A Mozgó Világ internetes változata. 2009 november. Harmincötödik évfolyam, tizenegyedik szám

«Vissza

Hegyi Gyula: Örök Perzsia, változó Irán

A repülés rutinja sokat levon a kaland élményéből, de Teheránba megérkezni mégis több egyszerű landolásnál. A török légitársaság isztambuli járata az európai civilizáció repülő bárkájaként ereszkedik alá az iráni éjszakában. A gépen még adnak alkoholt, a turistaosztályon is ingyen kínálják a whiskyt és a vodkát, s a nők a gépből való kiszállás pillanatáig halogatják az odakint kötelező kendő felkötését. Az utolsó pohár italt azzal a tudattal hajtom fel, hogy két hétig egyetlen csepp alkoholt sem iszom majd. A Khomeini Imám repülőtér csak a nevével emlékeztet arra, hogy az európaitól nagyon eltérő értékrendű országba érkezünk, egyébként modern és jellegtelen nemzetközi légikikötő. A beléptetés gyors és udvarias, nem kell hosszas űrlapokat kitölteni, kérdésekkel sem zaklatják az érkezőt, csak a vízumot ellenőrzi a határőr a számítógépén. Iráni vízumot viszont nem könnyű kapni, a vízum kiadása a pillanatnyi külpolitikai helyzettől is függ, s az amerikaiak, britek vagy kanadaiak beutazását külön előírások nehezítik. Mi, magyarok kevésbé vagyunk gyanúsak, társaságunk mind a négy tagja megkapta a vízumot. Igaz, Krisztinek fejkendőt kellett kötnie nemcsak az iráni követségen való ügyintézéshez, hanem már a vízumfénykép elkészítéséhez is. A magyarokat általában szeretik az irániak, csak azt kell megszoknunk, hogy aki hallott rólunk, az is Magyarisztánként ismeri Magyarországot. Hazánk a legnyugatibb ország, amelyet szerte az iszlám világban „isztánként” említenek, akárcsak Afganisztánt, Pakisztánt, Üzbegisztánt és a többi közép-ázsiai államot. Ebben a „Magyarisztánban” sok minden benne van. Népünk ázsiai eredete, a közös oszmán birodalmi múlt emléke, az a tény, hogy nem tartanak minket „igazi nyugatinak” (ami a részükről a legkevésbé sem sértő), s a közelmúlt politikai konstellációja, amikor hazánk ahhoz a szovjet blokkhoz tartozott, amelyet az iszlám világban az amerikainál valamivel kevésbé utáltak.

Bár a vízumunk Iránba szól, képzeletünkben mégis Perzsiába érkezünk meg. A vallástörténészek szerint itt lehetett az Édenkert, itt alakult ki a világ egyik első, ismert civilizációja, s az ókori Perzsiának fontos – igaz, negatív – szerepe volt az európai történelemben. Az európai emberiség első közös történelmi emléke az antik görög história a maga városállamaival, csatáival és eposzaival, s ebben a perzsáknak osztották ki a legfőbb ellenség szerepét. A dúsgazdag Dareiosz király, akinek vagyona „Dárius kincseként” a magyar népnyelvben is tovább él, Xerxész félelmetes serege, a satrapák kegyetlensége, Thermopülai, ahol az erkölcsi győztesek a bátor spártaiak voltak, Perszepolisz titokzatos kincsei – erről a Perzsiáról mindannyian hallottunk az iskolában vagy a hollywoodi filmekben. De a bátrak, a hősök, az egyéni tetteikben is tisztelt bajnokok a görögök voltak, a városállamok szabad és fürge harcosai, akikkel szemben egy hatalmas és kegyetlen birodalom arctalan masszája állt. Sajátos módon még azt is hőstörténetként fogadjuk el, ahogy a görög seregek a makedón Alexandrosz király vezetésével elfoglalták és látványos népirtások után pacifikálták a Perzsa Birodalmat. Alexandriai Nagy Sándor az európai történelem első szupersztárja, s az egyetlen nagy világhódító, aki ma is gáncs nélküli hősként él kollektív emlékezetünkben. Egyfajta erkölcsi adó ez, amelyet az ókori Hellász szépségének, szabadságszeretetének és bölcsességének – az európai történelem tavaszának fizetünk. Ebben az olvasatban a perzsák, vagy ahogy a görögök említették őket, a médek a „mi Európánkat” fenyegető barbár birodalom archetípusai. „Mi” törékenyek vagyunk, de bátrak, „ők” kegyetlenek, „mi” szabadok vagyunk, „ők” zsarnokságban élnek, „nálunk” egyéniségek vannak, „náluk” agymosott és megfélemlített tömegek. Röviden mi műveltek vagyunk, ők barbárok. Ez a klisé évezredekkel túlélte a görög városállamokat és az ókori Perzsiát, s az európai civilizáció valamennyi ellenségére ráhúzható. Még napjainkban is, hiszen a nyugat-európai értelmiség egyik része Oroszországban, másik része az Egyesült Államokban látja, láttatja a fenyegető barbárt.

De a repülő mégsem Perzsiában szállt le, hanem Teheránban, a mai Irán fővárosában. A nemzetközi életben csak a 20. században terjedt el az Irán elnevezés, noha maguk a perzsák ősidők óta ezt a szót használják országuk megnevezésére. Irán vagy Arianám annyit jelent, hogy az „árják földje”, az indoeurópai törzsek az általuk meghódított földeket nevezték el így. Mulatságos belegondolni, hogy ha a náci faji őrületből egy szó is igaz lenne, akkor Európa nagyobbik részét „Iránnak” kellene nevezni, míg a magyarok földjét – mivel nem vagyunk árják – valóban „Magyarisztánnak”.

Bár Teherán több ezer éves település, a mai modern városnak kevés köze van a képzeletünkben élő, ősi Perzsiához. A megérkezés ezért szükségszerűen csalódást keltő. Teherán tizenötmilliós nagyváros, négymillió autó fut az útjain, s a sah idejében szisztematikusan lebontották a régi épületeket, amelyek helyén jellegtelen, modern betontömbök emelkednek. A minden „keleties” jelleget nélkülöző utcákat különösen sivárrá teszi az arab Közel-Keletet annyira jellemző földszinti kávézók, kebabárusok, kiülős kis helyek szinte teljes hiánya. A város egyik főterének számító Khomeini Imám térhez (e névvel mindenütt találkozhatunk) vezető úton kilométernyi hosszúságban csak autósboltok sorakoznak, s a végtelen mennyiségű autógumi, felni és egyéb alkatrészhegyek között nincs egyetlen kávézó, teázó, élelmiszerbolt sem. A kaotikus forgalom miatt az út egyik oldaláról életveszélyes vállalkozás átkelni a másikra, a járdákon pedig motorkerékpárok terrorizálják a gyalogosokat, elképesztő sebességgel repesztve a járókelők között.

A város legnagyobb gondja az óriásira duzzadt autóforgalom, amit a városi autópályák és felüljárók hálózata sem tud mérsékelni. Egy liter benzin alig húsz forintba kerül, a fiatalok autóvásárlását olcsó hitellel segíti az állam, közlekedési morál pedig alig létezik. Végig az volt az érzésem, hogy mivel az embereknek mindenütt van egy bizonyos mennyiségű szabadságigénye, Iránban ezt a politikai és vallási korlátozások miatt a közlekedési szabályok látványos felrúgásával élik ki. Mással aligha magyarázható, hogy az utcán posztoló rendőrök nem csak a pirosban való áthaladást és a járdán való motorkerékpározást nézik el, hanem a dugóban egymással hajba kapó autósok és gyalogosok verekedésébe sem avatkoznak bele. Az anarchikus teheráni közlekedés megmentőjének a metró ígérkezik, amelyet rohamtempóban építenek az óriásváros alatt. Ma három vonal üzemel, az állomások tiszták, esztétikusak, s a légkondicionált kocsik mozgó oázisul is szolgálhatnak a nyaranta negyvenfokos melegtől elalélt embereknek. Az utolsó, sárgával jelölt kocsi a nőké, ide férfiak nem szállhatnak fel. A nők viszont bármelyik kocsit használhatják, a „férfiszakaszban” gyorsan ülőhelyet is kapnak az előzékeny férfi utasoktól.

A metró a világon mindenütt uniformizált, kellékeit a technikai szükségszerűség formálja. A legtöbb „nagy” metrónak mégis megvan a maga sajátos hangulata. A párizsi metró fehér csempével kirakott állomásai a homorú falakra kasírozott hirdetésekkel éppúgy egyéniek, mint Moszkva egykor lesajnált – és most újra felfedezett – díszes belvárosi mélyállomásai, amelyek a posztmodern belsőépítészet előfutárainak is nevezhetőek. A teheráni metrót a nagyvonalú egyszerűség jellemzi, tágas állomások és kényelmesen széles peronok, mértéktartóan adagolt díszítésekkel, melyeken a modern és a hagyományos perzsa művészet elemei jól kiegészítik egymást. De a fali csempéknél érdekesebbek maguk az utasok. A teheráni metró utasai főleg fiatalok, kulturáltan és nyugatiasan öltözött, városi fiúk és lányok. Az utóbbiakon jól látszik, hogy önként vagy kényszerből engedelmeskednek az öltözködési előírásoknak. A női öltözködés kódrendszerét egy-két nap alatt megtanulja az ember. Aki tiszteli a hagyományokat, vagy akivel a családja tartatja meg a szokásokat, az a hajat és az egész testet beborító, fekete csadort viseli. Szegények valóban szomorú varjaknak tűnnek reménytelen feketeségükben és zártságukban. A csador nem kötelező, csak „ajánlott”, kiválthatja a kart és a lábat is eltakaró ruha, s az annyit emlegetett fejkendő. A divatos farmer, a színes felsőruha és a lazán megkötött fejkendő minden pártjelvénynél biztosabb jele annak, hogy az illető hölgy utálja a vallási előírásokat és nagy valószínűséggel a rendszert is. S mivel Iránban sok a gazdag család, egy-egy méregdrága, Párizsból importált kendő – helyi barátnőnk ironikus közlése szerint – többe kerül, mint a magunkfajta magyar turisták egész ruházata.

Az irániak közhelyszerűen nagyon kedvesek a külföldiekhez. Egyrészt él bennük a hagyományos keleti vendégszeretet, másrészt a politikai előítéletek miatt alig van az országban nyugati látogató, s így a turistaipar haszonlesése még nem rontotta meg a tradíciókat. Ráadásul viszonylag jól élnek az emberek, nemigen látni koldust és hajléktalant az utcán, az árusok sem zaklatják az embert, a „borravaló” és a baksis úgyszólván ismeretlen, s ha mi érdeklődünk valakinél, szinte biztosan segítő szándékra számíthatunk. A csúcsot az a derék teheráni apuka hozta, akit egy parkban szólítottunk meg, a Gandhi Center kávézói után érdeklődve. Útbaigazítás helyett beparancsolta négyünket ütött-kopott kis kocsijába, kisfiát más ülőhely híján az ölébe vette, s így vezetett vagy húsz percet az alul- és felüljárók, autópálya-gyűrűk kaotikus rendszerében. Egyetlen szót sem tudott angolul, csak mosolygó gesztusokkal jelezte, hogy ráér, szívesen elvisz minket. Majd egy saroknál defektet kapott, egyértelműen azért, mert a négyünk túlsúlya alaposan megterhelte a kis autót. Ennek ellenére ő szégyenkezett és mentegetődzött, hogy nem tudott a célig szállítani minket, s az volt a legnagyobb gondja, hogy a járókelőkkel konzultálva útba igazítson minket. Erőfeszítéseinket valamiféle anyagi kompenzációra, vagy a kerékcserében történő közreműködésre ellentmondást nem tűrőn elhárította, a leeresztett kerekű autó mellett állva végig mosolygott, s amíg látótávolban voltunk, csak velünk foglalkozott. Olyan derű áradt belőle, amely Magyarországon még a kőolajnál és a földgáznál is ritkább kincs.

Yazd városa repülővel csak egy óra Teherántól, de a gép a modern Iránból a régi Perzsiába repíti az utazót. Szinte végig a sivatag felett repültünk. Ebben a sivatagban vesztek el egykor a hódítók ármádiái, erre vezetett a legendás selyemút India és Kína felé, itt vannak az ősi oázisvárosok vályogból vetett lakóházaikkal és megrendítő gazdagságú mecseteikkel, s alighanem e sivatag sárgás végtelene alatt rejtőznek azok a titokzatos atomlétesítmények, amelyek a napihírekben szerepelnek. Yazd egyike a világ legrégebbi lakott településének, hétezer éve folyamatosan élnek a mai óváros területén. A vályogtéglákból épített házak labirintusában váratlanul díszes paloták, régi mecsetek, kutak és árnyas kis terek bukkannak elő. A régi épületet itt másképp kell érteni, mint hazánkban, ahol a százötven éves házak falán is műemléktábla büszkélkedik, s hosszú papírmunka előzi meg egy ablakkeret kicserélését. Itt több ezer éves az óváros, és újnak számít egy ötszáz éves palota. Ugyanakkor feltehetően egyetlen vályogtégla sem maradt meg az ókorból, a házak folyamatosan omlanak és épülnek, új téglasorokkal egészítik ki a régieket, emeletet húznak a földszintre, bolt nyílik a lakás helyén, parabolaantenna kerül a tetőre, de mégis abban a régi Yazdban bolyongunk, amelyről Marco Polo azt írta, hogy elbűvölő város és fontos kereskedelmi központ. Az óvárosban kötelező eltévedni a sikátorokban, beszédülni a forróságtól tikkadtan egy árnyas zugba, két műemlék között belesni egy ódon ház nyitva hagyott kapuján. A régi házak falán ma is kétféle, díszesen formált fémkopogtató van, egy vastagabb a férfi, s egy vékonyabb a női látogatónak. A háziak így a kopogás hangjából is tudják, milyen nemű vendég érkezik, s ha nő kopog, akkor a háziasszony is ajtót nyithat neki. Kifelé a szegények szerény hajlékai és a gazdagok palotái nagyjából ugyanazt a jellegtelen vályogfalat mutatják, a család a falakon belül él, magának és a bennfentes látogatóknak tartja meg az otthon minden titkát és szépségét.

A városkép meghatározó eleme a sok négyszögletes, rácsos felfalazás, a badgirnek nevezett ősi széltorony, amely a perzsa építészet egyik legeredetibb találmánya. A széltorony a forró sivatagi klímában a legkisebb szelet is felfogja, s a légcsatornákon, esetleg egy kis víztározón keresztül lehűtve a házba vezeti. Hasonlóan szellemes módon ki is vezeti a forró levegőt a házból, állandó természetes hűtést biztosítva a tikkasztó nyári hónapokban. Az európai szakértők tudni vélik, hogy a badgir az aerodinamikából ismert, úgynevezett Coanda-effektus elvére épül. Csak az a bökkenő, hogy Henri Coanda román aerodinamikus a 20. században fedezte fel a maga „effektjét”, míg a széltornyokat évezredek óta használják Perzsiában és perzsa hatásra a környező országokban. A légkondicionálásnak ez az ősi formája nem igényel áramot, fosszilis energiát, nem okoz ízületi gyulladást és nem terjeszt vírust, s a megépítése után pénzbe sem kerül a használata. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy megkockáztassuk: túl is fogja élni a mi légkondicionáló berendezéseinket. Ha az energiafaló modern civilizáció az ökológiai katasztrófába fullad, akkor az emberiséget többek között az ilyen ősi, a természeti erőket fosszilis energiák elégetése helyett igazi emberi leleménnyel hasznosító találmányok menthetik meg. De mielőtt meghatódnánk az irániak környezettudatosságától, hozzá kell tennünk, hogy a széltornyok csak néhány régi városrészben találhatóak. Amúgy egész Irán légkondicionált, s mert az áram olcsó, akkor is mesterségen hűtik a levegőt, ha mi elviselhetőnek találnánk a meleget.

Yazd környéke tele van a sivatagi civilizáció ősi csodáival. Felhagyott ódon települések félig beomlott lakóházakkal és kígyókat rejtő sikátorokkal, vályogfalú régi várak, melyek falai között már csak gyom nő, üres galambtornyok, ahol egykor sok ezer madár guanóit gyűjtötték össze trágyának, óriási gabonasilóhoz hasonlítható, középkori jégtornyok, amelyekben meglepően sokáig megmaradt a télen betározott jég. Közben pedig benzinkutak, laktanyák, katonai ellenőrző pontok és feltűnően jó utak. A sivatagi utazásnak ma is megvannak a maga szertartásai. A személyautó vagy a távolsági busz utasai ásványvizet és süteményt vásárolnak az oázisváros határán, a katonák ellenőrzik a rendszámot és a gépkocsivezető papírjait, a jármű keleties ráérőséggel várakozik egy ideig, aztán nekivág a sivatagnak. Ez az út a motorizáció korában csak néhány óra a következő nagyvárosig, de a szokásokban még ott élnek azok az idők, amikor a karavánút napokig tartott, s a sivatagi vándorok közül sokan soha nem értek el a következő állomásig.

Ilyen sivatagi úton jutottunk el a Chak Chak nevű zarándokhelyre, a zoroasztriánus vallás egyik legszentebb szentélyéhez. A zoroasztrizmus – Zarathusztra hite – a perzsák ősi vallása, nagy leegyszerűsítéssel tűzimádóknak, illetve az emberiség első egyistenhívőinek is nevezhetjük őket. A vallás – a keresztény és a zsidó vallással együtt – ma is hivatalosan elismert Iránban, templomaik szabadon működnek, és képviselőjük ott ül a parlamentben, de a harcos iszlám közegében mégis csak megtűrt kisebbségnek számítanak. A sivatag közepén egy magas sziklafalba vájták a szentélyt, ahonnan fenséges kilátás nyílik a kopár tájra, amelyen a szemhatárig kanyargó úton túl semmi jele sincs az életnek és a civilizációnak. A tűztemplom voltaképp egy barlang, amelynek sziklatetejéről folyamatosan csepeg a víz – „csak, csak”, erre utal a hely neve is. Belseje csalódást keltőn kicsi és egyszerű, egy fémtartó három ágacskájában ég a tűz, úgy mondják, ezer évek óta folyamatosan. A templom alatt lépcsőzetesen kiképezve széles betonteraszokat építettek a sziklába. Zarándoklat idején nyilván zoroasztriánusok lepik el a teraszokat, de ottjártunkkor muzulmánok hódoltak az iráni családok egyik legkedvesebb hobbijának, a pikniknek. Iránban mindenütt piknikelnek a családok, utak mentén, városi parkokban, iszlám szentélyek udvarán, de Chak-Chak ráadásképp lélegzetelállítóan szép természeti keretet kínál a szendvics, a tea és az üdítő elfogyasztásához. Az egyik betonteraszra minket is meginvitált egy úr, aki két felnőtt fiával autózott ide a közeli városból. Színes pokrócon ültünk, teával és süteménnyel kínáltak minket, majd nagy titokzatoskodva egy műanyag flaska is előkerült, amelyben házi készítésű, „vodkának” nevezett szesz volt. A vodkát csészékbe töltötték, előbb vizet, majd valamilyen üdítőt öntöttek hozzá, s a művelet végére egészen teaszíne lett. Inni nem volt kedvünk belőle, egy észak-iráni vendégeskedés alkalmából már belekóstoltunk az erősen vegyszerízű házi kotyvalékba. Apa és fiai láthatóan büszkék voltak arra, hogy megszegik az alkoholtilalmat, s kevéssé nyíltan másféle tilalmak megszegésével is eldicsekedtek: a papa a törökországi Antalyába, egyik fia Thaiföldre utazott nemrég, s a Thaiföld szó hallatára mind a hárman pajkos nevetésben törtek ki. Ez a kitörésük az iszlám rendszer prüdériájából elég általános kiskapu a szórakozáshoz, olyannyira, hogy a vallási vezetők nemrég betiltották az Antalyába induló közvetlen légi járatokat, így nehezítve a szexuális és alkoholos „zarándoklatot”.

A középkori Perzsia fővárosa, Iszfahán a mai Irán területének mértani középpontjában fekszik, de rajongói szívesen nevezik a világ közepének is. Egy ősi perzsa mondás szerint „Iszfahán – neszfé dzsahán”, azaz Iszfahán a világ fele, az öszszes többi város és ország pedig együtt is csak a másik fele. Lord Byron úgy látta, hogy „Iszfahán egyike azoknak a ritka helyeknek, amelyek, akár Róma és Athén, az emberiség közös felüdítői”. A város lelke a Meidan Emamnak, vagy magyarosan Imám térnek nevezett főtér. Vannak esetek, amikor vállalni kell az elfogultságot: számomra az Imám tér a világ legszebb városi főtere. Sőt egy picinyke honvágy is belém költözött. Azóta is sok este gondolok arra, milyen jó lenne átvágni a téren a napszállta áldott órájában, amikor kellemesen lehűl a levegő, kigyúlnak a fények a tér árkádsorán, a családok piknikestáskáikkal letelepednek a gyepre, a medence vizében gyerekek hancúroznak, az árkádok alatt fiúk és lányok fagylaltoznak, s az utóbbiak fején egyre merészebben villan ki szép, selymesen fekete hajuk az utált kendő alól. A hatalmas teret körös-körül a 17. század elején épült, egységes stílusú, árkádsoros házak szegélyezik, hosszában több mint ötszáz, széltében százhatvan méter hosszan. A világosbarna–fehér színű, szívbemarkolóan harmonikus homlokzatsort mind a négy oldalon egy magasra törő épület szakítja és koronázza meg. Északon a bazár díszes kapuja, messze hosszában vele szemben az Imám-mecset kékes derengésű, álomszép portálja, keleten a háremhölgyek egykori „magánmecsete” és nyugaton a sah egykori palotája. Akár a flamand városok főterén sok ezer kilométerre innen nyugatra, itt is egymással versengve magaslanak az égbe a vallási és a világi hatalom, valamint a városi polgárság – az iszlám világban a bazár – jelképei. A tér közepén park, sétány, ápolt fasor, sok pad, szökőkút és medence.

Napóleon Európa legszebb szalonjának nevezte a velencei Szent Márk teret. Bevallom, nekem az iszfaháni főtér még jobban tetszik, de hát a nagy császár idáig nem jutott el… Ha a Szent Márk tér szalon, akkor az Imám tér az iszfahániak közös családi kertje. Meglepő látni, hogy ebben a politikailag és vallásilag oly merev – az urbánus, nyugatias rétegeket sok tekintetben elnyomó – társadalomban az emberek mennyivel szabadabban viselkednek hazájuk talán legszebb díszterén, mint a nyugati ember a maga műemlékei közegében. A fűre terített pokrócokon népes családok vacsoráznak, a szökőkutak között fiúk fociznak, s a díszmedence vizében úgy fürödnek a gyerekek, mintha valami külvárosi bányatónál lennének. A római Trevi kút medencéjében utoljára Anita Ekberg fürdött meg Fellini Édes életében. Ha Rómában valaki ezt utánozza, akkor bűncselekményt követ el, botránykrónikák hőse lesz. A szent és a profán együttélését érezhetjük a mecsetekben is, ahol a szentély szőnyegén üldögélve az anyák minden aggály nélkül kólát és süteményt adnak a gyermeküknek, maguk pedig vígan csevegnek a mobiltelefonon. Sőt ha az ember az utcán a hirtelen szükség szorításában vécét keres, akkor a megkérdezettek magától értetődően a legközelebbi mecset vagy medresza (vallási iskola) irányába mutatnak, ahol a nyilvános és ingyenes illemhelyek vannak. De mindez nem a szent helyek iránti tiszteletlenség, hanem éppen ellenkezőleg, a hétköznapi élet minden pillanatában megélt vallásosság jele. A mecset közösségi tér, ahol imádkozni, beszélgetni, az árnyas udvaron és a süppedős szőnyegeken ejtőzni is lehet, ahol mindig van friss víz, ahol lehet inni, mosakodni, magunkon könnyíteni. Ettől az egész életet átmosó vallásosságtól nagyon messze áll az a nyugati felfogás, amely a templomban töltött fél-egy órát mereven kiszakítja az utca zajos világából, csendes ájtatosságot kényszerít magára, akaratlanul is azt érezve és mutatva, hogy a templom világa nagyon messze áll a normális, hétköznapi élettől. Ezt jóindulatúan még az ateista turista is átveszi, egy gótikus katedrálisban mindenki igyekszik csendesen viselkedni, eszébe sem jut úgy ugrálni, kiabálni és tapsolni, amint az iráni fiatalok teszik az Imám-mecsetben, hogy a kupolából visszaverődő nevezetes visszhangot kipróbálják. De nem hitetlenségből ugrálnak, hanem azért, mert eszükbe sem jut, hogy egy mecsetben „viselkedniük” kellene.

Az Imám-mecsetet sokan az iszlám építészet csúcsának tartják. Hatalmas épületegyüttes, az égre törő kupolával koronázott szentélyek elválasztó fal nélkül nyílnak a központi udvarra és a rituális medencére. A falakat és a kupolákat másfél millió színes csempe borítja, amelyeket – 17. századi technikai újításként – nagyobb, előre gyártott egységekben raktak fel. A halványkék, halványzöld és világossárga csempéken körbejár az udvarra besütő napsugár, s a színek olyan lágyak, hogy amikor a fény rájuk vetődik, azt hisszük, áttetsző üvegből vannak a csempék. Az iszlám tudvalevőleg tiltja az emberi és állati alakok ábrázolását, ezért a csempéken csak növénymotívumok és választékosan kalligrafált arab betűk láthatók. A tilalom – a figurális ábrázolás tilalma – ez esetben sem törte meg a művészi fantáziát, a finom rajzolatok és a szinte simogatóan puha színek a tökéletesség illúzióját árasztják. A művészi tökéletesség „gyanúja” olyannyira belengi az épületegyüttest, hogy az építész – Ali Akbar Iszfaháni – néhány helyen tudatosan elrontotta a homlokzat szimmetriáját, így bizonyítva a valóban tökéletes Allah előtt a maga tökéletlenségét. Meglehet, a cinikus európai ember ebben a gesztusban is érez valami nagyképűséget – de Ali Akbar mesternek volt is mire nagyképűnek lennie.

Ha az Imám mecset a 17. századi grandiózus látványosságával maga a túláradó és szenzációs szépség, akkor a Jameh-mecset a rejtett és tartózkodó esztétikumot kínálja a látogatónak. Fizikailag is messze esik a pompázatos főtértől, a bazár másik végén, erősen külvárosi környezetben áll. Ősi kultikus hely, az eredeti zoroasztriánus templom helyére épült az első mecset, amelyet aztán folyamatosan átépítettek az évszázadok során. A Taj al-Molk csarnokának kupoláját a szakértők matematikailag tökéletesen tervezettnek és a világ legszebb téglakupolájának tartják. Kilencszáz éve épült, számos olyan földrengést túlélt, amely a mecset és a város többi részében maradandó károkat okozott. Szépsége nem olyan harsogó, mint az Imám-mecseté. Barnásvörös téglafalait nem borítja sem csempe, sem másféle díszítés, csupaszon emelkednek a félhomályos csarnokban. Oszlopai, ablakai, ívei olyan bensőséges harmóniát árasztanak, amely csak az európai gótikus építészet legnagyobb pillanataihoz hasonlítható. S valóban, az iszlám díszítőművészet túláradó motívumai nélkül, csupán a téglaépítészetet és a tiszta szerkezetet magunk előtt látva a csarnok sokkal „európaiabb” a színekben és keleties ábrázolatokban pompázó mecseteknél. Nagyon távolról a késő román építészet csodáit – például a strasbourgi katedrális szentélyét – juttatja eszünkbe, de hát ez nyilván erőltetett párhuzamkeresés. A Taj al-Molk úgy szép, ahogy van, s enyhe sznobizmusunk annak is örül, hogy a látogatók többsége kihagyja az épületegyüttes távoli végében levő, dísztelen csarnokot. Bár sokkal profánabb, említést érdemel a mecset hatalmas mosdó- és vécékomplexusa is, amely egy nagyobb uszoda vagy stadion igényeit is kielégítené. Merő véletlenségből a főbejárattól távol, egy mellékajtón akartunk bemenni a mecsetbe, s a kedvünkért lakatot nyitottak, zárt kaput tártak ki, s eszükbe sem jutott a rendes bejárathoz és a belépődíjat szedő kasszához utasítani minket. Mindez persze nyilván megváltozik, ha a nemzetközi turistahad eléri Iránt is.

Az Al Kapu palota – a Kapu a mi nyelvünkben is ugyanazt jelenti – az építtető Nagy Abbász sah eklektikus ízlését és a korabeli perzsa elit széles körű tájékozottságát mutatja. A hatszintes, a főtérre nyíló terasszal ékesített palota tróntermét 17. századi festmények díszítik. A festmények többsége fiatal nőket ábrázol, s ami különösen meglepő, egy részük nyilvánvalóan az olasz reneszánsz, más részük a kínai festészet stílusában készült. A „Selyemút” nem csak árut, hanem gondolatokat és művészi stílusokat is közvetített. Más palotákban fedetlen keblű hölgyek is feltűnnek az ugyancsak 17. századi freskókon, amit a helyi férfi látogatók olyan leplezetlen kamasztekintettel bámulnak, mint a hatvanas évek elejének pesti fiataljai az első meztelen nős tollakat és naptárokat.

A város csodái közé tartoznak a Zayandé folyó hídjai is. Bár a folyó maga kevéssé csodálatra méltó, hiszen a változó időjárás és a kiterjedt öntözés miatt víz alig jut bele, ottjártunkkor teljesen száraz volt, a hidak több száz éves ívei alatt némi szeméttel tarkított, üres sziklameder szürkéllett. De mindez nem különösebben zavarja a Sziosze hídon sétáló fiatalokat. Ez a harminchárom ívre támaszkodó, árkádos híd Iszfahán legforgalmasabb korzója. Csapatostul sétálnak rajta fel-alá a helyi fiatalok, s itt a legaktívabb az úgynevezett vallásrendőrség is. A fekete csadorba öltözött asszonyok hármasával csapnak le azokra a lányokra, akik „illetlenül” öltöznek, túl kihívóan sminkelik magukat, netán kivillan a hajuk a kendő alól. Mi úgy láttuk, hogy a leszólított lányok nem ijednek meg túlságosan a varjaktól, tessék-lássék megigazítják a kendőjüket, hogy aztán néhány méter múlva látványosan kinevessék az önkéntes vallásrendőröket. Zavaróbb, hogy az iszlám erkölcsért aggódó asszonyok mellett jól láthatóan titkosrendőrök is rendszeres felügyeletet tartanak a hídon, szemmel tartanak mindent és mindenkit, s amikor ezt észrevesszük, már a békés korzózást sem érezzük olyan békésnek, mint az első pillanatban. A folyó másik partján több kilométer hosszan széles park húzódik, iráni szokás szerint tele tornaeszközökkel, kondicionáló gépekkel, amelyeket bárki ingyen igénybe vehet. Sok helyen együtt fociznak a fiúk és a lányok, bár a zárt ruhában, kendővel a fejükön labdázó lányok úgy hatnak számunkra, mint dédanyáink a száz évvel ezelőtti „fürdőruhájukban”.

A Zayandé folyó másik oldalán, az egykori külvárosban található Iszfahán örmény negyede. A kereskedőként és kézművesként egyaránt kiváló örményeket Nagy Abbász sah telepítette ide a 17. század elején. Az örmények saját negyedükön belül megtarthatták vallásukat és szokásaikat, de évszázadokon át nem kelhettek át a hidakon a másik oldalra, a muzulmán Iszfahánban. A falak azóta leomlottak, de az örmény negyed ma is szigetnek számít a kétmilliós nagyváros iszlám tengerében. Van egy kis utcája néhány kávézóval, amely a helyiek szemében nyilván Párizst, New Yorkot, az elképzelt „Nyugatot” idézi. A kávézók falain nyugati filmsztárok fotói, az asztaloknál divatosan öltözött fiatalok alibifejkendős lányokkal, a nyitott ajtó előtt randevúzó párok sétálgatnak, s a pincérek készségesen kihozzák a hamutartót a hivatalos „dohányozni tilos” táblácska mellé. De mindez alig százméternyi illúzió egy másfajta, szabadabb életről.

A negyed örmény templomait egy teheráni örmény családdal jártuk végig. Jómódú, középosztálybeli emberekkel, akiknek ősei sok évszázada ebben az országban élnek. Arról, ami igazán érdekelt volna minket – éreznek-e valamilyen elnyomást, megkülönböztetést –, talán rosszul értelmezett illendőségből nem mertük megkérdezni őket, így általánosságokon túl csak a vallásgyakorlás mindennapjairól csevegtünk. A keresztény vallás gyakorlása természetesen szabad a templomokon belül, a keresztények közösségeiben még az alkohol fogyasztása és a táncmulatság is meg van engedve, sőt a nők zárt és magas falak között fejkendő nélkül is sportolhatnak. A keresztény fundamentalisták nehezen tudnának mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy ahol keresztények és muzulmánok régóta együtt élnek – Marokkótól Iránig és Etiópiától Szíriáig –, ott a keresztény negyedet hagyományosan a „lazább” erkölcsök, az alkoholfogyasztás, a szabadabban öltözködő lányok és a nyugatias szórakozóhelyek jellemzik. Az örmény negyed 17. századi Vank katedrálisát elsősorban nevezetes freskói miatt keresik fel a látogatók. Ezek közül azok a legnépszerűbbek, amelyek a pokol válogatott szenvedéseit, a szentek egészen perverz módokon való megkínzását és a halál minél kegyetlenebb formáit ábrázolják. Az iszlám művészetben tilos az emberek ábrázolása, számukra az egyházművészet szép, idilli, harmonikus formákat és színeket jelent. A látványos rémségeket, a képregények legmerészebb fantáziavilágát háromszáz évvel megelőző freskókat ezért lelkesen fényképezik a látogatók, nagyobbrészt iszfaháni fiatalok és iráni turistacsoportok. Kevesebben jutnak el a Betlehem-templomba, amelyben igényesebb és finomabb freskók láthatóak, noha ezek sem szűkölködnek a brutális részletekben. Engem legjobban az a kép fogott meg, amely egy bűnös ember halálát mutatja be. A férfi meghal, díszes halottas ágya mellett felesége és gyermekei imádkoznak, de mi már látjuk, hogy az ima felesleges, a halott ember lelkét az ágya felett repkedő kis ördögök egy vonalszerű zsinóron keresztül egyenesen a kép bal alsó szélén vöröslő pokolba repítik. A katedrális kertjében áll a törökországi örmény népirtás áldozatainak emlékműve, ami iszlám környezetben különösen megrendítő. Az örmény negyedben összesen tizenhárom templom található, tele több száz éves freskókkal, ősi keresztény kéziratokkal, régi püspökök és hittudósok sírjaival, s mindez sajátos zárványként őrződött meg az iszlám tengerében.

Amúgy az ősi – kétezer-hatszáz éves – perzsiai zsidó közösség sem tűnt el teljesen, mintegy huszonötezren maradtak az Izraelbe és az Egyesült Államokba irányuló tömeges kivándorlási hullám után. Meglepő módon az összes muzulmán többségű ország közül még mindig Iránban él a legtöbb zsidó, Izrael után itt található a Közel-Kelet második legnépesebb zsidó közössége. Khomeini ajatollah az 1979-es forradalom után „fatvával”, vallási paranccsal védte meg a jogaikat, s akik helyben maradtak, azok a mindent átható anticionista propaganda és az izraeli hívogató akciók ellenére maradni is akarnak őseik földjén. Látszólag bizarr, de valójában logikus módon az iszlám forradalom az iráni zsidó hitéletet is fellendítette, az addig világias életet élő családok visszatértek a szigorú vallásgyakorláshoz.

Mivel Nyugat-Európában napjaink talán legsúlyosabb problémája a helyi társadalmak és a muzulmán közösségek együttélése, nem érdektelen tudni, hogyan gyakorolták ezt sok évszázadon át a „másik oldalon”, az iszlám világban. Az iszlám vallás a zsidó és a keresztény hit alapjaira épül, elfogadja annak prófétáit (Jézust is annak tartva), s így e vallások követőit a „Könyv” (értsd: a Biblia) népeként tolerálja. Ez a hétköznapi életben ma is így van, teheráni ismerőseinktől azt a jó tanácsot kaptuk, hogy ha a mecsetekben megszólítanak minket, mindig mondjuk meg, hogy keresztények vagyunk, s így valamiképp elfogadható a jelenlétünk a hitbuzgó muzulmánok számára. Ez a tolerancia őrizte meg az iszlám időkben a konstantinápolyi (isztambuli) patriarchátust, a jeruzsálemi keresztény zarándokhelyeket és a szefárd zsidóságot. A tolerancia azonban szigorúan „tűrést”, és nem befogadást jelent: a keresztények és a zsidók éljenek a saját zárt közösségeikben, ne keveredjenek a többségi társadalommal, és szokásaikkal ne zavarják meg annak életét. Az iszlám világban élő zsidókat nem fenyegették olyan kegyetlen pogromok, mint a keresztény Európában, s mindent összevetve a keresztények helyzete is biztonságosabb volt, mint, mondjuk, a móroké az Ibériai-félszigeten a „rekonkviszta” után. Az örmény népirtásra, a palesztinai zsidóellenes akciókra csak később, a török, illetve arab világi nacionalizmus megjelenésével kerülhetett sor.

A „Könyv népei” iránti tolerancia azonban szigorúan a közösségnek szól, amelyből az egyénnek – az iszlám vallásra való áttérés nélkül – nem lehet kitörni. Jellemző, hogy a szigorúan Izrael-ellenes Iránban a lakosság alig 0,03 százalékát kitevő zsidóságnak saját garantált parlamenti helye van, miközben bizonyos tisztségeket az alkotmány szerint csak síita muzulmánok tölthetnek be. A vallási közösség tradicionális jogai nem sérülnek még a hívek rohamos csökkenésével sem, de az egyén nem integrálódhat szabadon az iráni társadalomba. Ez a mi szemünkben hátrányos megkülönböztetés, de a hagyományos iszlám gondolkodásmód végső soron hasonló státust követelne a Nyugat-Európában élő muzulmán közösségeknek: tarthassák meg belső szabályaikat, s ne „csábítsa” senki fiaikat és főleg lányaikat a többségi társadalomba való integrációra. A „közösségi autonómiára” épülő iszlám hagyománnyal szemben a nyugat-európai felfogás az egyén vele született jogaiból indul ki, s az egyén és az állam közé nem fogad el semmilyen olyan közösséget, amely az egyén jogait megkülönböztető módon determinálja. Fontos megérteni, hogy mindkét oldal legális és a gyakorlatban is kipróbált jogokra hivatkozik. A hagyományaiba zárt közösség és a szabad identitású egyén konfliktusa két jogrend, két történelmi filozófia ellentétéről szól. (Csak zárójelben teszem hozzá, hogy aki például a magyarországi kisebbségeknek kedvezményes parlamenti képviseletet követel, az végső soron ugyanazt a logikát követi, mint amely az iráni zsidóknak vagy zoroasztriánusoknak biztosít garantált parlamenti mandátumot.)

Érdeklődő magánemberként utaztam Iránban, és barátaimmal néhány napig egy ottani család vendégei voltunk: nem akartam belebonyolódni a politikába, s a politika sem erőltette ránk magát. Azt világosan érzékeltem, hogy a nyugatos gondolkodású, angolul beszélő, fiatal és városi emberek nem rajonganak sem Ahmadinezsád elnökért (ezt szordínóval bárki megteheti), sem az iszlám rendszerért (ezt kimondani már kockázatos). A maguk hagyományaiba zárkózó, idegen nyelveket nem beszélő, mélyen vallásos emberek gondolkodásáról viszont nem sokat tudhattam meg. Az angol nyelvű állami televízió (www.presstv.ir) viszonylag tárgyilagosan tudósított a napi eseményekről, ennél több politika az utazás közben nem is hiányzott. Annyi bizonyos, hogy ha az ember a Kaszpi-tengertől Yazdig, Teherántól Kashanon át Iszfahánig busszal, autóval és repülővel beutazza Iránt, akkor a napi eseményektől függetlenül is megért valamit a nagypolitikai összefüggésekről. Irán nagy ország, területe tizennyolcszor nagyobb Magyarországénál, hetvenmillióan lakják, s bár a születéskor várható élettartam közel európai szintű, a vallási hagyományoknak megfelelően rengeteg a gyerek és a fiatal. Az ország kőolaj- és földgázkincse szinte mérhetetlenül gazdag, a fiatalok (a lányok is) tanultak, jól képzettek, igényesek, s az Irak és Afganisztán között fekvő ország stratégiailag is kulcsfontosságú. (Többször találkoztunk afgán és iraki menekültekkel, akik a háborús körülmények elől Iránba jöttek dolgozni, biztonságban élni.) Irán katonailag és gazdaságilag erős ország, etnikailag viszont sebezhető, hiszen a lakosság alig fele perzsa. A perzsák – a büszke „árják” – lenézése az arabok iránt a mindennapi társalgásnak is része, az arabok lakta Dél-Iránról kicsit úgy beszélnek, mint a milánóiak Szicíliáról. Irán közeli jövője nyitott, a rendszer lassú reformja éppúgy elképzelhető, mint egy demokratikus forradalom, vagy a háborús káosz és az iraki forgatókönyv még iszonyúbb megismétlődése. Hosszabb távon azonban ezt éppúgy belepi a sivatag homokja, mint Nagy Sándor vagy a mongol hódítók nyomát. Irán fontos ország, s ha a politikai feszültség enyhül, nyilván turisták milliói fedezik majd fel maguknak az ősi perzsa civilizáció emlékeit.

Az utazó nemcsak az idegen országban, hanem a maga és útitársai lelkében is utazik. Iránba – mint előtte más „egzotikus” országokba, Etiópiába, Szenegálba, Indiába, Kínába – nálam huszonöt-harminc évvel fiatalabb, mozgékony és kispénzű barátokkal utaztam. Örültem, hogy elfogadtak útitársnak, cserében igyekeztem kiállni a hátizsákos világjárás minden megpróbáltatását. Minden napunkat magunk szerveztük meg, kalandot jelentettek a kisebb-nagyobb nehézségek is, s érdekes volt látni, hogy ugyanazokat a kulturális értékeket miként fogadják be azok a barátaim, akik a Csillagok háborúján nőttek fel, és még nem vagy alig éltek akkor, amikor az iráni iszlamisták elfoglalták a teheráni amerikai követséget. Kell némi alázat ahhoz, hogy az ember megtanulja: nem csak az a műveltség, amit maga annak gondol. Ketten közülük még sohasem hallották Omar Khajjám nevét, de az útközben elkészült fotókat még aznap feltöltötték az internetre, amit a sivatag mélyén is hibátlanul megtaláltak. Türelmesebbek voltak nálam a nehézségekben – félnapos rostokolásban, rossz szállásban, idegesítő idegenek társaságában –, de türelmetlenebbek, nyűgösebbek olyasmiben, ami engem alig érdekel, mondjuk, az ételek ízében vagy a sör hiányában. A hátizsákos turizmusról pedig szerényen annyit mondhatok, hogy a legelegánsabb hivatalos út és a luxusturizmus sem képes olyan maradandó élményeket adni, mint amikor az ember maga tervezi meg az útját, veszi meg a repülőjegyét, száll a helyiekkel zsúfolt távolsági buszra és keres szállást szigorúan „budget” alapon. A mecsetek, medreszák, múzeumok emléke könnyen összemosódik, különösen ha idegenvezető tereli be oda az embert, de örökre bennem marad az a rövid autóút, amikor a derék iráni apuka, ölében a kisfiával, a Gandhi-központ felé furikázott minket lerobbant kocsijával a teheráni városi autópálya-gyűrűk kaotikus forgatagában. Sohase bízzunk meg olyan utazóban, akinek helyi élményei kizárólag a taxisofőrök és fizetett idegenvezetők információira épülnek.

 

 

Kapcsolódó írások:

Hegyi Gyula: Örök Flandria Diest húszezer lakosú flamand városka Leuventől nyugatra. Kevés Belgiumba járó...

Hegyi Gyula: Hétköznapi India Gyermekkorom óta számtalanszor hallottam, hogy az indiai városok utcáin háborítatlanul...

Hegyi Gyula: Mongol táj Az új, kapitalista Mongólia egyik üzletorientált látványossága Dzsingisz kán hatalmas,...

Hegyi Gyula: Az élhető iszlám Hegyi Gyula Az élhető iszlám Második marokkói utam előtt,...

Hegyi Gyula: A jeruzsálemi papírhíd Hegyi Gyula A jeruzsálemi papírhíd Az arab Jeruzsálem szíve...

 

 

 

© Mozgó Világ 2009 | Tervezte a PEJK