A Mozgó Világ internetes változata

Grendel Lajos

Melankolikus ábrándok

Kosztolányi Dezsőnek van egy szép verse, amelyet az első világháború alatt írt, s amelyben azon tűnődik, mennyivel szebb és nyugodtabb volt az élet száz évvel korábban, mint most, a buta, modern technika korában. Olykor engem is megkísértenek efféle nosztalgiák. Legutóbb azon a szombat estén, amikor sétámról hazafelé tartva beletörött a kapukulcsom a zárba. Mivel sem a feleségem, sem a lányom nem volt otthon, egy pillanatig tanácstalanul toporogtam a kapu előtt. Aztán eszembe jutott, hogy hiszen van nekem mobilom. Előkaptam, és intézkedtem. A feleségem autóba pattant, és hipp-hopp itthon termett. Íme, a mobil, a „buta, modern technika" vívmánya mint Aladdin csodalámpája... Csak épp az Ezeregyéjszaka mesés romantikája nélkül.

Milyen másképpen folytatódott volna ez a történet kétszáz évvel ezelőtt. (Igaz, akkoriban nem törtek bele a kulcsok a zárakba, akkoriban nagy és masszív kulcsokat készítettek a kulcskészítő mesterek. Akkoriban még a kulcsok is az örökkévalóságnak készültek. Akkoriban még nem siettek és nem kapkodtak az emberek, mint most, a buta, modern technika korában. Akkoriban még Isten trónja rendíthetetlen volt az égben, hiába cibálta Voltaire és a többi francia „istentelen".) Nos, megpróbáltam elképzelni magam abban a szép, nyugalmas korban. Az egyetemre, például, nem villamoson, hanem lovon jártam volna be tanítani. Az egyetem előtt nem autóparkoló lett volna, hanem egy nagy, barátságos lóistálló. És ugyan mire tanítottam volna a diákokat? Talán arra, hogy Goethe után már nem születhet nagy irodalom. Hogy Kant után már nem lehet filozófia. Kertes házamat csupa kertes ház vette volna körül, s a reggelek százféle madár füttyétől lettek volna hangosak. A téli estéken gyertyalángnak fénye mellett nagy kártyacsatákat vívtam volna a barátságos szomszédokkal. Abban a tempós, nyugodt korban minden vasárnap kirándultam volna a családdal a közeli erdőkbe és ligetekbe, vagy gyümölcsfákat gondoztam volna a kertben. Néha postakocsin kiruccantam volna a szomszédos Bécsbe. Elmentem volna az összes bálba és szüreti mulatságba. A rövidebb élet is hosszúnak tűnt volna, mert az idő sokkal lassabban múlt, mint a buta, modern technika korában. Hittem volna abban, amiben ma nem tudok hinni, hogy a világ ezután csak még szebb és még tökéletesebb lesz.

S még tovább ábrándoztam volna, ha közben meg nem érkezik a felmentő sereg. Körmömmel kikapartam a zárból a kulcs beletörött szárát, kölcsönkértem a fiamtól a kapukulcsát, az ábrándokat pedig sietve eltemettem, s nem is veszem elő őket addig, míg valamelyik kulcsom újra bele nem törik valamelyik zárba.

 

Szobafogság

Az egyik közép-európai egyetemi csereprogram résztvevőjeként elvállaltam, hogy januárban tíz részből álló előadás-sorozatot tartok a Bécsi Egyetem Finno-ugrisztikai Intézetében a modern magyar novella keletkezéséről, előzményeiről, fejlődés- és alakulástörténetéről. Nagyon örültem, hogy egy hónapot Bécsben tölthetek, kedvemre csatangolhatok ebben a káprázatos városban, amelyet alig ismerek, pedig csak karnyújtásnyira van Pozsonytól. Talán túlságosan is örültem. Úgy képzeltem, hogy élek majd, mint Marci Hevesen. Talán egy kicsit elbizakodott voltam. Elfeledkeztem róla, hogy az anyag, amelybe be vagyok zárva, már nem friss. Hogy az anyag romlandó és törékeny. (Lehet, hogy a szellem is, de mivel az nem jár fájdalommal, nehezebb észrevenni.)

A krach mindjárt ott-tartózkodásom harmadik napján beütött. Nem nagy dolog, csak annyi, hogy becsípődik egy ideg. Egy idegecske a csípőcsontnál. Egy vacak idegecske, amely azonban kegyetlenül tud fájni, kisugárzik a térdbe, és nagyon keservessé teszi a járást. Pedig jó helyen kaptam lakást, nem is túl messze az egyetemtől. Ennek a fájó idegecskének köszönhetően azonban a távolságok hirtelen megsokszorozódtak. Elvergődni a lakásomtól a legközelebbi villamosmegállóig keserves mindennapi megpróbáltatásom lett. S persze a visszaút is, amelyet azonban, ha tetszik, ha nem, fújtatva és sziszegve, mint egy sebesült bika, mindennap abszolválnom kellett. A fájdalomcsillapító tabletták és tapaszok semmit sem segítettek. Hiába voltam Bécsben, Bécs Vlagyivosztoknyira távolodott, fájó és sánta lábamnak elérhetetlen messzeségbe. Tudomásul kellett vennem, hogy szobafogságra vagyok ítélve. Hogy számomra Bécsből annyi marad csupán, mint késő délutánonként elvánszorogni valahogy az egyetemre, majd megvacsorázni és vissza a szobafogságba.

Romlik az anyag, mondom újfent, egy új tapasztalattal gazdagabban. A sors eddig megkímélt a nagyobb fizikai gyötrelmektől (hajdani epegörcseimnek már az emléke is rég megfakult bennem), ezért az öregedés és a betegségek gondolata ritkán foglalkoztatott, s ha mégis, inkább csak teoretikusan. Mintha ezek a valamik, ezek a távoli és absztrakt dolgok engem nem érinthetnének. A betegség naturalizmusa azonban egy csapásra megváltoztatott mindent. A fizikai fájdalom lehetővé teszi, hogy a világot egy időre olyannak lássuk, amilyen az a valóságban, s nem olyannak, amilyennek a biológiai optimizmus rózsaszín, becsapós optikáján át látni szeretnénk. Ha szerencsénk van, még hasznunkra is válhat, amennyiben sztoicizmusra nevel. Sztoicizmusra, amely talán legjobban hiányzik nekem a mai világunkból.

 

So it goes

Május van, s az ember akkor is késztetést érez magában a szerelemről írni, ha csontjai és ereinek fala vészesen meszesedik, haja már nem is hull, mert majdnem minden szála kihullott, szívverése és emlékezete olykor kihagy, álmában kandúrokkal vagy harapós kutyákkal birkózik, és minden szép leányban meglátja a majdani vasorrú bábát.

Ülök Prágában egy napfényes teraszon, a szomszéd asztalnál fiatal(?) pár: a férfi harmincöt-negyven lehet, a nő úgy tíz évvel fiatalabb. A férfi csehül beszél, a nő szlovákul. Mindenféle tudományos és művészeti témáról csevegnek hozzáértően, vagyis nem a bennfentesnek látszani akarók tolakodó nagyképűségével. Virágárus fiú áll meg egy pillanatra az asztaluknál. A férfi egy pillanatig sem tétovázik. Vesz egy szál rózsát, s átnyújtja szíve(?) választottjának(?).

S abban a pillanatban, amikor átnyújtja, valami nagy dolog történik. A nő arca átszellemül, csupa olvadó mosoly és ragyogás lesz, gyöngédség és odaadás, majd a következő pillanatban a férfié is. Semmi kétség, ezek szerelmesek. Ezek itt, kérem, a szomszéd asztalnál, egy szerelmespár. A külvilág végképp megszűnik számukra, jöhetnek-mehetnek, fényképezhetnek körülöttünk a lármás olaszok, hányaveti oroszok, daliás franciák és rezzenetlen arcú japánok - oda se neki! Nekem, javíthatatlan irodalomoktatónak Szabó Lőrinc egyik szép verse, Az üdvözült lány jut az eszembe. Ugyanakkor, mi tagadás, van ebben az átlényegültségben valami kis bárgyúság is. A hétköznapiság rabságából kiszabadult lélek önfeledt kitárulkozása, igen, talán ez az, ami bárgyúságnak látszik. Vagy csak azért látom ezt bárgyúságnak, mert rosszmájú vagyok? Mert sejtem a folytatást? Hogy lesz még nekik jó néhány ehhez hasonló átszellemült pillanatuk, de aztán ezek a pillanatok egyre ritkábbak, egyre kivételesebbek lesznek életükben? Hogy aztán egyszer végképp elmúlnak, ahogy az a rózsa is elhervad majd, amely ott fekszik most üdén a nő előtt az asztalon? Hogy az örökkévalóságból előbb vagy utóbb visszazökkennek a számukra kiszabott véges idő szürke és unalmas valóságába?

Milyen jó, hogy én már túl vagyok ezeken a csacsiságokon, gondolom. Vagy hát inkább remélem, mert ki tudja...? És közben mérhetetlenül irigykedem a bárgyúságukra, mert rám, ha nem a szerelem, akkor a szenilitás bárgyúsága vár, ami hát mégsem ugyanaz. Pedig csupán az van, hogy ők az élet kellős közepében vannak, én pedig már az életből kifelé menőben. Rezignáltan idézem hát Vonnegutot: így megy ez.

 

Hölgy, háttérben kandúrral

Februári délután volt, kint még világos. Az egyetemről jövet betértem az egyik lakóhelyemhez közeli kávéházba, ahol csak egy fiatal pár tartózkodott. Kávéházakba két okból járok: vagy azért, hogy véletlenül összefussak valamelyik barátommal, ismerősömmel, vagy mert egy kis ideig egyedül akarok lenni. Ez egy olyan kávéház volt, ahová nem jártak ismerőseim és barátaim. Kisvártatva egy nő jött be az utcáról. Jól öltözött, attraktív, negyven év körüli asszony. Az a típus, aki ebben az érettebb életkorban is megőrzi fiatalkori báját és szépségét. Leült a pulthoz, és rendelt egy üveg sört. Majd öt perc sem telt el, gondolt egyet, és odaült az asztalomhoz. Néma közeledésének egy cseppet sem örültem. Egyedül akartam lenni, és a legkisebb kedvet sem éreztem ahhoz, hogy szóba álljak vele. Leülhetett volna akármelyik üres asztalhoz, így azt, hogy éppen velem szemben ült le, talán joggal véltem tolakodásnak. Nyilvánvaló volt, hogy valamit akar tőlem. Ellentétben velem, aki semmit nem akartam tőle, illetve egy valamit mégis, azt, hogy hagyjon békén.

A legjobb védekezésnek az tűnt, ha kerülöm vele a szemkontaktust. Ha valahová a messzibe révedek, mint egy tudós, aki éppen föltalálni készül valamit, talán a meleg vizet. De a szemem sarkából azért figyeltem őt. Láttam, hogy izgatott, a szép, nemes vonású arca meglehetősen feldúlt. Kétszer is fölhívott valakiket a mobilján, halkan, szaggatott mondatokban tárgyalt velük, de hogy miről, az a félmondatokból nem derült ki. Egymás után elszívott két cigarettát. Ahogy múlt az idő, egyre furcsábbnak tartottam a helyzetet. Egy szép, elegáns nő, aki csak úgy sörözget magában... Hm. Arra gondoltam, gondjai vannak. Talán súlyos problémái. Egzisztenciális problémák. Egészségi problémák. Talán meghalt vagy haldoklik valamelyik közeli hozzátartozója. Vagy talán éppen elvesztette az állását. Vagy otthagyta a férje. Meglódult a fantáziám, és kezdtem bűntudatot érezni, hogy ilyen lelketlenül közönyös vagyok. Talán segíthetnék neki, ehelyett azonban elfordítom a fejemet és fagyos képet vágok. Íme, az esszenciális elidegenedés. Ember embernek farkasa. Az egymás iránti részvétlenség mint korunk egyik rákfenéje.

És akkor megszólított.

- Gyógykezelésre megyek - mondta halkan, fátyolos hangon. - Nincs kire hagynom a kandúromat. Nem venné magához arra a három hétre?

- Nem - feleltem kegyetlenül. Ennél ridegebben csak Fülöp király szólhatott Don Carloshoz.

A nő tüstént elbúcsúzott. Végre magamra maradtam: totálisan elidegenedve, önzésembe dermedve, a háttérből egy elárvult ismeretlen kandúr vádoló tekintetétől kísérve. Végképp el lett rontva a napom.