Roncstérkép

„Harmadik kiadás": a könyvön díszelgő fehér szalag is jelzi, hogy Tóth Krisztina első szépprózai kötete váratlan és már-már zajos siker. Tegyük rögtön hozzá: nem érdemtelenül, és - ami fontosabb - önértékén: a kiváló költő híre-rangja nyilván besegített a kelendőségbe, de a kötet e nélkül a támasz nélkül is biztosan áll a maga lábán, jeles prózaíró érett munkája, még ha első próbálkozás is ebben az írásnemben.

Műfaja az elmúlt századelő klasszikus modernizmusából ismerős. A Vonalkód integrált elbeszélésfüzér vagy novellaregény (mindkét műszó használatos az ilyesféle prózaművek osztályozására), azaz annak a szeriális narratív formának a példája, ahol az egyes - külön-külön véve önálló - elbeszélések együttléte nem mechanikus esetlegesség, hanem együttesük valamely többé-kevésbé latens és gyakran virtuális szerkezet alá rendelődik, s ennek a szerkezetnek a révén tesz szert halmazati jelentéstöbbletre. Egyszerűbben fogalmazva: az első pillantásra különálló elbeszélések egy potenciális regénykompozíció alkotóelemeiként - egyben ennek a kompozíciónak a megalkotóiként - olvastatják el magukat. Ez a virtuális kompozíció támaszkodhat merészen kísérleti fogásokra (lásd például a montázsszerű, radikálisan mellérendelő szerkezetet Hemingway A mi időnkben c. kötetében), de hagyományosabban regényszerű eszközök segítségével is előállítható (az elbeszélői én azonossága a novellákban, időrendi vagy cselekményszintű kapcsolatok az egyes elbeszélések között, mint például az Esti Kornélban).

A Vonalkód integrált elbeszélésfüzérében épp az az érdekes és íróilag igen termékeny lelemény, hogy a szerző voltaképpen mindkét integrációs lehetőséggel él a kötetben: a merészen kísérletivel és a szelídebb hagyományossal egyaránt. (Egyébként mindkét megoldásra, mint ahogy magára a műfajra is, mostanában jó néhány sikeres variáns készült a kortársi magyar prózában: Háy Jánostól A bogyósgyümölcskertész fia, Békés Páltól a Csikágó, de számos más minapi könyv - és régebbi: Bodor Ádámtól a Sinistra körzet - is mutatja, hogy a novellaregénynek nagy a keletje mostanában; érdemes lenne eltöprengni, hogy miért kínálkozik ez a regény és a novella közötti „félutas" forma kiváltképp járható útnak napjaink honi prózairodalmában.)

Kezdjük talán a Vonalkód hagyományosabb integrációs eljárásaival. A kötetbe foglalt írásokban közös az elbeszélői alaphelyzet, mindegyikben első személyű az elbeszélői hang, s a megszólalás tónusának azonossága alapján az olvasó joggal véli úgy, hogy alkalmasint egyetlen elbeszélő hangját hallja mindvégig (noha gyakran akkor jár jobban olvasóilag, ha bizonyos pontokon ideiglenesen feladja vélekedését, azaz az elbeszélő azonosságát csupán feltételesen és viszonylagosan fogadja el). Az elbeszéltekben nincsenek keresztutalások és nem állnak fel közöttük cselekményszerű összefüggések (bár itt-ott felbukkannak olyan személyek - inkább csak nevek -, amelyekkel már találkoztunk valamelyik korábbi elbeszélésben).

Az elbeszélőről - akár egy ugyanaz a személy, akár nem - sok minden kiderül. Érett, már nem egészen fiatal asszony, gyerekkel, családdal (vagy már család utáni, elvált állapotban). Emlékező és gyónó alaphelyzetben ismerkedünk meg vele: gyerekkoráról, felnövekedéséről, testi ébredéséről, szerelmeiről beszél, megcsalatásait és csalódásait, bukásait és kudarcait vallja meg. Van, amikor az elbeszélő igen közel kerül az önéletrajzi Énhez, s a szöveg ilyenkor - ha nem is szólít fel rá - nem tiltakozik túlzott vehemenciával az ellen, hogy az elbeszélőt a szerző személyével azonosítsuk (persze viszonylagosan és feltételesen csupán). Máshol viszont irodalmiasabb, tüntetően „megcsinált" az elbeszélés, és az ilyen esetekben az életrajzi azonosítást maga a mű nyilvánítja feleslegesnek és lényegtelennek, ha nem egyenesen tarthatatlannak. Mindennek tartalmasan paradox állapot és helyzet a végeredménye: az egyes elbeszélések egyfelől egy önéletrajz fejezeteiként olvastatják magukat (bár közben híján vannak minden kronológiai logikának), másfelől le is tiltják ezt az olvasati lehetőséget, szisztematikusan elbizonytalanítják az olvasót abbeli hitében, hogy ugyanazt az elbeszélőt hallgatja, s ugyanarról az életről kap beszámolót.

De a Vonalkódnak van egy másik, kísérletibb és művibb, személytelenebb és - egyáltalán nem rosszalló értelemben - kimódoltabb, egyben magát látványosan a figyelem előterébe toló és evvel az olvasót reflexióra késztető integrációs szerkezete is, afféle tartóváz, amelyet mintegy kívülről épít a „tizenöt történet" (ez a kötet alcíme) köré és fölé a szerzői akarat. Egy érdekes szemantikai játék ennek az alapja, amelyhez a kötet címe, a „vonalkód" szó szolgál „kóddal", azaz értelmező kulccsal: a Vonalkód kódja vagy kulcsa ugyanis maga a „vonal" szó, illetve a szó teljes szinonimikája, jelentéshálózata és asszociatív fogalmi skálája. A tartalomjegyzékben mind a tizenöt elbeszélés zárójeles alcímmel szerepel, s minden alcímben előfordul a „vonal" szó, mégpedig a legkülönfélébb szóösszetételekben és kötött kifejezésekben. Maga a „vonalkód" szó a Langyos tej című elbeszélés - a sorban a hetedik - alcíme, de ugyanígy alcím a „vérvonal", az „élvonal", a „vonaljegyek", „a vonal foglalt", a „húzni egy vonalat" stb.

A „vonal" szó jelentéstartománya két alapjelentés - vagy ahogy a nyelvész mondaná: archeszéma - metaforikus szerteágazása: a vonal egyrészt szétválaszt, másrészt összeköt. (Ez a két művelet pedig - mint Arisztotelésztől megtudhatjuk - egyben a ráció alapja, az egymáshoz nem tartozó dolgok elválasztásának és az egymáshoz tartozó dolgok összekapcsolásának a képessége.) A vonal ennek értelmében egyrészt határ, mely dolgok és folyamatok, országok és emberek, nők és férfiak, gyermekek és felnőttek, test és lélek, vágy és beteljesülés, élet és halál között húzódik, mégpedig átléphetetlenül. Másrészt viszont kapocs, amely összeköt helyeket és embereket, közlekedési útvonal és kommunikációs csatorna, a külön életek vágyott egyesülésének eszköze és segítője, egybekapcsolója mindannak, amelynek egybe kell kapcsolódnia. Továbbá a rend jelképe, annak emblémája, hogy a világ értelmes szerkezet, egységek és különbözőségek áttekinthető és megnyugtató látványa. (Vagy ahogy ez a tizenötödik történet, a Miserere elején olvasható vágyképben - a „fonál"-nak a „vonal"-lal rokon metaforájában - megfogalmazódik: Ha fölfeslik is, valahol azért mégiscsak törvények szövedéke a világ, olykor átláthatatlan, vagy a hajnali derengésben pókfonálként felcsillanó összefüggések hálója.)

Ez a metaforaháló, ez a sokrétű „vonalkód" szüli és rendezi virtuális szerkezetbe a tizenöt történet motívumait. Egyszerre működik színéről és fonákjáról: amit össze kellene kapcsolnia, azt fájdalmasan szét is választja; amit szét kellene választania, kínosan össze is kapcsolja. Törvények szövedéke a világ, de az ellenkezője is: töredékek értelmetlen halmaza, terep, melyen emberroncsok a tereptárgyak, eligazodásra alkalmatlan vaktérkép (ez az egyik történet címe), amelyen nincsenek meghúzva az egyes folyókat, utakat és országhatárokat jelképező vonalak.

Mindennek a révén izgalmas, bár hűvösen személytelen intellektuális dimenzióval egészül ki a Vonalkód, mintegy a könyvben feldolgozott személyes élményanyag ellenpontjaként. Távolságot tartó intellektuális fegyelem kezeli egyébként a metaforahálózatba rendeződő fájdalmas és gyötrelmes motívumokat is. A Vonalkód ugyanis - szinte már statisztikai alapon is - a higgadtan közreadott borzalmak könyve: testek és holttestek, vér, sebek és sebhelyek, csonkulás és halál mindenfelé, ahová nézünk, kezdve az első történet első bekezdésének kiterített halottjával.

Hogy mindezt miként „vonalkódolja" a könyv, arra csupán egyetlen példát. Az első történetben - Lakatlan ember (Határvonal) - jelenik meg Robi, a kerekes székkel közlekedő, mindkét lábára amputált hajléktalan kukázó. A csonkítás vezérmotívumát vezeti be evvel a szerző. A későbbi történetekben azután újabb és újabb csonkításokról-csonkulásokról olvashatunk, például a kisfiúról a Fekete hóember (Vonalháló) című elbeszélésben, akinek a lakótelepi ház liftablaka levágta a fejét, vagy az összefogdosott és étkezési célra leamputált combú békák torzóival teledobált árokszélről, illetve a békahekatombát végrehajtó kamaszfiúról, évtizedekkel később, immár felnőtten, bénán, kerekes székhez kötve, amint bélsárt hány, a Miserere (Húzni egy vonalat) című elbeszélésben. Mindez a vonal szó „szétválasztás" jelentéstartományába tartozik: a „vágás", „levágás" ennek a további metaforizációja. Mint ahogy a műtéti beavatkozás és a nyomában maradó sebhely vagy heg is: öngyilkossági kísérlet hegei a karon (Vaktérkép [Életvonal]), a titokzatos és megmagyarázhatatlan operációs hegek az apa hasán (A kerítés [Vérvonal]), a császármetszés hege (Ez itt minek a helye? [Bikinivonal]). A vonalkód fonja be ezt a szálat is a metaforikus szemantikai hálóba, s rögtön össze is kapcsolja - a császármetszés révén - egy másik szétválasztás-szállal, a születendő gyermek erőszakos és természetellenes elválasztásával az anyától. Ilyen az utóbbi elbeszélésben a császármetszéses szülés, az abortusz az Egy boszorka van (A vonal foglalt) című történetben, vagy a leírás az anyáról, akinek egymás után születnek halva a gyermekei (Hangyatérkép [Útvonal]).

Hogy miféle törvény szövedéke uralja ezt a világot, pontosabban ezt a látomást a világról, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy a könyv, amely ezt a látomást közvetíti, jó könyv, dermesztő, ám mégis valamiképpen felemelő munka. Jelentős prózaíró-tehetség műve, olyan munka, amely máris odatehető a polcra Gergely Ágnes és Rakovszky Zsuzsa, költők és asszonyok, prózai remekei mellé, mégpedig nem minden rokonság híján való, de mindenképpen egyenrangú társként.

Tóth Krisztina: Vonalkód. Tizenöt történet. Budapest, Magvető. 184 oldal, 1990 forint.