A Mozgó Világ internetes változata

Fáy Miklós

Az a legjobb ezekben a nagyon mérsékelt árú lemezekben, amelyek egyre csak jönnek, jönnek, és némileg öngyilkos módon úgy-ahogy életben tartják a hanglemezpiacot... - na jó, elkészítem, és ideírom a lábjegyzetet. Tehát jönnek a nagyon mérsékeltek, ezerötszáz forint egy korong, ez olyan ár, amely fölött még a legelszántabb másolásőrültek is elgondolkoznak. Ha beszerzi a másolnivalót, elvégzi a duplikálást, vesz egy alkoholos filctollat, amivel ráírja a korongra, hogy mi van rajta, és még esetleg nekilát fénymásolni, hogy legalább a borító tűnjön igazinak, már nincs olyan mérhetetlen különbség az árban. És akkor még ott a lelkiismeret-furdalás, ami, persze, nincs ott, de a zavar, hogy a művészetért pont azoknak nem juttat egy fillért sem, akiknek a művészetet köszönheti; szóval jobb megvenni az igazit. Az öngyilkosságot úgyis a kiadó követi el, hiszen ha piacra dob egy Beethoven-szimfóniát 1200 forintért, akkor aligha számíthat rá, hogy sokan veszik meg ugyanazt a művet, körülbelül ugyanabban a minőségben, de 5000-ért. Nyilván nem is veszik meg, emiatt nincsenek új felvételek, a halál csak odázva van, de nincs rá orvosság, mi pedig, kedves olvasó, induljunk vissza oda, ahonnét elindultunk.

Az a legjobb ezekben a nagyon mérsékelt árú lemezekben, hogy nem lehet nekik ellenállni, az ember megveszi azokat a felvételeket is, amelyeket egyébként eszébe sem jutott volna meghallgatni, de ha tízezer forintért veszünk kólát, akkor igazán odafér még a bevásárlókocsira egy kis kultúra, ha már új számítógépet nem veszünk, ne érezzük, hogy fölöslegesen jöttünk el a bevásárlóközpontba, és legalább egy kis Vivaldit vigyünk magunkkal. Nekik jobb a számítógépük meg a digitális fényképezőgépük, nekünk meg szebb a lelkünk. Mi nyertünk.

Igaz, hogy különben eszünkbe sem jutott volna megvenni a Négy évszakot Piero Toso előadásában, és nem azért, mert ismeretlen a név, hiszen éppen ellenkezőleg, Toso nagyon is népszerű előadó volt még abban az időben, amikor csakis a Bartók rádió, illetve korábbi nevén a 3. műsor volt a nyugati zenekultúra első számú forrása. Ami azt illeti, nem is nagyon nehéz utánanézni, hogy ma mi van vele: miután fölvette az olasz barokk zeneirodalom legjobbjait az I Solisti Veneti élén, ma az Orchestra di Padova e del Veneto hangversenymestere, annak a zenekarnak, amelynek első számú vendégkarmestere Hamar Zsolt. Még csak azt sem lehet mondani, hogy egyszer fent, másszor lent, végül is ez egy logikus életút, minden jobb, modern hangszerekkel játszó kamarazenekar koncertmestere bejárta Felix Ayótól Rolla Jánosig. Akik még aktívak, és ma is húzzák, érthetően kevesebb szólóhoz jutnak, és ma jóval több klaszszikust játszanak a barokk rovására.

1973-ban, amikor A négy évszakot (és egyáltalán nem mellékesen az op. 8 sorozat további 8 darabját) játszotta, Piero Toso feltehetőleg nem volt az a sótlannak látszó, tar fejű bátyó, de meglepő módon A négy évszakkal kapcsolatban már akkor is ugyanazok a gondok merültek föl, mint ma. Hogy miért is kell egyáltalán stúdióba menni vele. Nyilván ha van egy híres hegedűs, akkor ezt nem kell magyarázni, ha Zukerman vagy Perlman a szólista, az önmagában magyarázat mindenre, a piaci megfontolások mellett a kulturális értékteremtés a másik kulcsszó, a szólista mindenre válasz. Eljön még majd az az idő, amikor egy szólista már nem válasz, négy sztárhegedűs kell az új négy évszak-lemezhez, és milyen sajnálatos, hogy a Stern-Zukerman-Perlman-Mintz-társaság sem tud semmit hozzátenni a műhöz, kifog rajtuk, kicsusszan a kezükből, de hát ez Vivaldi, ez is, az erőszaknak nem adja meg magát.

Vagy ez csak A négy évszak? Hiszen ha van nehezen megfogható mű, akkor A négy évszak biztosan ilyen. Nem érti az ember, miért más, miért fontosabb annyival az összes többi Vivaldi-hegedűversenynél, amikor ugyanarra a sémára készült, ugyanazokkal a hatásokkal dolgozik, ugyanazt a nyelvet beszéli még vagy háromszáz darab. És nehogy azt higgyük, hogy a probléma új, hiszen az opus 8 ajánlójában már azt írja Vivaldi Morzin grófnak, hogy jól tudja, a gróf úr már ismeri a darabokat, de most mégis ad hozzá valamit, egy kicsit más lesz, mint eredeti változatában. Mintha A négy évszakot már Vivaldi is találta volna, mintha mindig is készen lett volna, mintha nem lenne keletkezési időpontja, csak a folytonos tökéletesítés, változtatgatás, az állandó újat mondás kényszere tartaná életben a darabot, mintha folyton kellene valami okot találni, hogy miért éppen ezt játsszák el. Vagy egy új díszítés, vagy tökéletesen eltérő tempók, vagy gyökeresen új értelmezés, valami mindig kell, ami igazolja az előadót. Pedig a hagyomány nem szúródik nagyon mélyre, az első négy évszak-lemez 1942-ben készült el, és ha azóta valahol negyven körül járhat a felvételek száma, ez még nem ok az állandó görcsölésre, küszködésre, magyarázkodásra.

Ezen a lemezen is megkínlódik karmester és szólista, a logikusnak látszó kezdet máris furcsa, nem tagolják a dallamot, hanem egybefolyatják, ez most a mi négy évszakunk, és nagyon különbözünk a többiektől. Végig érezhető az erőlködés, hol egy kicsit cigányosabban formálnak meg egy dallamot, hol nagyon vad a tempóváltás, annyira vad, hogy teljesen egyértelmű, az I Solisti Veneti csak a stúdióban ennyire vagány, amikor külön föl lehet venni a két részt, és a szalagvégeket csak össze kell illeszteni, nem pedig egyik pillanatról a másikra kell tökéletesen együtt maradva megötszörözni a tempót. De ha A négy évszak nem gyanús, akkor ott van az ötödik, nem az ötödik évszak, hanem az op. 8 no. 5, az Esz-dúr hegedűverseny, az utolsó tétel nehézkessége, vontatottsága egyértelművé teszi, hogy nem igazi virtuóz társulat játszik.

Ami az ifjú Piero Tosót illeti, igazán jó hegedűs, tisztán húzza, csak éppen a hangjában van valami egysíkú, valahogy mindig ugyanaz szól belőle, nincsenek színei, akármennyire változik a dallam, akármilyen a zenei összefüggés, ő valahogy mindig ugyanúgy szólal meg, és ez a monotónia különösen veszélyes Vivaldi esetében, akit a versenyművek feltűnő hasonlósága miatt már eleve gyanakodva nézünk, mintha sablonnal dolgozó zeneszerző lenne. Ettől még nagyon szép megoldások is előfordulnak, Tosónak néha kifejezetten jó ötletei is vannak, ahogy az Il Piacere hegedűverseny végére ér, valahogy könnyedén jön ki belőle, elegánsan halasztja meg a muzsikát, nincs nagy baj, csak vége ennek a tételének is.

És persze nagyon jó az oboista, Pierre Pierlot is, bár ő sem kiegyensúlyozott, pedig csak két concertót kell játszania. Mégis az elsőben azt érzi az ember, hogy túl rövid az első tétel, és nem a szerzői mondanivaló nagyságához képest, hanem mert annyira jó hallgatni Pierlot oboáját, a harmadik tétel pedig valahogy megvilágosító erejű, mert egy kicsit a zene emlékeztet a Máté-passió egyik tenor áriájára, miközben végig őrzi a színtiszta világiságot és vivaldiságot, és hogy talán ez lenne a nagy, nemzetközi barokk: mindig otthon vagyunk a templomban. Ugyanez a Pierre Pierlot az utolsó concertóban egy kicsit fojtogatja az aligátort, a szeretni való oboai tyukicahang helyett valami légszomjas, fojtott nyöszörgés hallatszik, ki tudja, ki érti, miért.

Ha a lemez, vagyis a két lemez csúcspontját is meg kell keresni, akkor az számomra a no. 8 g-moll versenymű lassú tétele. Ez a nagy Vivaldi, a legnagyobb, a zenekar is olyan érzelmesen kezd bele, de éppen ez benne az izgalom, hogy aztán a löttyös, mázsás szívű nekibuzdulás után mégsem történik meg a kitörés, a zokogás. Nem történik, vagy nem nagyon, de mire az ember a zenét hallgatva ezt megfogalmazza magának, már belép a szólóhegedű, és ami eddig meg nem történtnek tűnt, az mégis megtörténik. Piero Toso felülmúlja önmagát, ihletett pillanatban készült ennek a tételnek a felvétele. Sok van a szívből, nagyon sok, de mielőtt ez kibontakozhatna, Vivaldi megelégeli ezt is, lezár, fölpiszkál és aztán kielégítetlenül hagy, mert nem érdekli a beteljesülés, igazi vérlázító, pimasz velencei strici, a játék jobban izgatja, mint maga a dolog, a csábítás fontosabb számára az ágynál. Ezt szeretjük benne, meg nyilván ezt is utáljuk, ami engem illet, de hadd beszéljek annak a stílusában, akiről szó van, szóval ami engem illet - és itt van vége a mondatnak.

 

 

Vivaldi: 12 hegedűverseny op. 8. Piero Toso, Pierre Pierlot. I Solisti Veneti - vezényel Claudio Scimone. Warner, 1973-2007.