Ripp Zoltán
A szocialisták identitásproblémái
Korszakváltás idején egy komoly, magára valamit adó párt válságot él át, elegánsabban szólva az útkeresés állapotában van, identitásának korszerűsítésével vagy éppen újrateremtésével is igyekszik alkalmazkodni az új kihívásokhoz. A Magyar Szocialista Párt helyzetének sajátossága, hogy a múltból örökölt és a formálódó új világtörténelmi korszak követelményeihez kapcsolódó identitásproblémái egymásba gabalyodva jelentkeznek. A szocialisták rendre azzal válaszolják meg a pártjuk markáns, egyértelmű karakterét hiányoló kritikákat, hogy megőrzendő értéknek tekintik az MSZP eredendő sokszínűségét. A platformszövetségként (más megközelítésben: tisztázatlan összetételű konglomerátumpártként) megalakult MSZP-nek ez a vegyes arculat nem csupán hátránnyal járt, szavazatmaximálás szempontjából jelentős hozadéka is volt. Sok igazság van a mondásban: csak kis pártok engedhetik meg maguknak a luxust, hogy ideológiájukban egyértelműek, arculatukban tiszták és egységesek legyenek.
Az MSZP identitásproblémái időről időre kifejezésre jutnak, különösképpen azokban a periódusokban, amikor fölerősödnek a párt kormányzati politikájával összefüggő konfliktusok. Az identitásproblémák természetszerűen jelennek meg a viták lényeges tényezőiként, még akkor is, ha a gyakorlati politikai kérdéseire ezen a szinten nem lehet érvényes választ adni, inkább csak elmélyíteni a bajokat. Az eddigi tapasztalatok alapján a viták kialakulásának mechanizmusa modellszerűen is leírható. A napi politikában menetrendszerűen megjelennek a vágyak és lehetőségek különbségéből fakadó feszültségek, ezek kihatnak a társadalmi támogatottságra és ezáltal a hatalmi viszonyok alakulására, s egy bizonytalan identitású pártban az ilyen jelenségek könnyen pánikreakciót váltanak ki. Az MSZP mindig is hajlamos volt rá, hogy a vallott értékei és a gyakorlati politika diszkrepanciája keltette feszültségek nyomban a politika irányát, stratégiáját érintő, talán még a párt koncepciójának helyességét is megkérdőjelező vitát indukáljanak. Pontosabban szólva: racionális vita helyett konfliktust gerjesszenek. Az elvi vita rendben is volna, hiszen mi más garantálhatná az oly fontos korrekciós mechanizmus beindítását? Az MSZP-ben a platformok létének éppen az volna a funkciójuk, hogy a politika nagy kérdéseiben eltérő álláspontot vallók között fölmerülő vitákat racionalizálják és demokratikus mederben tartva lefolytassák. A társadalomban, mindenekelőtt a baloldal támogatói körében feszültséget keltő konfliktusok azonban gyakorta identitásjellegű problémává fúvódnak fel, és ez a vitát eltávolítja az aktuális közpolitikai feladatoktól. A problémák megoldásának keresése helyett folyvást az egyébként sokszor megfogalmazott alapértékek meg- vagy újrafogalmazásának igényét vetik fel. Az is igaz, hogy a tisztázatlan identitásproblémák lényeges tényezői esetenként kifejezetten okai lehetnek a gyakorlati politikában bekövetkező elbizonytalanodásnak.
Identitáspolitikai variációk
Mondhatjuk-e, hogy napjainkban valamiért különösképpen aktuális a szocialisták identitásproblémáinak fölvetése? A közelmúltban voltak erre utaló jelek. Ki ne emlékezne Szili Katalinnak a Gyurcsány Ferenc pártelnökké választására időzített fellépésére, amely a Népszava hasábjain zajló vitába torkollott. Nem véletlenül történt így, hiszen jól látszott, hogy Gyurcsány Ferenc a pártelnökké választásának aktusát ahhoz is szeretné felhasználni, hogy az MSZP identitásának újradefiniálása ügyében évek óta folytatott munkálkodását mintegy betetőzve a formális-szervezeti hatalom mellett ideológiai téren is domináns pozíciót szerezzen.
Tapasztalható egy másik jelenség is, amely alig érte el a közvélemény ingerküszöbét, nevezetesen hogy az MSZP új platformokkal szaporodott. Lehetne ez akár annak jele is, hogy új irányzatok jelentek meg a pártban, amelyek szervezeti kifejeződési formát kerestek maguknak. Kétséges azonban, hogy ilyesmiről volna szó. Az MSZP három meghatározó irányzatát képviselő platformok hosszú ideje működnek, így a Vitányi Iván fémjelezte Szociáldemokrata Társulás, a Kiss Péter vezette Baloldali Tömörülés és a hol elhaló, hol feltámadó Szocialista Platform, amelyet Nagy Sándor elnököl. Nézeteik ismeretesek, a lényeget tekintve nem változtak.1
A szocialisták feltörekvő új generációjához tartozókból alakult meg 2001-ben a Harmadik Hullám, amely kezdettől kifejezetten technokrata benyomást keltett. Ezt leszámítva a platform szellemiségének sajátos vonásait nem sikerült megfejtenem. Az identitáspolitika szempontjából mégis meghatározható a helyük, hiszen kulcsszavuk a modernizálás, „a modern nyugat-európai baloldal értékeit" kívánják adaptálni.2 Modernizációs arculattal lépett fel az évek óta intenzív tevékenységet folytató Ésszerűség és Felelősség Platform, illetve annak ambiciózus megszervezője, Kertész Krisztián is.3 Ez a liberális gazdasági nézeteket hirdető platform jószerivel csupán egyetlen, de annál jelentősebb kérdésben, az államháztartás és a hozzá kapcsolódó alrendszerek reformja ügyében fogalmazza meg folyamatosan az álláspontját.
Vadonatúj szerveződés a Magyar Progresszív Társaság Platform, amely fiatal szakpolitikusok „Balegyenes" nevű munkacsoportjából alakult Ficsor Ádám vezetésével, különös módon rögtön azután, hogy nézeteik és céljaik hasonlósága alapján együttműködési megállapodást kötöttek a Szociáldemokrata Társulással. Váratlan platformmá alakulásuk nem volt független a miniszterelnök-pártelnök környezetének szándékától. Egy újabb, fiatalokból álló és kifejezetten a modernizációs törekvéseket támogató szerveződés létrejötte nyilván kapóra jött a pártidentitás megújítása szempontjából. Az új platform első megnyilatkozásaiból nem derült ki, eltérnek-e valami lényeges dologban a párt legutóbbi hivatalos dokumentumainak a szellemiségétől, sokkal inkább úgy tűnik, megtámogatják az ezekben és Gyurcsány Ferenc dolgozataiban kifejtett elveket.4 Nemcsak kiállnak az átfogó reformprogram mellett, de a szociáldemokrata elvek szerint is haladónak minősítik azokat. Az új platformok alakulása talán arra is utal: a fiatal generáció számára nem túl vonzó, hogy az „alapító atyák" platformjaiban mellékszerepet játsszanak, még ha gondolataikban nincs is sok újdonság.
A pártban korábban alig ismert politikusok jegyzik a Népi Platformot (kezdetben a „Népi-polgári" nevet viselte). Irányultságáról egyelőre nem sokat tudhat meg a kívülálló.5 Az elnevezés mindenesetre azt sugallja, hogy ez az alakulat is a népi-nemzeti baloldal szervezeteinek sorába tartozik, mintegy a Szocialista Platform és a platformként működő Társadalompolitikai Tagozat kiegészítőjeként.
Fölvethető, hogy pártelnökké választása alkalmából érdemes volt-e Gyurcsány Ferencnek éppen az identitásproblémával előhozakodnia, amelynek csupán egyik eleme volt a Kádár és Nagy Imre öröksége közötti választás provokatív szorgalmazása. Vagy talán csak arra érzett kényszert, hogy fölvegye az éppen a kongresszus alkalmával elé vetett kesztyűt? Mindenesetre feltűnő volt, hogy a Népszava publicisztikai rovatában kibontakozó nyilvános vita egyoldalúra sikeredett: a részvevők közt túlsúlyban voltak a pártelnök kritikusai. Hajdú János legorombító cikkében azt a feltevést is megengedte magának, hogy az MSZP korifeusai pártutasításra „kussolnak", gyávaságból maradnak távol a vitától.6 Valójában a vita jellege volt olyan, ami nem sok esélyt adott rá, hogy eredményre vezethessen. Egy heveny politikai válságon alig túljutott országban, a kormányzás legnehezebb periódusában, a restrikció keltette indulatok és a kezdődő reformok feszültségei közepette indult a polémia, amely az MSZP-ben szokásos módon a pártidentitás alapkérdéseinek szintjén is megfogalmazta a kormányzás során felbukkant gondokat. Ugyancsak megszokott módon ennek alapján a résztvevők jó része a szocialista politika egész irányának a megkérdőjelezéséig jutott el.
A pártidentitás kérdésének előtérbe állítása - afféle elővágásként - érthető volt az MSZP élére kerülő Gyurcsány Ferenc részéről, s nem csupán azért, hogy kormánya megkezdett reformjait ne lehessen valamifajta „elvi baloldaliság" követelményére, a baloldaliak mentalitásába mélyen beleivódott tradíciókra apellálva megfúrni. Jó ideje világossá tette, hogy nem akar defenzív, lelkiismereti válságtól gyötört kormányzást az elvek és a lehetőségek közötti kényszerű kompromisszumok jegyében, hanem a korszakváltás új követelményeit tudomásul véve és az ezekhez igazodó új identitás megformálásával szeretne szilárd bázist teremteni egy hosszú távú, koncepciózus politikához.7 A korszakváltás követelményeihez igazodó új politikát és identitást megformálni sem könnyű dolog - jó ideje ezzel veszkődik világszerte a szociáldemokrata irányzat -, de nem egyszerűbb a másik feladat sem: biztosítani hozzá a hagyományosan baloldali mentalitású választók kötődését. Ennek megfelelően magát a Szocialista Pártot - mely korlátai ellenére mégiscsak be van ágyazódva ebbe a társadalmi közegbe - sem lehet egykönnyen új politikai identitással felruházni. Hiszen - kérdezhetik a szocialisták teljes joggal - mi a garancia rá, hogy ez a nyugati importtermékként megjelent „nyúlébör" irányzat érvényesnek bizonyul? Visszaigazolást csak a gyakorlati politikai adhat, az viszont - amint azt a kétkedő hangok erősödése mutatja - egyelőre csak a bajokat szaporítja az MSZP számára. A konfliktus kikerülhetetlen, az identitásválság az ellentmondásos helyzet velejárója.
A dilemma lényegét röviden úgy is meg lehet fogalmazni, hogy egy kormánypolitikává mostanság nehezen lefordítható értékelvű „örök" baloldaliság, avagy a mibenlétében ugyancsak vitatott modern szociáldemokrácia legyen-e az identitás alapja. Alapvetően kétféle tendencia érzékelhető a szocialisták identitásproblémáinak kezelésében.
1) Az egyik a Gyurcsány-féle kísérlet, amelynek persze hosszabb előzményei vannak a pártban. Ennek lényege, hogy a korszakos értelemben új programhoz új szociáldemokrata identitást kell teremteni, amelynek során immár nem a baloldali értékek mibenlétének firtatásából érdemes kiindulni, hiszen ezeket a szocialisták korábbi dokumentumaikban már többször meghatározták.8 Jól látszik, hogy minél magasabb absztrakciós szintre emelik a vitát, annál inkább elkerülhető, hogy az önmeghatározás kérdéseit a gyakorlati politika követelményeivel összhangban kelljen megválaszolni. Némi túlzással kijelenthető, hogy az új identitás kialakítása az MSZP „saját népének" az átnevelését feltételezi - ha már a népet leváltani nem lehet. A mai politikai viszonyok között szinte csak a párt éléről lehet végrehajtani a fordulatot. Szilárd hatalmi pozíció nélkül semmire nem lehet jutni olyan helyzetben, amikor rendre az identitás meghatározása válik a párton belüli hatalmi vetélkedés terepévé. (Jó példa erre a köztársaságielnök-választási fiaskóhoz kapcsolódó hatalmi harc, amelyet a kudarc előidézői az identitáspolitika terén igyekeztek megvívni.)9 A programadó-ideológusi és a politikai vezetői szerepkörnek nem kell feltétlenül egybeesnie, hiszen a mindkettőre való képesség ritkán van meg egyazon emberben. Mindazonáltal a politika perszonalizációjának mai feltételei mellett a párt első számú vezetőjének reprezentálnia együtt kell a két funkciót, ha az identitás formálásában sikert akar elérni. Gyurcsány azonban emellett ambicionálja is, hogy ideológiatermelőként is betöltse pártjában a vezető szerepet. Ezzel e téren is magára vonja ellenlábasai össztüzét, másfelől viszont aki politikailag mellé áll vagy meg akarja védeni, az valamelyest ideológiailag is elköteleződik. Az identitáspolitika ilyenformán különösen szorosan kapcsolódik az MSZP belső hatalmi viszonyainak alakulásához.
2) A másik tendencia is régóta jelen van, ezt pedig némi iróniával a baloldali lelkiismeret élesztgetéseként lehet leírni. Nincs vonzóbb, melegebb fogadtatásra számot tartó foglalatosság, mint a „baloldali lelkiismeret" funkciót betölteni az MSZP-ben: mély elvi meggyőződésről és morális elkötelezettségről tanúságot téve kifogásolni a liberális elhajlásokat. Akik így tesznek, nyilván abszolút jóhiszeműen egy tradicionális baloldali önmeghatározás elemeit használják mérceként bármely programhoz és megvalósítása minden lépéséhez. Okkal hivatkoznak arra, hogy értékelvű kontrollra mindig szükség van, modernizálás címén nem lehet parttalanul relativizálni a baloldaliságot. Kezdetben az akkor még vállaltan nem szociáldemokrata Baloldali Tömörülés ideológusait minősítették a párt lelkiismeretének, mintegy kárpótlásul azért, hogy elveikből úgyszólván semmit sem tudtak a gyakorlati politikába átültetni. Újabban a népi-nemzeti baloldal prominensei törekszenek ebbe a szerepkörbe.
Gyönge pontja e második típusú identitáspolitikának, hogy eddig nem tudtak releváns programot kapcsolni hozzá, olyat legalábbis nem, amely a neoliberálisként elutasított stratégiával versenyképes, kormányzásra alkalmas lett volna. Ereje viszont, hogy bizton építhet a szocialisták társadalmi bázisában tartósan meglévő, a paternalista hagyományhoz kötődő mentalitásra. A szocialistákhoz szilárd identitástípusú kötődéssel ragaszkodók mentalitását - különösképpen a kilencvenes években - a hagyományos etatista, újraelosztás-központú baloldaliság jellemezte. Az ezredfordulóra világossá vált, hogy az „egyharmados" baloldali választói tábor kevés lehet a parlamenti többséghez. Nem lehetett tudni, hová vezet, ha a Fidesz törésvonal-mélyítő stratégiája sikeres lesz, és rögzülnek az antikommunista-utódpárti, nemzeti-nemzetietlen frontok.
Az MSZP második ellenzéki periódusában az identitásformálásban többféle megoldás lehetősége merült fel, amelyek nem zárták ki egészen egymást, de mást és mást tekintettek súlyponti kérdésnek.
Az egyik lehetőség a baloldaliság kiegészítése volt olyan, a szocialisták arculatára kevéssé jellemző vonásokkal, amelyek képesek a párt szilárd táboránál szélesebb választóközönség körében is vonzerőt gyakorolni. Mindenekelőtt az MSZP nemzeti jellegének megerősítését tekintették ilyennek. Forrásául a népi-nemzeti baloldali arculat megerősítése kínálkozott, amelyet e törekvés képviselői szerint elnyomott a pragmatikus modernizáció, a liberalizmusnak túl nagy teret engedő politika. Kiegészítésről és nem teljes lecserélésről lehetett csak szó, ezt jelezte, hogy Németh Miklóst, az utolsó reformkommunista kormány egykori fejét, a Londonból hazatérő „globalista" bankárt találták olyan népi-nemzeti elkötelezettségű, mégis kormányképességet mutató politikusnak, akinek vezetésével megerősödhetne a párt ilyesfajta karaktere.
A másik lehetőség a kényszerűnek (vagy éppen tévesnek) tekintett neoliberális kitérő után a visszatérés a baloldali gyökerekhez - ha már a szociáldemokrata identitás választása elkerülhetetlen, akkor annak eredeti felfogásához. Ebben az elképzelésben a világhelyzethez való alkalmazkodással szemben a kritikai attitűd dominált, beleértve a kapitalizmust illető rendszerkritikát. Hívei kimondatlanul is arra számítottak, hogy a kádárista nosztalgiákra rácáfoló kormányzás után a hitelességet vissza lehet szerezni a szociális elkötelezettséggel, az alul lévők társadalmi gondjainak megoldására irányuló politikával. Azt hangsúlyozták, hogy meg lehet és meg is kell szerezni a baloldal szerves bázisának, a munkavállalóknak és a nyugdíjasoknak, az alsó középrétegeknek a támogatását - szembefordulva a felső középosztályt preferáló „polgári" társadalompolitikával. Az MSZP baloldali platformja kívánta ezt a törekvést a párt arculatának meghatározó vonásává tenni, szemben az óhatatlanul liberális jegyekkel terhelt modernizációs elkötelezettséggel. Ennek megfelelően az európai integrációs folyamatot támogatva nem a felzárkózás modernizációs követelményeit, hanem a szociális Európa célját emelték ki.
Végül a harmadikfajta törekvés középpontjában a szociáldemokratizálás folytatása állt, mégpedig egy olyasfajta szociáldemokrata arculat megteremtése, amely a globalizációs folyamatra nem csupán kritikailag reflektál, hanem a nyugati szociáldemokrata mozgalomban megjelent új tendenciákat is adaptálni törekszik. Nem öncélúan, hanem a minél sikeresebb, így a társadalom nagy többsége számára is a felemelkedés esélyét kínáló, a társadalmi kiegyenlítődést is szolgáló nyugatias fejlődés érdekében.
Az ezredfordulóra termékeny vita lehetőségét magában rejtő helyzet alakult ki az egymásnak feszülő elképzelések között, amelyek mintegy leképezték az MSZP három meghatározó irányzatának a felfogását. A programalkotás időszaka volt ez, immár az MSZP szociáldemokratizálásában lényeges szerepet betöltő Szociáldemokrata Charta elfogadása után. 2000 őszére két év telt el a Charta első változatának megszületése óta, de nem mondható, hogy az egész párt magáévá tette volna a benne foglaltakat. A készülő 15 éves program csak úgy lehetett az egész párt alapdokumentuma, ha megoldást talál rá: miként lehet az MSZP identitásának megformálásában az irányzatok eltérő szempontjait szervesen és lehetőleg koherens módon egységbe foglalni. Egyszerre kellett szintézist és ennek érdekében kompromisszumot kötni, csak ezáltal volt remény a program konszenzusos elfogadására. Az egyensúlyra törekvést sokan önfeladáshoz vezető kompromisszumként fogták fel, különösen azok, akik a program gerincét adó Szociáldemokrata Charta szellemiségét sem vallották. Az MSZP személyi vetélkedéstől feldúlt állapotában nem is tudott sokat kezdeni elfogadott programjával.
A ma is feszültséget okozó identitásproblémák javarészt éppen onnan erednek, hogy a program elfogadása a párt szellemi életében és egész kultúrájában következmény, folytatás nélkül maradt. A szocialisták nagy többsége nem vallja magáénak, további tisztázó vita tárgyává nem teszik lényeges elemeit, amelyekben csak látszólag volt egyetértés. Az összes többi ezt követő programjellegű kísérlet sem érte el az óhajtott eredményt - lett légyen kollektív vagy individuális szellemi termék -, pedig akadt belőlük jó néhány.10 A párt identitását érintő fő kérdéseket tehát az MSZP-ben időről időre megválaszolják, papírra vetik, ha úgy adódik, szavaznak is róluk, de valójában sosem jött létre konszenzus. Szili Katalinnak a Népszavában lezajlott vitára reflektáló cikke - amelyben véletlenül sem bukkan fel a szociáldemokrácia fogalma, ellentétben a gyakorta emlegetett baloldalisággal - okkal kapta az Egy lezárhatatlan vita címet.11
A dilemma, hogy egy szélesen megvont határú, ám a hagyományos értékekhez kötődő baloldaliság, avagy egy új, a korszakváltáshoz illeszkedően átértelmezett szociáldemokrácia legyen az MSZP identitásának alapja, valójában folyamatosan azt a kérdést veti fel, hogy lehetséges-e a mainstream modernizációs paradigmán belül érvényes baloldali válaszokat találni, egyszerre megfelelve a szociáldemokrata értékeknek és az új kihívásokra reflektáló kormányzati cselekvés követelményeinek.
A viták mögött folyvást ott lappang a kérdés, hogy szabad-e, érdemes-e a korszakváltás releváns szociáldemokrata koncepcióján a tradicionális elvek egy részét feladva-átértelmezve dolgozni, vállalva az ezzel járó társadalmi feszültséget és hatalmi-politikai kockázatot, vagy a kritikai attitűd a fontosabb - a hagyományos elvek fenntartásával -, amely a kormányzás napi problémáinak megoldását ugyan csak elvétve segíti, ám alkalmas lehet a szocialisták baloldali identitásának átmentéséhez egy kedvezőbb feltételeket kínáló időszakba. Hogy mennyire nem pusztán spekulatív, hajánál fogva előrángatott a probléma, azt jól mutatja, hová vezetett egyfelől a Horn-kormány utált, de eredményes gazdasági liberalizmusa, másfelől a Medgyessy-kormány imádott, ám súlyos következményekkel járó tradicionális baloldali „jóléti rendszerváltása". Mindkettő inkább szaporította, mintsem megoldotta volna a szocialisták identitásproblémáit. A társadalom változása szükségképpen elmaradt a demokratikus politikai és a piaci gazdasági átalakulástól, így okkal vethető föl, hogy honnan is volna a tradicionális baloldaliságon túllépő új szociáldemokráciának elégséges támogatói bázisa. Márpedig ha az MSZP tartósan a Gyurcsány által képviselt koncepció alapján kíván működni, akkor új identitásalapú kötődéssel bíró választóréteget is kellene teremtenie hozzá, mégpedig konfliktusok sorát felszínre hozó helyzetben, amikor az állagvédő attitűd különösen erősen nyilvánul meg az „egyszerű emberek" körében. Választóinak korösszetétele immár másfél évtizede ad aggodalomra okot a szocialistáknak. A mentalitás megváltozására a fiatalabbak, főként a rendszerváltás óta felnőtt korosztályok körében lehetne igazi esély, akiktől az MSZP avíttas arculatának számos vonása nem pusztán idegen, hanem egyenesen taszítja őket, ám egyelőre az új politika is inkább hergeli, mintsem vonzaná őket.
Az Európai Unióhoz való csatlakozás és ennek nyomán a magyar szocialisták mélyebb integrálódása a nemzetközi szociáldemokrata mozgalomba elvileg segítheti az identitás megújítását. Valójában azonban az egész kontinensen hasonló problémákkal néznek szembe a szociáldemokrata pártok. A nyugat-európai példákat emlegetők pró és kontra elégséges érvet találnak akár arra, hogy a „harmadik utas" újszociáldemokrata kísérletet máris bukottnak nyilvánítsák, mivel nem bizonyította, hogy baloldali alternatívát kínál korunk kihívásaira; másfelől akár annak alátámasztására, hogy a baloldal hagyományos társadalmi bázisának igényeire építő kormánypolitika nem megoldja, hanem elmélyíti a válságokat. A kételyektől mentesen pozitívnak elismert példa a skandináv modell, ennek viszont az a baja, hogy általános elterjesztésének, „bevezetésének" nem léteznek a feltételei. Emlegetése így csupán a problémák megkerülésének eszköze.
A pénzügyi stabilizációval egyszerre megindított, ráadásul példátlanul egymásra torlódott reformok végrehajtása, illetve az azok nyomán támadt feszültségek az MSZP-ben óhatatlanul kikezdik a hagyományos identitás számos elemét. Ugyanakkor erős berzenkedés tapasztalható attól, hogy a népszerűtlen kormánypolitikát szervesen a szocialisták identitásának korszerűsítéséhez kapcsolják. Az ellenkezőjére van inkább igény. A kettősség a Horn-kormány időszakában is megjelent. Az MSZP akkor egyfelől a rossz lelkiismeret jeleit mutatta, mondván: az ország sikere érdekében végrehajtjuk a mi baloldaliságunktól idegen liberális modernizációt, de nem adjuk fel elveinket. Másfelől viszont Horn apologetikus viszonyulást kívánt meg a modernizációs politikához, és ezzel csak mélyítette az identitás válságát. Most Gyurcsány minden üzenete arról szól pártjának: nehogy időleges kényszerként fogják fel a jelen politika irányát, amelyből majd vissza lehet zökkenni valami megszokottba: azon az úton nincs tovább. A sokat emlegetett pártreform legfontosabb tényezőjének nem is a szervezeti, hanem a mentalitásbeli átalakulást tekinti. Mondhatni, jelentős késésben vannak a szocialisták, hiszen identitásproblémáikat az előtt kellett volna rendezniük, mielőtt a reformpolitikába belevágnak. A 2005 őszén megkezdett „identitáskampány" nem erre irányult. Sikeres volt a jelszavak sulykolásában, de valójában csak „imázskampány" volt, vonzóbb külsőt és főleg magabiztosságot adott az MSZP-nek, érzelmi azonosulást teremtett, amely a győzelem fontos tényezője lett, csakhogy felszíni maradt. De vajon nem is volt szándék az identitásproblémák tudatosítására és rendezésére? S ha volt, mi volt a siker akadálya? Ennek megválaszolásához át kell tekintenünk a szocialisták identitásának legdöntőbb tényezőit.
A múlt és a nemzet
Az első és talán legszövevényesebb probléma az MSZP-nek a múlthoz való viszonya. A szocialisták 2007. eleji kongresszusa idején az új pártelnök a Kádár János és Nagy Imre közötti választás kényszerének hangoztatásával keltett ribilliót. Az evvel kapcsolatos zavarodottságot és értetlenséget olyan jelek mutatták, mint Horn Gyula nyilatkozata, aki habókos ötlettel Kádárt szociáldemokratának minősítette. Volt olyan megnyilatkozás is, Szanyi Tiboré,12 aki a probléma iránti érzéketlenségéről és a történelmi ismeretek hiányáról tanúságot téve tekintette megoldásnak a kétoldalú elhatárolódást, vagyis mind Kádár, mind Nagy kizárását az elfogadható elődök közül. A szocialisták többségének nem az a gondja, hogy nem akarja elfogadni az MSZP-ben lassan formálódó Nagy Imre-kultuszt, hanem hogy értelmetlennek látják a kategorikus elhatárolódást Kádártól, aki a rendszerváltás után meglepően nagy posztumusz népszerűségre tett szert, különösen a szocialisták táborában.
A Kádár és Nagy Imre közötti választás kikényszerítésének kísérlete az államszocialista múlthoz való viszony problémáját exponálta, de a történelmi múlt emellett is számtalan esetben vált a pártharcok témájává. Ezek során a szocialisták rendre defenzívába kerülnek, extrém módon még az antifasiszta hagyományok ápolásában is, egyszerűen azért, mert a jobboldal múltképe a régi nemzeti dicsőség ábrándja és a sérelmi nacionalizmus kettősében alakul, márpedig ezek a leghatékonyabb eszközök mítoszaik táplálására és érzelmi azonosulás kiváltására választóközönségük körében.
Az MSZP sokáig megpróbálta elhárítani a történelmi problémák pertraktálását, inkább az aktuális politikai kérdések praktikus kezelésére irányítva a figyelmet. Nem járt sikerrel. Az örök téma az MSZP utódpártisága, illetve ennek kapcsán viszonya a kádárizmushoz. A párt alakuló kongresszusa a kompromisszumos programnyilatkozatban egyfelől elhatárolódott az országot válságba vezető államszocialista diktatúrától, ugyanakkor a szociáldemokrata és a reformkommunista örökség pozitívumainak valamifajta szintézisével kísérletezett.13 Az 1990 novemberében Siófokon elfogadott program részletesen foglalkozott a közelmúlthoz való viszonnyal, és ennek során meghatározta, hogy kik és mely mozgalmak örökösének tekinti magát az MSZP. Mindenekelőtt a szociáldemokráciát emelte ki, a kommunista hagyományokból pedig a demokratikus és antifasiszta vonásokat, továbbá a diktatúra idején időnként felszínre törő, de gyakorta csak búvópatakszerűen tovább élő reformizmust. A múlt rendszer ebben a felfogásban nem is szocializmus, hanem torz modernizációs kísérlet volt, amely a benne rejlő korlátok dacára hordozott értékeket is.14 Az MSZP-t e felfogás szerint az állampárt reformista belső ellenzéke hozta létre, amihez szervesen hozzátartozott az a törekvés, hogy a reformmozgalom megkapja a neki kijáró méltánylást a békés rendszerváltásban játszott szerepéért.15 Mivel ilyesfajta elismerés szóba sem kerülhetett a szocialisták riválisainak körében, éppen ellenkezőleg, egyre durvábban támadták az MSZP-t a múltja miatt, nagyon nem csodálható, hogy ezt követően a párt programszerű dokumentumai hallgattak a múlt kérdéseiről. A hosszú csönd nem azt jelentette, hogy nem kellene valamit kezdeni a folyvást felmerülő történeti problémákkal. Már csak azért sem, mert az MSZP vezetésében a személyi kontinuitás kapcsolódott ugyan a modernizáló-reformista vonulathoz is, de nem pusztán ahhoz, hanem a diktatúra ellenszenves vonásaihoz is, így Horn Gyulánál a karhatalmista, Medgyessynél a titkosszolgálati múlthoz.
Az MSZP élén 2004-ben bekövetkezett Hiller-Gyurcsány-féle generációváltás során az új vezetők azt hangsúlyozták, hogy az 1956 után született nemzedék tagjai kerültek az első vonalba. Nem sok sikerrel. Ez az érvelés gyakorlatilag indirekt elfogadta azt a jobboldal által másfél évtizede sulykolt állítást, hogy egyenes politikai leszármazás áll fenn az előző rendszer bűnei és bűnösei, illetve a rendszerváltás utáni szocialisták között. A kérdés nem generációs jellegű, némelyek már nem is apáik, hanem nagyapáik harcát akarják - s amint a 2006-os ősz eseményei mutatták, nem is feltétlenül csak jelképesen - újravívni. Az antikommunista uszításhoz ugyanúgy nem kellenek kommunisták, ahogy az antiszemitizmushoz sem szükséges zsidók jelenléte. Nem is érdemelne sok szót ez az anakronisztikus jelenség, ha nem illeszkedne a világszerte virulens kleriko-nacionalista fundamentalizmusok sorába, másrészt ha nem éppen azt a torz tudatot erősítené, amely a Bibótól sokat idézett zsákutcás történelem terméke.
Az MSZP identitásához tartozó múltkép középpontjába azért került éppen az 1956-os forradalom megítélése, mert ellenfelei beleerőltették. Ez még nem is lett volna baj, ha nem egy szánalmas színvonalú hatalmi viaskodás keretében zajlik, és ha módot adott volna a szocialistáknak korrekt és mélyreható önvizsgálatra, majd ennek alapján az ötvenhatos örökség hiteles adaptálására. A jobboldalon azonban éppen ezt akarták megakadályozni. Az 56-os hagyomány jobboldali ápolása így nem a zsákutcás fejlődésből kivezető út része lett, hanem ellenkezőleg: a megtorlásközpontú emlékezés a sérelmi nacionalista történelemfelfogás továbbéltetése révén szolgálta hatalmi érdekeiket.16 Az ötvenedik évforduló eseményei áthúzták a szocialisták szándékát, hogy október 23-át mint a forradalom ünnepét leválasszák a gyászünnepek soráról. Ismét nem sikerült a forradalom demokratikus baloldali hagyományának kibontása. Maradt a kegyelet gesztusainak sorozata, ami fontos, csak éppen kevés.
Gyurcsány Ferenc 2005-ös „bestsellere" múltértékelésében bibóista szemléletű: a kádárizmust ő is a félresiklott modernizációs kísérletek sorába illeszti,17 amelyeket meg kell végre haladni. Pártelnökké választásakor beszédében egyenesen „történelemválasztásként" határozta meg a jelen Magyarországának hatalmi alternatíváját. Éppen erre való tekintettel érthető nehezen Szembenézés című dolgozatának az a kijelentése, amely szerint 1945 után a kommunista hatalomátvétellel zökkent ki a fejlődés a rendes kerékvágásból;18 mint ahogy a bethleni politikának a kádárival való ahistorikus összevetése sem volt szerencsés ötlet. Kongresszusi beszéde jól érzékelhetően az MSZP identitásának meghatározását célozta, ennek jegyében jelentette ki: „ha van értelme baloldalinak lenni, akkor az egyetlenegy dolog: a demokratikus nemzeti progresszió szolgálatába állni és nem engedni, hogy Magyarországon a kirekesztő, gyűlölködő félelem, a kioktatás, a bezárkózás, a nacionalista hangulatkeltés, az antiglobalista őrület legyen a meghatározó".19 Új identitásmeghatározó kísérletének lényeges eleme, hogy az MSZP ne egyszerűen a baloldal, hanem a magyar progresszió örökségét vállalja. Ennek keretében az elődök körét talán még annál is bővebbre szabta, mint megalakulása idején Elvi Nyilatkozatában a Szabad Demokraták Szövetsége tette.20 (Egyébként is feltűnően sok a rokon vonás a kettő között.) A kádárizmustól való látványos elhatárolódása csakis egy új identitás igénye szempontjából értelmezhető racionális - jóllehet közvetlen hatásában népszerűségvesztéssel fenyegető - lépésként. Nem a történettudomány és nem is a mindennapok emberének emlékezetéhez képest fogalmazta meg elhatárolódását, tisztában volt vele, hogy az előbbi szempontjából igencsak felületes az értékelése, utóbbi szempontjából igazságtalanul szűkmarkúan bánik a pozitívumokkal. Egy demokratikus polgári baloldali párt vezetőjeként azonban, amilyennek láttatná és amilyenné tenné az MSZP-t, úgy ítélte meg: a „kommunizmusból" nem maradhat más vállalható, mint az a kommunista, aki az országra kívülről ráoktrojált diktatúra helyett a demokráciát és a nemzeti függetlenséget választotta, életével hitelesítve és erkölcsi példává emelve a döntését.
Gyurcsány a Szembenézésben „a szociális kapitalizmus modernizációs programjának" vállalásához kötné a szocialisták identitását, és záróakkordjában jó okkal tér vissza az előző években gyakorta használt fogalomhoz, a republikánus eszméhez. Lényegében újra ezt fejti ki, egy olyan felfogást állítva szembe a múltba révedő nemzeteszmével, amely „a világban való mai helytállásban, a közös sikerben" találja meg a hazafias-republikánus identitás alapját. Mivel a magyar múltban tartósan fennállt rendszerek valóságában nem mutathatók ki egy modern republikanizmus hagyományai, mivel a 20. századi magyar progresszió rövid életű demokratikus kísérletektől eltekintve mindig ellenzékbe kényszerült, jószerivel a rendszerváltáshoz való pozitív viszony az egyetlen lehetséges kiindulópontja ennek az új hazafiságot is magában foglaló demokratikus-republikánus identitásnak.
Ennek fényében állítható, hogy Szili Katalin veszélyes útra lép, amikor vitaindító írása a rendszerváltás korrekciójának követelményét fogalmazza meg.21 A mára kialakult viszonyokat - ha úgy tetszik, a rendszert - kell szociálisan korrigálni (egyúttal fenntarthatóvá tenni), nem a rendszerváltást, s ez nem játék a szavakkal. Másként szólva: a politikai és a gazdasági rendszer megváltoztatása után a jóval időigényesebb társadalmi rendszerváltást is végre kell hajtani. A jóléti rendszerváltás értelmes jelentésének kisiklatása és a fogalom lejáratódása után érdemes csínján bánni a nyakra-főre használt, ezerszer kiforgatott „rendszerváltás" kategóriával, különösen olyankor, amikor az elmaradt (elsikkasztott) rendszerváltás hangoztatása a radikális - főleg nacionalista-antiglobalista - irányzatok jelszava.
Ha visszafelé próbáljuk felfejteni a mai pártelnök identitáspolitikájának a szálait, hamar eljutunk a nemzeti közép kudarcot vallott, béketeremtést célzó koncepciójához. Lényeges változáson kellett átmennie, amíg republikánus hazafiság-fogalommá változott, hiszen ez utóbbi már nyíltan konfrontatív jellegű, a jobboldal felfogásával élesen szembeforduló, amint azt a februári kongresszuson Gyurcsány kifejtette. A nemzeti közép kudarca egyenes következménye volt az árokbetemető politika fiaskójának, amelynek eszmei megalapozásául szolgált volna.22
Az MSZP identitásának alapvető problémája az örökös bizonyítási kényszer a párt nemzeti jellegét illetően. Kezdettől kétféle tendencia volt tapasztalható, amelyek persze nem tiszta formában jelentkeztek. Az egyiket az önostorozás jellemezte. Eszerint a szocialistáknak súlyos deficitjük, történelmi adósságuk van a nemzet ügyében. A népi-nemzeti irányzat tagjaira jellemző vezeklési kényszer elsősorban abban nyilvánult meg, hogy folyvást sajnálkoztak, amiért az MSZP nem ad kellő súlyt nemzeti elkötelezettségének, és ezt nem teszi érzelmileg is átélhetővé. Ugyanakkor nemigen tudtak mit hozzátenni a párt állásfoglalásához, ha programszerűen kellett megfogalmazniuk elképzeléseiket vagy az aktuális program nemzetről szóló fejtegetéseit kellett minősíteniük. Akaratlanul is egyfajta megfelelési kényszert sugalltak a „nemzeti oldal" által felállított követelményrendszerhez igazodva.
Létezett ugyanakkor egy másik tendencia is, amely arra irányult, hogy a szocialisták alternatív nemzetkoncepciót megfogalmazva erősítsék meg a párt identitásának nemzeti jellegét. Az első ilyen állásfoglalást 1993-ban adta közre az MSZP Országos Választmánya.23 Már ekkor is nyilvánvaló volt, hogy a jobboldal politikájának állandó eleme lesz a szocialisták nemzetietlenségének hangoztatása, bár arra nem lehetett számítani, hogy a támadások nem csökkenni, hanem erősödni fognak. A defenzívába került szocialisták nem mellőzhették az ellentámadást, a nacionalista sérelmi politika kárhoztatását, ami viszont mélyítette az ellentéteket a szemben álló oldalak között.
A párt programdokumentumainak a nemzeti kérdésről szóló részei a szocialisták elkötelezettségét hangoztatták a nemzeti kisebbségek ügyében, nagyobbrészt pedig a korszerű nemzetpolitika mibenlétét határozták meg, a globalizáció és az európai integráció összefüggésében tárgyalták a problémát. A 2000-ben elfogadott program ilyen megközelítésekben külön fejezetben foglalkozott a nemzeti kérdéssel.24 Kiindulópontja, hogy a nemzeti múlt és jövő nem állítható szembe, s ez utóbbi lényege a nemzeti teljesítmény. Ennek megfelelően a nemzeti elkötelezettség mércéjét avval lehet felállítani, hogy valaki mennyire segíti elő a nemzet helytállását az új világtörténelmi feltételek között. A szocialisták identitásában tehát a nemzeti elkötelezettség szoros összefüggésben van a modernizációval, de nemcsak azzal, hanem - talán még hangsúlyosabban - a szolidaritással, a nemzet belső kohéziójának megteremtésével. Az új magyar szociáldemokrácia című 2004-es dokumentum is a nemzet újraegyesítésének programjaként tárgyalja a nemzeti kérdést, a republikánus eszmével összekapcsolva, élesen bírálva a kirekesztő nemzetfelfogást.25
Az MSZP identitását ugyanakkor nem csupán ezek a dokumentumok, hanem még inkább a párton belül a nemzeti kérdésben megmutatkozó feszültségek határozták meg. Legkritikusabb pontja kétségkívül a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazási kampány volt, amikor az MSZP népnemzeti szárnyának tagjai s mindenekelőtt Szili Katalin különvéleményével a nyilvánosság elé lépve keresztezte a párt érdekeit. A kampányban végül a miniszterelnök volt kénytelen vinni a prímet, nagy szerepe lett abban, hogy a jobboldal nem ért célt a hatalmi törekvése szempontjából döntőnek ítélt népszavazáson. Mivel azonban a szerencsétlen akció kimenetelét nem lehetett sikerként beállítani, a szocialisták nem tudták kihasználni a helyzetet alternatív nemzetkoncepciójuk felmutatására. Mi több, szokás szerint defenzív helyzetbe kerültek a népszavazási kudarc miatt őket kárhoztató hazai és határon túli politikusok érzelmektől fűtött megnyilvánulásai nyomán. Ezek után a kormány jelentős nemzetpolitikai döntéseit sem tudták jelentőségüknek megfelelő eredményként bemutatni.
Miután a 2006. esztendő a nemzeti kérdésben is a végletekig fokozta a pártok közötti polarizációt, Gyurcsány Ferenc a Szembenézésben a nemzet mint demokratikus közösség felfogásra helyezte a hangsúlyt, bírálva azokat, akik a demokratikus játékszabályok fölé helyezik a nemzet üdvét, melynek képviseletére csakis magukat tartják alkalmasnak. A Szili-cikk nyomán kibontakozó vitában azután a nemzeti kérdés a globalizációhoz való viszony keretében jelent meg elsősorban. Tamás Gáspár Miklós volt az, aki Szili Katalin „klerikális és nemzetieskedő" megnyilatkozásainak bírálatával kimondta, amit sokan gondolnak a pártban, de a nemzetietlenség vádjától félve inkább megtartanak maguknak.
Szociáldemokrácia,
modernizáció és baloldaliság
Az MSZP identitásának alapkategóriája kezdettől fogva a szociáldemokrácia. Amit a szociáldemokratizálás 2003-ig tartó történetéről gondolok, azt korábban tézisszerűen összefoglaltam,26 most csupán az identitás szempontjából néhány döntő tényezőt emelek ki. Mindenekelőtt a szociáldemokrata identitás és a modernizációs elkötelezettség között fennálló kapcsolatot.
Az MSZP platformszövetségként definiálása a megalakuláskor nem pusztán a kompromisszumot jelezte, hanem a párt konglomerátumjellegének pozitív megfogalmazása volt, továbbá e gyűjtőpárti jelleg demokratikus kezelését garantáló elv. A feszültség kezdettől benne rejlett a helyzetben: az MSZP deklarálta egyetértését a Szocialista Internacionálé 1989-es nyilatkozatával, azonnal jelezte csatlakozási szándékát, de nem definiálta magát tisztán szociáldemokrata pártként. Nem is tehette, hiszen a párt nagy része még a szociáldemokrácia mellett hitet tevő siófoki program után sem vallotta magáénak a szociáldemokrata identitást. „Ökumenikus baloldali pártként" szerették meghatározni az MSZP-t, a platformok közül kezdetben csak a programalkotásban domináns szerepet betöltő Szociáldemokrata Társulás szorgalmazta a szociáldemokrácia kételyek nélküli vállalását. A Baloldali Tömörülés a kilencvenes évek végéig per definitionem nem szociáldemokratának tekintette magát, csak Kiss Péter élre kerülése után, a 2000-es program megfogalmazása idején helyezkedtek a szociáldemokrata mozgalmon belülre. A népi-nemzeti baloldalt megszervező Szocialista Platform pedig már névválasztásában jelezte elhatárolódását a párt „liberális fertőzöttségű" szociáldemokrata irányzatától.
Horn Gyula elnöksége idején szerette pártját egyértelműen szociáldemokrataként beállítani, már csak nemzetközi elfogadottsága érdekében is, ugyanakkor mindent megtett az ellen, hogy az identitás tisztázásához szükséges viták végbemenjenek, és igyekezett eltávolítani a párt identitásának problémájától azokat a vitákat, amelyek a stratégiai kérdések, mindenekelőtt a modernizációs feladatok liberális követelményeinek vállalása körül zajlottak. Pragmatikusnak nevezték azt az attitűdöt, amellyel az MSZP-vezetők szakmai kérdéssé igyekeztek transzformálni a modernizációs (és vele az integrációs) követelményeknek való megfelelést. A baloldaliságot e mellett (vagyis hozzá szervesen nem kapcsolva) szociális érzékenység gyanánt jelenítették meg. Ellenzéki pozícióban könnyen társulhatott hozzá a társadalomban éledező nosztalgia a Kádár-korszak biztonsága iránt. A szakszerűség mint fontos identitástényező nem fedte le a Horn-féle pragmatizmus egészét: a hatalmi pragmatizmus is hozzátartozott. Az ideológiai problémák mellőzése lehetőséget adott rá, hogy az MSZP - nem kevéssé éppen identitása tisztázatlanságával - egyaránt megjelenítse a modernizáló szakértés és a szociális elkötelezettség képét.
Kormányra kerülve azután a tisztázatlanság hamar felszínre hozta az identitásproblémákat, válságjelenségeket produkálva. A legtöbb feszültség a kormánypolitika liberális jellege körül jelentkezett. Horn Gyula teremtette meg az MSZP-t többé-kevésbé máig jellemző hagyományt, hogy a szocialistáknak a liberalizmushoz (mint a rendszerváltás és a globalizáció domináns irányzatához) való viszonyát a liberálisokhoz fűződő viszony kérdésévé alakította.27 Az elvi viták helyett hatalmi küzdelmekbe sikerült fullasztani a tisztázó szándékokat.
A Vitányi Iván vezetésével készült Szociáldemokrata Charta, az MSZP szociáldemokrata identitásformálása szempontjából különös jelentőségű dokumentum a lehető legjobb időben jelent meg,28 abban az interregnumban, eszmeileg és politikailag is bizonytalan helyzetben, amely az 1998-as vereség és Horn Gyula pártelnökségről való lemondása után állt be. A szociáldemokrata alapértékek tisztázásával együtt kritikai elemzés alá lehetett venni az addig bejárt utat. Lehetőség nyílt arra is, hogy kemény viták árán, de megkezdődjön a részint kritikus, részint adaptációs jellegű feldolgozása a Nyugat-Európában is éppen kibontakozó új szociáldemokrata vonulatnak.29 Nem volt ez radikális, mindent elsöprő áttörés a párt identitásának átformálásában, ilyesmi nem is lett volna lehetséges. Áttörés volt viszont abban az értelemben, hogy a Charta jó időre meghatározta a programalkotás irányát. Lehetőséget adott a harmóniateremtés kísérletére a modernizációs elkötelezettség és a baloldali értékek között - egy modern szociáldemokrata identitás formálása révén.
Az MSZP-ben a szociáldemokratizálásnak nem a látványos gesztusai az igazán fontosak. Jelentős részben adaptációs folyamat, nincs meghatározható végpontja. A szociáldemokrata identitás inkább „leszivárgott" a tagsághoz, mintsem deklarálásakor kifejezte volna a többség véleményét. Az irányzatok eltérő felfogása megmaradt, de ennél fontosabb, hogy a programalkotás konfliktusos folyamatában a két meghatározó platform, a Szociáldemokrata Társulás és a Baloldali Tömörülés a szociáldemokrácián belüli konszenzusra jutott, ellentéteik jellegükben már nemigen különböztek a nyugati pártokban is zajló hasonló vitáktól. Ennek jeleként fogalmazhatott meg a két platform a személyi vetélkedéstől dúlt pártban 2001 tavaszán közös dokumentumot, amely mintegy előképe lett a három fordulatot (modernizációs, szociális és demokratikus) előirányzó választási programnak. A továbbiakban ezek harmonizálásának problémája körül formálódott az MSZP identitása. Nem volt titok, hogy a modernizációs és a szociális célok között feszültség alakulhat ki, de ellenzéki pozícióból jól el lehetett tervezni az ellentmondások feloldását. A harmónia feltétele „csupán" az volt, hogy egyik szempont se kerekedjen a másik fölé.
A Medgyessy-kormány idején nem ez történt, nagyon is felborult a kívánatos egyensúly. Ennek negatív hatása pedig nem csupán pénzügyi és gazdasági téren jelentkezett, hanem az MSZP identitásának alakulásában is megmutatkozott. A tradicionális baloldali, az etatista és paternalista attitűdhöz való visszatérés jeleit sugalló politikát kitörő örömmel fogadták a párton belül is, különösen pedig a támogatói körében mint a „normalitáshoz" való megtérést. Elképzelni is nehéz lett volna ennél hagyományosabban osztogató, klasszikusan szocdem jóléti politikát, amely messze felülmúlta az ország lehetőségeit. Utólag az akkor miniszterelnöki tanácsadó Gyurcsány Ferenc is belátta, hogy mekkora volt a hiba. A 2007 januárjában írott önkritikus sorai arról szólnak, hogy az MSZP fő törekvései - nevezetesen a modernizáció, a társadalmi kohéziót és az igazságosságot előmozdító társadalompolitika, valamint a demokratikus berendezkedés védelme - között az összhang megbomlott. Ahogy a mérleget megvonta: „a legfájdalmasabb és a legsúlyosabb következménnyel az jár, hogy 2001-et követően a szociális célok önmagában indokolható, de egyoldalú és hibás szerkezetű követése jelentős veszteséget okozott a modernizáció terén".30
Nem szokás emlékezni rá, pedig szimptomatikus eset volt, hogy amint megjelentek a Medgyessy-kormány kétszer száznapos politikájának első negatív pénzügyi következményei, illetve az azok mérséklését célzó óvatos intézkedések, azonnal éles támadásba kezdett az MSZP antiliberális akciókra bármikor kész népi baloldali csoportja - ezúttal a szerveződő Társadalompolitikai Tagozat képében. A saját közgazdasági nézeteire is rácáfolva addig a leghagyományosabb szociáldemokrata politikát folytató Medgyessy egyszeriben a globalista neoliberalizmus előretolt bástyájaként vált a céltáblájukká. Az óvatos kiigazítási kísérletet rögvest a párt identitásának kérdéseként tálalták.
A 2004-es kormányválság nyomán végbement átrendeződés alaposan befolyásolta a pártvezetés összetételét is. Ezzel együtt fogadták el az elnökké választott Hiller István jegyezte Új Magyar Szociáldemokrácia című programot, amely azonban nem hozott érdemi változást az MSZP identitásában. Nagyobb visszhangot keltett Gyurcsány Ferenc Merjünk baloldaliak lenni! című vitairata, amely korábbi írásaihoz hasonlóan arról szólt, hogy másként kell szociáldemokratának lenni, mint korábban, ha a párt eredményesen akarja kormányozni az országot. Nem az a kérdés számára, hogy egy szociáldemokratának szeretni kell-e (lehet-e) a kapitalizmust, különösen annak nem a jóléti államot megrendítő globalizált változatát, hanem az, hogy mit lehet kezdeni a készen kapott világhelyzettel a félperifériáról a centrumhoz csatlakozni próbáló országban. A szocialisták identitásának jellegét meghatározó kérdés úgy tehető fel, hogy miféle kritikai (az értelmezés és a változtatás szándékát is magában foglaló) attitűddel közelítsenek ehhez a létező kapitalizmushoz. Gyurcsány válasza egyértelmű. Amikor a polgári baloldal álláspontját vallja, úgy véli, a jóléti társadalom célját csakis a polgárosodás sikere által lehet elérni.
Szili Katalin ezzel fordult szembe. A Muszáj baloldalinak lennünk! című cikke mögött rejlő mentalitásról Galló Béla szólt a Népszava-vitában a legvilágosabban (és egyetértően): a rendszerkritika ideje van itt,31 s ez nem pusztán a baloldali értelmiség feladata, hanem egy baloldali pártnak is kötelessége. Márpedig ha ez így van, akkor az gyökeresen másfajta identitást igényel. Csupán az a gond, hogy ha ennek a radikálisabb kritikának - és a hozzá tartozó rendszerváltás-korrigáló politikának - jött el az ideje, akkor érvényes, megvalósítható programot is kellene mellékelni a deklarációhoz, nem csupán igényeket megfogalmazni a baloldali értékek jegyében. A kritikából egy másfajta baloldali identitást ugyan fel lehet építeni, a kívánalmakból azonban koherens és kormányzati sikert ígérő alternatív programot eddig senki nem mutatott fel. Ha a rendszerkritikai attitűdre épülő politika mentheti meg a baloldalt, nem pedig a bukásra ítélt, korrigálhatatlanul téves alapokra épülő új szociáldemokrácia, akkor a bírálat kevés.32 Gyurcsány ezért nem vállal túl nagy kockázatot, amikor rendre azt mondja: nem ragaszkodik a vezető poszthoz, szívesen átadja bármikor, csak tessenek szíves lenni előállni kormányképes alternatívával. Az ugyanis nem valami erős érv, hogy a harmadik utas nyugati szociáldemokraták sorra megbuknak, hiszen a nem harmadik utasok is ugyanígy járnak. A szociáldemokraták kétféle okból szokták elveszteni a hatalmat: ha tradicionális baloldali politikát folytatnak, elutasítják a jóléti rendszerek reformját, és így nem biztosítják a gazdaság versenyképességét, illetve ha olyan reformokba kezdenek, amelyek közvetlenül biztosan konfliktusokat okoznak szerves társadalmi bázisuk körében. Az első variációt az első Gyurcsány-kormány túlélte - súlyos árat kell fizetni érte. Ha a szocialisták a baloldali identitás jegyében ahhoz térnek viszsza, akkor a lelki békéjüket megmenthetik, a kormányzás esélyét azonban biztosan elveszítik.
A vitában a radikális baloldalról elhangzó kritikának volt egy nagyon is megfontolandó szempontja. Nevezetesen arra mutattak rá, hogy mennyire problematikus kísérlet a párteliten belülről rendszerkritikus-rendszerellenes baloldali attitűddel alakítani a kormányzó párt identitását. Erről a legkeményebb véleményt Kiss Viktor fogalmazta meg, aki szerint „Gyurcsány, Kóka és Orbán egyaránt alapvetően zsákutcásan gondolkodik", ezért ő kizárólag egy új baloldal zászlóbontásában lát esélyt.33 Tamás Gáspár Miklós pedig arra inti Szili Katalint, hogy a radikális rendszerkritika húrjait az establishment csúcspozíciójából óvatosabban illene pengetni, ezért „nem pártok fölötti szózatokat kell zengenie... hanem pártot kellene szerveznie".34
A nehéz helyzetekben rendre felszínre törő koncepcionális viták ellenére kevéssé valószínű, bár nem kizárható az MSZP szétszakadása. Valószínűbb, hogy a sokszínűség értékének elismerése alapján továbbra is egymás mellett élnek majd a nehezen összeegyeztethető nézetek képviselői, prolongálva az identitásproblémákat.
1 Lásd erről korábbi tanulmányomat: A belső koalíció: Irányzatok, érdekek, politikai tagoltság az MSZP-ben. Mozgó Világ, 2000/11. 11-30. o.
2 A Harmadik Hullám hitvallása: http://www.hev.
hu/?katid=5&id=29
3 Az ÉFP állásfoglalásai elérhetők: www.efp.hu
4 A platform értéknyilatkozata: http://www.mszp.
hu/download/progressziv/mptp_erteknyilatkozat.pdf
5 Vezetője, dr. Fekete Roland személyes közlése szerint fontos céljuk, hogy az MSZP viselje szívén a társadalom perifériájára szorult, főleg vidéki emberek ügyét, valamint számukra is érthetően kommunikálja politikáját.
6 Hajdú János: Pártutasításra kuss? Népszava, 2007. április 3.
7 Átfogó megfogalmazása: Gyurcsány Ferenc: Útközben. Budapest, 2005, Napvilág, 136. o. Lásd még Gyurcsány Ferenc: Giddens professzor úrnak pedig azt válaszolom... Gyurcsány Ferenccel beszélget Rádai Eszter. Budapest, 2006, Mozgó Világ, 158 o.
8 Legátfogóbban Vitányi Iván: A szociáldemokrácia jövőképe. Budapest, 1997, Napvilág, 144 o.
9 Bővebben erről Ripp Zoltán: Kudarc után, választás előtt az MSZP. Mozgó Világ, 2005/7. 10-11. o.
10 Az MSZP programválságának jeleiről lásd korábbi írásomat: Apokalipszis mostanában: Gondolatok a Magyar Szocialista Válságpártról. Mozgó Világ, 2004/9. 17-19. o.
11 Népszava, 2007. április 30.
12 Szanyi Tibor: „Árukapcsolás", Népszava, 2007. március 20. Lásd még Jánosi Katalin válaszát (Szanyi Tibor árukapcsolása) uo. március 29.
13 A Magyar Szocialista Párt programnyilatkozata. Magyarország politikai évkönyve 1990, Szerk. Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László. Budapest, 1990, Aula-OMIKK, 577. o. A pártalakítás körülményeiről bővebben Ripp Zoltán: A Magyar Szocialista Párt megszületése. Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma. Szerk. Feitl István, Földes György, Hubai László. Budapest, 2004, Napvilág, 30-67. o.
14 Magyarország politikai évkönyve 1991. Szerk. Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László. Budapest, 1991, 765. o.
15 Gyurcsány Ferenc Merjünk baloldaliak lenni! c. írásában is úgy jelenik meg az 1953, 1956, 1968-as dátumokkal jelzett folyamat, mint amely „fél évszázad belső küzdelmeivel demokratizálta és modernizálta a politikáját, önmagát és Magyarországot". Mozgó Világ, 2004/3. 12. o.
16 Részletesebben lásd Ripp Zoltán: Az ötvenhatos hagyományok és a politika. Mozgó Világ, 2003/8. 15-26. o.
17 Gyurcsány: Útközben i. m. 38-41. o.
18 Gyurcsány Ferenc: Szembenézés. Népszabadság, 2007. január 26.
19 www.miniszterelnok.hu/mss/alpha?do=2&pg
=2&st=1&m10_doc=808
20 Az SZDSZ Elvi Nyilatkozata: Magyarország politikai évkönyve 1988. Szerk. Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László. Debrecen, 1988, 757-759. o.
21 A vitában Veres János pénzügyminiszter lépett fel leghatározottabban a rendszerváltás korrekciójára vonatkozó „felszínes megfogalmazásokkal" szemben. Népszava, 2007. április 30.
22 Ezzel kapcsolatos véleményemet, benne Gyurcsány Ferenc publikált álláspontjának kritikájával annak idején kifejtettem A Fidesz után - szabadon c. írásomban: Mozgó Világ, 2003/4. 27-31. o.
23 Tézisek a nemzetről. Két Hét Politika, 1993/3-4.
24 Magyarország mindannyiunké! Az esélyegyenlőség programja. Budapest, MSZP, 2000. november.
25 Az Új Magyar Szociáldemokrácia. Kongresszusi vitairat. Budapest, MSZP, 2004.
26 Ripp Zoltán: Szociáldemokrácia a rendszerváltás után. Mozgó Világ, 2003/4. 46-56. o., ill. Gyurcsány: Útközben i. m. 278-292. o.
27 Részletesebben lásd a Kudarc után... c. írásomban, i. m. 12-14. o.
28 Szociáldemokrata Charta. Elemzés és javaslatok a Magyar Szocialista Párt megújulásáért. Összeállította Vitányi Iván. Budapest, 1998, Szelén Kiadó, 104 o.
29 Magyarul a következő évben jelent meg Anthony Giddens A harmadik út c. könyve (Budapest, 1999 Agóra Marketing).
30 A Szembenézés sorai ezek, lásd Népszabadság, 2007. január 26.
31 Galló Béla: Marxtól a csutkáig, Népszava, 2007. március 14.
32 Lényegében erre mutat rá az új korszak követelményeit és a reformok elengedhetetlenségét hangsúlyozó vitacikkében Marosán György (Baloldalinak lenni - a 21. században, Népszava, 2007. március 21.) és Szabó Zoltán (Baloldaliak vagyunk, uo. 2007. április 2.).
33 Kiss Viktor: Tizenhét szűk esztendő. Népszava, 2007. március 24.
34 Tamás Gáspár Miklós: Szili Katalin és a hazai baloldal sorsa. Népszava, 2007. március 7.
Jegyzetek