Mélyi József: A blog és a galéria (Mindennap lefekvés előtt tizenhat órát gondolkodom. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület éves kiállítása a Trafó Galériában. )

 

Az elmúlt fél évszázad tanúsága szerint minden médiumból és minden kommunikációs formából lehet művészet vagy legalábbis stílus. Ezek között van, ami ugyan vissza-visszatér, de inkább egy korszakra marad jellemző, mint például a mail art, és van, ami úgy tűnik, több korszakon is átnyúlhat, mint például a videoművészet. A net art valószínűleg szintén tartósan érvényes marad, bár talán kevésbé szakad el a hagyományoktól, és kevésbé alakítja át a művészeti világot, mint ahogy azt a kilencvenes évek közepén sokan gondolták. Az utóbbi években az interneten eluralkodó blog mint munkamódszer és a művészetben megjelenő megnyilvánulási forma a hálózat elemeként tulajdonképpen tekinthető az évtizedes múltra visszatekintő hálózati művészet részének is. Különössége jellegének kettősségéből adódik: a blog egyszerre lehet a személyes alkotói megnyilvánulás formája és a közönségnek felkínált szabad préda. Egy művész által tett blogbejegyzés a klasszikus művészeti formák közül leginkább a vázlatra emlékeztet, mégpedig olyan skiccre, amelyre a néző – esetleg a hasonszőrű alkotó – azonnal kritikai, illetve adott esetben módosító megjegyzést tehet. A blogban felvetett gondolat lehet első gondolatkezdemény vagy a végleges mű, de akár maga a munkamódszer is.

A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület évi rendes kiállítása, amelyet idén a Trafó Galériában rendeztek, alapvetően a blog mint művészeti munkamódszer köré szerveződött. A munkával jelentkező Stúdió-tagok a kurátor, Várnagy Tibor felhívására műötleteiket blogformában tették fel az internetre, ahol mindenki hozzáfűzhette a véleményét. Volt, amelyik visszhangra talált, volt, amelyet csend vett körül, és akadt olyan, amely később, a kommunikációs folyamat során módosult. Az így átalakult, koordinált és kollektíve megszűrt gondolatok valamennyi kiállított műalkotás esetében a blogokból nőttek ki, és kerültek a galéria terébe.

A blogból kiindulva létrejött művek nemcsak a hálózati művészet körébe sorolhatók, de ugyanúgy tekinthetők konceptuális, esetleg public art alkotásoknak. Sőt a Mindennap lefekvés előtt tizenhat órát gondolkodom – erősen Gerber Pál hatására utaló – címet viselő kiállítás a végeredmény felől nézve akár a mail art alapjain is létrejöhetett volna. A művek ugyanolyan szociális, politikai indíttatásra mutatnak (bár az ellenállás romantikája nélkül), mint az évtizedekkel ezelőtt a szükségből erényt kovácsoló hálózatos koncept, ugyanúgy kikerülik a művészeti intézményrendszer megcsontosodott formáit, a kereskedelmet vagy a múzeumokat, és ugyanúgy teret biztosítanak a szubkultúrák megjelenésének. A mail art művekhez hasonlóan itt is megmaradnak az egyéni alkotás lehetőségei, miközben a kollektív kontroll szerepe talán még növekszik is. A levelek korlátozott hálózati nyilvánosságát viszont az internet szinte korlátlan köztere váltja fel.

Ha valóban a munkamódszerből indulunk ki, az igazi kérdés persze nem is a műfaji vagy stílusbesorolásból adódik, hanem a virtuális tér és a kézzelfogható köztér közötti határ átlépésének lehetőségéből és módjából. Minden egyes mű esetében felvetődik a probléma: a Trafó szűkös „fehér kubusában” hogyan jelennek meg a virtuális köztérből kilépő, legtöbbször kollektív gondolatok, és általában mit tudnak kezdeni a hálózati tér kivetülései a klasszikus galériatérrel? Azok a művek illusztrálják legjobban ezt a dilemmát, amelyek még a galéria határait is áttörik. Vándor Csaba és a Szájjal és Aggyal Festők Világszövetsége közös művében kisméretű márványtáblákon tenyerek rajza jelenik meg. A táblák a tervek szerint a kiállítás végére a valódi köztérbe kerülnek, valódi ellen-emléktáblaként emlékeztetve talán egy taps mozdulatsorának egyediségére és kollektivitására. Ugyanígy kikerült a Trafó előterébe a Plágium 2000 automata, amelyből kinyerhetők az előrecsomagolt alkotások miniatűr másolatai. Az említett művek nemcsak klasszikus módon „törik át élet és művészet határait”, de didaktikusan, így egyben erőteljesen reflektálnak a köztér átalakulásának folyamatára, a birtokviszonyok finom vagy durva eltolódásaira is. Szinyova Gergő viszont a galériába tervezte kisméretű, de hatásában monumentális emlékművét a pénzügyi válság áldozatai számára. A mennyezetről láncon lelógó, diszkógömb módjára forgó, fekete-fehér, rácsozott papírmasé objekt a plafonra ragasztott órával megfelelően többértelműre sikerült, így leginkább blog formájában gondolható tovább, hasonlóan Farkas Roland munkájához, amely az Európai Unió zászlaját és csillagait helyezi kínos kontextusba, ami ilyen formában azonban kevés az elgondolkodtatáshoz.

A virtuális tér és a való világ didaktikus összekötésére vállalkozott Czene Márta és Szabó Klára Petra, amikor használt ruhák útjának követését tűzte ki célul. Akár a művészet mint szolgáltatás nagy múltú alcsoportjába is besorolható művükkel azt a gondolatot valósítják meg, amely egyszer már legalábbis minden second hand shopból öltözködő férfi vagy nő fejében megfordult: vajon ki viselhette előttünk az ingünket, és ki fogja hordani utánunk. A kilencvenes években sokan sokféleképpen feltették már ezt a kérdést – nem is egy olyan művész akadt Nyugat-Európában, aki maga is boltot nyitott –, de a fényképes blogforma most újabb távlatokat nyit. A két kezdeményező honlapján megjelenő fényképek ugyanis az eredetiség problémájával újabb csavart visznek a műbe. A ruha mint köztér jelentette Csiszér Zsuzsi számára is a kiindulópontot. Kiállított munkája egy emlékeztető cetlikkel borított női ruha, amelyen a kiállítás előtt lezajlott kommunikációs folyamat jelenik meg, nevek, e-mail címek, kijelentések, kommunikációtöredékek formájában. „Valami konkrétat és személyeset akartam a sok-sok gondolatból” – írja blogjában a műről, ami valóban mindössze a munkamódszer két- vagy inkább háromdimenziós kivetülése; olyan ruhadarab, amelyről most még tudjuk, miért vettük meg, de rövid időn belül már csak nagyrészt érthetetlen történeti lenyomatként tekintünk rá.

Valószínűleg ez lesz a sorsa Király András egyszeri installációjának is, amelynek négy darabja a galéria felső sarkaiba helyezett négy lópatkó. Az egyes darabok címei a jelenleg éppen szolgálaton kívüli, egyszerre „magyar” és „csodaló”, Overdose négy lábára utalnak. Valószínű, hogy a most még számos politikai felhanggal rendelkező tárgy (élőlény) rövidesen eltűnik a közfigyelem perifériájáról is, és maga a név (netán néhány patkószeg) marad csak meg az ezredelő magyar gondolkodásmódjának mementójaként.

A blog egyik általános jellemzője a bejegyzések aktualitása: a dátum, a kommentekhez tartozó óra, perc és másodperc feljegyzése. Erdei Krisztina fotói, amelyek egy hatalmas gurigáról nyolcasával levágva szintén elvihetők a köz- vagy a magántérbe, a mai magyar valóságot mutatják, valahol félúton a művészfotótól a sajtófotó aktualitása felé. A tetovált karú felvonuló, a facsemetéket szállító kockás inges autós túlságosan is ismerős alakok, túlságosan ismerős helyzetekben, és mindez a blogbejegyzések között inkább tűnik szubjektív kommentárnak.

A kiállításon az aktualitás a képeken túl valódi kemény anyagban is materializálódik: a Szabó Péter által elkészített Szorzóforintban. Az írásoldalán nagy nullát mutató forintérméhez csatlakozó magyarázat tulajdonképpen az aktuális válságtémához kapcsolódó tévedés. A leírásban található szöveg – „a Szorzóforintnak önmagában nincs értéke, de bármely valóságos bankóhoz csatolva annak értékét tízzel felszorozza” – egy karikatúra kommentárjaként még megállhatná a helyét, de különben nemcsak matematikailag és a jelek szintjén abszurd, hanem a köztéri művészet szempontjából is. Ugyanilyen nehezen – vagy éppen túlságosan könnyen – értelmezhető Szentesi Csaba didaktikus útikönyv-összevetése is. Az 1936-os, 1983-as és 2001-es budapesti városleírásokból valóban sok minden kirajzolódik, mint ahogy szinte bármiből, amit ezekből az évekből egymás mellé helyezünk. Szentesi esetében is arról van szó, hogy a „blog mint munkamódszer” helyett valószínűleg a „blog mint blog” lebegett a szeme előtt, így nem jutott túl az egyetlen bejegyzésen. Pedig az aktualitás direkt és didaktikus megragadása is vezethet erőteljes köztéri beavatkozáshoz, még csak nem is kell hozzá a blog mint közvetítő. Kaszás Tamás a cigányok ellen elkövetett gyilkosságsorozat egyik helyszínéről készített egyszerű, kétrészes grafikát, amely a középkori sokszorosított művek szerepét átvéve próbálja képpé alakítani azt, amiről a mai tömegmédiumok a legkevésbé sem tudtak képet adni. A Molotov-koktélt hajító férfi, a menekülő szülőre és gyermekre lesből sorozatot leadó fegyveres képe éppen képtelenségénél fogva válik elementárissá. Kaszás bebizonyítja, hogy a médiumok „lefokozásával” maga a köztér válik átláthatóvá, s ebben a viszonyrendszerben egy fénymásolatban sokszorosított fametszet is képes lehet a publikus tér befolyásolására, az aktuális politikai üzenet közvetítésére.

A kiállításon megjelenő művek kiindulópontja és munkamódszere távolról nézve közös, közelítve viszont a gondolkodásmód, illetve még szűkebben a köztér viszonylatában kettősséget mutat. A művek egy része belesimul környezetébe, és így tűnik el, másik része viszont apróbb-nagyobb eltolásokkal beleavatkozik a köztér normál üzemmódjába. Vannak, akik a csereforgalom (ruha, pénz) megváltoztatását állítják középpontba, mások a szimbólumok jelentéseltolásával operálnak, illetve az emlékmű fogalmának kibővítésével kísérleteznek. Mindez a megtapasztaltak szerint akkor válik átütővé, ha nem csupán felszínes, mindennapi kötelező blogtartalommal töltődik, de mögötte általánosabb témák tűnnek át: az áru és műtárgy viszonyának átgondolása vagy a plagizálás, a hamisítvány kérdése, esetleg a köztér különböző formáinak, működési módjainak tudatosulása. Ha közelről nézzük, az eredmény valóban felemás. A blog mint munkamódszer és forma nyilván releváns a kortárs művészettel kapcsolatban; a kurátor, Várnagy Tibor, akinek lassan már önálló pedagógiát tulajdoníthatunk, ezzel kapcsolatban a lényegre tapintott rá. Az, hogy ezt a munkamódszert több mű esetében csak annyira sikerült feltölteni innovatív tartalommal, hogy az egy újabb Epigon-kiállításhoz elég, de a „blog arthoz” már kevés, talán legkevésbé az ő hibája.

Mindennap lefekvés előtt tizenhat órát gondolkodom. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület éves kiállítása a Trafó Galériában, 2009. szeptember 10. – október 18. Kurátor Várnagy Tibor.

 

 

Kapcsolódó írások:

Mélyi József: Tétova kezdés (Nem kötelező! Új stúdiósok kiállítása a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában. Szervező Esterházy Marcell, Horváth Tibor. Budapest, 2008. január 4.-február 2.) Nehéz eldönteni, mi a jobb: ha a fiatal művészek első...

Bán Zsófia: Az én Angkorom (Vojnich Erzsébet kiállítása a Bartók ’32 Galériában. ) Bán Zsófia Az én Angkorom Henri Mouhot, 19. századi...

Bán Zsófia: A sors én vagyok (“A játszma” – sakk és kommunizmus Capritól Reykjavíkig. Havadtőy Sámuel kiállítása a Centrális Galériában. ) Bán Zsófia A sors én vagyok Gyerekkoromban azt hittem,...

Bán Zsófia: Egy ágyban az ellenséggel (Gőbölyös Luca Férjhez akarok menni! c. kiállítása, Knoll Galéria, Budapest.) Amióta Claude Lévi-Strauss megmondta, hogy a főzés nem más, mint...

Bán Zsófia: Ami a levegőből is jöhet (Laurie Anderson médiaműveinek kiállítása. Pixel Galéria, 2007. június 13. – augusztus 20., kurátor Július Gyula. ) Bán Zsófia Ami a levegőből is jöhet Vegyük sorba,...