Vattacukor

A Szász, aki az őrsvezető volt nálunk, és a pofája meg a bicepsze is a legnagyobb, összehívott minket, és azt mondta, a többi őrsben már mindenki jár valakivel, nálunk meg sehol semmi - hát miféle tempó ez? Be kell hoznunk őket. Valaki azt kérdezte: mégis, hogy képzeli? Verseny? Mint a pingpongbajnokság meg a papírgyűjtés? Kint lesznek a faliújságon a részeredmények, aztán év végi hajrá, az évzárón meg jutalomkönyv? A Szász ráförmedt: nem kötelező! Tessék tudomásul venni, hogy ő csak mozgalmi vonalon őrsvezető, civilben csak úgy egyszerűen főnök, vagyis ez most nem mozgalom, hanem civilség, nem parancsol, csak tanácsol, és azt tanácsolja, embereljük meg magunkat, mert égünk, mint a rongy, de nem erőlteti a dolgot, aki égni akar, csinálja egyedül, kuss és olaj. Senki se moccant. Erre a Szász nekilátott a párosításnak. Valaki azt morogta, talán meg kéne kérdeznie minket meg a csajokat is, de a Szász idegeskedni kezdett, még csak az kéne, lenne itten káosz, nyúlnánk a végtelenbe, és nem jutnánk semmire. Rögtön kikapta magának a Valit. Aki egy kicsit tette-vette magát, de azért nem nagyon. A Vali. Naná. Erre ment ki az egész. A Valinak már ötödikben olyan dudái voltak, hogy beleszédült az ember.

Nekem - ha már a Vali elúszott, nem mintha esélyem lett volna nála, de azért nem esett jól - a Csibi, a Nóri vagy legalább az Ottilia tetszett volna, de hiába, a Szász elosztotta őket, és nekem a Rózsi jutott, maradékelven.

Azt kérdezte tőlem a Rózsi: akkor mi most járunk? Én meg nem tudtam mit felelni.

Kerek, puha lány volt, kicsit dagi, nem vészesen, de azért mégis. Az arcát mintha körzővel rajzolták volna, a haja vállig érő, barna, levendulaillatú. Azt mondta, reggelenként az anyja ad neki egy zacskó háztartási kekszet, őt pedig meghinti levendulavízzel, főleg a haját, de máshol is. A Valihoz persze közel se jött, de járhattam volna rosszabbul is. Persze nem volt hibátlan. Hogy csak egyet mondjak: a teljes neve. Ganghammer Rozália. Jó, ezen túlteszi magát az ember, végül is nem tehet róla szegény. De arról már igenis tehet, hogy a bérlettokja hátában ott a Roger Moore fényképe. Azt nagyon nem bírtam. A pasas fején az Ivanhoe-sorozat fehér páncélsisakja, úgy vigyorgott ki a pléhkaszniból meg a bérletből, hogy látszott mind a száz foga. A Rózsi félóránként elővette, és azt búgta a képnek: múúúr, múúúr. És kekszet rágott hozzá, mert túl sok volt a gyomorsava, és az orvos száraz háztartási kekszet rendelt neki.

Megmondtam, hogy az Ivanhoe rég lefutott, tiszta égés, amit csinál, de a Rózsi nem engedett; két éve hordja a képet, most már vele marad mindhalálig, mert ő hűséges, majd meglátom, ha már a Szász odapárosított engem őmellé. Na ez sok volt. Álljon meg a menet. Őt párosították énmellém! Vállat vont, hogy az mindegy. Én meg ideges lettem: hogy lenne mindegy?! Egyébként is, tiszta hülyeség az egész, találomra összesorsoltak minket, mint karácsonykor, mikor bedobjuk a nevünket egy kalapba, és annak vesszük az ajándékot, akinek kihúztuk a nevét! A Szász egy szemét simlis, ócska trükk az egész, a Vali miatt találta ki, és csak a pofája nagy. Nanana, mondta a Rózsi, azért a bicepsze is. És elővette a bérletet, és búgott egy sort, de mintha dorombolt volna a nyálas pléhfejűnek: múúúr.

Az Angol utcában lakott. Ott volt a tánciskola is, a Danuviában. Eszem ágában sem volt beiratkozni, de a Rózsi megnyugtatott, nem is kell, jöjjek el, és az óra végén, amikor össztánc van, majd felkérem. A fejemet ráztam. Ő meg azt mondta, nem baj, van hölgyválasz is, és majd ő kér fel. Erre nem feleltem, csak röhögtem, de úgy, hogy értse: na még csak ez kéne nekem. De azért elmentem.

Egy padon ültem a terem szélén, néztem a kicsit dagi Rózsit, ahogy fel-alá csoszog vezényszóra, meg a tanárnőt, aki középen csattogtatott egy csattogtatóval, egy-két-há-négy, az ember azért állt két lábra, hogy keringőzhessen, egy-két-há-négy, Napóleon is imádta, pedig francia volt, egy-két-há-négy, Lenin is imádta, pedig forradalmár volt, egy-két-há-négy, előbb bécsi, aztán angol, aztán össztánc, egy-két-há-négy. Csoszogás közben a Rózsi engem nézett, látszott rajta, hogy mindenre képes - még a végén tényleg felkér. Nem vártam ki a végét - olaj.

Alig léptem az utcára, közrefogtak hárman, környékbeli surmók, azt kérdezték, a tánciskolában voltam-e, és már vertek is: ezt kapjad ki, gennyes úrigyerek, a törött kezeddel törlöd a véres orrodat! Mire kivergődtem a Thökölyre, összekeveredett az arcomon a nyál, a könny meg az orrvér - de a kezem egyben maradt. Azért az is valami.

A villamosra vártam, amikor utolért a Rózsi. Azért jött, hogy figyelmeztessen: a Frinyó meg a bandája az utca végéről szombat esténként azzal szórakozik, hogy tánciskolásokat ver, a Danuviából csak csoportosan lehet eljönni. Mondtam, szólhatott volna előbb. Erre ő: ha megvárom, szólt volna. Erre elküldtem a francba. Nem ment. Adott egy levendulaillatú zsebkendőt, hogy töröljem meg az arcom, és megkérdezte, kérek-e kekszet. Szinte tukmálta: vegyem csak, van elég, ő utálja, csokit szeretne, de az orvos meg a mamája tiltja, hogy attól csak még tovább hízik, pedig már az állandó kekszelés is megteszi a magáét, és akinek gyomorsava van, annak legyen önuralma, próbálja meg szeretni a kekszet. Hát ő meg utálja. Kérek?

A következő hétvégén elmentünk a Zugló moziba. Az is az Angol utcában volt. A Nagymedve fiait adták, gondoltam, lásson a Rózsi egy rendes filmet rendes indiánnal, meg aztán hátha bejön neki a Gojko Mitić, és leszokik a Roger Moore-ról. Már az ötödik áruló komancsot lőtte a Gojko Mitić, amikor észrevettem, hogy a moziban mindenki csókolódzik. A Rózsi megbökött. Én meg izzadtam. Azért nem olyan egyszerű ez a dolog. Csak mert a Szász összepárosított minket? Kicsit közelebb hajoltam hozzá, de valahogy remegni kezdett a gyomrom, és meggondoltam magam és vissza. Azután még egyszer. És harmadszor is. Tudtam, most nincs viszszaút, és már éreztem a levendulaillatát, a haja a lassan gyógyuló orromat csiklandozta, erre megszólal mögöttem valaki: ha még egyszer kitakarod a képet, faszikám, olyat kapol, hogy leég a hajad.

Az egész rohadt moziban egyetlen embert érdekelt a film, de az pont mögöttem ült, és kétszer akkora volt, mint én. A Frinyó.

Lélegezni se mertem.

Mozi után a Rózsi vádlón hallgatott. Én meg szabadkoztam: talán bizony azt akarta volna, hogy leégjen a hajam? Vagy ha nagyon ugrálok, akkor eltörjön a kezem? Erre elővette a bérlettokot, és azt mondta Ivanhoe-nak: múúúr, múúúr. Majdnem otthagytam. Azután mégsem. Végül eltette a képet, és megint keksszel kínált.

A ringlispíl is az Angol utcában volt, a Pákozdi tér sarkán. Moziba mentünk volna megint, de a ringlispíl eltérített. Meleg volt, verőfény, por. Majális lehetett, vagy gyereknap. Másokat is láttam az iskolából. Egy pillanatra mintha a Szászt a Valival. Talán a Frinyót is. Dübögött a tér, a fákon nagy bádogtölcsér-hangszórók, remegtek az ablakok, hogy pajtásdaloljunk, zengazének, mintamókus. Rengeteg bódé, sátor, pléhasztalra terített ponyva, virsli, sült kolbász, véresmájas, perec. Céllövölde, zsákban futás, tombola. És egy törökmézes. Árult selyemcukrot, Dunakavicsot, francia drazsét is. Krémest, rigójancsit, Tátra-csúcsot. És nagy, széles szeletekben dobos-, Stefánia meg csokitortát, az fekete volt, egészen fekete.

A Rózsi nézte a bódét, olvadozott a vágyakozástól, mint a csokitorta a napon, végül elővett egy kekszet, és rágta, rágta, és közben azt mondta, a Roger Moore mindig visz valami ajándékot Rowenának, például egy nyakba való ezüstkeresztet vagy egy aranyszállal hímzett kendőt. Kérdeztem, ki az a Rowena? Ő meg fintorgott, hogy még ezt se tudom, hát az Ivanhoe csaja. És példát vehetnék a Roger Moore-ról. Na még csak ez hiányzott. Mint az iskolában a hülye dolgozatoknál. Kérdés: ki a példaképed? Válasz: a pléhfejű selyemfiú, a százfogú múúúr. De a Rózsi nem hagyta annyiban: a Gojko Mitić is mindig visz valamit a nőjének! De ez már túlment minden határon. Megvédtem a Gojko Mitićet: az ugyan nem, mert nincs neki nője, egy Nagymedve az nem olyan. És nekem sincsen nőm, csak össze vagyok párosítva, nem én akartam! Erre a Rózsinak görbülni kezdett a szája. Én meg majdnem ordítottam: mit akar? Ha egyszer le van tiltva a csokoládéról? Rendben, én veszek neki, dögöljön meg a múúúr, de akkor nyista mozi, mert vagy-vagy.

A Rózsi kerek arcán lassan folytak a könnyek, lemosták a szája sarkáról a kekszmorzsát. Majd felrobbantam, és számoltam az izzadó tenyeremben a csúszós forintokat, és eltévesztettem mindig.

Akkor láttam meg a vattacukrot. Kövér, fehér köpenyes nő árulta a tér sarkán, hurkapálcát dugott egy forgó bádogüstbe, és amikor kiemelte, óriási rózsaszín gomolyag ült rajta, egész kazal. A kisadag is akkora, mint egy focilabda. Azt mondtam a Rózsinak, hogy egy kisadag, plusz egy rövid menet a ringlispílen épp kijön. Az egész heti zsebpénzem.

Elmerült a fejünk a rózsaszín vattában. Eperízű volt, eszeveszett édes, soha-soha nem éreztem még ilyet. Ragadt a szánk, az arcunk. A Rózsi nevetett, a hajára is jutott a rózsaszín foszlányokból, lenyalta a vállára lógó tincset, és azt mondta, ő ilyet még életében, és nem is tudta, hogy van ekkora nagy édesség. Mire tisztára szopogattuk a hurkapálcát, éppen végigálltuk a sort a ringlispílnél.

A Rózsi előttem ült, én mögötte röpültem, egyre gyorsabban, és a harmadik fordulónál fejre állt a Pákozdi tér, az Angol utca, jött föl a reggeli, a tegnapi vacsora, de én nem engedtem, legyűrtem, Nagymedve ura a testének, nem hagyja magát. A Rózsi viszont előrehajolt a hintaszékben, és zumm - két szép szabályos kört hányt odafentről. Lent undorodva ugráltak ki a sorból az emberek, valaki az öklét rázta és üvöltött mocskosul, hogy olyan pofás lesz ebből, hogy leég a hajunk, és úgy megver, hogy a törött kezünkkel töröljük a véres orrunkat, és egy szédelgő pillanatra láttam a Szászt meg a Valit is - le lettek hányva teljesen.

Úgy kellett kiszedni a Rózsit a hintaszékből. Támolyogtam én is, de legalább tudtam járni. Ő nem. Papírfehér volt, mozdulatlan, le kellett fektetni a fűre. Valaki elment a mentőtisztért, aki a majálisra kirendelt rohamkocsi sárhányóján ült, és véresmájast evett mustárral.

Nem volt magánál a Rózsi. Kipiszkáltam a levendulás zsebkendőjét a táskájából, törölgettem az arcát, puha volt, egészen puha, meg a ruháját tisztogattam, de nemhogy levendulaillata nem lett a kendőtől, hanem furcsa, savanyú-édes szag terjengett körülötte, olyan, hogy nem undorodtam, hanem féltem tőle.

A mentőtiszt vizsgálta, meghallgatta, aztán kikérdezett, mit csináltunk, mit ettünk. A vattacukornál hirtelen kapkodni kezdett. Azt mondta, diabétesz. Kóma. Ügyelet. És míg hozták a hordágyat, odabökte: - Te adtál neki cukrot, kis pöcs? Imádkozzál, hogy túlélje.

Imádkoztam egész nap, pedig nem tudtam, hogyan kell.

Másnap a kórházban először a Rózsi anyját pillantottam meg az ágy szélén. Ha rajta áll, engem már a kórterem ajtajában villám sújt, és szénné égek a küszöbön. Aztán a Rózsi hangját hallottam: - Én kértem, én! Ő csak megvette nekem.

Puha és fehér volt még mindig, cső lógott a karjából, és valami lé csöpögött belé egy üvegből. Az éjjeliszekrényén alma meg répa. Azt mondta, most derült ki a cukorbetegség, így, ilyen hirtelen. Ne rágjam magam, nem tehetek róla, és szinte mohón kérdezte: mert, ugye, rágom magam? Én meg nagyokat bólogattam: igen, rágom.

Azt hiszem, örült neki. Azt mondta, ez volt életében az utolsó vattacukor. És nincs több sütemény, se torta, se csoki. És ő már nem is normális ember és nem is lesz az, mert mostantól kezdve élete végéig soha semmi se lesz édes.

Erre az anyja sírni kezdett, és kiment a kórteremből.

Megdicsértem, milyen baromi ügyesen hányta le a Szászt meg a Valit odafentről. Pont telibe mindkettőt, így még a Gojko Mitić se tud célozni. Erre röhögtünk, és elmondtuk ötször is, hogyan ordított és ugrott és futott a Szász meg a Vali.

Megkérdezte, kérek-e almát. Mondtam, nem. Megkérdeztem, ha felgyógyul, elmegyünk-e a moziba. Pótolni. A filmet. Nem válaszolt rögtön. De a végén mégis. Hogy jó, de csak ha a leghátulsó sorba ülünk, ahol már nincsen mögöttünk senki.

Megalkudtunk.

Szerzőink könyvei