←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Grendel Lajos

Budapest, Budapest, te csodás!

Rosszkedvem naplója, 2006. október
Október eleje, Budapest, vasárnap késő délután. Az idén mintha átcsúszott volna Közép-Európa a mediterrán sávba, a nyárnak nem akar vége lenni. Budapestre délután érkeztem, és ugyanolyan ragyogó napsütés és kellemes meleg fogad, mint két héttel korábban Rómában. Vacsora előtt jó nagy sétát teszek a belvárosban. Szeretem Budapestet, bármennyire szidják is egyes helyiek. Mi mindig mindent szidunk, mi amolyan örökké morgó nemzet vagyunk. Rosszkedvű nemzet, amire persze ezeregy okunk van, mégis néha az az érzésem, hogy az ezeregy okon felül a simfelés itt valamiféle íratlan, kötelező szabály. Először 1963-ban jártam Pesten, tizenöt éves voltam, az Irányi utcában laktunk szüleimmel és öcsémmel, távoli rokonoknál. Apám mindjárt az első reggel elszökött a szállásunkról, hogy megreggelizzen az Astoriában, kiváltva ezzel anyám haragját, mondván, még meg sem melegedtünk Pesten, és ő már szórja a pénzt. Az első reggel én is egyedül merészkedtem le az utcára, és bejártam a közeli környéket. Akkor építették újjá az Erzsébet hidat. Életemben akkor voltam először nagyvárosban (Pozsonyt nem tekintettem annak), s Budapest annyira lenyűgözött architektúrájával, méreteivel, lüktető forgalmával, nyüzsgő járókelőivel, hogy azon nyomban elmúlt a kezdeti szorongásom attól, hogy eltévedhetek. Budapest aznap és a következő napokban annyira elkápráztatott, hogy elhatároztam, ha felnövök, ideköltözöm, ha törik, ha szakad. Ebből ugyan semmi nem lett, mégis valahányszor Pestre jövök, úgy érzem, mintha hazajöttem volna, mintha már régóta itt laknék.
Nem volt ez másképpen most sem. A Vörösmarty tér és a Váci utca sarkán megállít két elegánsan öltözött, csinos fiatal nő. Angolul szólítanak meg, megkínálnám-e őket cigarettával, kérdik, már persze ha egyáltalán dohányzom. Nos, dohányzom. A két hölgy közül csak az egyik dohányzik. A másik megkérdi tőlem, hogy honnan vagyok from. Mondom, én Bratislavából kamingoltam from tú Budapest. Ó, hát az nincs is olyan nagyon messze, mondják elismerően a hölgyek, s magamban én is megdicsérem őket, hogy lám, milyen jól tájékozottak, pedig az Isten tudja, honnan jöttek, az is lehet, hogy portugálok. Így közelednek, évre év, az egymástól távol élő európai népek. Most már rajtam a sor, hogy megkérdezzem, és a hölgyek honnan kamingoltak from. Siófokról kamingoltam, mondja az egyik, a dohányzó, szép, tiszta kontinentális angolsággal. A másiknak sehonnan sem kellett kamingolnia, mert ő áj em from Budapest. Végre kezd fölszállni előttem a köd. Hát ez remek, mondom, akkor beszélhetünk magyarul is. Bizony, bizony, bólogatnak a hölgyek, és elköszönnek. Én még egyszer meg akarok bizonyosodni róla, hogy ez nem a Rákóczi tér, hanem a Vörösmarty tér. Semmi kétség, ez tényleg a Vörösmarty tér.
Kalandjaimnak azonban ezzel még nincs vége. (Budapesti kaland? Körmendi Ferenc?) A Váci utca külső felében járok, úgy a közepe táján. Három-négy méterre tőlem magányos fiatal hölgy ácsorog az utca közepén. Aztán már nem ácsorog, mert elindult felém. Jön kikerülhetetlenül, mint a konvergenciaprogram. Elismerem, frappánsabb hasonlatot is használhatnék, de hát nekem ott, akkor, éppen ez jutott az eszembe. Ez a hölgy nem vesződik az angollal, és cigarettát sem kér. A magyarral sem vesződik. Egyszerre kérdi a világ összes nyelvén: „Sex?" Nem, motyogom, és odébbállok. De még mindig nincs vége. Vagy ötven méterrel tovább újabb konvergenciaprogram közeleg. Őt már szóhoz sem engedem jutni, csak intek a fejemmel, hogy nem. Kikecmeregve a Vámház körútra azon töröm a fejem, mi a nyavalyát esznek rajtam ezek a nők. És akkor most ennek örüljek vagy ne örüljek? Úgy döntök, hogy ha örülök, akkor kedvezőbb színben tűnök fel magam előtt. Lám, mégiscsak szép az élet, még így, arasznyival a hatvanon innen is... Lám, lám... De mielőtt még az örömöm kilombosodna, belém hasít a felismerés villáma. A dolog ugyanis roppant egyszerű. Zakó van rajtam, kopasz vagyok, és öregszem. Aki a Váci utcán közepes árfekvésű zakóban egyedül sétál, azonkívül kopasz és öregszik is, az csakis pénzes, kéjsóvár, nyugati turista lehet. Váci utcán, Váci utcán...
Lassan leszáll az este, még mindig kellemesen meleg van, bennem pici rőzsedalok égnek, mert, mint azt Örkény Istvántól is tudjuk, az ember egy kis melegségre vágyik, s azt Budapesten bármikor megkaphatja.
Budapest, Budapest, te csodás...!
Október végén újra Budapesten, a Szépírók Őszi Fesztiválján. Elhatároztam, hogy csak azért sem írok az október 23-i rendzavarásról. A csak azért sem itt most azt jelenti, hogy nagyon is kedvem lenne véleményt mondani róla, mivel láttam. Igaz, csak Pozsonyból, a magyar köztévé élő adásában. De minek, úgyis arról beszél itt mindenki, és még előttünk áll november 4-e. És amúgy sem tudnék újat mondani. Idehaza szlovák barátaim vagy a fejüket csóválják, vagy kajánul vigyorognak. Ezek a magyarok, ezek a magyarok... Nincs ebben semmi rosszindulat, még csak lesajnálás sem. Inkább csodálkozás, hogy ezek a magyarok még a legszebb ünnepüket is el tudják rontani. Mondom, nem a magyarok, hanem csak Timur és csapata. Vagy az Áts Feriék. Vagy mit tudom én! Biztos, hogy nem a Pál utcai fiúk. Ahogy megyek a Károlyi-palota felé, láthatom a csetepaté nyomait az elcsúfított Ferenciek terén.
Budapest, Budapest, te csodás...?
Egyik este megnézem Goda Krisztina filmjét, a Szabadság, szerelem címűt. Nagyjából azt kapom, amire számítottam. Felemelő és sablonos, szívfacsaró és hatásvadász, de valahol az elviselhetőn, az ízlésesen belül még. Talán annak köszönhetően, hogy a filmben vannak hiteles, pátosz nélkül is megindító jelenetek. És Haumann Péternek is köszönhetően: nagy alakítás kis szerepben. Egyszer személyesen is találkoztam vele Kassán, még az átkosban. Kisebb társaságban mulattuk át az éjszakát a szálloda bárjában. Azon az éjszakán történetesen Vasil Bilak elvtárs is ebben a szállodában szunyált. Hajnal felé a kiváló színművésznek az a gondolata támadt, hogy látogassuk meg Bilak elvtársat. Hajnaltájban az ilyen ötlet már nem is tűnik olyan nagyon hajmeresztőnek. Azt talán mondanom sem kell, hogy még a folyosóra sem engedtek be minket.
Van, akit idegesít, hogy mostanában még a vízcsapból is ötvenhat folyik. Engem nem zavar. Az sem zavar, hogy ötvenhat mindenki számára valami mást jelent, mert ez így normális, ez a világ legtermészetesebb dolga. Nincs egy igazság, csak több igazság van, s a más igazság még nem okvetlenül hazugság. Személyes igazságok vannak. Az én forradalmam - hirdeti címével Gömöri György új könyve, amelynek egy példányát a szerző nyomja a kezembe a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Otthon el is olvasom mindjárt egy lélegzetre. A könyv első írása, A forradalom sodrában a legszebb, legplasztikusabb, legátélhetőbb beszámoló annak a két hétnek az eseményeiről, amit valaha is olvastam. Az olvasó szinte testileg is jelen van az akkori Budapesten, eltelve az akkori fiatalok reményeivel és illúzióival. Ismerős ez nekem. Tizenkét évvel később én is átéltem valami hasonlót, noha nálunk nem lőttek.
Budapest, (ötvenhatos) Budapest, te csodás!
 
 
 
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk