A Mozgó Világ internetes változata

Végel László

Magyarországon - olvasom - egyre erőteljesebben kap hangot a követelés, hogy a trianoni békeszerződés aláírásának napja - június 4. - legyen a nemzeti összetartozás napja, s ezt a magyar kisebbségek elitjei kitörő örömmel fogadták. A vajdasági pártok is egyként felsorakoztak a javaslat mögé. Magyarországon viszont elmaradt ez a heves érzelmi reakció, a napi-politikai játéktér peremére szorult. A hangsúlyeltolódás érthető, mivel az anyaország polgárai részére a Trianon „csak" egy történelmi igazságtalanság jelképe, a magyar kisebbségek részére ennél több: akarva-akaratlanul befészkelte magát a hétköznapokba. Akkor is, ha beszélünk róla, és akkor is, ha nem.

Ezt tapasztaltam én is, az Időírás, időközben című naplókötetem szerb nyelvű megjelenése után. A mai szerb domináns politika, a Ko¼tunica pártjának holdudvarát, a mai szerb demokratikus nacionalizmust képviselő Nova srpska politicka misao című folyóirat főszerkesztője nem volt rest: megszámolta, hogy az említett könyvben hányszor fordult elő az a szó, hogy Trianon, majd a televízióban, a sajtóban és a különböző tanácskozásokon politikai kampányt indított ellenem, amit nem tartottam veszélyesnek, csak jellemzőnek. Sztoikusan elviseltem, s azon sem lepődtem meg, hogy a trianoni szónokok közül senki, éppenséggel senki sem emelte fel a szavát, s nem fejtette ki érveit, amiből kiderült, hogy a Trianon-kérdést valójában kis magyar belügynek tartjuk, s az anyaországi támogatásokból élő lapokban egymásnak bizonygatjuk, hogy ki a nagyobb magyar, miközben tudjuk, hogy nem voltunk, nem vagyunk sem baszkok, sem albánok. Sem dél-tiroli németek.

Az említett szerzőt, Slobodan Antonićot, a folyóirat főszerkesztőjét bizonyára felháborította, hogy szóvá tettem a békeszerződés igazságtalanságát. Ehhez egyébként nem kell nagy bátorság, hiszen immár európai közhelynek számít. Számtalanszor találkoztam a nézettel, hogy a kegyetlen és rövid 20. század egyik - még súlyosabb borzalmakhoz vezető - mélypontját éppen a versailles-i békeszerződés jelképezi. Albert Camus, a francia ellenállási mozgalom aktív résztvevőjeként Hitler ellen küzdve jegyezte le a naplójába, hogy Hitler hatalomra jutásában a francia politika is jeleskedett. A versailles-i békeszerződésre gondolt.

A környező országok értelmiségei azonban nem szembesültek múltjukkal úgy, mint Albert Camus.

A megrögzött szerb nacionalisták mellett találkoztam olyanokkal is, akik az elmúlt évtizedekben számtalanszor bizonyították, hogy szembe mernek nézni nemzetük bűneivel, s megtették ezt sokkal érzékenyebb kérdésben is, mint a közel kilencven éve megkötött békeszerződés. Nem neveznék mindenkit nacionalistának, aki nem ért bennünket, inkább azt is mérlegelném, hogy mit tettünk mi, hogy értsenek. Szívesen ajánlottam volna nekik Romsics Ignác mértéktartó könyvét, a Trianont, de nincs meg szerbül. Legalább olvassák ők, gondoltam, ha már az újabb magyar vezércikkek szerzői előtt ismeretlen marad a könyv.

A balkáni háborúkkal szembesülve úgy vélekedtem, hogy azok immár nemcsak a jaltai paktumról szóltak, hanem a versailles-i békeszerződésről is. A magyarországi polgárok csak a jaltai paktum összeomlását élték meg, az egykori Jugoszlávia polgárai azonban a versailles-i békeszerződés agóniáját is megtapasztalták. Ezzel magyarázható, hogy Európa sokáig nem tudott mit kezdeni a balkáni sunyi háborúval: egyszerűen nem volt mersze önmagával szembenézni. Szükség volt az amerikai pragmatizmusra, mely nevén nevezte a kórt.

A kilencvenes években nevetségesek voltak a közhelyeket ismételgető európai politikusok. Olyanok, mint akik közel egy évszázados álmukból riadtak fel. Amivel nem azt állítom, hogy Jugoszlávia létrehozása eleve hiba volt, csak azt, hogy téves alapokon jött létre. Azokon az alapokon, amelyek már az Osztrák-Magyar Monarchia korában elavultak, mert feltételezték egy nemzet dominanciáját. Mi több, a Monarchia alapjai korszerűbbek is voltak. A nagyszüleim úgy értelmezték ezt a történetet, hogy az osztrák császár helyett jött a szerb király, aki megbünteti a magyarokat. Szívesen idéztem Fejtő Ferenc az Osztrák-Magyar Monarchia szétveréséről szóló kiváló könyvéből az amerikai tervet, amely a nagyobb közép-európai és balkáni államszövetség létrehozását látta elő.

A kilencvenes évek első felében éltem az alkalommal, és rábeszéltem egy újvidéki magánkiadót, adja ki Bibó István és Jászi Oszkár a kisállami nyomorúságról és a monarchia jövőjéről szóló könyvét. Az utóbbi a békekötés előestéjén egy újféle államszövetség rekonstruálásáról szól, összhangban az amerikai tervezettel.

Mindkét könyv megjelent szerbül.

Bibó gondolatai maradandó nyomokat hagytak a szerbiai közgondolkodásban, a kisállami nyomorúság ábrázolásával tükröt tártak a többségi nemzet elé is. Jászi könyve előtt azonban értetlenül álltak a szerb társadalomtudósok. Még azok is, akik távol álltak a nacionalizmustól. Maga a gondolat volt számukra idegen.

Akkor döbbentem rá, hogy a trianoni traumának nevezett jelenség nem magyar trauma, hanem a környező nemzetek egy részének traumája. Számukra ez nehezen feldolgozható történelmi trauma, számunkra pedig inkább a jövő traumája. Az európai Magyarország feldolgozta a múltját, de nem tud mit kezdeni a jövőjével. Ami egyszer elveszett, az elveszett. Ezt mindenki tudja. Aki nem tudja, tekintsen Koszovóra, ahol a NATO szupermodern háborút folytatott, a koszovói albánok pedig rettenetes emberáldozattal járó fegyveres felkelésre szánták el magukat, Koszovó kérdését azonban csak nagyon kacskaringós utakon lehet majd rendezni. Úgy-ahogy. Valamelyest. Nem tudom elképzelni, hogy a „nemzeti aranyifjak" valaha is gerillaháborút folytatnának a trianoni trauma ügyében. Ezt ők is tudják, felesleges rá szót vesztegetni. Ennyit a múltról, amelynek drámáját sokan népszínművé szeretnék korcsosítani.

A jövőért azonban nem elegendő trianoni táblákkal flangálni Budapest utcáin. Ennél tényleg nagyobb áldozatot kellene hozni. A minap egy holland kultúrpolitikai szakértő azt kérdezte tőlem, hogy ha a Vajdaságban hiányoznak a magyar szakértők, a fiatal értelmiségiek, akkor miért nem költöznek le Budapestről olyan fiatalemberek, akik pótolják a hiányt. Miért ne élnének öt-tíz évet Szabadkán vagy Újvidéken? A kérdésen én is meglepődtem, ilyen esetről nem tudok. Valóban, miért ne? Ez lenne az igazi nemzeti összetartási akció.

Ugyanígy vagyunk a Trianonnal is. Kezdetnek talán elég lenne valamiképpen hatni a környezetre, mindenekelőtt befolyásolni a környező országok többségi nemzeteinek történelemszemléletét. Ha a franciák és az angolok némileg módosítottak ezen a képen, miért ne módosítanának a románok, a szerbek vagy a szlovákok is? Csakhogy a párbeszédtől éppen azok menekülnek, akik Trianonról ünnepi beszédeket tartanak és harcias vezércikkeket írnak, ám ha szerbet látnak, akkor a kuckóba iszkolnak, s T sem marad a Trianonból.

Mindez azzal kapcsolatban merült fel bennem, hogy a trianoni évfordulón Szabadkán megjelent egy anonim csoport plakátja az üzenettel, hogy a szabadkai magyar polgárok emlékezzenek Trianonra. Ám legyen. Miért ne szólítsák fel a polgárokat, hogy emlékezzenek egy igazságtalanságra? De miért kell névtelennek maradni? Miért nem kezdődik erről értelmes párbeszéd? Például a nagy reményű toleranciaprogram keretében? Toleranciafoci után!

Ugyanezekben a napokban a Vajdaság Ma honlapján jelent meg egy másik megrázó információ, mely szerint a szabadkai általános iskolák nyolcadik osztályát 1468 tanuló fejezte be, ebből 1017-en szerb, 451-en pedig magyar nyelven. A legutóbbi népszámlálás szerint a szabadkai községben 59 ezer magyar, 38 ezer szerb, 16 ezer horvát, szintén 16 ezer bunyevác, valamint kisebb számban más nemzetiségű polgár él. A szemet szúró aránytalanságot kidomborítja, hogy az erősen centralizált belgrádi tanügyi hatóság 250 hellyel többet kínál, mint amennyit betöltünk, tehát a belgrádi hatóságok bőkezűebbek, több lehetőséget biztosítanak, mint amennyivel élni tudunk. Ez abban a városban történt, ahol naponta vendégeskednek az anyaországi politikusok, írók, közéleti személyiségek, az anyaországi támogatás jelentős része is ide összpontosul. Ahol drága üvegpalotában székel a legerősebb kisebbségi párt s a Magyar Nemzeti Tanács. Szó sem lehet arról, hogy a magyar polgárokat a többségi propaganda vezeti félre.

Nem arról van-e mégis szó, hogy a magyarságdiskurzus került válságba?

Ami a nemzeti összetartozás ünnepét illeti, mégis érdemes eltűnődni róla. Szeretünk ünnepelni. Ha nem ünnepeljük a győzelmet, akkor ünnepeljük a vereséget. Ebben sem vagyunk egyedül. Szerbia a legnagyobb nemzeti felbuzdulás idején a rigómezei vereséget ünnepelte, amely de facto ötszáz évre megszüntette Szerbia állami mivoltát. Nagyobb ünnep lett, mint az újbóli államalapítás. Így van ez szerte Kelet-Közép-Európában.

Díszbeszédek, ünnepek, nemzeti babérkoszorúk, ünnepi megemlékezések, a bátorság színlelése, üres virtuskodás.

Egy jellemző jelenetet kell ezzel kapcsolatban felidéznem. Pár évvel ezelőtt az ünnepi könyvhéten a Liszt Ferenc téren a kisebbségi írók dedikáltak. Szokás szerint nem akadt dolguk, így egymással társalogtak. Voltunk vagy tizenöten. Egyszer csak nagy hangzavarra lettünk figyelmesek. Pár száz ember vonult fel, s az élen néhányan a „Vesszen Trianon" feliratú táblával meneteltek. Hangosan szidták az áruló kormányt, a nemzetidegen honfitársaikat, s valami skandáltak az igazi magyarságról. A jelen lévő kisebbségi írók között voltak olyanok is, akik valamelyest rokonszenveztek a tüntetőkkel. De amint elhaladt a menetoszlop, ők is leszegték a fejüket, mint akik szégyellik magukat. A tömegből egyetlenegy tüntető sem lépett ki, hogy legalább egy könyvet vásároljon. Nem akadt senki, aki a félszáz új könyvből felfedezett volna magának legalább egyet, amelyből megtud valamit arról a világról, amelynek a nevében tüntet.

Nem felejtünk, de nem is tanultunk.

Ami pedig a nemzeti összetartozás ünnepét illeti, szívesebben tenném arra a napra, amelyen Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz.