Almási Miklós
A szabadság kézikönyve
Hatvanéves. Vastag könyv, tömény filozófia. Magyarul. (Kalaplengetés Seregi Tamásnak, a fordítónak: nem semmi, amit csinált.)
Felejtős lett? Neccesnek tűnik. Habár ma már semmire se kell vagy illik emlékezni. De Sartre-nak mégiscsak fantasztikus ereje volt. (És van...). Egzisztencializmusa a háború alatt és után a szabadság credója volt - biztatás és remény. Persze kódoltan, fenomenológiába rejtve: választhatod a szabadságot, bárminő szituációban. A börtönben is. Miért? Mert szabadságra vagy ítélve. Akkor persze a divat is felkapta, az „egzisztencialista" toprongyos anarchistának maszkírozta magát, szart a világra (amely természetesen undorító és unalmas), valamint hirdette, hogy itt a világ vége. Most - kezemben a könyvvel - nem tudom, hogy naivitását vagy lényeglátását csodáljam. Vagy a művet válaszként kell olvasni Heidegger egzisztencializmusára? Hogy ti. az ember nem bele van vetve a létbe, hanem maga teremti szabadságát, mert választásra van ítélve. Ja, és a mű leggyönyörűbb találmánya: csak a Másik révén vagyok/létezem. A Másik tekintete tárgyiasít, pontosabban pillantásának köszönhetem létemet. Hogy tudok magamról. Látom őt, ahogy engem néz, pillantásában érzem magam, ahogy kívülről vagyok, de egyben mindezt belül élem át: a tekintet „érint", forró vagy hideg, vonz vagy taszít, és én vagyok alanya. A tekintet alanya. Miközben - egyúttal - a magam szubjektuma (alanya) vagyok, hogy úgy mondjam.
De előrefutottam. Nagy szerelmem volt annak idején, amikor végre beszivárgott. (Be lehetett hozni, sutyiban persze. Hogy miért tartottak tőle, ettől a baloldalitól? Ma már szinte felfoghatatlan...) Pedig nem egy szerethető pasas. Máig nem értem, Beauvoir hogy bírta ki, mért olvasta előre neki Hegelt, mikor ezt a könyvét írta - 1942-43-ban? Talán csak egyszerűen zseni volt, abból a fajtából, mely species példányai többnyire kibírhatatlanok... De ha az ember belebolondul, akkor... Amivel azt is mondom, hogy ma olvasva a teljes szöveget másképp fordítjuk jelenre az akkorit. Más él belőle, más lett a folytatása, másképp ismerünk rá. Én is csak ilyen ráismerési töredékeket említek itten, ahogy ma világlik nekem ez az óriási torzó.
A tekintet. A híres sartre-i fogalom. Ez él, sőt magától nő tovább. Alappélda: valamit rosszul csinálok, netán szemétkedem - ha magamban vagyok, semmi baj, az élet megy tovább. De ha észreveszem, hogy valaki néz, annak tekintetében másképp látom magamat. Ott realizálódik, hogy ki is vagyok én valójában. Pontosabban fogalmazva: tekintetében az Én objektív (majdnem tárgyi) mivoltában jelenik meg. Legalábbis egyik tárgyiasult - társadalmiasult - vetületében. Az ő tekintete nyomán - szégyellem magam. A szégyenérzetnek nincs viszonya önmagamhoz - egyfelől én alapjában véve nagyon is frankó manus vagyok, másfelől igazán az ő tekintete értékel (leértékel), és ez a tekintetítélet belém ivódik -, szégyenemben az vagyok, aminek lát. Magamévá teszem a tekintetét, őt, az engem látó (megítélő) másikat. Létezővé tesz, és teszem én is őt.
Nagy találmány: Sartre ezzel a tézisével lép ki a kartezianizmus („gondolkodom, tehát vagyok") hagyományból. Durván egyszerűsítve: vagyok, mert vagyunk - látom, hogy te látod, hogy én vagyok. Mit mondjak, mára már elfelejtődött, hogy minden radikális szociológia (társas viszony elmélete) innen startol - egészen Habermas „kommunikatív cselekvés" elméletéig -, mellékdallamában a marxizáló szociológiában és nyomaiban a strukturalizmusban. Aminek a lényege - mai szemmel -, hogy csak akkor lehetek önmagam tudatos birtokosa (öntudattal bíró lény), ha a másik bennem van. Nem külsőleg kapcsolódom hozzá: a másik nem valahol a társas térben - tőlem idegenül - „van", hanem bennem, mert így vagyok társas lény. (Na, ez egy kicsit bonyolultra sikeredett, sőt inkább már a késői Sartre tézise, A dialektikus ész kritikájának egyik ötlete...) Még egyszer: az él tovább innen, hogy másokban ismerhetem csak fel magam, másokban élhetem magam, miközben kézzel-lábbal kapálózom a mások általi kisajátítás ellen (akár társadalmi, akár szerelmi, akár politikai változatában). Az ember paradox lény.
Paradox, mert szabadságra van ítélve. Említettem már, hogy mekkora adrenalininjekció volt ez annak idején. Nem tudsz nem szabad lenni - legfeljebb ha megtagadod ember-mivoltodat. E szabadság technológiája a választás abszolutizálása: az ember állandóan választ. Mindig válaszutak előtt áll, ráadásul ő teremti ezeket a válaszutakat: azok nem a szituációban vannak, a cselekvő ember nélkül nincs A meg B, amik között választani kell. Az alternatívát az ember viszi bele a létbe - hogy úgy mondjam. Na, ezen nagy viccelődések voltak annak idején: banalitásokban is kell választani? Kifújom az orrom, vagy hagyom szörcsögni? A viccek persze lekoptak róla. Élet, politikai válság, jövőkép stb. nincs választandó lehetőségek nélkül. Vagyis: igaza volt. A választó ember szubjektivitására tette a hangsúlyt, hogy ne féljen, ha szabadságra van ítélve. Mert a szorongás lefogná a kezét (befékezné észjárását). Az a szorongás, ami Kierkegaardtól Freudig, na meg a Xanax-kor viselkedésmódjaiig uralja a jelent. Az a szorongás, ami elfedi a szabadságot.
Milyen egyszerű volt akkor! Ma úgy kell kibányászni magunkból meg a zárkahelyzetek mélyéről, hogy netán mégiscsak van valami szabadságlehetőségünk. De lehet, hogy már az sincs, csak a „dolgok uralma", világhelyzetek diktátuma, az álvalóság hatalma stb. (E kiábrándító realitásról felesége - szerelme - Beauvoir írt La force des choses c. regényében.) Ennek ellenére a „választás" mint életszervező elv - és a francia egzisztencializmus jelszava - nagyon is jelen volt (van) életünkben. Önmagunk választása nélkül nem lehetünk felnőttek (és csak figyeld, hogy menekülünk ettől a kínos - mert szabadság adta - kötelesség elől!). Nemigen választjuk magunkat... Sartre csóválja a fejét.
A szabadságelmélet persze nem ebből áll. Eredete a „léthiány", idézem tőle némi éllel. Éllel, mert itt válik szét a heideggeri és a francia egzisztencializmus. Sartre szerint azért cselekszünk, mert felfedezzük a világban, hogy valami hibázik belőle - meg akarjuk változtatni. (Istenem, ez is hogy eltűnt a szemünk elől, ma már tuti, hogy nincs is ilyen: ki akar változtatni a világon?) Vagyis a létből hiányzik valami, és ezt akarja a szabadság kijavítani. (Durva fordításban.) Heideggernél a szabadságnak nincs ilyen „felforgató" jelentése, ha egyáltalán értelmezhető a Lét és idő fogalmaival. És ebben a léthiányos (felforgató) értelemben ott van a francia ellenállási mozgalom pátosza és reményt adó gesztusa. (Heideggernél pedig a legyintés, mondanám rosszmájúan.) A könyv a felszabadulás pillanatában (1945-ben) jelent meg; a szabadságról, választásról, léthiányról szóló gondolatai persze korábban is átjárták a francia értelmiséget, intellektuális hatása óriásira nőtt. Csakhogy amint felszívódott ez a gondolat, máris jött a valóság cáfolata: a hidegháború, sztalinizmus, ami valahogy nem ezt a sartre-i mátrixot követte. Mondhatod vajon Margarete Buber-Neumann-nak - baloldali német emigráns írónőnek a szovjetben, akit a paktum után kiadtak az SS-nek -, hogy itten léthiány ténye forog fenn? Nevetséges. Viszont Montgomery asszony, aki feketeként az ötvenes évek közepén elsőként ült be egy fehéreknek fenntartott buszba - le is csukták keményen -, mintha pontosan Sartre tézisét követte volna.
És mégis, mondanám némileg kifogyva a szuflából: nagy könyv a Lét/Semmi. Téziseivel élünk, bár Sartre neve eszünkbe se jut. Itt van pl. a „rosszhiszeműség" fogalma (mauvais foi). Legegyszerűbb jelentése, hogy hazudunk önmagunknak. Elfedjük gyengéinket önmagunk előtt is, elhisszük, magunkévá tesszük önfényező közhelyeinket. (Amiket persze a társadalom ad kezünkre...) Ezért a mauvais foi nem hazugság, hanem öntudat nélküli életforma. Korábban az ember benyalta az ideológiákat (vagy jelszavakat). Ma már szkeptikusabbak lettünk, de az ember ma is a társadalom generálta hazugságoknak ilyen-olyan sorozataival él, anélkül, hogy ideológiaként (hazugságként) tudatosíthatná. Sartre ezt a lopakodó tévhitet, ezt a hazugság nélküli, ám végzetes öntévesztést nevezte mauvais foi-nak. És az álvalóság, mediális agyhalál, a tökéletesített látszatok díszletei között pontos diagnózis. De ki hiszi el?
Aztán meg - még egy morzsa - „a múlt önmagától soha semmilyen körülmények között nem válthat ki cselekvést, azaz egy cél tételezését...". Folytatása is van, persze, de most csak ezt akarom mutatni. Merthogy a jövő, a cselekvés jövőt nyitó (realizáló) hatalma volt a mániája és utópiája. Egyéni szinten a projet, az ember - ha igazi - nemcsak él bele a világba, hanem valamit akar, célja van, a jövő rabja. A gondolat ebben a műben még csak felcsillan. Később lesz fontos sartre-i fogalom. Csak hát a projet eltűnt és közhely lett, ma már egy pizzéria bővítése is projekt lehet, az önmagából önmaga jövőjét választó ember valahol elveszett a lehetetlenségek kicsiny boltjában.
Keresem, hogy mi él tovább. Itt van például a vágy mint az emberi létezés lényege. Ami ugyancsak A lét és a semmi felfedezése. Cselekvéselméletének lényege, hogy a tárgyra, a világra irányul - a léthiány betöltésére -, vágyból startol, de sohasem érheti el célját: mindig „éhes" marad. Filozófiailag az irányulás (intenció) a betölthetetlen vágy. Ezért marad életben. („Szívünk míg vágyat érlel...") Nem erotikus fogalom, de ha akarod, ott is működik: a beteljesült szerelem kínja, hogy bár minden az övé, szerelmét igazán sohasem kaphatja meg - marad a végtelen vágy.
Magyarázok itten, hogy mennyire mai, meg hogy előre tudta, rólunk írta. Hiába, múzeum lett. Tantárgy, lexikoncímszó és kuriózum. De még ha beugrik is alakja, akkor is jobban emlékeznek a Nobel-díj visszautasítására meg maoista röpcédulázására, mint filozófiai fogalmaira. A figura, az értelmiségi prototípusa maradt eleven, és nem gondolati építménye. Voltaképp értem, hogy miért: A Lét/Semmi baloldali ontológia, ha van ilyen, a szöveg mögött végig ott lebeg a szocialista remény, a hegeli-marxi hagyaték szelleme, ami - manapság - legfeljebb amerikai egyetemeken kelt némi izgalmat. Meg aztán a filosz szakmában ma nemigen illik régebbi szerzőket idézni, a lábjegyzetanyag akkor jó, ha a referenciaművek többségét tavaly publikálták (vagy ezer éve). És hát a Sartre-Heidegger meccsen - ami egykor életre-halálra ment - az utóbbi kiütéssel győzött (igaz, ettől én is kiütést kapok... bocs...).
Szóval: RIP.
Jean-Paul Sartre: A lét és a semmi. Egy fenomenológiai ontológia vázlata. Fordította Seregi Tamás. Budapest, 2006, L'Harmattan Kiadó. 748 oldal, 4200 forint.