Kiss Judit Ágnes
Szétszaggatott szonettkoszorú
(folytatás)*
10.
Csak egy-két illat, ami ismerős.
Leginkább tán a nyári éjszakáké,
és ott a kávé vagy a csokoládé,
mit nagymama vasárnap délre főz,
mik elhitetnek, hogy otthon vagyok,
és megrettenek, mikor föleszmélek,
a kétely rág rajtam, almán a féreg,
mutatnak-e utat az illatok?
megtartanak-e, miben bízom, abban?
átvisznek-e a végső, mély vízen
oda, ahol e világ előtt laktam?
Ők vezetnének, nem kell kérni sem,
elindulhatok minden pillanatban,
de hogy hazajutok, már nem hiszem.
11.
De hogy hazajutok, már nem hiszem.
Az üldöz messze régi otthonomtól,
marad a honvágy, és a félelem,
míg az a törékeny test fölött trónol.
Az láthatatlan és megfoghatatlan,
mégis valóság: kifakadt fekély,
fáj, ha rámborul éjjel, mint a paplan,
és álnokul fülembe súg: ne félj.
Azt embernyelven úgy mondják: halál.
Mióta létezem, oson mögöttem,
én lankadok, de az el sosem fárad.
Az liheg rám? Vagy mégsem az talán?
Hazudom, hogy nem is az, mert különben
meg kéne állni megfordulni. Ám az.
12.
Meg kéne állni megfordulni, ám az
se volna könnyű, hajt a lendület.
Már nem gondolkozom, és vagy süket
lettem, vagy talán arra nincs is válasz,
miért kell így is, halálra ítélve
fölkelni reggel, lefeküdni este,
dróton rángani egyre csak azt lesve,
láncunk a gazda mily hosszúra mérte.
A léleknek nincs más út, mint a testé,
a lassú pusztulás mindenható,
s ha van lélek, ez lesz, amit legyőz.
Nem fordulhatsz meg, s nincs, ami fékezné
a száguldást, mert a benned lakó
ösztön, a vágy az újra túl erős.
13.
Ösztön a vágy az újra. Túl erős,
hogy ellenállj neki, hát mész tovább,
és se gyógyszer se tőr, mert ostobább
vagy bölcsebb vagy annál, hogy megelőzz
beteget és vént, megtudni, mi vár
a túlsó parton, hogyha van olyan.
Ha meg nincs, ha a halál parttalan,
minek sietni, ha még megkíván
egy ízt a test, egy molyrágta, avítt
emléket az agy? Úgyis elpihen,
magába zárja, elnyeli a híg,
öröktől létező. Már nemigen
lehet sok hátra, néhány év, amíg
sodródom csak a sűrű semmiben.
14.
Sodródom csak a sűrű semmiben.
Furcsa közeg, nem elviselhetetlen,
beszív és megtart, gyengéd és kegyetlen,
nem otthonos ugyan, de fél siker
hogy megtanultam már mozogni benne,
vele szűkülök, vele tágulok.
Küldtek, jöttem, hívnak, s elmúlok,
belenyugszom az ismeretlen rendbe.
Nem mondom, hogy ez nem az, amit vártam,
nem panaszkodom többet semmiért
sem itt az életben, sem a halálban,
hisz jól tudom, hogy mindez körbeér.
Egy pillanat volt csak, amíg megálltam
az emberélet útjának felén.
szonett
Az emberélet útjának felén
még nem tudom, hogy hová is jutottam.
Köröttem csönd, és azt is csak nyomokban
látom, mit magzatkorom éjjelén,
hogy a létért nagy árat kell fizetni:
testet kell húzni, csontot és velőt,
mit úgy megszoksz, hogy nem marad erőd
az út végén egy sóhajjal levetni.
Állok a ködben, sehol semmi támasz,
csak egy-két illat, ami ismerős,
de hogy hazajutok, már nem hiszem.
Meg kéne állni, megfordulni, ám az
ösztön, a vágy az újra túl erős,
sodródom csak a sűrű semmiben.
*Az első rész lapunk 2006/12. számában jelent meg.