←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rolrol Rainer M. János

A muzsikus, a cár és a krónikás

„Hogy valójában mi és hogyan történt, az talán sohasem derül ki, még akkor sem, ha kiadják a pártarchívumok öszszes fontos dokumentumát, mert a lényeg valószínűleg nem az erre vonatkozó - leírt vagy legalább kimondott - indokokban és állításokban rejlik, hanem mindabban, ami kimondatlan maradt. (Olyan ez, mint a zenében a szünetek: nagyon is sokatmondók lehetnek, de üzenetüket megfejteni nem könnyű." A könyv epilógusában (271. o.) szereplő bekezdés Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics életének egy nevezetes, 1960-as epizódjára vonatkozik. A zeneszerző abban az évben lépett be a Szovjetunió Kommunista Pártjába. Szolomon Volkov egész könyve voltaképpen erről szól - rekonstruálni mindazt, ami valójában történt, mégpedig elsősorban a(z akkor) kimondatlanul maradtakra alapozva. A történet - Volkov szerint - a zeneszerző életének és életművének története, de valójában nem a születéstől a halálig (1906-tól 1975-ig), hanem csak szűk két évtizedig tart. A harmincas évek közepétől 1953-ig. A másik főszereplő, Sztalin haláláig.
Kétségtelen, hogy Volkov szövege igen sok mindent elmesél Sosztakovicsról, Sztalinról meg a harmincas évektől az ötvenes évek közepéig tartó időszak szovjet viszonyairól, politikáról, kultúráról, művészetről és művészekről. Ettől azonban a könyv benyomásom szerint még az marad, ami: tudniillik Volkov története. A szerző előszavában röviden utal a főhőse körül kibontakozott polémiára, ám igencsak szűkszavúan. Sosztakovics értői révén (Csuhai István nevét kell itt feltétlenül megemlíteni) azért erről a magyar közönség is értesülhetett.
Szolomon Volkov nem sokkal Sosztakovics halála után az Egyesült Államokba emigrált. 1979-ben itt jelentette meg a művész Testamentum című emlékező-önéletrajzi írását, amelynek alapját Volkov szerint kettejük beszélgetései képezték. Ezekről Volkov feljegyzéseket készített, amelyeket állítólag Sosztakovics is jóváhagyott, ahogy azt is, hogy az egész mű halála után Nyugaton megjelenjen. Volkov ily módon a zeneszerző végakaratát hajtotta volna végre. Aminek hivatása a valódi Sosztakovics felmutatása, aki nem (valójában nem) a sztalini korszak sokszor támadott, ám ugyanakkor ünnepelt, kitüntetett, foglalkoztatott és rivaldafényben tündöklő emblematikus intellektuelje, hanem folytonos másként gondolkodó, ama sztalini korszak rettenetét nagy zenében megörökítő belső ellenzéki, folytonosan rettegő, ugyanakkor a hatalmat mélyen megvető és gyűlölő zseni. Akinek gondja volt arra is, hogy az ellenkező látszatokat (pénz, hírnév, Sztalin-díjak, luxuslakás, dácsa) cáfolandó saját végső üzenetben mondja el, hogyan is kell dekódolni a zenei életművet.
A Testamentum jókora vihart kavart - amiben a szovjet denunciáló kampány igazán a legkevesebbet számított. A Sosztakovics-revíziónak lelkes hívei lettek Nyugaton, de szinte azon nyomban kiváltotta a kétségeket, s hamarosan tábor - az ellenrevizionistáké - feszült Volkov hívei ellenében. Magát az íródeákot egyenesen hamisítással vádolták, mondván, hogy a szövegek az övéi, Sosztakovics jóváhagyó aláírásai pedig úgy kerültek az egyes fejezetek első lapjaira, hogy oda a ravasz Volkov mindig korábban itt-ott publikált szövegeket illesztett, s azok imprimatúráival manipulált. A „disszidens" Sosztakovics hívei nem haboztak az ellenrevizionistákat a KGB csatlósainak nevezni, azok pedig filológiai dilettantizmussal vádolták azokat, akik hittek Volkovnak. Ennél azonban persze sokkal több is történt - a viták nem minden égtájon érnek véget kölcsönös gyomrozással és anyázással. Valóságos Sosztakovics-reneszánsz bontakozott ki, a kilencvenes években négy új kötet is megjelent róla, nagyjából 3:1 arányban a revizionisták javára. Az előbbi szerzők egyike, Ian MacDonald (1948-2003, Sosztakovics mellett a Beatles zenéjének szakírója is) az edwardsville-i Southern Illinois University honlapján hatalmas szövegtárat állított össze a vitáról, amiből szinte mindent meg lehet tudni (http://www.siue.edu/
~aho/musov/musov.html, ahol persze más zeneszerzőkről és művekről is szó esik, Music under Soviet Rule cím alatt...).
A vita zeneelméleti, műelemzési vonulata nyilván hallatlanul izgalmas. E sorok írója azonban ebben egyáltalán nem kompetens, ahogy a Sosztakovics-vita filológiai eszköztárához sem ért. E bírálat tárgya azonban ennek híján is értelmezhető. Volkov eredetileg 2004-ben megjelent művével a Testamentumot folytatta, csak most már a saját nevében. Szándéka az általa bevezetett Sosztakovics-portré melletti érvek felsorakoztatása volt. Nem az állítólagos önéletrajzot kommentálta - éppen ellenkezőleg, tüntetően tartózkodott annak használatától. Sosztakovics hatalomhoz való viszonyát orosz és szovjet kultúrtörténeti kontextusba helyezte, amihez csak itt-ott, alátámasztásként, jóllehet folyamatosan interpretálta a zeneműveket. Tulajdonképpen az orosz-szovjet megkülönböztetésnek sincs különösebb értelme. Volkov tézise éppenséggel a folytonosság: a művész (a kivételes, megkérdőjelezhetetlen művész) és az uralkodó (a nagy formátumú, nyomasztó zsarnok) különleges viszonyának, szereprendszerének folytonossága. Ahogyan Puskin a jurogyivij, a szent, őrült, igazmondó szerepét játszhatta I. Miklós cárral szemben, ugyanúgy tett, tehetett Sosztakovics Sztalinnal. A példatár irodalmi, a Sosztakovics-paradigmát megvilágító, párhuzamos történetek is az irodalom világából vétetnek: Bulgakové, Paszternaké, Ahmatováé, Zoscsenkóé. És irodalom Volkov esszéjének forrásanyaga is. A bevezetésképp idézett szkepszist következetesen érvényesíti a könyv apparátusa. Volkov hivatkozásai kevés kivétellel utólagosan íródott, jellemzően a kilencvenes években megjelent visszaemlékezések. A sztalini kor intellektuális-hétköznapi életének többnyire évtizedekkel későbbi reflexiói. De ezek is inkább illusztrációk, mert a magyarázat tengelyében a szimfóniák és más grandiózus darabok szerzői programja áll. Ebben pedig Volkov, semmi kétség, az általa autentikusnak tartott sosztakovicsi interpretációt mondja fel.
A krónikás, akárcsak az eszelős szent ember, az orosz irodalom toposza. Bár Volkov szövege ezzel a „szerepmaszkkal" is a Mestert ajándékozza meg, az írás rendkívül erős érzelmi töltetét, lendületét figyelembe véve kevés a kétség: valójában maga Volkov kívánja játszani ezt a szerepet. A cél egyenesen a sztalini Szovjetunió és a szovjet értelmiség nagy, orosz történetének megalkotása. Amelyben a cár ugyanolyan, mint a cárok korában, a jurogyivij ugyanúgy az igazat vágja az uralkodó szemébe, aki pedig, bár hatalmában állna, nem pusztítja el, de kezében tartja. A hatalom félelmetes és gyűlöletes, de az intellektust mágikusan vonzza, foglalkoztatja, egy-egy Sztalinnal folytatott lakonikus telefonbeszélgetés értelmezése életutat kísér végig.
A szovjet történet hagyományos orosz intellektuális klisékben való ábrázolása magyarázatot kínál a történet rejtélyeire. Nem kell mással magyarázni az értelmiség elkötelezettségét a bolsevista projekt iránt - csak az történt, ami a modern Európa iránt kívánkozó orosz értelmiségiekkel történni szokott. A kommunizmus csak formát adott - azt is időlegesen - egy évszázadok óta tartó történetnek.
Volkov Sosztakovics-víziójának bírálói úgy vélik: ez a magyarázat túlságosan egyszerű, amellett nem éppen méltányos azokkal, akik tényleg vállalták a valódi másként gondolkodás kockázatait. Érzi ezt a szerző is, amikor epilógusát rövidre fogva szabályosan mentegeti Sosztakovicsot a Hruscsov- és Brezsnyev-korszakban viselt dolgai miatt. Öregedett, betegeskedett, továbbra is nagy nyomás alatt állt - ezért lépett be a pártba, ezért írt alá nyílt levelet Andrej Szaharov akadémikus ellen. Ez a relativizálás éppen az azonosulás jelenségével nem néz szembe. Azzal, ami a legújabb szovjet- és sztalinizmuskutatások egyik legfontosabb területe és leleménye. Miközben a harmincas éveket a nagy terror - többnyire utólag és Nyugatról konstruált - leírásaiból ismerjük, a mindennapi életet tanulmányozó társadalomtörténészek és történeti antropológusok úgy látták, hogy a terror megannyi jelensége ellenére a sztalini rendszer számottevő legitimitást élvezett. Jochen Hellbeck, a Rutgers University fiatal tanára Revolution on my Mind című, idén megjelent könyvében például ugyancsak a nagy dokumentáció iránti volkovi szkepszis munkál. Ő is a személyeshez próbált visszatalálni, csak éppen az egyidejű személyeshez. Tucatszám elemezte hát mindenféle emberek korabeli naplóit, amelyeket - persze a kétség mindent kikezd mai korunk nézőpontjából - íróik maguknak írtak, de persze abban a tudatban: adódhat, hogy más is elolvassa... És nem az amerikai kutatóra gondoltak. Akárhogy is, Hellbeck nemhogy azonosulást, helyeslést, szimpátiát talált a naplókban, hanem a forradalom programjának személyes megvalósítási stratégiáit, az én forradalmi átépítéséről (peresztrojka) szóló egyszemélyes, folyamatos tervjelentéseit. És félelmetes érzéketlenséget, mert a mindennapi emberek többsége nagyon is tudatában volt az áldozatok nagyságrendjének.
Ahogyan valószínűleg Volkov entellektüeljei is tudatában voltak. Mára akár elhihetjük neki, hogy élete végére Sosztakovics (de lehet, hogy már közben is) úgy látta: a Testamentum programja szerint komponál. Elhihetjük a kései emlékezőknek: tényleg már akkor úgy hallották a motívumokat, ahogy ma leírták. Még az is lehetséges. Az a zene azonban, akkor, Sztalin dicsőségére zengett - ezt meg Sztalin látta helyesen, alighanem.
 
 
 

Szolomon Volkov: Sosztakovics és Sztalin. Fordította Kállai Tibor. Budapest, 2006, Napvilág. 310 oldal, 3700 forint.
© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk