←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
A szeptember-októberi budapesti gyűlések-tüntetések a jogalkalmazó szervek számára szinte megoldhatatlan feladatot jelentettek. A nehézségek okairól többféle magyarázat született. Az egyik szerint a gyülekezés alkotmányos joga olyan magasan áll az alkotmányos jogok hierarchiájában, hogy szinte lehetetlen a korlátozása más jogok vagy érdekek védelmére hivatkozva. A másik, az előbbivel összefüggő érvelés értelmében a gyülekezési jognak 1989 eleje óta szinte alig módosult törvényi szabályai - részben éppen a rendszerváltásban játszott szerepük miatt is - eleve túlságosan liberálisak voltak, mára indokolt lenne szigorításuk. A következőkben a kétféle érvelés helytállóságát vizsgálom meg.
 
A gyülekezési szabadság
a jogok hierarchiájában
Az állam hatalmát korlátozó jogok között már a 18. században megfogalmazódott a gyülekezési szabadság, vagyis a polgároknak - Habermas kifejezésével az „okoskodó közönségnek" - az a joga, hogy magán- vagy közügyek tárgyalására gyűléseket tarthatnak. A magyar alkotmánybíróság gyakorlata szerint is - melyet annak első elnöke, a mai köztársasági elnök, Sólyom László dolgozott ki -, a gyülekezési jog az úgynevezett kommunikációs jogok közé tartozik, s mint ilyen, kitüntetett szerepet játszik az alkotmányos jogok között. Ez ugyan nem jelent ugyan korlátozhatatlanságot, de azt igen, hogy az alkotmánybírák szerint más jogokkal való kollízió esetén elsőbbséget élvez, „igen kevés joggal szemben kell csak engednie".
Az ismert amerikai jogfilozófus, Ronald Dworkin különbséget tesz erősebb és gyengébb jogok között; az előbbiek érdekében korlátozni lehet az utóbbiakat. Az utóbbiakra példaként - némileg átalakítva Dworkin eredeti példáját - azt a jogot említhetjük, hogy mindenki korlátozás nélkül közlekedhessen az utcákon. Az ilyen jogosultságot Dworkin „gyenge" jognak nevezi, mondván, annak korlátozásmentes érvényesülése nem fontos emberi érdek, így azután azt minden további nélkül korlátozhatja az állam azáltal, hogy bizonyos utcákat elzár a forgalom elől, ha azt gondolja, hogy ez szolgálja a társadalom érdekét. Ezzel szemben a szólásszabadságot olyan erős jognak tekinti, amelynek korlátozásához nem elégséges, hogy a kormányzat szerint egy adott vélemény több kárt okoz, mint hasznot.1 Ugyanakkor az erős jogok is korlátozhatóak. A korlátozások igazolására mind a tudomány, mind a nemzeti és nemzetközi bírósági gyakorlatok különféle teszteket dolgoztak ki. Dworkin például három esetben tartja védhetőnek a korlátozást: az alapjogok konfliktusakor; akkor, ha a korlátozás nem lényeges tartalmukat érinti; illetve a társadalom valódi veszélyeztetése esetén.2
Az egyaránt erős alapjogok összeütközése esetén a jogalkalmazónak döntenie kell, hogy melyik jogot részesítse előnyben. Például az említett véleménynyilvánítás mint alkotmányos jog gyakorlása sértheti mások emberi méltóságát mint úgyszintén alapvető jogot. A legegyszerűbb megoldás az lenne, ha fel lehetne állítani az alapjogok valamilyen hivatalos hierarchiáját, és ezáltal a jogalkalmazó automatikusan mindig a hierarchiában magasabb fokon álló jogra nézve kedvező döntést hozhatna. Csakhogy az alkotmányok nem tartalmaznak ilyen hierarchiát, és a bírói gyakorlatban is ritkán lehet erre utaló megállapításokkal találkozni.
Kivételt képez ez alól a magyar Alkotmánybíróság, amely gyakorlata során két alkotmányos jogot kiemelt a többiek közül, és még a két jog között is hierarchia-viszonyt állított fel. A halálbüntetés alkotmányellenességéről szóló 23/1990. (X. 31.) AB-határozat értelmében:
„Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele. Az emberi élethez és méltósághoz mint abszolút értékhez való jog korlátot jelent az állam büntetőhatalmával szemben."
A közösség elleni izgatás alkotmányosságáról szóló 30/1992. (V. 26.) AB-határozat szerint pedig:
„A véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között, tulajdonképpen »anyajoga« többféle szabadságjognak, az ún. »kommunikációs« alapjogoknak. (...) A szabad véleménynyilvánítás jogának kitüntetett szerepe ugyan nem vezet arra, hogy ez a jog - az élethez, vagy az emberi méltósághoz való joghoz hasonlóan - korlátozhatatlan lenne, de mindenképpen azzal jár, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jognak valójában igen kevés joggal szemben kell csak engednie, azaz a véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni."
Vagyis a magyar alkotmánybírák az élethez és emberi méltósághoz való jogot mint egymással egységet alkotó, abszolút jogokat a hierarchia csúcsára helyezték, közvetlenül ezek alá rangsorolták a véleményszabadságot, mint „anyajogot", és ezáltal minden más alkotmányos jogot e kiemelt jogok alatt helyeztettek el.3
Az idézett 1992-es döntésében az Alkotmánybíróság arról is állást foglalt, hogy a kitüntetett véleményszabadságot korlátozó törvények mely esetekben milyen súllyal esnek latba:
„A vélemény szabadságával szemben mérlegelendő korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, ha közvetlenül másik alanyi alapjog érvényesítésére és védelmére szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely »intézmény« közvetítésével véd, s legkisebb, ha csupán valamely elvont érték önmagában a tárgya (pl. a köznyugalom)."
A testület e mérce alapján nyilvánította a szólásszabadság alkotmányellenes korlátozásának az akkori Büntető törvénykönyv gyalázkodási tényállását, amelynek védett tárgya a köznyugalom volt.
Ugyanakkor látnunk kell, hogy a Sólyom-bíróságnak ezek a preferenciái, melyeket eleve csak az egymással konkuráló jogokat szabályozó normák alkotmányosságának megítélésére dolgozott ki a testület, nem érvényesülnek közvetlenül sem a közigazgatási (például rendőrségi), sem pedig a bírói jogalkalmazásban. A jogalkalmazó szervek ugyanis, mindaddig, amíg egy norma hatályban van, kötelesek azt alkalmazni, és nem tehetik félre a jogok alkotmányos hierarchiájára hivatkozva. A bíró, ha alkotmányos aggályai vannak egy alkalmazandó jogszabályi rendelkezés alkotmányosságát illetően, legfeljebb annyit tehet, hogy - az eljárás felfüggesztése mellett - az Alkotmánybírósághoz fordul, és ha a testület a normát alkotmányellenessé nyilvánítva a normát megsemmisíti azt, a továbbiakban nem alkalmazza.
Vagyis, mint látható, a jogok hierarchiája a gyülekezési jogot alkalmazó rendőrségek és a döntésüket jogorvoslat folytán felülvizsgáló bíróságok jogalkalmazásában közvetlenül nem érvényesül, így az önmagában nem akadálya a más jogok vagy érdekek alapján való korlátozásnak.
 
A gyülekezési törvény:
túl szigorú vagy túl liberális?
Ráadásul a Sólyom-bíróságot követő, Németh János vezette testület, amikor az 55/2001. (XI. 29.) AB-határozatban átfogóan felülvizsgálta a gyülekezési jogról szóló, kétharmados többséggel elfogadott 1989. évi III. törvényt, nem is feltétlenül követte elődjét a gyülekezési szabadság kitüntetett jellegének megítélésében, jóllehet szövegezésében a határozat megerősíti, hogy az Alkotmánybíróság a gyülekezést mint a közösségi véleménynyilvánítás megnyilvánulását a kiemelt alkotmányos védelemben részesülő kommunikációs jogok részét kezeli:
„...a gyülekezési jog - csakúgy, mint a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadsága - szorosan kapcsolódik a véleménynyilvánítás szabadságához (30/1992. (V. 26.) AB-határozat, ABH 1992, 167., 171.). Gyűlések megszervezésének, megtartásának, az azokon való részvételnek a joga nélkül a nézetek, információk megszerzésének és másokkal való megosztásának, a vélemények közösen történő kialakításának a lehetősége ugyanis aligha volna megvalósítható."
Az indítványozók azon az alapon kérték a törvény egésze, illetve egyes rendelkezései alkotmányellenességének, továbbá nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítását, hogy a törvényt nem igazították hozzá az annak elfogadása után bekövetkezett alkotmánymódosításhoz, így az az új alkotmányszöveg tükrében túlságosan korlátozó tartalmú. Az Alkotmánybíróság többségi döntéssel - négy különvélemény mellett - minden indítványt elutasított.
A törvény teljes egészében való megsemmisítésére vonatkozó kérést azzal indokolták az indítványozók, hogy az alkotmánynak a törvény elfogadásakor hatályos szövege még tartalmazott egy jogkorlátozó rendelkezést, nevezetesen azt, hogy a békés gyülekezés joga nem sértheti az ország alkotmányos rendjét, ezzel szemben a mai alkotmányszöveg már e jog szabad gyakorlását ismeri el, minden megszorítás nélkül. Az indítványozók másik érve az volt, hogy a törvény olyan korlátozásokat tartalmaz, amelyeket a Polgári és politikai jogok egyezségokmányának 21. cikke nem tesz lehetővé. Ezt az érvelést azzal utasították el az alkotmánybírák, hogy a gyülekezés szabadsága sem az Egyezségokmány, sem más nemzetközi egyezmények, sem pedig az 1989. október 23-án hatályba lépett, ma hatályos alkotmányszöveg értelmében nem korlátozhatatlan alapjog, ha a korlátozás nem az alapjog korlátozhatatlan lényegére vonatkozik, és ha elkerülhetetlen, azaz ha kényszerítő okból kerül rá sor, és ha a korlátozás az elérni kívánt célhoz képest nem aránytalan. Az Alkotmánybíróság azt is megállapította, hogy önmagában az a tény, hogy az alkotmánynak a gyülekezési jogra vonatkozó korábbi rendelkezésének az 1989. októberi módosítását követően a törvény szövegét nem igazították hozzá az alaptörvény megváltozott szövegéhez, nem eredményezi annak alkotmányellenességét.
Az indítványozók az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a jogállamiság részét képező jogbiztonság sérelmét látják abban, hogy a törvény a „békés összejövetel" megfogalmazás alkalmazásával indokolatlanul összevonja a gyülekezés különféle formáit, és ezzel tág lehetőséget ad a hatóságnak, hogy bármely csoportosulást rendezvényként kezeljen, és a törvény hatálya alá rendeljen. A többséghez tartozó alkotmánybírák nem fogadták el ezt az érvelést, ugyanakkor Kukorelli István alkotmánybíró, és a különvéleményéhez ebben a kérdésben csatlakozó további két társa úgy vélte, hogy az „összejövetelek" kifejezés valóban módot ad a hatóságnak arra, hogy a közterületen néhány személy találkozását, közéleti témájú beszélgetését a törvény alapján bejelentési kötelezettség alá eső gyülekezésnek minősítse, és akár fel is oszlassa.
Az indítványozók egy további kifogása értelmében a törvény a rendezvény szervezőinek alanyi körét nemzetközi szerződésekkel ellentétesen szűkíti le a magyar állampolgárságú, illetőleg a Magyarországon tartózkodási vagy letelepedési engedéllyel rendelkező nem magyar állampolgárságú természetes személyekre, vagyis alkotmányellenesen zárja ki mind a belföldi jogi, mind pedig a külföldi természetes és jogi személyeket az alkotmány értelmében mindenkit megillető jog gyakorlásából. A többséghez tartozó alkotmánybírák a jogi személyek jogát a gyülekezési jog egyéni jellegére, a külföldi magánszemélyekét pedig arra hivatkozva utasították el, „hogy a rendezvény szervezője csak a magyarországi viszonyokban járatos, azokban eligazodni képes olyan személy legyen, aki a rendezvény előkészítésével és lebonyolításával kapcsolatban a törvény által a szervező részére biztosított jogoknak, illetőleg a reá rótt kötelezettségeknek - például a kártartozásért fennálló felelősségének - az országban való fizikai jelenléte folytán is eleget tud tenni".
Ezzel szemben Kukorelli István és a hozzá ebben a pontban csatlakozó három másik alkotmánybíró különvéleményében úgy véli, hogy a gyülekezési szabadságot az alkotmány nem sorolja a kizárólag magyar állampolgárokat megillető jogok közé. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az állam akkor korlátozhat alapvető jogot, mint amilyen a gyülekezés szabadsága, például a magyar állampolgárság hiányára tekintettel, ha másik alapvető jog védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. A kisebbséghez tartozók álláspontja szerint a többség indokolása nem elégíti ki az alkotmányos alapjog-korlátozásnak ezeket a követelményeit.
Az indítványozók szerint a törvény indokolatlanul írja elő általánosságban, valamennyi rendezvényre az előzetes bejelentési kötelezettséget, mert a gyülekezési jog gyakorlása igen eltérő formákban, létszámmal, és jellegükben különböző közterületeken valósulhat meg, melyek a közrendre és a közbiztonságra is eltérő mértékben, esetleg egyáltalán nem jelentenek veszélyt. Álláspontjuk szerint ezzel a törvény kizárja a gyülekezési jog gyakorlásának spontán lehetőségét is. Azt is kifogásolták az indítványozók, hogy a törvény különbségtétel nélkül minden rendezvény betiltását lehetővé teszi a közlekedés rendjének aránytalan sérelmére hivatkozva.
Az Alkotmánybíróság többségi indokolása a szabad mozgáshoz való joggal indokolja, hogy a hatóság időben tudomást szerezzen a közterületen tartandó rendezvényekről, és ezzel magyarázza a rendezvény előzetes bejelentése előírásának, valamint a közlekedés rendjének sérelmére hivatkozva történő betiltás alkotmányosságát. Kukorelli alkotmánybíró és három társa szerint viszont a gyülekezési szabadság gyakorlása - egészen szélsőséges eseteket leszámítva - nem áll összeütközésben a mozgásszabadsággal. A különvéleményen lévő négy alkotmánybíró álláspontja értelmében az alkotmányból nem vezethető le, hogy az embereknek alkotmányosan védett joguk volna ahhoz, hogy meghatározott időben és helyen a közterület egy meghatározott részén közlekedjenek. Ellentétben a többségben lévőkkel, a kisebbséghez tartozók úgy vélik, hogy a gyülekezési szabadság általában nem a „járművel vagy anélkül való közlekedés szabadságával" mint alapvető joggal, hanem legfeljebb a közlekedés rendjéhez fűződő közérdekkel áll összefüggésben. A négy alkotmánybíró szerint tarthatatlan következményekkel jár, ha az Alkotmánybíróság a többségi álláspontot követve a „közlekedéshez való jogot" minden konkrét esetben védendő alapvető jognak tekinti, mivel így alapjogsérelmet kell megállapítani az olyan helyzetekben is, amikor nem a gyülekezési szabadság vagy más alapvető jog, hanem egyéb esemény vagy cselekedet korlátozza a közlekedés zavartalanságát (például útfelbontás, egyes tömegközlekedési járatok szüneteltetése stb.).
Az indítványozók szerint alkotmányellenes a törvénynek az a rendelkezése is, amely lehetővé teszi a rendezvény feloszlatását azon az alapon, hogy a rendezők elmulasztották a bejelentést, illetve, hogy a rendezvényt az írásbeli bejelentésbe foglaltakhoz képest eltérő időpontban, helyen, vagy útvonalon tartották meg. Miközben a határozat többségi indokolása szerint ez az indítvány is megalapozatlan, addig a különvéleményt megfogalmazó alkotmánybírák aránytalannak tartják a szervezők „adminisztratív mulasztásának" szankcionálását, mert ezek a cselekedetek nem veszélyeztetik sem a közrendet, sem a közbiztonságot.
Mint látjuk, tehát 2001-ben az Alkotmánybíróság a törvény túlságosan korlátozó jellegét kifogásoló indítványok alapján hozta meg döntését. A gyülekezési szabadság alkotmányos jelentőségét és egyúttal korlátait tartalmazza az alkotmány alapján kétharmados többséggel elfogadott 1989. évi III. törvény a gyülekezési jogról. A szeptember közepe óta a Kossuth téri permanens „forradalmi" tüntetésen kialakult helyzetből sokan - köztük a kormány is - arra következtettek, hogy a törvény túlságosan megengedő, azt szigorítani szükséges. De vajon valóban a törvény hibája-e, hogy a magyar rendőrség képtelen volt megbirkózni azzal a közegészségügyi, köztisztasági problémával, amit a Kossuth téren egy hónapon keresztül állomásozó és ott mindenféle szükségletét is végző tüntetők jelentettek, és komoly nehézségeket okozott számára a félszáz magas rangú külföldi és magyar állami vezető részvételével rendezendő október 23-i nemzeti ünnep lebonyolítása ugyanott és a város más részein.
Nézzük először a végtelenített tüntetés kérdését. A törvény ugyan valóban nem szól a bejelentett gyűlések lehetséges időtartamáról, de az elmúlt tizenhét évben bejelentők és jogalkalmazók egyaránt a józan ész alapján értelmezték a szabályozást, vagyis úgy, mint ami általában egy gyűlés megtartására, vagyis maximálisan egyetlen napra szól, hiszen éppen ettől ad hoc formája a közösségi kommunikációnak a gyülekezés, szemben egy közterület hosszabb időre való lefoglalására vonatkozó engedélykéréssel, vagy akár a tartósabb célokat szolgáló egyesületalakítással. Ez azt jelenti, hogy a rendőrség a Kossuth tériek több hétre szóló bejelentésének tudomásulvételekor hivatkozhatott volna a törvénynek legalább két szabályára. Az egyik az az általános korlát, miszerint a gyülekezési jog gyakorlása nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével. Vajon a több hetes happening és annak következményei (bűz, szemét, járványveszély, közlekedési nehézségek) nem sértik-e a környék lakóinak és a teret használni kívánó más polgároknak a jogait?
A törvény másik létező, de nem érvényesített korlátja szerint a rendezvény megtartása nem veszélyeztetheti a népképviseleti szervek (ez esetben az Országgyűlés) zavartalan működését. Vajon a bizalmi szavazás időpontjában a téren tartott kormányellenes demonstráció résztvevői nem valósították-e meg ezt a veszélyeztetést? És itt most nem említem azt a számos hatósági előírást - az építmények engedély nélküli felállításától az engedély nélküli árusításig -, amelyeket a tüntetők nem tartottak meg, és amelyeket az illetékes hatóságok szinte egyáltalán nem kértek számon. A rendőrség - nyilván a politikai konfliktusoktól félve - jogilag indokolhatatlan engedékenységében odáig ment, hogy az önkormányzati választás kampánycsendjének időszakában is tolerálta a kulturálissá átlényegült, de a választók befolyásolására nyilvánvalóan alkalmas rendezvényt.
Mint tudjuk, a rendőrség végül is, október 23-án hajnalban a törvénynek azon rendelkezése alapján ürítette ki a teret, amely kötelezővé teszi számára a rendezvény feloszlatását, ha a résztvevők felfegyverkezve jelennek meg. Márpedig a tüntetők akkor már ki tudja, mióta raktározták „az élet kioltására vagy testi sértés okozására alkalmas eszközeiket" sátoraikban. (A törvény szóhasználata újabb bizonyítéka annak, hogy a törvényalkotó egyszeri eseményt kívánt szabályozni.)
Vagyis, a gyülekezési törvény és más jogszabályok mai formájukban is több mint elégséges alapot szolgáltathattak volna e folyamatos tüntetés jogsértő mozzanataival szembeni fellépésre.
Ami pedig az október 23-i délelőtti állami ünnepség kül- és belföldi résztvevőinek megvédését illeti, a gyülekezési törvény erre is kínált legális lehetőséget, hiszen a törvény értelmében a gyülekezési szabadság érvényesülésének helyszíne csak a közterületnek az a része lehet, ami minden korlátozás nélkül igénybe vehető. Márpedig az ugyancsak kétharmados rendőrségi törvény és a Magyarország által is aláírt nemzetközi egyezmény szerint a kül- és belföldi állami vezetők biztonságának megvédése érdekében a rendőrség a közterület egy részét - olyat is, amelyen éppen bejelentett gyűlés folyik - kivonhatja az igénybe vehető területek közül. Megengedem, hogy a rendőrség a köztársasági elnök felszólításának is engedve - politikailag - bölcs döntést hozott, amikor az állami ünnepség miatt nem az egész Kossuth teret akarta elvenni a tüntetőktől, és erre csak azután került sor, hogy a tüntetők megsértették a sátrak átvizsgálására vonatkozó megállapodást. De azért alkotmányjogi értelemben érdemes egy pillanatra elgondolkodni azon, vajon ki vállalta volna a felelősséget azért, ha mégsem sikerül maradéktalanul biztosítani a külföldi állam- és kormányfők biztonságát. Nyilván nem az illetékes minisztert szokatlan módon magához rendelő államfő, aki - miként azt Sólyom László még alkotmánybírósági elnökként 1991-ben, a „médiaháború" során a köztársasági elnök hatáskörének értelmezése kapcsán kifejtette - éppen azért „áll kívül a végrehajtó hatalmon", mert hiányzik „az Országgyűléssel szembeni politikai felelősségvállalása".
Más kérdés, hogy azok a törvényi szabályok - akár a fegyvernek minősülő tárgyak léte, akár a külföldi állami vezetők védelme -, amelyek október 23-án indokolták a tér kiürítését, azóta már aligha indokolják a térnek a tüntetők előli elzárását. Most már vissza lehetne térni a törvény normális alkalmazásához, persze a korábban említett józan észre hivatkozó értelmezéssel nem tudomásul véve több hétre vagy hónapra szóló bejelentéseket. Csak az a kérdés, hogy a jogalkalmazó szervek (a rendőrség és a bíróságok) képesek-e erre a minden jogalkalmazáshoz elengedhetetlen jogértelmezésre. A képesség természetesen nem egyszerűen az elengedhetetlen jogi szaktudást jelenti, hanem azt az állapotot, amelyben a rendőr (persze nem az utcán posztoló egyenruhás, hanem annak hivatali főnökei) politikai befolyástól mentes döntést tud hozni, és azt a bíró ugyancsak minden külső befolyástól és fenyegetéstől mentesen tudja felülbírálni. Elismerem, szeptember közepe óta ez a helyzet nem áll fenn, de ebben maga a rendőrség is ludas, hiszen az elején könnyebb lett volna a határozott fellépés, azóta gyakran a rossz döntések rossz - olykor jogsértő - kompenzációinak vagyunk tanúi. Meglehet, egy a mainál részletesebb törvényi szabályozás - mondjuk, ami kimondja, maximálisan hány napig tarthat egy gyűlés - könnyebbé tenné a jogalkalmazók helyzetét, függetlenül attól, hogy e kétharmados szabályozás elfogadására mennyi esély van. De ennél sokkal fontosabb lenne: a jogalkalmazókat hozzuk olyan helyzetbe, hogy pártatlanul alkalmazni tudják a gyülekezési jogukkal élni kívánók és mindenki más - akinek jogait a gyűlés sértheti - alkotmányos jogait garantáló és védő törvényeket.

Halmai Gábor

Kitüntetett jog - korlátokkal

 
 

1 Vö. Ronald Dworkin: Taking Rights Seriously. Harvard University Press, 1978. 191.
2 Uo. 200.
 
 

3 A jogoknak ezt a hierarchiáját egy tudományos munkában Sólyom László, a testület akkori elnöke megerősítette, mondván, hogy az Alkotmánybíróság felállított egy rangsort az alapvető jogok között, amely alapján a véleménynyilvánítás szabadsága második a sorban az élethez és az emberi méltósághoz való jog mögött. In Sólyom László: Kölcsönhatás az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjoga és a szólásszabadság védelme között Magyarországon. Állam- és Jogtudomány, 1996-1997/3-4.
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk