A Kovács Tanösvény

Kovács Ákost és A kitalált hagyomány című könyvét talán legkevésbé a Mozgó Világ olvasóinak kell bemutatni. A könyv öt nagy tanulmánya közül három (az Árpád-ünnep, az Új kenyér és a Szent Kristóf) eredetileg e folyóiratban jelent meg. (Pontosabban: az Új kenyér egy része a Beszélőben.) A többiek: a Tárogató a 2000-ben, a Magyar anyák a Magyar Narancsban - ezzel már le is írtunk egy szellemi-gondolati teret. Kovács Ákos érdeklődésének tere, életműve legalább ennyire közismert a világháborús monumentumoktól a falvédőkig, a tetoválástól a börtönkultúráig, az ünnepi kivilágítástól a Feszty-körképig.

Igazi ünnep együtt olvasni most ezeket a remekbe szabott elemzéseket, etnográfiai nyomozásokat a becsatolt bizonyítékokkal, képekkel és dokumentumokkal. Végre egy igazi - egy Kovács-ünnep.

Kovács Ákos érdeklődésének kiindulópontja, az érdeklődést felkeltő elem az emlékezeti tér egy pontja. Ezt a pontot a mindenkori jelenben (mindenesetre az aktuális jelenben már jó régen) evidenciaként kezelik: ősrégi hagyományok alapján a magyarság nemzeti identitásának kifejezésére, régmúltunkra és eleinkre való szakrális emlékezeti aktusokra méltó helyek, tárgyak, fogalmak rendszereiről van szó. Magától értetődik e jelenségek sajátos ősisége. Pusztaszer a honfoglalást követő első országgyűlés helye, ahol magának Árpádnak elnökletével „ejtették szerét" a nemzet dolgainak. A kenyér (élet) ünneplése a búzatermő magyar föld és dolgos népe legősibb rituáléja. A tárogató bús hangja az őseredeti magyar fájdalmat kiáltotta a puszta csendjébe évszázadokon át, de minimum Rákóczi vezérlő fejedelem idejétől fogva. És így tovább, a kevésbé nyilvánvaló esetekben (Kristóf-ünnep, anyaünnep) csupán a sajnálatos felejtés vagy más emlékezeti üzemzavar vette elejét annak, hogy azok a nemzet mentális kalendáriumában rögzüljenek.

Kovács történeteinek lényege - bár így összefoglalni egyrészt méltatlan, másrészt kockázatos -, hogy magától értetődő ősiségeink úgy bő száz évre nyúlnak vissza mindössze. Némi hajszálgyökérzet (Anonymus szövege, bizonytalan hagyománymaradványok, szórványos emlékezetfoszlányok) esetleg mélyebbre, de a jelenség a dualizmus vége felé születik meg, a millennium körül (ha nem még később, de ad analogiam). Ez a helyzet Pusztaszerrel, az új kenyérrel és a tárogatóval. Utána aztán az egymást váltó, változó autoritásintenzitású, különféle ideológiájú rezsimek mind megpróbálták a maguk emlékezeti településébe illeszteni az épületet, kisebb-nagyobb átalakításokkal. Körülötte gyüléseztek a romantikus-sérelmi nacionalizmus különféle mozgalmai, amelyek számukra kedvezőtlen időket is meglepő frissen túléltek, s nemigen látszik rajtuk a kor.

Az igazi Kovács-ünnep lényege nem elsősorban az ősiség-evidenciák vérbeli tudóshoz méltó, higgadt megkérdőjelezése. Kovácsnak a nem túl régi múltban minden tárgy kapcsán akadtak társai, akik eldugott akadémiai közlönyökben, bizottsági ülések szivarfüstös félhomályában, de olykor még nagyobb nyilvánosság előtt is kimondták kételyeiket, megfelelő argumentáció kíséretében. Többnyire higgadtan, de ezt sem érezte mindenki magára kötelezőnek. Kovács akkurátusan számon is tartja elődeit. Lajtha Lászlót például, aki 1950-ben sem tartóztatta meg magát, és hamutartót vágott a miniszteriális előterjesztőhöz, aki azt szorgalmazta, hogy az Állami Népi Együttes zenekarában kapjon helyet (szólamot) a kurucbú eme objektivációja. A hamutartó röppályára állítása az idő tájt nem nélkülözött némi kockázatot. Itt elképzelhetjük Kovács könyvét, amint malomkőként vágódik, mondjuk, éppen augusztus 20-án a Pusztaszeri Nemzeti Emlékparkba, Árpád, Szentistván, kenyér, alkotmány, hunnia, hétvezér és országgyűlés ünneplésének langyos tavába, az épp merítkező sokadalom közelébe. A becsapódás hullámokat ver, legalábbis. A kockázat hat és fél évtizeddel később talán kevesebb, de a hatás is kevésbé egyértelmű. 1950-ben a tárogató kimaradt a zenekarból. Hogy Pusztaszert hamarosan átkeresztelnék Magyar Nemzeti Emlékezetépítés Kovács Ákos Tanösvényének, azt valahogy kétlem. (S minthogy nálunk élő személyekről kizárólag stadiont és focisulit - pardon, labdarúgó-akadémiát - neveznek el, nem is kívánom...) Pedig a tanösvény elég jól kifejezi Kovács Ákos munkamódszerének lényegét. Nemcsak a kérdést teszi fel, nemcsak megválaszolja, hanem végigkísérhetjük a göröngyös, szaggatott, helyenként erősen fedett terepen. A kitalált hagyományok születése, alakulása, változó és konstans elemei világosan, szabatosan fogalmazott fejezetekbe tagolódnak, egészen a jelenig kalauzol a kellő számú, egyértelmű jelzés. Ahogy a tanösvény is megismertet az adott útvonal földtörténetétől az erdő flóráján és faunáján át a (remélhetőleg) környezetbarát erdőgazdálkodás elveiig és gyakorlatáig minden szükséges tudnivalóval. Nemcsak végigjárjuk az emlékezet-, kultusz- és ünnepkonstrukció utat, nemcsak azt látjuk, amit a két szemünkkel látunk (végül, most), hanem az egész fejlődéstörténetet.

Kovács történeteit irdatlan mennyiségű adat támasztja alá. Vérbeli történészi búvárlat ez, ahol, úgy tűnik, a szerző szemét semmi sem kerüli el. Obskurus vidéki lapocskák, társadalmi egyesületi alapszabályok és közgyűlési iratok, szabadalmi leírások és bejegyzések, filmek és televíziós felvételek, rengeteg leírt szöveg és a képek értő elemzése, mikroszkopikus adatok és nagy történeti folyamatok „lelke" pár jól irányzott, kegyetlenül világos mondatban. Fölényes tárgyismeret, de semmi fontoskodás (Kovács az elméleti fejtegetéseket igen szűkösen adagolja), poén (kihegyezett, élesített, lecsapott) egyetlenegy sem - s mégis a szöveget olvasva hasunkat foghatjuk a röhögéstől. Örkény egyperces abszurdjainak itt vérvalóságos szereplői vannak. Még a nevük is a szerző és a hálás olvasó kezére játszik - személyes kedvencem a harmincas évek Árpád-ünnepeinek egyik középponti szereplője, dr. Pity (ejtsd: Piti) István főszolgabíró.

De ezzel aztán vége is a jókedvnek. Az egyes tanulmányok, majd a könyv végére érve mind kevesebb okot látunk rá, akárcsak a derűlátásra. A 19. század végének emlékezetpolitikusai érezték a példátlan felemelkedés sok-sok jele alatt-mögött a bizonytalan jövőt. Nemzetiségi, közjogi, szociális kérdések, megoldatlan dilemmák szorongatták őket, az egymást váltó háborús válságok, kardcsörtetések és tigrisugrások az összeomlás fenyegető rémét idézték fel. A magyar nagyság Árpád-ünnepe a szinte semmiből próbálta valóságalapú történelmi hagyományként megidézni a soknépű tájon bölcsen (egyszersmind keményen) uralkodó szittya ivadékok nemesi nemzetét. A kora dualizmus gazdasági gründerzeitje után a késeiben az elmeművek előtti lehetőségek nyíltak végtelenné. A világ legmerészebb művészeti újítóival egy úton járó, egy ütemre lélegző Ady és Nagybánya egyfelől, és egy szegedi asztaltársaság vidám fröccsözéseiből kisarjadó nemzeti zarándokhely a szó csaknem minden értelmében vett semmi kellős közepén másfelől. Épp kellő időben öltött alakot ahhoz, hogy a tényleg bekövetkező öszszeomlás utáni rezsim már csak ezt lássa múltjaként. Hogy hivatkozási és gyülekezési pontként szolgáljon, ahol hitet lehet tenni egy lélekkel, szent fogadalmat, hogy visszaszerezzük az ősi dicsőséget - meg persze e világi velejáróit. Az 1945. évi még véresebb összeomlás utáni végletes nemzeti legitimációhiányban szenvedő rendszer némi félszeg és félresikerült próbálkozás után némi feszengéssel ugyanebbe a csendes vizű öbölbe farolt. A hetvenes évekre már összekutyult mindent, nagynemzeti emlékezeti helyre rendelt gyöngyösbokrétás kenyérünnepet, „elsőistvánt" és Rákosi-féle, voltaképp kínos emlékű alkotmányt.

A java pedig még hátra volt (van). 1990 után a Magyar Köztársaság történelmi genealógiájának megalkotásában is helyet kapott Pusztaszer, ahogy zavartalanul adaptálódott az új kenyér ünnepe is, amelynek még közvetlen előképe is csak egy aratósztrájkoktól és agrárszocialista mozgalmaktól megérintett földművelésügyi miniszteri leirat volt 1899-ből. (Egyébként igen figyelemreméltó, átgondolt és paternalista hangütésű leirat!) Tulajdonképpen természetesnek tetszik, hogy Kovács azt találta, amit a tanösvény 1990 utáni szakasza is könyörtelenül demonstrál. Ha egyszer a demokratikus hagyományvonalak túl vékonyak, túl sok merészség és fantázia kellene a belőlük való építkezéshez. Az európai közös múlthoz túl távoli viszony fűz, s abban nemigen lenne helye a „védőbástya" tragikus képsorozatának. Maradt az a szimbolikus nyelv, amelyet - 1990 után gyorsan kiderült - még annyi évtized csendje vagy mormogása után is meglepően sokan értenek: a pusztaszeres, árpádos, istván-a-királyos, maradt az ezeréves állami folytonosság nagynemzeti története, bús tárogatóhanggal aláfestve. Szó, ami szó, ennek adaptálásához nem is kellett olyan nagy emlékezetpolitikai ráfordítás felülről. Kovács nagyon tanulságosan mutatja be a habozást, amelybe belefért a korábban (!) elképzelhetetlen államfői megjelenés Pusztaszeren, de a nemzeti emlékhellyé avatás parlamenti aktusa azért már mégse... A jobboldali radikális hagyományőrző egyesületekhez, a pogány rítusok, a differenciálatlan, leplezetlenül antiszemita revizionista-nacionalista szubkultúrák divatjához azonban nem kellett a legújabb magyar állam ösztönzése, s attól tartok, a hasonló európai eszmei szekták majmolása sem elegendő magyarázat.

Hogy Kovács Ákos derűlátó vagy sem, nem tudom - az biztos, hogy realista. Nem hagy semmi kétséget, hogy írásaitól, amelyeket szerencsére igen sokan olvasnak, még ugyanúgy lobognak majd a zászlók Pusztaszeren, köztük mind több Árpád-sávos, ugyanazokat szónokolják 2007-ben, mint 1937-ben - na jó, az aktuális panelek kiszorítanak néhány nagyon avíttat. De ez mégsem ok rá, hogy szomorú tekintettel nézzünk kitalált ünnepeinkre, úgy, ahogyan a könyv legdöbbenetesebb képén Erdei Ferenc nézte az „új kenyeret" a tetthelyen 1970-ben. Erdei mindent tudott, de az építmény konstruktőre volt. Mi nem vagyunk azok. Ha a létező Pusztaszer tanösvénnyé való átalakítása egyelőre nem is aktuális, a virtuális Kovács Ákos Tanösvény bármikor előállítható a cybertérben. A Kalligram jóvoltából itt a komplett forgatókönyv hozzá.

Kovács Ákos: A kitalált hagyomány. Pozsony, 2006, Kalligram, 446 oldal, 3500 forint.