Podmaniczky Szilárd
Az elmúlás virágai
Azt hiszem, hogy szerdán fölszálltam a buszra, mentem a faluba rokonokat locsolni. Nagyszülő, ángyom, kereszt, koraszülött kisunoka. Vittem magammal virágot, a locsoló be van rejtve az egyik sírba.
A sofőr mindig megismer, de ez most új volt, nem akarta hinni, hogy nyugdíjas vagyok. Hát mi lennék, kérdeztem, talán munkanélküli?
Beültem végre a kerék fölé, ott ráz legjobban a busz. Tavaly mire kiértem az őszi virággal, mindnek lehullott a levele. A sofőr fújatta le a légkondival.
Ez a táj soha nem változik semmit, kivágnak egy-két fát, aztán eltüzelik. Egyet azért most változott. Befalazták a kocsma ajtaját, ami félúton volt a várostól. A három nyárfa, ez volt a neve. Állt előtte három nyárfa, erről kapta. Az ajtó fölött lógott egy festmény, azon lefestették a három nyárfát, hogy akinek nem világos, az is lássa. Szép kocsma volt, olajos hajópadlóval, amin úgy kopogott a bakancs sarokvasa, hogy ébren tartotta az embert tíz sör után is. Mert amikor nagyon el van szomjazva valaki, mondjuk, tikkad, beül ide, mert végzett a munkával, akkor aztán nincs megállás. Az első korsó szó nélkül gurul, olyan, mint egy áldomás. Aztán már csak ki kell mondani a másodikat, szagolni a habot a fémpult fölött, amitől meg tud bolondulni az ember.
Most is olyan meleg volt, nem tudom, mire ez a nagy pazarlás. Télen meleg van, nyáron hideg, egyszerűen nem bír rend lenni ebben az országban.
Szegény három nyárfa, befalazott ajtóval, mintha telitömték volna a kocsmáros száját. Kocsmaajtót befalazni szemtanúgyilkosság.
Húsz éve nem tudják jól megcsinálni az utat, az emberből kirázza a lelket a légfék. Szerencse, hogy nincsenek sokan, kisebb a páratartalom. Én megértem a kutyát, hogy a nyelvén párologtat, nem izzad a hónalja.
Alig, hogy a falu határába ért a busz, nagyot dördült. Amikorra leszálltam, megjöttek a felhők is, hosszú tömött sorban, valahonnan Bácskából. Azt mondják, szükség van az esőre, főleg a növényeknek. Más volna, ha most én is kertészkednék, de a temető az nem egy ágyás. Sok kis ágyás.
De micsoda eső kerekedik. Én hülye, a virágcsokrot tartom a fejem fölé ernyőnek, de ezek olyan frissek, hogy még a jeget is kibírják. Hát mondom én magamnak, berohanok a kocsmába.
Rohannék máshova is, engedjenek be, de már húsz éve alig beszéltem valakivel. Berontanék így az eső miatt. De megváltoztál, mondanák, bőrig vagy ázva.
Jobb a kocsma, hidd el. Pedig a kocsmába se jártam húsz éve, a régi kocsmáros meghalt, kint fekszik a temetőben, most új lány jött a helyére, copfos, szótlan és hideg, mint a mirelitpacal.
Előbb csak leülök, hogy eltöltöm az időt az eső végett, de itt ám kiszolgálás van, nem ülés. Kötény van a lányom, nem köpeny. Odaáll elém, kicsit hunyorog, előveszi a szemüvegét a hasán lévő zsebből és megnéz.
Jesszusom, maga az?
Nem válaszolok, mert kire gondol, kire nem, az nincs az orromra kötve.
Egy pohár sört, mondom, az eső végeztéig.
Milyet, pilzner vagy dréher?
Mindegy nekem, nem az ivás miatt kell.
Szépen kipucolták a kocsmát, lefestették a vályogfalat. Annak idején hengerrel húzták rá a virágmintát, fönt csík a plafon alatt. A padlóból is kő lett, a sarki pókból meg tévé. Szerencsére a vihar miatt kihúzták.
A múltkor belecsapott a villám az antennába, aztán nem szólalt meg többet. A kárszaki kijött, beírta a villámot, meséli a lány a pult mögött. A szemüvegét visszarakta. Csapolok egy kis dréhert meg egy kis pilznert is a pohárba!
Nem szóltam semmit, ilyenkor jobb hallgatni.
Ahogy kihozta, nem gondoltam át a dolgot, egyből megittam az egészet. Szomjas voltam a csirkepörköltre. Arra mindig szomjas vagyok, valahogy a paprika kiszívja belőlem a vizet. Vagy a csirke.
Még egy pohárral, mondom, és ahogy kijön érte, korsóra javítom. Egy pohár meg egy korsó nem a világ.
Az eső szakadatlanul esik. Majd tele lesz gilisztával a föld, ugrálhatok köztük, mint a bakkecske. Utálok gilisztára lépni, belehasít a sípcsontomba, és fölborzong a tarkómig.
Kihozta a korsóval, jön be egy vendég. Tetőtől talpig nejlonzacskóba csomagolva. Vagy harminc zacskó összekötve a szájánál, abból van az esőkabát. Kora, teszkó, obi, praktiker, metró, juronics.
Kalap van rajta, alatta prémes bajusz. Egy pálinkát kér, bedobja, mint kavicsot a tóba. Ökölbe szorítja a kezét, aztán reám fordul.
Jó napot! Menekülünk, menekülünk? Fejével a virágcsokorra bök.
Így is, úgy is, mondom, mert már mi a francért menekülnék?
Minden mozdulattal tenyérnyi vizek hullanak róla, ahol belapult a zacskókabát.
Nem maga volt régen a pék? Fordul felém csípőből.
A pék? Elgondolkozom, mint akinek bizonytalan a múltja. Nem, válaszolom, bár nem tagadnám, ha én lettem volna.
Hát akkor maga volt a darálós Miska?
Most egy darabig nem szólalok meg, mert nincs kedvem. Ki voltam én valójában? Mire emlékeznek rólam? Semmire. Én meg közben a temetőbe járok.
Abban a pillanatban meglebben a légyfogó, alacsony öregasszony jön be rajta. Combig érő gumicsizmája tele van vízzel, lötyög és tocsog. Fején a barna kendő egy pontban kisárgult, mintha villámcsapás érte volna. Nem sokat tévedünk, a kocsma előtti biciklitartóba vág az isten nyila. Egy pillanatra eltűnik minden a fény mögött, megdermed a levegő, kiszárad a torkom, lehúzom a sört.
Az öregasszonynak mellkasáig ér a pult, fölkapaszkodik a kezeivel.
Deci hubi, mondja, s most már ő is rám néz. Széle-hossza egyenlő, akár egy röplabda a tornaórán. A vállán vállkendő, a rojtokból csöpög a víz. Arca borostás, főleg a bajsza van frissen nyírva. Megfogja a hubit, leül az asztalomhoz, a virágot arrébb tolja.
Gyula, te vagy az, Gyula?
A Gyula, mondja hátul a nejlonzacskós, s homlokára bök a feles pohárral.
Én csak nézek, most már végleg nem érzek mögöttem semmit, csak a falat, a kárpitot, a hideg esőszagot s elöl a műanyag asztalfedő sima felületét. Egy légy folyton az arcomra száll, az öregasszony megpróbálja elkapni. Először belekap az orromba, aztán lekever egy fülest.
Gyula, te vagy az, Gyula? Aki szilvát lopott tőlem éjnek idején? Aki megmérgezte a Gazdagék macskáját? Aki rókának öltözve lopta a tojásokat Lengyeléknél? Akit két évre becsuktak, de aztán elengedtek jó magaviseletért. Te vagy az, Gyula, aki Fenyőék házasságát földúlta, aki egy évig élt az asszonnyal és három leánygyermekével bigámiában? Forduljon ki a szemed, ha rám mersz nézni!
Olyan szag jött a szájából, mint aki fűrészport ebédelt.
Fölemeltem a fejem, és a szemébe néztem.
Hát nem fordul ki a szemed? Te!
Láthatja, már nem abban a korban élünk.
De te vagy a Gyula, ugye?
Nem mondtam semmit, csak a fejemet ingattam méltatlankodva.
Azt hitted, hogy megbocsátunk neked ennyi virággal? És beleköp a csokor közepébe.
Fölhúztam a sörömet, és azzal a lendülettel fejbe vágtam az öregasszonyt. Úgy repült a földre, mint egy pingponglabda.
A férfi a pultnál kést rántott a nadrágszárból, és felém hajította. Nem talált el, de beleállt a falba, mélyen átdöfve a vakolat puha rétegeit.
Az öregasszony fölállt, mintha semmi nem történt volna. Odament a férfihez, belekapaszkodott a pultba, másik kezével megigazította a ruháját.
Ez nem a Gyula, a Gyula ilyet soha nem csinált volna. Az öreg embert soha meg nem ütött.
Az eső nem bírta abbahagyni, még egy órám volt az utolsó buszig. Kimentem vécére, hogy pössentsek. Ahol kátrányos volt a fal, most csempére kellett ereszteni, de ugyanoda futott a sárga hab. Mögötte a raktár lezárva. Hordók, rekeszek, szörpösüvegek elázva.
Mire visszaértem, csak a csapost találtam odabent.
Elmentek, kérdeztem.
Hát, nem is tudom, válaszolt a lány, háttal álltam az ajtónak, mikor ez történt.
Az asztalomon literes korsó barna folyadékkal, habbal.
Ezt magának fizették. Azt kérik, igya meg, és akkor nem lesz semmi baj. Nem lesz bántódás!
De miféle baj, érdeklődtem, leültem a székre, a bicska már nem volt a falban, csak a nyoma maradt meg mélyen.
Sör és rum, mondta a lány, a korsó felé biccentett.
Meg akarnak ölni, érdeklődtem. Nincs a múltamnak olyan sötét zuga, amibe ez belefér.
Ha megissza, lefekszem magával, mondta a lány, és már bújt is ki a kötényből. Még nem láttam ilyet soha inni, annyira érdekel, hogy mi lesz. Elmegyünk hátra a raktárba. És minden ingyen van.
Mire kiittam a korsót, a lány behúzta a rácsot, beakasztotta a reteszt.
Nyugdíjas vagyok, és a temetőbe igyekeztem, mondtam a lánynak, éreztem, a fejemben meglódul a rum és sör keveréke, aztán végigszalad a hátamon, elkapja a térdeimet, majd a talpam alá nyúl és fölemel a levegőbe, mint egy viaszbábut.
Ma már mosdottam, jöjjön nyugodtan, folytatta a lány, megfogta a kezem.
Csukja be a szemét, és ne nyissa ki, amíg nem szólok! A tenyerével tapassza be a fülét! A lány megfogadta a szavaimat, elengedtem a kezét, mint akit útnak indítanak. Sokkal szebb volt, mint remélni lehetett, a bőre még nem romlott meg annyira, mint az enyém.
Kinyitottam a rácsot, és az első járókelőt odaintettem. Szép sudár fiatalember volt, akinek a csuklóján égés- és vágásnyomok futottak körbe. Szám elé tettem az ujjam, s megfogtam a karját.
Pszt! Behúztam a kocsmába, kint már világosodott, de a madarak még nem merészkedtek elő.
A lány fehér teste alig láthatóan derengett a háttérben.
Gondolja úgy, mondtam a fiatalembernek, hogy kívül kerültünk az időn. Az elkövetkezendő fél óra nem volt megírva a jövőben, a múltban pedig nyoma sem marad. Az időtlenség a szeretet mértékegysége, vagy talán fordítva, s azzal a lány kezébe adtam a kezét. Én most megyek, meglepem magam az elmúlás virágaival.
Fölemeltem a csokrot, a fiú a másik kezét felém nyújtotta, be akart mutatkozni. Megráztam a fejem. Semmi szükség rá, barátom. Egyébként Gyula vagyok. A maga neve most születik újra a raktár lépcsőjén. Ég önnel, érezze jól magát!
Már így is sokat szövegeltem, a buszig fél órám maradt. A kocsma nem volt messze a temetőtől, még ilyen félrészegen is könnyen kitántorogtam.
A sírok közti agyagos föld azonnal kicsúszott a lábam alól és rávágódtam az első utamba kerülő sírra. A bal felem csupa agyag és sár lett, de a csokrot megmentettem.
A nagymama sírjából előkotortam a ládát, amiben a szerszámokat meg a locsolókannát tartjuk, de úgy gondoltam, ma már nem fogok kertészkedni, s a virágvázák színültig teltek esővízzel. Csak kidobáltam az elszáradt kardvirágokat, és beraktam helyükre a szegfűket.
A következő fordulónál megint nagyot estem, s mintha villanykapcsolóra zuhannék, a horizont alján kibújó nap vörösre festett mindent. Egy pad ülőkéje alól pillantottam meg a napkorongot. Részeg disznó, a sárga földig leissza magát, jutottam eszembe. Végre megtudtam, mi az, hogy a sárga földig.
Nem volt értelme fölállnom, négykézláb indultam a betonút felé, amint elértem, fölálltam. Azt reméltem, újra elered az eső és legalább részben lemossa rólam a sarat. Odaléptem a kúthoz, fölhúztam egy vödör vizet és magamra öntöttem. Szó nélkül lepergett az agyagról.
Öt percem volt a buszig, a fejem tisztulni látszott, ellentétben az öltözetemmel. A tüzéptelep sarkánál újra elvágódtam egy kiálló téglában, véresre horzsoltam a tenyerem, és a fél arcomról lement a bőr. A zsebkendőmmel kitöröltem a salakdarabokat.
A busszal egyszerre értünk a megállóba. Ugyanaz a férfi volt a sofőr.
Magának nem inkább mentővel kéne utazni? Így nem szállhat föl a buszra. Benne van a kiírásban, hogy undort keltő ember nem utazhat.
Ez az utolsó busz, mondtam, higgye el, semmi bajom, csak a temető csúszós egy kicsit.
A temetőben verekedett?
Elestem, semmi más nem történt.
Dől magáról a szeszszag is. Hogy tudta magát így elintézni két óra alatt? A sofőr a fejét csóválta, leállította a motort. Szerencséje van, mondta végül, és a busz csomagtartójából egy halom nejlonzacskót húzott előtt. Kora, praktiker, metró, obi, teszkó, juronics. Kösse össze őket a szájuknál és húzza magára az utolsó ülésen. Hol száll le?
A kórháznál, mondtam.
Mindjárt gondoltam.
Nem azért, ott lakom, magyaráztam fölöslegesen.
A busz üres volt, összekötöttem a zacskókat és behúzódtam a sarokba. És ahogy zötyögtünk, rázott a busz, minden porcikám zizegett és reszketett. A nagy izgalomtól váratlanul megmozdult valami a gatyámban.