasság”; aki kijelenti, hogy ő szereti a magyart, ezért a magyar érdekeket helyezi előtérbe a globális pénztőkével, ha úgy tetszik a zsidó nagytőkével szemben, mert az be akarja kebelezni az egész világot, főleg Magyarországot. Ezekkel a kijelentésekkel szemben ott áll ennek az embernek (politikusnak) az önképe: hogy ugyanis ő nem a származásuk, hanem a munkájuk alapján ítéli meg az embereket. Párttársának és frakcióbeli feljebbvalójának ez elég. Bizonyos szempontból érthető, hisz maga a párt is ezt csinálja. Orbán Viktor például az MTI jelentése szerint azt mondta október 16-án egy könyvbemutatón: „Magyarországnak kétféle szélsőséggel kell megküzdenie: a radikálisokkal és a kormánnyal. Orbán szerint a kormány szélsőségessége abban áll, hogy magát a törvények fölé helyezi”, szemben a Fidesszel, amely „a törvény és a rend pártján áll”. Ne higgyünk tehát a saját érzékszerveinknek, sem akkor, amikor a Kossuth téren a szélsőségesek rendszerdöntő nagygyűlésein szónokló fideszes vezetőket látunk-hallunk, sem akkor, amikor ugyanezek a politikusok kordont bontanak, sem akkor, amikor Pécsen próbakisajátításokat végeznek, és a törvényes úttal szemben az erőszakot választják. Higgyünk Orbán Viktor önképének. És Kövér Lászlóénak, aki szerint azért várható a „harmadik köztársaság eddigi legmocskosabb kampánya”, mert „a baloldal nem rendelkezik pozitív üzenetekkel, így egyetlen eszköze az ellenfél minél rosszabb színben való feltüntetése marad”. Mondta mindezt két másik beszéde közt: az egyikben arról beszélt, hogy „ez a tolvajszellem világa, amikor néhány milliárdos megkaparintja a politikai hatalmat”, a másikban meg arról, hogy ha „ezektől a brigantiktól, ezektől az utolsó útszéli bolsiktól megszabadulunk, akkor jön majd a munka neheze”.

A csillagokat az égről, ahogy mondás tartja. És mélyen hisznek abban, hogy ez bejön, mert kommunikációval ki lehet fordítani a sarkából a világot. Erről szól az egész politikájuk. És hiszik azt a tételt is, hisz jobbára csak ezt alkalmazzák, hogy kommunikációval nemcsak a valóságot, hanem a korábbi, hibás kommunikációkat is fölül lehet írni. Tehát ha elégszer elmondják, amit a Navracsics–Molnár-megbeszélés után a közleményükben leírtak, hogy „a Fidesz frakcióvezetője és Edelény polgármestere egyetértettek abban, hogy a politikában tűrhetetlen az antiszemitizmus, a kirekesztés, az erőszak és a hazugság minden formája”, akkor meg nem történtté tudják tenni, legalább a választásokig, a polgármester összes állítását, azt a tényt, hogy a Fidesz saját antiszemita, rasszista, homofób emberének falaz, és el tudják hitetni, hogy mindannyian rosszul hallottuk a saját fülünkkel Molnár Oszkár mondatait.

És igazuk van: ma Magyarországon valóban meg nem történtté fogják tudni tenni, és el fogják tudni hitetni, a média és az „elemzők” hathatós segítségével, amelyre bármikor építhetnek. A Fidesz-vezér hallgatott ugyan egy hónapig az ügyben, sőt, a zsidó nagytőkéről szóló kijelentés nyilvánosságra kerülése után (a Navracsics-elbeszélgetés napján) a Magyar Televízió híradójának így nyilatkozott, amikor a riporter Molnár Oszkár megjegyzését „kvázi zsidózásnak” nevezte: „Oszi? Hát azt én nem hiszem. Én az Oszit ismerem. Nem hiszem” – mármint hogy „kvázi-zsidózott volna”. Ez a megjegyzése elsikkadt a magyar nyilvánosságban. De amikor, alig két nappal később, a Tv2-ben már kínosnak nevezte „Oszi” kijelentéseit, azzal minden újság tele volt. A magyar véleményformáló fórumok nagy részének „szakmai” stábjai láthatóan megkönnyebbültek, hogy több mint egy hónap után lezárhatják az ügyet, hiszen végre megszólalt az Isten, és végre helyesen szólt. Helyrebillent a világ.

Pedig Orbán a „kínos” után azt is pontosan elmondta, miért kínos. Ugyanis megkérdezték arról is, miért nem határolódik el a Fidesz a polgármestertől. (Nagyon kérem, legalább értelmes politikusok és értelmes újságírók szokjanak már le erről a szóról! Valaha volt értelme, mint sok más szavunknak is, ma már nincs, ezt is ugyanúgy felfalta a politika, mint annyi más értelmes és pontos magyar szót. Hiába volt egykor hiteles erkölcsi tartalma, régóta már csak hiteltelen politikai bunkóként működtethető. Sajnos, venni kell az időt és a fáradságot, és végig kell mondani egykor volt normatív tartalmát. Magyarán: körül kell írni. Sokan emlékezhetnek még erre a módszerre, más okból, a kádári nyilvánosság idejéből.) Tehát hogy miért is kínos? „Én azt várom az edelényi képviselőtől és polgármester úrtól, hogy tegye egyértelművé a gondolatait, és a nyilvánosság előtt az állításokat, amiket tett, ha védhetők, akkor úgy mondja el, ahogy azt kell, ha pedig erre nem képes, akkor vonja le a következtetéseket!” Úgy mondja el, ahogy azt kell.

Ha valaki zsidózni akar, körültekintően kell eljárni. A következőképpen: Orbán Viktor lapja, a Magyar Nemzet (idézet az egyik 2005-ös Fejér megyei faluparlamenten tartott Orbán-beszédből: „Keressék a Hírtelevíziót, a Magyar Nemzetet, a Demokratát, tehát azokat az újságokat, amelyeknek a dolguk, hogy az ilyen polgári kezdeményezéseket felkarolják és országos nyilvánosságot adjanak nekik”), 2004-ben többször is az olvasó szájába rágja, mi a helyes értelmezése annak, hogy a Medgyessy-kormányhoz új kampánytanácsadók érkeztek. Például 2004. február 4., főcím: „Werber után Silberstein és Rosner”, majd alatta: „Újabb külföldi kampánytanácsadó érkezik a kormány segítségére: az izraeli Ron Werber után az USA-ból Stanley Greenberg politikai tanácsadó két cégének képviselője, Tal Silberstein és Jeremy Rosner.” A cikkben pedig: „[Jehud] Barak csapatának akkori [1999] ötletadói ugyanabból az amerikai kommunikációs céghálózatból kerültek ki, amely a minap Medgyessyéknek is a zsoldjába szegődött. Az Izraelben alkalmazott recept a nálunk kísértő werberizmust idézi meg: lejárató akciók, a rivális párt szélsőségesként való feltüntetése, az ellenfél pártvezér démonizálása egy kvázi hideg belső háború alapjául szolgált.” Ezek után már lehet úgy beszélni a Magyar Nemzetet olvasó hívekhez, „ahogy azt kell”. Kövér László például 2004. február közepén az egyik polgári körös rendezvényen egyszerűen csak „Rózenkrancz és Szilverstein”-ként emlegette az MSZP új kampánytanácsadóit, és az ő hatásuknak tulajdonította, hogy Gyurcsány Ferenc sportminiszter megkérdőjelezte, hogy Magyarország Mária országa volna. Teljes biztonsággal lefordíthatjuk a burkolt mondanivalót: a zsidók arra használják fel a kommunistákat, hogy a keresztényeknek ártsanak. „Ron Werber elment, a szelleme itt maradt”, ahogyan a HírTv riporterének kérdésére a választmányi elnök fogalmazott.

Vagy úgy kell elmondani, ahogyan Orbán Viktor szokott beszélni: ő beéri azzal, hogy a nemzetközi, globális tőkét felruházza az összes olyan jelzővel – a zsidót kivéve –, amellyel a szélsőjobboldal is felruházza. Vagy úgy, ahogy már jobboldali pályafutása hajnalán is „idegenszívűként” aposztrofálta a nem Fidesz-hívő magyarokat. Így aztán anélkül is pontosan értik, a szélső- meg a „polgári” jobboldal, egymás irányvonalát, hogy a Fidesz zsidózna. „Magyar” ember nem veszi szájára a „zsidó” szót, csak utal rá. És úgy kell elmondani, ahogy Orbán Viktor cigányozni szokott. Tavaly októberben, a Nemzeti Fórum országos gyűlésén így (mint a Magyar Narancsban akkor megírtam): „…a védelem joga szintén az elsődleges nemzeti érdekek közé kell hogy emelkedjen. Ugyanis erőszak nemcsak Budapest utcáin tapasztalható. Sőt nem ott tapasztalható elsősorban. Igaz, hogy a vidéki erőszak főszereplői nem bloggerek. Más természetű emberek veszélyeztetik a köznyugalmat meg a békés életet vidéken.” Mivel a „más természetű” emberek – a szónoklatból később kiderül – a saját fizikai biztonságunkat és a szeretteinkét veszélyeztetik, valamint „munkánk értelmét, mindazt, amit megtakarítottunk… a vagyont vagy vagyonocskát”, nem kérdés, hogy a „más természetű” kódszó nem a Magyar Gárdát, hanem a cigányokat rejti. Vagy úgy kell elmondani, ahogy azt idén február 11-én, a Sándor-palotából távozóban, már több cigány polgártársunk meggyilkolásának ismeretében, Orbán tette: „…a cigány származású bűnelkövetők, a súlyos bűncselekményeket elkövetők aránya napról napra folyamatosan növekszik. Aki erről nem beszél, az becsukja a szemét.” Nincs különbség tartalmilag az ilyen mondatok meg Szegedi Csanádnak, a Jobbik ferencvárosi jelöltjének januári kampányplakátjai közt, amelyre saját fényképe alá ezt írta az azóta európai képviselővé avanzsált jelölt: „Megtisztítjuk Budapestet a cigánybűnözéstől, a korrupciótól, az élősködő politikusoktól, a szennytől!” Mind a kettő a „nép nyelvén” beszél, a nép előítéleteire épít, a más gyökerű, más megoldásokat igénylő problémákat mind a kettő etnikai ellentétté vagy indulati szintre egyszerűsít le, pontosan meghatározható érdekből.

És buzizni is úgy helyes a fideszes politikailag korrekt nyelven, ahogy azt Semjén Zsolt és Ékes Ilona szokta. Múlt hónapban erről már részletesen értekeztem, nem ismétlem meg. A lényeg: nem szabad „buzi, bocsánat, meleg”-ezni, nem szabad börtönbeli megerőszakolással fenyegetőzni, elég szakállas bácsikat, betegséget, provokációt, kiskorúak megrontását, szabadságjogokat emlegetni. A szélsőjobboldali és radikálfideszes igazmagyar abból is ért.

Nem úgy a „politológusok”. A Political Capital elemzője azt nyilatkozza a hvg.hu-nak: „egy gyors bővülésen átment nagy néppárt esetében törvényszerű, hogy bizonyos helyzetekben a »periféria« politikusai – mint például legutóbb Molnár Oszkár, vagy korábban Balassagyarmat polgármestere – a párt számára veszélyes nyilatkozatokat tesznek.” Ennek megvan a maga kockázata: „Ha elhatárolódik a Fidesz, akkor élesebben meghúzná a határokat saját maga és a Jobbik között is, pedig ezt a Fidesz a politikai-ideológiai ügyek tekintetében inkább elmosni igyekszik. A választásokig nem is áll érdekében, hogy ilyen ügyekben élesen konfrontálódjon a Jobbikkal. Ha pedig Molnár Oszkárt kizárnák a Fideszből, lehet, hogy rövid időn belül a Jobbik képviselőjelöltjei között tűnne fel, és a radikális pártnak még hozhatna is szavazókat…” És tényleg, kap a fejéhez a hvg.hu: „Erre rímel a hvg.hu-nak hétfőn nyilatkozó fideszes mondata, aki Molnár kizárásának firtatására azt felelte: »Attól mi lesz jobb? Átmegy a Jobbikba.«” De még mindig nincs vége. A cikk így folytatódik: „Az elemző szerint azonban nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a romák ügyében tett Molnár-nyilatkozat a többség véleményével megegyezhet, és bár a magyar közvélemény nagy része eredendően nem zsidóellenes, »a homályos utalgatásokra épülő politikai antiszemitizmus a szavazók egy meghatározható csoportját elérheti.«”

Tudom, ezernyi ilyen „elemzést”, értékelést olvastunk már az utóbbi években. De az nem lehet, hogy épeszű és ép erkölcsi érzékű olvasók, szerkesztők, újságírók, véleményformálók nem háborodnak fel azon, ha kell, mindennap, hogy nem elég, hogy a Fidesz, de még a „szakmai” értelmezők is a politikai normalitás világába tartozóként beszélnek arról, ha Magyarország kétharmados többségre esélyes pártja kizárólag „hatalomtechnikai”, szavazatszerzési szempontból dönt el alapkérdéseket! Azt, hogy azonosul-e saját antiszemita-rasszista tagjaival, hogy kiszolgálja-e vérgőzös mondatokkal „a többségi véleményt”, hogy „homályos utalgatásokkal” megnyeri-e az antiszemita szavazókat, és egyáltalán: hogy kizárólag „saját érdeke” szempontjából hajlandó és képes mérlegelni, hogy határvonalat húzzon-e önmaga és az újnácik közé.

A magyar véleményformálók többsége szó nélkül lenyelte, sőt gyakorlatilag támogatta azt a sokéves folyamatot, amelyben a Fidesz megteremtette és mintává tette a hatalomátvétel borzalmas, alpári, sértésekre és tűrhetetlen minősítésekre, ocsmány szóösszetételekre, hazug jelzők tömegére, értelmüktől megfosztott szavakra épülő nyelvét. Eltűrte, sőt támogatta, ahogyan átfogalmazta és a gyakorlatban át is alakította a parlamentáris demokrácia, a joguralom, a politikai versengés és együttműködés összes elvét és egész gyakorlatát, és ha ehhez arra volt szüksége, bármikor, bármelyik intézményt, elvet és személyt hajlandó volt lejáratni, hitelteleníteni, kemény és kitartó munkával, jól felépített, tehát tudatosan megfontolt stratégiája alapján. Eltűrte, sőt támogatta, hogy a gátlástalan érdekérvényesítés, szó- és eszközhasználat uralja el a Fidesz-minta nyomán a közmorált és az emberi viszonyokat. Eltűri, sőt támogatja, hogy Orbán és a Fidesz hosszú évek óta velejéig hamis képet sulykoljon önmagáról, a céljairól, a módszereiről és a politikájáról. Eltűri, sőt támogatja a pensée unique gyatra és életveszélyes magyarországi változatát, a szenteskedő, szemforgató, népbutító szónoklatokat, a sódaros-kolbászos, disznóölős, jógazda- (parasztgazda-) imázs szemérmetlen propagálását a 21. században. És elfelejt mindent, amit valaha is gondolt arról, hogyan lehetne ebből a Horthy- és a Kádár-korszakot úgy-ahogy túlélt országból kicsit is modern, kicsit is felvilágosult, kicsit is toleráns, kicsit is kiszámítható garanciákkal működő, kicsit is emberbarát országot összehozni.

Sőt Tölgyessy Péter ezt most egyenesen „politikai másságnak” nevezi, a Political Capital elemzője meg nyilván a politika racionális gazdaságossági számításainak. Én meg intoleráns vagyok, mert úgy gondolom, hogy a Fidesz politikai és erkölcsi értelemben mérhetetlenül bűnös az ország előtt húsz éve megnyílt lehetőségek tönkretételében, és hogy politikai, erkölcsi és intellektuális értelemben mindenki bűnsegéd, aki ennek a végletesen eltorzult ember-, demokrácia- és világképnek a sikeréhez, bármilyen megfontolásból, segédkezet nyújtott.

Igen, én is úgy gondolom, vicces dolog Orbán Viktor mondatait elemezgetni hosszú évek óta, és ennek alapján megpróbálni kibogozni, hol tart és éppen mire készül a Fidesz teljhatalmú ura. Vagy inkább siralmas dolog, mert Orbán hosszú évek óta ugyanott tart és ugyanarra készül, ráadásul e tekintetben őszinte: annak mutatja önmagát és a pártját, ami. Hogy Magyarországnak nincs szeme hozzá, hogy ez a kép több mint egy évtizede mégsem áll össze, abban szerintem döntő szerepe van mindannak, amiről eddig beszéltem: az értelmező ellensúlyok hiányának vagy teljes zűrzavarának. Nem sorolom az okok közé a Fidesz választótáborát, mert a közembernek sohasem dolga, hogy gondolkozzon és elemezzen, kritikai viszonyt alakítson ki a „nagyokhoz” és a „híresekhez”, az ő dolga az, hogy a számára felkínált értelmezésekből és sugalmazásokból kiválassza azt, amelyikhez a legszívesebben igazodik, és amerre a legerőteljesebben nyomják.

Így aztán ma, 2009. október 20-án Magyarországon ott tartunk, hogy a Fidesz-hű magyarok (remélhetőleg csak az övék) szemében Molnár Oszkár a közéleti bátorság, a személyes szuverenitás, a „szabadság”, a „tisztesség” és a „hűség” letéteményese és követendő mintája. A kisemberek „hőse”.

Nincs a Fidesszel szemben erős és hiteles erkölcsi és intellektuális ellenkínálat. Sőt egy ideje csak egyének reménytelen harca van, akik többségükben már maguk is áldozatául estek a Fidesz lejárató-hiteltelenítő stratégiájának.

Hangozzék bármilyen furcsán is, határozottan állítom, ebből a szempontból érdektelen, hogy van-e és milyen a Fidesz politikai ellensúlya. (Csak akkor nem érdektelen, ha elfogadjuk azt a primitív megközelítési módot, hogy egyik kutya, másik eb. Az egyik cinikusan és számítóan nemzetieskedik, vallásoskodik és gorombáskodik, a másik lop, csal, hazudik és komcsi.) Az, hogy az Orbán-jelenség mind a mai napig átláthatatlan és értelmezhetetlen maradt a közvélemény számára, már régóta nem függ össze az MSZP vagy az SZDSZ minőségével. Orbán nem azért lett és maradt ilyen, mert a politikai ellenfelei gyengék voltak. Orbán öntörvényűen pusztít. Nem azért, mert így született, hanem mert önerőből és saját akaratából ilyenné vált. Ha az elmúlt húsz évben valaha is kialakultak a csírái egy színvonalas és modern baloldalnak, azt ugyanúgy elpusztította, ahogy a színvonalas és modern liberalizmus lehetőségét tönkretette. Mielőtt bárki hülyének nézne: nem azt állítom, hogy kifogástalan liberális, pláne szocialista párttal éltük le az életünk elmúlt másfél-két évtizedét. De azt igen, hogy sem kifogástalan szocialista párt, sem kifogástalan liberális párt nem pattanhatott ki a semmiből a rendszerváltás pillanatában. A rendszerváltás utáni időszak lehetőség volt, a frissen kialakult pártoknak éppúgy, mint minden embernek: rengeteg belső konfliktus árán, rengeteg egyéni és közös kudarc árán, erős és folyamatos önkritika árán megtanulni egy másik rendszerben, más céltételezésekkel, más együttműködési formákban, más teljesítményekkel és magatartásokkal élni. Ezt az önreflexiót, a folyamatos önkorrekció lehetőségét, a belső erőviszonyok folyamatos tisztázását és újak megszületését tette tönkre Orbán attól a pillanattól kezdve, hogy önreflexió- és önkorrekciómentes, totalitárius pártként kezdte működtetni a Fideszt, és módszeresen kiépítette hozzá hihetetlenül erős, egységes, gátlástalan és a feltétel nélküli kiszolgálásra berendezkedett „értelmiségi” hátországát és ugyanilyen médiabirodalmát. Ne felejtsük el, hogy a pártok formálódása a hatalmi térben zajlik, hiszen a hatalom megszerzésében érdekelt politikai pártokról beszélünk. Ebben a térben a vita, a különféle elképzelések, akaratok harca – tehát a tisztulás, a végiggondolás, az új pályára állás nélkülözhetetlen folyamata – rögtön a gyengeség jeleként értelmeződik, mihelyt a pártok közül az egyik radikálisan kiiktatja a saját életéből ezeket az elemeket, elfojtja a konfliktusokat, szankcionálja a vitázó kedvűeket, istenként tiszteli a saját vezérét, tehát erősnek, egységesnek, céltudatosnak mutatkozik. Behozhatatlan helyzeti előnyre tesz szert.

Vagy mégsem. Októberben a dombóvári választópolgároknak harminc, a pécsieknek tíz százaléka ment el szavazni az időközi választásokon. Ők tudják, hogy nem kell szeretni pártokat. A közéletről hivatásszerűen gondolkozó emberekkel szemben, akiknek egyetlen viszonyítási pontja a pártstruktúra, ezért úgy gondolják, hogy a rettenetes szocialisták meg a rettenetes liberálisok malmára hajtanák a vizet, ha naponta eliszonyodnának attól, ami iszonytató. Kedves hölgyek és urak, kérem szépen, térjenek vissza a valóságba, a gondolkozás műveletét szeressék, ne a pártokat, tartsák tiszteletben az elemi szabályait, és próbálják meg teljes erővel kivonni a politika mindent felőrlő uralma alól. A hiányzó hetven meg kilencven százaléknak, az edelényieknek adjanak érvényes szempontokat a magyar valóság – és benne a polgármester mondatainak – értelmezéséhez! A pártokat is csak úgy kényszeríthetik vissza a valóságba, ha nem nekik és értük, hanem szuverén emberként a választópolgárokhoz és a választópolgárokért beszélnek. Ne vegyék magukra a felelősségét annak, hogy jövőre, egy érvénytelen első forduló után a második menetben harmincszázaléknyi megszállott döntse el, hogy a kisebbik vagy a nagyobbik rosszra bízza az egész ország sorsát!

 

 

Kapcsolódó írások:

Krekó Péter – Juhász Attila: Oszkározás – Válasz Mihancsik Zsófia Októberben történt című írására Társadalmi és politikai feszültségektől terhes időkben könnyű bűnbakká válni. Manapság...

Mihancsik Zsófia: Novemberben történt Az MTI november 22-i beszámolója szerint a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung...

Mihancsik Zsófia: Szeptemberben történt Néhány mondat erejéig szóvá tettem már (Mozgó Világ, 2009. május),...

Mihancsik Zsófia: Ajánlat közös nevezőre Induljunk ki abból az evidenciából, hogy tömegdemokráciában tömegpolitikát csak komoly...

Mihancsik Zsófia: Tanulságos történet demokráciáról és tekintélyelvűségről „Tudják, a köztársasági elnöknek nincs több joga a boldogsághoz, mint...

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2009 | Tervezte a PEJK