←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Pataki Ferenc

A politika stílusáról

(Társadalom-lélektani kísérlet)
1
A politikai arénában megemelt tétekért folyó, kiélezett küzdelem zajlik. Az egymásnak feszülő felek érték- és eszmerendszereket, tettre sarkalló diagnózisokat és jövőlátomásokat szegeznek szembe egymással. Vajon nem kicsinyes és nevetséges-e ilyen körülmények között holmi stíluskérdésekkel bíbelődni? A politikai stílus fogalma egyébként is bizonytalan és képlékeny körvonalú, jóllehet olykor felbukkan a politikai közbeszédben; alkalmanként Bibó is él vele. Könnyűszerrel összetéveszthető a politikai marketinggel, holott a politika eladásának, illetve gyakorlati megvalósításának a módja korántsem azonos. A stílus a politika társadalmi láthatóságának bonyolult kérdéseit érinti.
Mégis minden tekintetben leszármaztatott, másodlagos jelenség. Némiképp bizarr hasonlattal élve: mintha a stílus az arénában küzdő gladiátorok mozdulatainak esztétikumával, hajviseletével vagy öltözékük eleganciájával foglalatoskodnék. De hátha ilyesmiken is múlik a nézők rokonszenve! A stílus a politikai áramlatok névjegye; szorosan hozzátartozik tulajdonosához, ahhoz, aki „tipográfiáját" megrendelte. De a stílus álcázhat is.
Az alábbi vizsgálódások közvetlen indítéka egy riadalom s egy felismerés volt. A riadalom annak szólt, hogy egyre gyakrabban támadt bennem az „ezt már láttam" élménye. Ami annak idején, a „fényes szelek" korszakában a cél által szentesített eszköz, „forradalmi fondorlat" volt, újabban nem is rejtett „neobolsevik" manőverként tűnik fel. Íme néhány egykorú példa felettébb illetékes szövegezésében. Rákosi és pártja 1945 őszén látványosan elveszítette a parlamenti választásokat. Válaszként létrehozta a Baloldali Blokkot, s szabadjára engedte a „spontán" népmozgalmakat és népítéleteket, vagyis szembefordította az utcai és a parlamenti politizálást. Márpedig „a meglódult, mozgásba jött tömegindulatoknak az a természete, hogy többséget mutatnak és erőt jelentenek ott is, ahol a nyugvó szám [vagyis a parlamenti választási eredmény - P. F.] többsége nincs mellettük".1 Csak a kunmadarasi és miskolci pogrom után eszméltek rá a tömegakciók kiagyalói, hogy milyen kockázatos útra léptek, amikor szembeállították a „nagyüzemszerű tömegboldogítást" a „teljes emberi felszabadulás" igényével.
Hogy alkalmanként mily meghökkentőek az egybecsendülések, hadd szemléltesse csupán egyetlen új keletű idézet. „A parlamenti ellenzék és az általunk megszervezett népakarat együtt erősebb, mint a parlamenti többség, mert Magyarországon demokrácia van" - mondta Orbán.2 Ezt akár Rákosi is elmondhatta volna 1946-ban. Lám, milyen tanulságos lehet a múlt tapasztalatainak fürkészése, kivált a Bibó kollégium egykori növendékei számára. Egyebek mellett az is, hogy a tömegakciók elindításához s a parlamenti erőviszonyok zárójelbe tételéhez, majd megváltoztatásához („szalámitaktika") alkalmas ürügy kell. Annak idején ez volt a Magyar Közösség „összeesküvése"; ezzel ki lehetett „lőni" Nagy Ferencet, az akkori miniszterelnököt, és a megszálló hadsereg jelenlétében el lehetett kezdeni a hatalom megragadásának procedúráját. Más alkalommal ürügy lehet egy nem túlságosan szerencsés beszéd is.
A két háború között „...a kereszténység és a nemzeti eszme lettek azok a bunkók, melyeknek révén a valósággal való bármiféle szembenézés a legteljesebb politikai és közéleti kiközösítést vonta maga után".3 S bár az új viszonyok között változott a helyzet, „bunkókat" ma is bármikor meg lehet forgatni, főként „a legádázabb nemzeti célszerűség" indulatát. A második köztársaság alapkérdése maradt, hogy a „nemzet ügyét" és a „társadalmi szabadság ügyét" miképpen lehet egybeforrasztani. Mert: „e pillanatban az a helyzet, hogy szerte az országban vannak jó magyarok, akiknek mind zavarosabbá válik a demokráciához való viszonyuk, és jó demokraták, akiket egy nyíltan ki nem mondott, de annál érzékenyebben érezhető vélekedés rossz magyarokként tart számon".4 A mai helyzet abban különbözik a hajdanitól, hogy immáron nyíltan is kimondatik a vélekedésben foglalt ítélet.
Mindennek eredménye volt a nemzeti közösség tragikus meghasonlása és kettészakadása. „...a magyar nemzeti közösségben újból meg újból olyan módon vetődtek fel a döntő, az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehová sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká lett".5
A rendszerváltás a még kialakulatlan tradícióhoz fordult vissza: a születő köztársasági demokrácia hagyományához. De visszahozta a születés kínzó görcseit is: a „láttuk már" élménymintázatát, a társadalmi mentalitás gyökeres megváltoztatásának kényszerét. Bibó a „moralizált demokrácia" eljövetelében reménykedett, amikor „...a jogszabályok betartása, adók befizetése olyan dolgok, melyeket a közösségre való tekintettel, kényszeredettség nélkül, jó lélekkel és meggyőződésből is lehet csinálni".6 Ugyan hol vagyunk még ettől?! Meglehet, azért szokás időnként naivnak és illúziók hívének minősíteni Bibót, mivel reménykedett egy effajta közszellem és közerkölcs lehetőségében. Semmi kétség: ez a reménybeli állapot még ma is sürgető közfeladatként lebeg előttünk.
S éppen ennek belátása vezethet el az imént említett felismeréshez: Bibó új, minden korábbinál tanulságosabb időszerűségének méltánylásához. Találó bonmot-ként gyakorta idézik ismert szavait: azt írják sírkövére, „élt 1945-1948". E kesernyés önméltatásnak azonban mélyebb értelme is van. Bibó egy kelet-európai kisállami nyomorúságból és egy valódi, tömeges demokratikus hagyományokat nélkülöző rendszer romjai alól kilábaló nemzeti társadalomban vizsgálta - éspedig programszerű tudatossággal - a demokrácia születését. S nem is csupán a demokratikus politikai intézményrendszer keserves kialakulását, a hatalmi ágak nehézkes elválasztását, hanem egy „radikálisan demokratikus parlamenti demokrácia" közerkölcsének zaklatott alakulását, a szabadság kis köreinek és mindennapi technikáinak létrejöttét és megszilárdulását. Miközben arra is intette polgártársait: „Ahhoz, hogy igazabb magyarok, nem tartozik hozzá, hogy igazibb magyaroknak is kell lenniök..."7
A demokratikus tapasztalatoknak ez a szerves felhalmozási folyamata tört derékba a diktatórikus hatalmi viszonyok és a külső függési kényszerek kiépültével. Ilyen körülmények között Bibó időszerűtlenné vált; ennek le is vonta személyes következtetéseit. 1956-ban felcsillant a folytathatóság reménye (vagy inkább illúziója), Bibó ezt komolyan is vette, s - mint tudjuk - nagy árat fizetett érte.
A rendszerváltás újólag napirendre tűzte mindazokat a kérdéseket, amelyek egy születőben lévő intézményes társadalmi demokrácia történelmi útját szükségképpen végigkísérik. A politikai elemzők gyakorta idézik Dahrendorf szavait arról, hogy mily jelentősen eltér a politikai rendszer, a gazdaság, illetve a társadalmi mentalitások átalakulásának történelmi idősíkja. A rendszerváltás óta eltelt bő másfél évtized immáron kellő rápillantási távlatot kínál az elemzéshez; a kiélezett válságperiódus pedig egyenesen kötelezővé teszi az öszszegező mérlegelést.
A demokrácia nagy történelmi esélye, hogy szabadon, ideológiai és egyéb béklyók nélkül reflektálhat tulajdon állapotára, aktuális lehetőségeire és alternatíváira. Feltéve persze, hogy a mindenkori pártpolitikai erőviszonyok nem hajlítják szolgálatukba a gondolkodás és a képzelőerő szabad szárnyalását. Nos, ebben az értékvezérelte világos pozicionáltságban és szüntelen közösségi önreflexióban rejlik Bibó elemzéseinek titka és új időszerűsége.
Az 1945 és 1948 közötti, valamint az 1990 utáni korszak, jóllehet súlyos és drámai történelmi cezúra választja el őket, különös megszakított folytonosságot képviselnek. A történelem olykor visszakanyarodik korábbi eseményeihez és kollektív élményeihez, mint a kiegyezéskor 1848-hoz vagy a rendszerváltáskor a második köztársasághoz és 1956-hoz. Ez a visszafordulás nem pusztán historizáló szimbolikus aktus, hanem történelmi tanulási folyamat. Ennek a tétje pedig: vajon tud-e okulni egy társadalom a maga kollektív tapasztalataiból?
Hadd fűzzük hozzá az elmondottakhoz: Bibó új időszerűségét emlegetve mindig szem előtt kell tartanunk, valahányszor az 1945 és 1948 között született írásait olvassuk vagy újraolvassuk, hogy két nagy illúzió és egy aktuális történelmi szituáció határt szabott fejtegetései érvényének. Az illúziók a szovjet politikához fűzött várakozásait és a Kommunista Párt stratégiáját érintették. Joggal írta, hogy rendszerint akkor tévedett nagyot, amikor abból indult ki, hogy az érintettek legsajátabb érdekeiket követve fognak cselekedni. Vagyis a Szovjetunió gyarmatépítés helyett megelégszik a kelet-európai térség „finnesítésével" , a Kommunista Párt pedig berendezkedik egy hosszú távú parlamentáris, a szabadságjogokat garantáló „népi demokratikus" (vagy „új demokratikus") korszakra.
A „határolt forradalom" eszméje, vagyis az antifasiszta koalíció tartós fenntartása és a szélsőjobboldali pártok kirekesztése a háborúban győztes szövetséges hatalmak politikájának logikus következménye volt, jóllehet a demokratikus elveket némiképp korlátozta. Bibó elemzései során azonban rendszerint eltekint ezektől a korlátozó tényezőktől, vagy olybá veszi, hogy a számunkra kedvező változatokkal számolhat. Ezért fejtegetései gyakran a maguk „tiszta" alakjában tárgyalják a demokratikus folyamatok kibontakozását és a velük kapcsolatos társadalmi konfliktusokat. Ma nincs jelen a magyar társadalomban az a két nagy veszély és félelem (ti. a proletárdiktatúra és a régi rend restaurálása), amelyből Bibó a „demokrácia válságát" eredeztette. De ma is hiányzik az az erős és a szélsőségektől elhatárolódó demokratikus politikai centrum, amelynek létében Bibó a demokrácia szilárdságának garanciáját látta.
Éppenséggel a politikai stílusban fedezte fel a Kisgazdapárt és a koalíción kívüli jobboldali pártok közötti kötőanyagot. A koalíció egyensúlyáról értekezvén írja: „Összekapcsolja őket a politikai stílusnak, a keresztény nemzeti frazeológiának a közössége is: ezalatt nem keresztény világnézetet és nemzeti érzést értve, hanem... híg frázistömeget..."8 A politikai stílus itt sajátos frazeológiaként jelenik meg („híg frázistömeg"), ámbár ez bizonyosan nem meríti ki a jelenség teljes tartalmát. Ideje hát, hogy alaposabban is szemügyre vegyük, mi fán terem a politikai stílus.
 
2
Ha tömören kívánunk szólni, azt mondhatjuk: a stílus a politika társadalmi láthatóságának eszköztára. Illetve ha pontosabban akarunk szólni: a politika észlelhető megformálásának s ennek révén elfogadtatásának és megvalósításának módja. A stílus szó feltűnően gazdag jelentésárnyalatokban és konnotációkban.
Egyaránt utal hangnemre, beszédmódra, „irály"-ra, de jelenthet modort vagy viselkedésmódot (magatartást), valamint jelleget, szokást és munkamódszert (munkastílust). Ha a politika stílusát említjük, rendszerint metaforikusan beszélünk. Ha nagy írók vagy irodalmi áramlatok stílusairól értekezünk, nem támadnak kételyeink: az „anyag" nyelvi vagy egyéb megformálásának módját értjük rajta; ezzel ütik rá a szerzők a szövegre a maguk bélyegét. Érvényes ez a képzőművészeti vagy zenei stílusokra is.
Kétségtelen, hogy ebben az általános értelemben a politikai mozgalmaknak, pártoknak és politikusoknak van jól megkülönböztethető stílusuk. Amikor a közbeszédben és a politikai diskurzusokban efféle minősítő fogalmak bukkannak fel, mint populista, pragmatikus, szélsőséges, neobolsevik (bár inkább utóbolsevik), kirekesztő, hipokrita, fenyegető, demagóg, intoleráns, konszenzuskereső, hazudozó és megannyi társuk, akkor főképpen nem valamely politikai áramlat tételes-tartalmas eszmekörére, hanem megjelenési módjaira, társadalmi láthatóságának és észlelhetőségének jellemzőire gondolunk. Gyakran emlegetik, hogy „a stílus maga az ember". Ez igaz, de csak részlegesen. Az ember természetesen több és más, mint a stílusa, de az mégiscsak kifejez belőle valami lényegeset: azonosíthatóvá teszi önmagával. A stílus sajátos kódrendszer, amely mindig tartalmas jelentésekre, eszmékre, ideológiákra, értékekre s a belőlük táplálkozó célokra és szándékokra, személyes motívumokra utal. Ez utóbbiak hordozzák a politikum lényegét, olykor azonban a politikai stílus kérdései is előtérbe léphetnek, és önmagukban is fontosakká, jelentéshordozókká válhatnak.
A sztalini korszak és a gorbacsovi peresztrojka, Rákosi és Kádár uralma a lényegét tekintve egyaránt totalitárius diktatúra volt. De hogy ez a „Gulag" vagy a „legvidámabb barakk" képében jelent-e meg, az sem a történelmi megítélés, sem az állampolgár közérzete szempontjából nem volt közömbös. Demokratikus viszonyok között is jelentősen - olykor szembeszökően - különbözhet egy balliberális és egy jobboldali, „keresztény-nemzeti" kormányzat politikai „irálya".
Bizonyos stílusjegyek organikusan hozzátartoznak meghatározott politikai áramlatokhoz. Nehezen képzelhető el, hogy liberális erők a szélsőjobboldal „ádáz nemzeti célszerűségének" leplébe öltözzenek, vagy hogy kereszténydemokraták a gyűlölködő bűnbakképzéssel operáló tábor stíluselemeit vegyék kölcsön. (Ámbár a politikában sok minden megesik!) A politikai stílus magatartáskészlete azonban sok tekintetben hasonlatos valamely ruhakölcsönző kínálatához. Magyarán: a stílus álcázásként is szolgálhat.
Egyes stílusjegyek kölcsönvehetők, új összefüggésbe illeszthetők, és új tartalmak hordozóivá tehetők. Ezért fordulhat elő, hogy a kádári nosztalgiákkal kacérkodó csábítások hol a politikai paletta szélsőbaloldalán, hol meg jobboldalán tűnnek fel. A stíluselemek nincsenek copyrightolva, logikájukat benső összefüggéseik, ezeket pedig a politika tartalmas értékdimenziói szabják meg. Így lesz érthető az is, hogy manapság az MDF miért éppen a politikai stílus tekintetében igyekszik megkülönböztetni magát a Fidesztől. A politika tartalmára nézve ugyanis jóval nagyobb a rokonság, mint a politika stílusában.
A stílusnak kétségtelenül van esztétikai mozzanata is. Ez annál fontosabbá válik, minél inkább telítődik a politika látványelemekkel, hála a képi hírszórás uralkodóvá válásának. A tömegmozgatás esztétikumára és delejes erejére először Hitler eszmélt rá; Speer és Leni Riefenstahl ennek állította szolgálatába tehetségét. A mai tömegrendezvények különös „gesamtkunstwerktet" képviselnek: dekoratív megformálás, zene és mozgás, jelképdúskálás, nyelvi bravúrok fonódnak össze bennük, hogy létrehozzák a kollektív érzelmi ráhangoltság indulati állapotát, amely a tömegszónok legfőbb pszichológiai támasza. Egyebek közt azért is, mert áthághatatlan pszichológiai gátat emel a racionális érvelés előtt.
Ezen a ponton célszerű lesz, ha némileg alaposabban, elemző módon is szemügyre vesszük az eddig tagolatlanul használt politikai stílus fogalmát. Úgy véljük, hogy a politikai stílus négy alapvető és meghatározó összetevőből épül fel:
a) A nyelvi univerzum. Bár a képiség mind nagyobb szerephez jut, a politika meghatározó és univerzális médiuma a nyelv: a valóságelemzés módja, a programdeklaráció, a tömegszónoklat nyelvi világa (vö. Torgyánt és Hornt vagy Antallt), a jelszavak, a diskurzusigény, a vitakultúra, az indulatgerjesztő és a tárgyszerű-elemző okfejtések aránya, a riválisok és ellenfelek minősítése, vagyis mindaz, ami a szónoklatokban, felhívásokban, röpiratokban, cikkekben, tévé- és rádióműsorokban megjelenik.
Nem kell túlságosan nagy stíluselemző fantázia ahhoz, hogy Csurka, Orbán, Gyurcsány, Medgyessy, Torgyán és a mögöttük álló politikai erők jellegzetes stílusjegyeit felismerjük. Alighanem kevesen vétenének, ha a szerző nevétől megfosztott szöveget kellene elhelyezniük a politikusok és a politika palettáján. Kétségtelen: a politikai stílus legfontosabb hordozója és közege a nyelv, pontosabban a nyelvi megformálás és prezentálás. Ezért a stíluselemző is főképpen - bár nem kizárólag - szövegekkel dolgozik.
b) Valamely stílus nyelvi univerzuma leginkább az adott politikát képviselő - a központi és helyi - reprezentatív személyek (politikusok) megnyilvánulásaiban, karakterében, azonosítható indítékaiban és magatartásában (cselekedeteiben) ölt testet. A modern politika - sokkal inkább, mint korábban - perszonifikált, személyhez kötött és személyekben láthatóvá tett mesterség. Ebből ered olthatatlan szomja az új arcok, a népszerű közszereplők, a „fiatal generációk" iránt. A modern politika, felszámolván e hivatás tradicionális-örökletes formáit, súlyosan kiélezte a politikus autoritásának kérdéseit.
Az autoritás alapja ugyan a választási siker, de ez önmagában nem teremt tartós tekintélyt: ehhez személyes többlet is szükségeltetik. Ezt csakis a gyakorlati politika sikere és a személyes tekintély-vonzerő együttesen teremtheti meg. Kedvező esetben így jön létre a közszolgálati tekintély, amely csupán a közösségi megbízatás idejére szól, s utána átlép a magánreputáció világába. A politikus „szolgálati idejének" leteltével visszatér „az eke szarvához", miként a köztársasági Rómában Cincinnatus diktátori időszakának végeztével.
Egészen sajátos probléma a személyek által működtetett és általuk megjelenített demokratikus intézmények autoritásának kérdése. E tekintetben bonyolult - ámbár könnyen belátható - kölcsönhatás érvényesül: ha méltó személy tölti be a köztisztségeket, akkor a közvélemény is hitelesíti autoritásukat, s egyúttal az intézmény tekintélyét is stabilizálja. Ismét csak érdemes az „időszerű" Bibót idézni: „a magyar köztársaság végleg akkor fog megszilárdulni, amikor a nemzetgyűlés, az államfői állás és a kormány saját tekintélye szilárdan kiépül, ami természetesen nem jogszabályokon, hanem a politikai élet belső tisztulásán múlik".9 Nos, ez a „belső tisztulás" még igencsak várat magára!
A megszemélyesítési igény és a tekintélyszomj rendre létrehozza a vezérkultusz táptalaját. A vezér egyszerre látszik megoldani a mozgalom, a párt megszemélyesítésének, karizmatikus tekintélyének és léte folytonosságának dilemmáját. Ámde minden vezérkultusz csapdahelyzetet hoz létre. A vezéri szerep a dolog lényegénél fogva - a közszolgálatot teljesítő politikusétól eltérően - élethossziglani játszma. (Gondoljunk a 20. századi „vezérek" sorsára.) Ezért rendszerint totalitárius rendszerekéhez kapcsolódik; a demokratikus parlamentarizmus viszonyai között rendszeridegen. Mindemellett politikailag kockázatokkal terhes; ha a vezér valami oknál fogva kihull szerepéből, a hívek döbbenettel fogadják. S mivel személye a mozgalmat testesítette meg, távoztába a mozgalom is belerendülhet. Még akkor is, ha demokratikus úton távolítják el.
A modern politika csapatmunka; minél sokszínűbb, egyéniségekben gazdagabb és változatosabb egy politika reprezentatív vezető csoportja, annál árnyaltabb és vonzóbb lehet stílusa. A vezérkultusz és általában az egyetlen személyre való kihegyezettség árnyékba borítja a társakat; így azután előállhat az az állapot, amikor a vezető nem első, hanem az egyetlen az egyenlők között.
c) Politikai szimbolika és historizálás. Számos vizsgálódás igazolja, hogy korunkban újszerű vizuális kultúra van kibontakozóban.10 Elegendő egy pillantást vetni a hazai közéletre: színek (kék, narancssárga, vörös), virágok (tulipán, szegfű), gyümölcsök (narancs) villódznak; ilyen meg olyan lobogók népesítik be a tereket, fura süvegek és öltözékek tűnnek fel; „turulügyek" borzolják a kedélyeket; szavak és kifejezések emblematikus jelleget öltenek; színes vagy színtelen szalagok tábort szerveznek. A politikai viszályok és küzdelmek nem csupán a nyelv és az autoritásképzés világában, valamint a cselekvés síkján zajlanak, hanem egy különös szimbolikus szférában is.
Ennek a szimbolikus világnak két metszete van: egy aktuális és egy historizáló-őskereső; az utóbbi ugyancsak szimbolikus jelentések hordozója. Mindennek egyetlen társadalom-lélektani rendeltetése van: a „mi" és az „ők" megkülönböztetése, s ezáltal a saját tábor mi-tudatának, összeforrottságának erősítése, különb mivoltának fennen hirdetése. Ha az Aranybullára vagy a Szent Korona-tanra, netán a „turáni lélekre" vagy Csaba királyfira hivatkozunk és Árpád-sávos lobogót lengetünk, még ha egyikről sincsenek érdemleges ismereteink, azt hihetjük: mi vagyunk a „valódiak", a „tősgyökeresek", az „igazibb" magyarok, legyen bár szláv, német vagy akármi másfajta nevünk.
Sokszorosan igazolódott, hogy a politikai stílus szimbolikus elemeinek aránytalanul nagy hangsúlya mindig az irracionális-indulati érzelemvilágot mozgósító áramlatok jellemzője volt. A baloldali-liberális erők viszont hajlamosak arra, hogy nagyvonalúan lemondjanak közelebbi és távolabbi történelmi gyökereik felmutatásáról, a nemzeti mozzanat és a „nemzeti sajátosságok" gondos tekintetbe vételéről. Ebben egy fura globalizációs lelkesedés is közrejátszik. Érdekes módon még Bibó is arról ír, hogy a „nemzeti sajátosság" nem lehet cselekvési norma.11 Ha egy nemzet optimálisan megold valamely univerzális társadalmi-emberi problémát (mint a franciák vagy az angolok), akkor ezt a megoldást joggal tekintheti nemzeti sajátosságának. (Persze ne feledjük, hogy Bibó közvetlenül a háború után, a népi-urbánus vita heveny szakaszát követően értekezett a kérdésről.)
d) Programdeklarációk: ígéretek és cselekedetek. A politika végtére is elsősorban cselekvés: ígéret- és programmegvalósítás. A stílus minden eddig említett komponense ennek a szolgálatában áll; ehhez igyekszik tábort toborozni és szavazókat nyerni. Manapság e tekintetben egyetemes zavar uralkodik. A kívánatos társadalmi eszményről szóló „nagy narratívumok", amelyekből szokás szerint levezették a programokat, különböző módon és különböző mértékig elveszítették érvényüket. Ehelyett töredékes értékdeklarációk, olykor erkölcsi princípiumok, máskor választások előtti ígérethalmazok vagy mihamar időszerűtlenné vált pártprogramváltozatok jelennek meg a közélet felszínén.
A kor és a globális helyzet nem kedvez a nagyszabású programalkotó műveleteknek; az „elfogyott jövő" élménye gátolja a valamennyire is megbízható jövővíziók születését. Korunk egyetemes programzavarban szenved; ennek tünetei csapódnak le a hazai közéletben is: a rögtönzés és az aktuális kényszerek által diktált cselekvésben, a voluntarista fantaziálásban, szimbolikus világ élményeiben, a különféle hiedelmekben való elmerülésben. A súlyos politikai megosztottság és polarizáltság szinte lehetetlenné teszi az ország szellemi erőinek koncentrálását az átfogó és részleges (szakpolitikai) programok kidolgozására vagy akár csak a reális alternatívák körvonalazására.
A fiatal magyar demokrácia mindmáig nem alakította ki annak technikáit, hogy a pártokban, részleges mozgalmakban, civil társadalmi alakzatokban megtestesülő „rész" („pars") és részérdek milyen módon volna integrálható közjóvá és közérdekké, ha úgy tetszik, nemzeti érdekké és nemzeti cselekvési programmá. Nem kevesen még a közjó és közérdek fogalmát is vitatják, és holmi „kollektivisztikus" ósdiságnak tekintik. Márpedig mindaddig, amíg ezek a közjógeneráló demokratikus technikák nem alakulnak ki, a közérdek egymással marakodó részérdekek tusájának áldozata marad. A kérdés egy rendkívül fontos vonatkozására már Bibó is felhívta annak idején a figyelmet, amikor ezt írta: „az ellenzék jogainak tisztelete csak ott képzelhető, ahol a kormány és az ellenzék bizonyos alapvető eszményei megegyeznek, s mindegyik biztos benne, hogy ezeket a végső eszményeket a másiknak a kezében sem éri helyrehozhatatlan kár".12 Úgy tűnik fel, hogy manapság éppenséggel abban biztosak a felek, hogy a másik kezében helyrehozhatatlan kár fenyegeti az ország sorsát. Így vagy úgy, minden politikai stílus jellemezhető a bizalomteremtéssel vagy a bizalomrombolás gesztusával. Felettébb kívánatos lenne a magyar társadalom bizalmi tőkéjének gyarapítása! A demokrácia közlégköre a bizalmon nyugszik, a diktatúráé a gyanakváson és a bizalmatlanságon. Ezt a tapasztalatot is őrzi a kollektív emlékezet!
A politikai stílus tisztán formai jellemzőit élesen átmetszik bizonyos - általában dichotóm módon szembeállítható - markáns jellemzők, amelyek a stílus gyakorlati-mindennapi kivitelezésére meghatározó módon ráütik a maguk bélyegét. A legfontosabb effajta fogalompárok az alábbiak: racionális-érvelő-érzelemgerjesztő; tömegorientált-egyéniautonómia-orientált; morálisan érzékeny-morálisan közönyös (eszközcentrikus); szónokias-patetikus-tárgyszerű-dialogikus; múltorientált-jövőorientált; voluntarista-valóságkötött; verbalizáló-cselekvő. Ezek a jelenségek természetesen ritkán tűnnek fel tiszta alakjukban, rendszerint jellemző elegyet, szisztematikus együtt járásokat alkotnak. Segítségükkel tudjuk azonosítani a jól kitapintható honi stílusképleteket.
Kézenfekvő például, hogy a múltorientált szónokiasság, a voluntarizmus és a tömegorientált érzelemgerjesztés gyakran együtt jár, és sajátos mintázatot alkot. Emellett mélységes affinitás fűzi a szimbolizáció meghatározott jelképeihez, a verbális túlfogalmazásokhoz, a pótcselekvésekhez és számos más jól ismert konkrét stílusjegyhez. Az sem követel túlságosan nagy szellemi erőfeszítést, hogy ezeket a tüneteket hozzá tudjuk rendelni meghatározott politikai áramlatokhoz.
A mai magyar közéletben az alábbi többé-kevésbé azonosítható konkrét politikai stílusalakzatok figyelhetők meg: utóbolsevik, populista, pragmatikus, konzervatív-tradicionalista, ideologikus-deklaratív és racionális-tárgyszerű. Félreértés ne essék: bár az említett stílusok és egyes politikai erők között kétségtelenül létezik affinitás, ezek a stílusok nem pártokat, mozgalmakat írnak le, hanem többé vagy kevésbé „közhasználatú" és kielégítően jellemezhető stílusváltozatokat igyekeznek értelmezni. Egy-egy „inget" többen is viselhetnek, de itt és most az „ingekről" és nem viselőikről szól a történet.
 
3
A mai magyar közélet e tekintetben felettébb tarka képet mutat. Különféle eredetű, olykor a történelem homályába vesző vagy éppenséggel nagyon is ismert (vagy ügyesen és fondorlatosan rejtőzködő) stíluselemek szőttese bomlik ki a szemünk előtt. Megleljük itt a „létezett szocializmus" félmúltjának gesztusait, a Kádár-kor sikeres élési és túlélési technikáinak lenyomatait, a hazai szélsőjobboldal szájhagyomány útján terjedő eszmefoszlányait, a bezúdult antiszemita és fasiszta irodalom fertőzetét, az önmaga méltóságára adó hajdani úri középosztály tradícióit, a mai nyugati parlamentáris tömegpolitika s a jobb- és baloldali radikalizmus visszhangjait, a politikacsinálás professzionális technikusainak - olykor kétes - vívmányait és sok egyebet. Ezen a kusza háttéren rajzolódnak ki az említett stílusok.
Mind történeti megfontolások, mind különös lebegő mivolta indokolhatja, hogy az utóbolsevik politikai stílust vegyük alaposabban szemügyre. Ennek ősváltozata jegyében számolták fel a népi demokratikus távlatot, ezzel szembesült Bibó, s ez ütötte rá bélyegét a rendszerváltás előtti bő fél évszázadra. S bár kihullott alóla a rendszer, a stílus elemei önálló életre kelhetnek, s a „nem tudják, de teszik" jegyében ma is felbukkanhatnak. Annál is inkább, mivel maga a bolsevik stílus is gyakorta idegen elemekből építkezett: a jakobinus diktatúra hagyományából, az orosz népbarátok és anarchisták örökségéből, sőt uram bocsá', az „amerikai gyakorlatiasságból", amelyről Sztalin beszélt mindaddig, amíg az „amerikai" szót fel nem cserélte a „bolsevik" formulával, összeházasítván azt az „orosz forradalmi lelkesedéssel". A Sztalin által emlegetett „bolsevik munkastílus" természetesen jóval szűkebb jelenséget takart, mint a bolsevizmus politikai stílusa. Hogy e stílus sajátosságaihoz közelebb férkőzhessünk, legalábbis utalnunk kell a bolsevik politika néhány alapvonására.
Ez a politika három - tulajdonképpen nem is elkendőzött - eszmei pilléren, általános előfeltevésen nyugodott: a politikai hatalom fetisisztikus abszolutizálásán (már-már szakralizálásán), az erőszak (a „forradalmi erőszak") kultuszán, valamint a haszonelvű erkölcsi relativizmuson. Úgy vélekedett, hogy e feltételek kezeskedhetnek az e világi „ígéret földje" eljöveteléért s az azt benépesítő „új ember'' tömeges megszületéséért.
A proletárdiktatúra eszméje ezeket a víziókat foglalta „tudományos" keretbe. A rendszer ebben a tekintetben nem volt szemforgató: nyíltan kinyilvánította és vállalta diktatórikus mivoltát, még ha azt sohasem definiált időtartamú átmeneti állapotnak tekintette; és szemérmesen nem is szeretett róla beszélni. (Ebben a tekintetben igazolta az ismert mondást: aki meglovagolja a tigrist, utóbb már nem tud róla leszállni, mert az felfalja őt. A diktatúra és az erőszak „tigrise" valóban fel is falta a rendszert.)
Ebből az ideologikus gyökérzetből táplálkoztak a bolsevik politikai stílus építőelemei, amelyek - mint már említettük - kiléphetnek eredeti kontextusukból, önálló életre kelhetnek, és merőben másfajta politikai áramlatok eszköztárában is felbukkanhatnak. A legfontosabb változatok az alábbiak: a politikai-hatalmi szféra totalizálása és a hatalomfetisizmus; verbális álvalóság megteremtése; a voluntarizmus; rövid távú taktikai haszonelvűség. Főképpen ezek a stíluselemek kanalizálták és vezették át a politika mindennapi gyakorlatába az említett eszmei előfeltevéseket.
Minden politika végül is a hatalom kérdése körül forog, így vagy úgy annak természetét, birtoklását és gyakorlását érinti. Ezért valamiképpen minden politikai mozgalom, párt hatalomorientált, s ez tökéletesen rendjén is van. Ám ha a hatalom birtoklása minden egyebet maga alá gyűrő, uralkodó megfontolássá válik, önérték és öncél lesz, s fékezhetetlen személyes ambíciók kötődnek hozzá, akkor ez egyaránt forrásává válhat az erőszaknak és a hatalmi-politikai manipulációknak, olykor e kettő különös ötvözetének. A tévészékház ostromát támogathatja az is, aki a résztvevőket „szabadságharcos" méltósággal ékesíti fel, s az is, aki - bár szavakban fenntartásokat hangoztat - közreműködik az ostrom közlégkörének, tömeglélektani hangoltságának megteremtésében.
Még súlyosabb lesz a helyzet akkor, ha a hatalom monopolizálása lesz a cél, miként 1947-48-ban történt. E törekvés biztos ismérve a parlamenti demokrácia intézményeinek és technikáinak módszeres meggyengítése és a látszólagos, manipulált „közvetlen demokrácia" fokozatos kiterjesztése (az utcai politizálás, a tömegnyomás, az indulatgerjesztés, a közgyűlölködés tárgyának felmutatása, a morális gátak és fékek meggyengítése stb.). Ennek egyik eszköze a szükségképpen erőszakon nyugvó forradalmi cselekvés, a „forradalmi romantika" és illuzionizmus felszítása, legyen szó „vörös" vagy „fehér" (netán „nemzetiszínű") forradalmiságról, esetleg 1956 ilyen vagy olyan módon átértelmezett örökségéről.
A fiatal demokráciákban bonyolítja a helyzetet, hogy bár a törvény szabta keretek között minden megengedhető, ezt a „mindent" ma még nem szabályozzák konszenzuális hagyományok, kulturális normák és szokások. A törvény betűje és az egyes viselkedési aktus között túlságosan nagy a távolság, ezt a rést kellene betöltenie a társadalom demokratikus kultúrájának, amelyet oly nyomatékosan szorgalmazott Bibó. Ennek hiányát lépten-nyomon tapasztaljuk: a szólásszabadság értelmezésében (vajon belefoglalható-e a mocskolódás? a közszereplőnek valóban vastagabb legyen a képén a bőr?), a parlamentáris és a parlamenten kívüli eszközök viszonyának értelmezésében, a politikus és a politikai cselekvés erkölcsi megítélhetőségének ügyében és számtalan más kérdésben. A modern „moralizált demokrácia" óhaja pontosan azt jelenti, hogy a társadalom kialakítja a maga íratlan konvenciórendszerét, vagyis a mindennapi élet és érintkezés demokratikus kultúráját és érvényes szabálytudatát, amely tagjait eligazíthatja társadalmi és intézményes viselkedésükben. Az idevágó tapasztalatok felhalmozásának és értelmes szelekciójának folynia kellene „társadalmunk minden négyzetméterén": a helyi közösségekben és önkormányzatokban, közintézményekben és iskolákban, civil társadalmi szerveződésekben és családokban.
Semmi és senki nem kezeskedhet azért, hogy ez a felhalmozás sikerrel fog járni; elegendő okunk van a kételyre. De akkor számolnunk kell azzal, hogy a fiatal magyar demokrácia „angolkóros" marad, és válságról válságra bukdácsol. Meglehet, ez lesz a „nemzeti sajátosságunk": a tartós és elháríthatatlan viszályállapot. Ha a meghatározó politikai erők egymásban nem a „helyrehozhatatlan kár" forrását és okát fogják látni, talán több esély kínálkozik majd a tartós kilábalásra.
A diktatúra korszakának egyik nyomasztó és mindmáig ható következménye az egyébként valóban bizonytalan határú politika szférájának indokolatlan kiterjesztése: egy különös politikai totalizálás vagy pánpolitizálás. Legyen bár szó versről vagy zeneműről, elhibázott mondatról vagy üzemi balesetről, természeti katasztrófáról, építmény helyéről és persze az állampolgár személyéről vagy közéleti megnyilvánulásáról, egyszóval tetszés szerint bármiről, minden politikai jelentést kaphat. Ez a lebegő bizonytalanság, ez a furcsa feltételesség (hogy ti. bármi politikai megítélés tárgya és a vele járó következmények áldozata lehet) a totalitárius rendszerek egyik legfontosabb bizonytalanságkeltő és ezért megfélemlítő tulajdonsága.
Maga a jelenség azért oly hosszú életű, mert szinte minden hatalom fegyvertárában megtalálható; gondoljunk a Horthy-rendszer írópereire. Bármilyen bizarr, Móra Ferenc valamikor a húszas évtized végén vetette papírra az alábbi sorokat, melyeket - mint mondani szokás - akár ha ma írtak volna: „Mondd meg, milyen politikai iránnyal cseresznyézel egy tálból, s akkor megmondják, van-e tehetséged vagy nincs, lehet-e veled egy asztalhoz ülni vagy nem. Van ennél nagyobb baj is. A politikoszféra nemcsak hozzátapad mindenhez, hanem el is torzít mindent. Pipacsot szakítottál a mezőn: az politika. Szegfűben csak a fehéret szereted: az politika. Ha sírsz, ha nevetsz, ha futsz, ha lassan mégy, ha esernyővel jársz, ha esernyő nélkül: az mind politika... Hiába legtisztább a szándékod, hiába nem akartál mást, csak megmutatni, hogy ember vagy és magyar: ha lelked kiteszed, se hiszik el, hogy nem a politikusok politikáját csináltad."13 Akkoriban a konstruktív és a destruktív közötti metszésvonal hasította ketté az értelmiséget.
Ha kedvünk és terünk lenne, most terjedelmes történeti és társadalomlélektani-antropológiai fejtegetésekbe bocsátkozhatnánk e makacsul visszatérő magyar meghasonlás okairól és alakváltozásairól: a kelet-európai kisállami nyomorúságról, a sorsszerű külső kiszolgáltatottságról, a nemzeti sérelmekről, a magyar „kivagyiság" gyökereiről, a kisúri és nagyúri fennhéjázásokról s arról, hogy itt miért a mindenkori betyárnak illett szurkolni a mindenkori zsandárral szemben. Meg azt az emigráns anekdotát is idézhetnénk, amely szerint ahol három magyar megjelenik, pillanatokon belül két viaskodó ellenséges pártra szakadnak.
Honunkban közszokássá vált a képes beszéd, olykor kényszerből, máskor meg rosszul értelmezett hagyományőrzésből. Itt rab nemzet helyett rab gólyáról, magyar elmaradottság helyett magyar ugarról, forradalom helyett vármegyeházára felszállt páváról szóltak a költők. Demokratikus politikusok híján ezért lettek belőlük váteszek. Bizonyos helyzetekben 12 pontokat fogalmaztak, petíciókat írtak, és hol a honfoglalók, hol 1948, hol meg 1956 jelmezeibe öltöztek. Nálunk hagyományok kultiválják a kollektív indulati reakciókat, a „csakazértis" meg a „csakazértsem" gőgjét, az „eb ura fakó" és az „Ugocsa non coronat" mentalitását.
Bizakodjunk benne, hogy előbb-utóbb nagyszabású vizsgálódások születnek majd a magyar politika eme történeti-kulturális metszetéről. Most pusztán annyit szögezzünk le, hogy a politika kontextusképző ereje és utalásgazdagsága szinte korlátlan. Logikailag alig követhető, hiszen sok tekintetben önkényes, hogy a közélet különböző szereplői hol vonják meg a politikum határait. Ez pedig kezére játszik a politikát totalizáló törekvéseknek.
A politika illetéktelen expanziója mindig az egyéni autonómia, a magánlét és a magánszféra korlátozásának eszköze és a valósághoz való visszatérés gátja volt és marad. Minden totalitárius rendszer az egyén tökéletes társadalmi láthatóságára törekszik. Orwell pompásan ráérzett erre: a Nagy Testvér tekintete mindig rajtad függ, nem menekülhetsz előle. Ahol felbukkan a politika, ott mindig illetékessé válik a „hatalom" is. Persze korántsem mindegy, hogy a diktatúrákra jellemző fenyegetés vagy a közvetlen és nyílt erőszak képében, vagy pedig ilyen-olyan nyilvános minősítés alakjában. Minél polarizáltabb a politikai helyzet, annál kiélezettebb a kölcsönös verbális minősítés, beleértve a verbális agressziót is.
Itt olykor különös - kockázat nélküli - nyelvi licitálás is folyik: ki leli meg a legszélsőségesebb, gyűlöletkeltésre legalkalmasabb minősítéseket, megbélyegző formulákat a másikról. Ez azonban nem hasonlatos az elegáns és sportszerű víváshoz; ilyenkor valamelyik fél a kezdeményező, az aktív agresszor, miközben nyíltan nem vállalja ezt a szerepét. Sőt minden módon kendőzni és áthárítani igyekszik azt. Érthető módon ez a kezdeményező szerep általában nem a hatalmat éppen birtokló, hanem az ezt a birtoklást elvitató politikai erőtől indul ki. Világosan nyomon követhető ez az elmúlt négy-öt év hazai belpolitikai életében.14
Az így létrejött helyzet azonban nem partikuláris fenyegetést jelent, hanem a közjó állapotát és kilátásait érinti, ezért - elvben legalábbis - minden állampolgár legszemélyesebb ügye. Akár találós kérdésként is feltehető: vajon ki és mikor írta az alábbiakat? „...már rég nincs magyar glóbus. Csak két félglóbus van, az is háttal egymásnak." (Móra a húszas években.)15 Márpedig háttal egymásnak csakis távolodni lehet. Meglehet, módosítani kell majd az ismert szólást: „két pogány közt egy hazáért" helyett talán ezt mondjuk majd „egy hazában két országért". Hátha ráeszmél a politikai vezető csoport (nem mondanék elitet!), hogy a felelősség nem megosztható és nem áthárítható: közösen viselik, éspedig az egész magyar glóbusért, nem csupán ki-ki a maga feléért.
A totalitárius rendszer a történelmi időre is ki kívánta terjeszteni a politika illetékességét: a múlt és a jövő kultusza egyaránt a politikai manipuláció tárgya lehetett. Erre utalt a szójáték: lehetetlen volt megjósolni az éppen aktuális múltat. (Orwell erre is pompásan ráérzett.) Az „ötéves" és egyéb tervek viszont a jövőt óhajtották birtokba venni. A fiatal demokráciát az a veszély fenyegeti, hogy foglyul ejti a mindenkori jelen, s berekeszti magát a négyéves választási ciklusok szűkös időhatárai közé; rövid távú pragmatikus tüsténkedés lázában ég.
Ebből a szempontból rendkívül tanulságos lehet, ha mérlegeljük, hogy az egyes politikai erők vajon rendelkeznek-e jól átgondolt, hosszú távú „szakpolitikai" programokkal, s ha igen, mifélékkel. Van-e a viszonylag autonóm társadalmi „nagyrendszerek" (gazdaság, oktatásügy, egészségügy, államigazgatás és településfejlesztés, kultúra stb.), illetve az egész társadalomban szétterülő „nemzeti sorskérdések" (demográfiai helyzet, egészségi állapot, közerkölcs, a magyar-magyar kapcsolatok tartós mintázatai, az önpusztító magatartásmódok stb.) fejlődésére, illetve hosszú távlatú kezelésére vonatkozó, kézzelfogható és reális programnak tekinthető elgondolásuk? A válasz kézenfekvő, amiként az is, hogy a fiatal demokrácia a mindenkori jelen, az aktuális szavazatmaximálás és a pillanatnyi pozíciós előnyök kierőszakolásának foglyává válhat. Az eredeti bolsevizmus időkezelése a körvonalazatlan, ködös távlatba veszett, a fiatal demokrácia „időszámítása" pedig könnyen belemerevedhet az „egyik választástól a másikig" logikájába és gyakorlatába.
A mértéktelen túlpolitizáltság demokratikus viszonyok között főképpen azért ártalmas, mivel a dolgokat megfosztja eredeti mivoltuktól és ebbéli tárgyalhatóságuktól; áttolja őket egy merőben más létsíkra, ahol nem maga a dolog, hanem lehetséges politikai kontextusa és értelmezhetősége válik lényegessé: ezt erőszakolják rá a közbeszédre. Ennek pedig igencsak kezére játszik a modern tömegközlés szenzációéhsége, személyre való kihegyezettsége, a negatív hírek preferálása és a jelenségek belső fontossági arányainak tökéletes mellőzése. Az látszik igazán fontosnak, amiről sokat beszélnek.
A megosztottságot egyebek mellett az is fenntartja, hogy a két tábor szubkultúrájában másról beszélnek és mások a fontossági hangsúlyok.
Így áll elő az a különös és sok tekintetben tragikus (bár olykor inkább tragikomikus) helyzet, hogy a szó szoros értelmében bármi a politikai célszerűség szolgálatába szegődtethető: árvíz és váratlanul lezúduló orkán, a politikus lakásmérete és rokonsága, egy elmaradt kézfogás, a kedvenc focicsapat, a sztárolt színész vagy sportoló, valamely műszaki hiba, az iskolai buktatás vagy a cigánygyerekek iskolázása. A politika gyakran úgy jár el mint Naszreddin Hodzsa: hogy eltüntesse néhány megjelölt ház kiszemeltségét, kivétel nélkül minden kapura ráírja a jelet. A politika is mindenre ráütheti a maga jelét, miközben nem is eszmél rá, mifajta politikai tradíciót folytat. A politika illetékességi szférájának korlátozása s vele szemben az egyén autonómiájának, intim világának szüntelen védelmezése és erősítése a demokratikus folyamatok érettségének az egyik legmegbízhatóbb mércéje.
 
4
A politika legfontosabb médiuma a nyelv; legjellemzőbb és legtömegesebb cselekvésmódja pedig a beszéd. Mindenekelőtt azért, mert a politikában a nyelv nem csupán valóságleképező rendeltetést teljesít, hanem valóságteremtő funkcióval is rendelkezik. Nyelvi eszközökkel virtuális valóságot teremthetünk; főképpen erre törekszik az utóbolsevik stílus.
S bár a „két glóbus" létrejöttében történeti hagyományok, érdekviszonyok, értékelkötelezettségek, családi sorsok is perdöntő szerepet játszanak, fenntartásában mellőzhetetlen egy sajátos nyelvi univerzumba való önkéntes bezárkózás. A jelenség módfelett paradox; a totalitárius rendszer kívülről kényszerített az egyénre egy információszűrő gépezetet: cenzúrát, tematikus tabukat, nyelvi sztereotípiákat, szüntelen önkontrollt, viselkedési és szimbólumhasználati sémákat. Most viszont azt láthatjuk, hogy sokan csak meghatározott tévét néznek, csak markánsan jellemezhető sajtót olvasnak, csak szívükhöz közel álló szónokokat hallgatnak, sőt még kedvenc művészeiket és sportolóikat is úgy választják, hogy semminemű kognitív disszonancia ne támadhasson preferenciáik között. Az elvakult egyoldalúság és fanatizmus pszichológiailag mindig megteremti a maga kis „háztáji sztalinizmusát", hiszen önkéntes információs „elvonókúrára" ítéli és szellemi gettóba rekeszti magát. A betegesen túlpolitizált társadalomban egyre több egyén hajlik az önfanatizálásra, ha ezt az árat kell megfizetnie az odatartozás és befogadottság oly fontos szükségletének kielégüléséért.
A bolsevik politikai stílus egyik legnyomasztóbb és alighanem legmaradandóbb (mert nem előzmények nélküli) hagyatéka a nyelvi perverzió, az „újbeszéd" (Orwell) felfedezése. Nyelvi eszközökkel hozzák létre az egyetemes hazugság vagy inkább az egyetemes látszatok világát, amelyben az emberek úgy élnek és úgy beszélnek, mintha valóságos világ polgárai lennének. A szavak elveszítik eredeti jelentésüket, és merőben új értelmezést kapnak; a mondatok csupán gondolat nélküli szóhalmazok; jelentés nélküli neologizmusok tömege szennyezi a nyelvet. 1956-ban a balatonfüredi pedagóguskonferencián jellemezték úgy a korszak pedagógiájának szemléletét, hogy papírtársadalomban papírpedagógusok neveltek papírgyerekeket. A sztalini korszakban nem eleven emberek mozogtak valóságos társadalomban, hanem ideológiai konstrukciók tevékenykedtek egy nyelvileg konstruált valóságban.
E jelenség előállásának voltak mélyebb okai is. A szocialista mozgalom, melynek a bolsevizmus csupán extrém-sajátos oroszországi változata, meghatározott társadalmi eszmény („szocializmus-kommunizmus") megvalósításának ígérete jegyében fogant, vagyis következetesen teleologikus történelemfelfogást képviselt. Az orosz forradalmat követő évek-évtizedek múltával mind erőteljesebb kényszer és csábítás mutatkozott arra, hogy „belelássák" (majd mindinkább belehazudják) a valóságba az eszmény megvalósulni vélt elemeit.
Állandó ideologikus szőrszálhasogatás folyt a „szocializmus alapjai", a „szocializmus" és „fejlett szocializmus", a kommunizmus „alsó" és „felső" foka terminusokkal; sohasem lehetett pontosan tudni, hogy éppen mi vonatkozik érvényesen a valóságra.
A társadalom mindennapi életét átszőtte a feltételesség; vagy benső meggyőződéséből vagy egyszerű túlélési kényszerből mindenki a „mintha" jegyében szervezte a valósághoz fűződő viszonyát. Mintha Sztalin valóban géniusz lenne, mintha valóbban felépült volna a szocializmus, mintha valóban irigyelni lehetne a szovjet útlevél birtokosát, mintha valóságot tükrözne a 95-98 százalékos választási eredmény, mintha valóban önkéntesen sereglenének az emberek a rituális felvonulásokra, „kommunista szombatokra", építőtáborokba... és így tovább.
Ez nem egyszerűen hazugság volt, hanem a valóság célzatos - éspedig kifejezetten politikai indítékú - nyelvi megszerkesztése: egy valóságként működő álvalóság létrehozása és fenntartása, amelyet főképpen az „átmenetiség", az időlegesség és az elővételezett jövő képzete szentesített. (Mutatis mutandis: sok tekintetben hasonló rendeltetést teljesítenek manapság a pártok választási ígéretei, jóllehet kurtább az időtávjuk. De annak vitatása, hogy „jobban" vagy „rosszabbul" élünk, s hogy mekkora az ígéretek valóságértéke, nem nélkülözi a nyelvi konstruálás elemeit, bár természetesen azok nem annyira egyetemesek, mint korábban.)
A tények, a valóság és az értelmezésüket szolgáló nyelvi konstrukciók kettéválása és szüntelen újrateremtése alkotja e politikai stílus lényegét. Elegendő csupán néhány hívószavát felidézni: békeharc, örök és testvéri barátság, nagy példakép, boldog élet, ragyogó jövő, szovjet ember, bölcs vezér, élenjáró tudomány meg minden egyéb... Könnyű lenne ezeket puszta hazugságokként elkönyvelni. Pedig inkább valóságmagyarázó mentális modellek vagy vágyteljesítő gondolati sémák. Alkalmasan jellemzik ugyan a totális rendszereket, de nincsenek hozzájuk kötve, s ezért különféle más politikai mozgalmakhoz is hozzákapcsolódhatnak. Elegendő efféle ismerős magyarázó sémákra utalni, mint a különböző rendű és rangú összeesküvés-elméletek, az antiszemitizmus, a „64 vármegye" vagy a „mindent vissza" vágyteljesítő ábrándja, a „jóléti rendszerváltás" vagy a „roszszabbul élünk" valóságértéke, s mindazok eljárása, akik a szavak valóságteremtő erejében bízva építik fel politikai taktikájukat.
A hazugság a politika és a politikai stílus kényes kérdése; eszközként a taktikai manőverek és manipulációk bevett fogása, a politikai ellenfélre rásütött stigmaként pedig az erkölcsi és politikai diszkvalifikálás megszokott módja. Hiszen hazudni nem szabad, hazudni erkölcsi rossz. Éppenséggel ez utóbbi minőségében tétetett a hazai közélet centrális jelenségévé. A szó - miként általában az elvont minősítő és definiáló fogalmak (mint például a szélsőséges, rasszista, radikális, megalkuvó, nacionalista, baloldali és hasonlók) - rendkívül különnemű jelenségeket von egyetlen fogalmi ernyő alá. Ez elkerülhetetlen „ár" azért, hogy az emberi gondolkodás fogalmi jellegű. De éppenséggel az a fogalmi egyneműsítés, amely a tárgyalás bizonyos általános, inkonkrét szintjén tökéletesen világos és egyértelmű lehet, nyit teret a nyelvi manipuláció számára.
Gondoljunk csak bele, mily sokfajta megnyilvánulásra húzhatjuk rá a „hazugság" minősítést: a tudottan hamis állításra, az elhallgatásra, a szavazatfogó ígérgetésre, a tendenciózus túlhangsúlyozásra (amikor megszorítás helyett „népirtást" vagy „ámokfutást" mondanak), az információhiányból eredő tévedésre, a szónoki túlzásra és egyoldalúságra, a tudatos és eszközi jellegű konstrukciókra (legyen bár szó konstrukciós perekről vagy konstruált „megfigyelésekről", a „népszavazó" önkormányzati választásokról, ok és alap nélkül odaítélt megbélyegzésekről, mint az antiszemita, idegenszívű, vidék- vagy városellenes, korrupt, hataloméhes és társaik). De alkalmazhatjuk egyazon történelmi vagy politikai esemény (mondjuk 1956 és az őszödi beszéd) eltérő megítélése körüli érvelésmódokra, a célzatosan megszűrt közlésekre, a hipokrita sajnálkozás tettetettségére, a túlfokozó és általában megbélyegző nyelvi eszközök szisztematikus alkalmazására. A méltányosság úgy kívánná, hogy valahányszor megnevezhető emberi aktusról beszélünk (s most mindegy, hogy politikusról vagy magánemberről esik szó!), ne elégedjünk meg a fogalmi általánosság révén eszközölt minősítéssel, hanem pontosan nevezzük nevén a gyereket: valójában miről - ha úgy tetszik, a „hazugság" milyen funkcionális változatáról - van szó!
De ne feledjük, hogy a politikai közbeszéd tele van lebegő többértelműségekkel és bizonytalanságokkal - olykor szándékoltakkal, máskor csupán nyelvi ügyetlenségekkel. Ennek következtében ez a nyelvezet gyakran „elmaszatoló": nélkülözi a kellő világosságot, egyértelműséget és konkrétságot. Egyebek közt ezért is lépten-nyomon felidézi a hazugság képzetét. Miután a politika és politikai közbeszéd elkerülhetetlenül telítve van a hazugság" fogalma alá vonható jelenségekkel, gyanítható: valahányszor nagy súllyal és önállóan tematizálódik a hazugság, akkor ennek hátterében másfajta - olykor rejtettebb, máskor nyilvánvalóbb - indítékok húzódnak meg. Ezek egyike kétségtelenül a politikai erők végletes polarizációjában s ennek nyomán a rivális kiiktatási szándékában rejlik. S ha ezt személyes színezetű ellenszenvek és versengési konfliktusok is kísérik (ezekről gyakran nem szokás tudomást venni, átutalván őket a pszichológusok illetékességi körébe), akkor még inkább elkerülhetetlen lesz a kölcsönös stigmatizálási szándék.
Az effajta helyzetekben a küzdő felek ugrásra készen figyelik egymást: vajon hol csaphatnak le, s miképpen emelhetnek számukra hasznos politikai kontextusba bármilyen esetleges tényt vagy történést. Az átlagos állampolgár pedig hajlamos lesz rá, hogy a politikát holmi gladiátorküzdelemnek vagy profi bokszmérkőzésnek tekintse. (Az elüzletiesedett, nagy és fanatizált szurkolótáborokat vonzó tömegsport s az azt kísérő expresszív szubkultúra sok tekintetben a modern politika modelljéül szolgál. S mint láthattuk, a tribünök népe alkalmanként magára ölti a radikális utcai randalírozók mezét, és azok jól begyakorolt jelszavait harsogja.) Mindehhez hozzájárul a politika megjelenítésének képi világa is, amely akaratlanul összemossa a futballhuliganizmus képeit a párizsi tüntetők és autógyújtogatók akcióival. Megfelelő helyzetek hívószavára azután a látott minta szinte automatikusan működésbe lép. Olykor persze a parlamenti ülések is inkább futballmeccsek hangulatát idézik, mintsem hozzáértők okos és szakszerű diskurzusának légkörét.
A hazugságot az őszinteséggel szokás szembeállítani. Az őszinteség azonban - akár az igazmondás, akár az önfeltárulkozás értelmében - ugyancsak bizonytalanságokkal terhelt fogalom a politikában, bármily kívánatos legyen is egyébként az emberi kapcsolatokban. Valahányszor túllépünk az egyszerű tényszerűség (adatszerűség) határain, tüstént kitűnik, hogy tévhiteket, ordas eszméket, ideologikus hiedelmeket és fantaziálásokat is lehet őszintén hinni és képviselni. Az őszinteség önmagában nem kritériuma sem az igazságnak, sem az erkölcsi kiválóságnak; a politikában és a politikai stílusban is csak kontextusában - vagyis másfajta tulajdonságok és vonatkozások összefüggésében - ítélhető meg.
Talán túlságosan is hosszan időztünk az utóbolsevizmus nyelvi univerzumának jellemzésénél, de annak - érthető módon - ez a leginkább szerteágazó vonulata. A voluntarizmus viszont alighanem a koncentrált kifejeződése. Itt ismét csak ügyelnünk kell a pontos fogalmazásra: politikai akarat nélkül nem létezhet politikai cselekvés. A voluntarizmus lényege az akarati tényező hipertrofikus felduzzasztása és legfontosabb történelemalakító tényezővé magasztosítása. Ha úgy tetszik: a történelem „megerőszakolása". A voluntarizmusnak létezik egy irodalmias-romantikus alakja, a történelmi illuzionizmus sajátos változata: „a múltat végképp eltörölni" önáltatása és a „holnapra megforgatjuk az egész világot" vakmerő reménye. De ez a változat is elméleti előfeltevésekből szűrődött le.
A voluntarizmus ugyanis szervesen összekapcsolódik az erő - pontosabban az erőszak - kultuszával, azzal a hiedelemmel, hogy a „forradalmak a történelem lokomotívjai", vagyis az emberi szándék és akarat lényegében véve tetszése szerint felgyorsíthatja és alakíthatja a társadalmi folyamatokat. Eltekinthet az éppen adott kemény tényektől és feltételektől, és úgyszólván fölébük kerekedhet. Amint az ékes szólam mondja: az erőszak a történelem bábája. A sztalini akarat még a természetre is ki akarta terjeszteni a maga hatalmát; „természetátalakító terveket" szőtt, meg kívánta fordítani a folyók irányát, fel szándékozott függeszteni a genetikai törvények érvényét.
Persze a politika bizonyos értelemben az erőviszonyok mérlegelésének és azok alakításának művészete. Demokratikus viszonyok között azonban mindig csakis alkotmányos procedúrákkal (választásokkal, népszavazásokkal, parlamenti aktusokkal) lehet megvonni ezek eredményét. Az utóbolsevik stílus eszköztára azt szolgálja, hogy nyíltan vagy közvetett módon túllépjen az ily módon megszabott határokon, éspedig mindig a meztelen erő felvonultatásával vagy erőszakos nyomással és akciókkal. Ennek szélső változata a legalitást és a legitimitást egyaránt felborító forradalmi cselekvés: a „direkt akció" és annak formái.
Az „erőkultusz" mindig gyanús a politikában; azt sejteti, hogy híveitől nem idegen az erőszak, éspedig sem verbális, sem fizikai alakjában. Aki „nyugodt erőről" beszélt, világosan tudatában volt a jelző (ti. a „nyugodt") fontosságának; az „erő" mindig hord magában némi fenyegető jelentésárnyalatot, a „nyugodt" szónak ezt kellett feloldania. Az erőszakkal való kacérkodásnak sokatmondó tünete egy szélsőjobboldali párt újságának címlapján olvasható zenekar neve: „romantikus erőszak". Végül is igaza van a Fidesz vezetőjének: „A kormányzás az erő tudománya."16 S joggal teszi hozzá azt is: „A megszerzett erőt nem szégyellni, hanem használni kell a törvényesség és a demokrácia keretei között."17 A mondat második fele pontosan jelzi azt a határt, amely a demokratikus hatalomgyakorlást elválasztja a diktatúrától; mindig körültekintően kell fogalmaznunk.
De arra is rá kell eszmélnünk, hogy a nyílt erőszaktól tartózkodó erőfitogtatás, az erőkultusz is a voluntarizmus táptalaja; aki túlságosan beleszeret az erő alkalmazásának önelégült örömébe, aligha tud majd csábításának ellenállni. Ez pedig mindig ösztönzi a türelmetlenséget és a hatalmi arroganciát.
A voluntarizmusnak van egy sajátlagosan pszichológiai mozgatórugója is. Közhely, hogy a társadalmi lét folytonossága diszkontinuusan - vagyis a természet törvényeinek megfelelően - egymást váltó és követő generációk szakadatlan cserélődése révén érvényesül. Érthető hát, hogy minden politikus és minden politikusnemzedék szeretné felgyorsítani a történelem menetét, hogy megpillanthassa törekvései betetőződését, céljai megvalósulását, „műve" sikerét. Lenin azzal biztatta 1920-ban ifjú hallgatóit, hogy bizonyosan meglátják majd a kommunizmust. Utódai is mindegyre határidőket tűztek ki ennek bekövetkeztére meg arra, hogy mikor fogják „utolérni és túlszárnyalni" az amerikaiakat. Hruscsov, mint ismeretes, húsz esztendőt szánt erre. Manapság elmosódottabbak az időtávok, a megvalósítandó eszmények is megfakultak, de a politikus sikerszomja és történelem- (vagyis legalábbis korszak-) alakító ambíciója mit sem változott. Ez az egyéni indíték - éspedig mindig a politikus nagyobb helyzeti energiájával - beleszövődik az események menetébe, s azok kodeterminánsa lesz.
Valójában a volutarizmussal és az időkezeléssel is összefügg az a jelenség, amelyet a rövid távú taktikai hasznosság utilitarisztikus logikájaként említhetünk. Lukács György annak idején hajlamos volt rá, hogy a sztalinizmus lényeges vonását lássa a mindenkori aktuális helyzet taktikai szempontjainak abszolutizálásában, a rövid lejáratú haszonelvűségben és a stratégiai gondolkodás felszámolásában. A politikai ellenlábasokkal és „elhajlókkal" vívott szüntelen csatározások; annak állandó vitatása, vajon ki a „lenini örökség" hithű képviselője; minden egyes taktikai lépés - így a Hitler-paktum - átemelése a korszakos stratégiai vívmányok körébe és szakadatlan „megideologizálása" a sztalini politika állandó jellemzői voltak.
A taktikai kényszerűségek által beszűkített látóhatár elsorvasztja a politikai képzelőerőt - akár az érintettek szándéka ellenére is. Antall József feltehetően azért nevezte „kamikaze kormánynak" a magáét, mert lépten-nyomon tapasztalta, hogy a sürgős, tüstént elvégzendő tennivalók irdatlan halmaza egyszerűen nem ad módot rá, hogy felvessék a fejüket, s a közeli és távoli jövőt fürkésszék.
Az „ősbűnt" azonban a szocialisták követték el, amikor cserbenhagyták Bokrost. S most nem a gazdasági intézkedések részleteiről van szó, hanem azok két alapgondolatáról. Mindenekelőtt arról, hogy olykor népszerűtlen intézkedéseket és azok tartós következményét is vállalni kell a hosszú távú siker érdekében. Továbbá arról, hogy ha a sokakat érintő részváltoztatások nem illeszkednek világosan elmagyarázható, átfogó perspektivikus elgondolásba, könnyen visszájukra fordulhatnak. E visszahőkölésben bűnrészes az akkori ellenzék is, amely rövid lejáratú haszonelvű szempontból - jórészt demagóg eszközökkel - démonizálta a „Bokros-csomagot", és hosszú távon különös politikai „mumussá" tette még a „csomag" szót is, miközben ironikus módon haszonélvezője lett. (Tanulságos példája ez annak, hogy polarizált politikai helyzetben miképpen stigmatizálódnak bizonyos szavak és kifejezések, hogy azután önálló létre támadjanak a politikai közbeszédben - főként a kölcsönös riogatásban, miként ama bizonyos kötél az egyik, illetve a jelképpé emelt gázár a másik táborban.)
Nem is eszmélünk rá, hogy ilyenkor a politikus úgy viselkedik, mint az alkalmatlan szülő: szinte egyetlen nevelési eszköze az ígérgetés. Csak nem azt mondja, hogy ha jó leszel akkor..., hanem azt, hogy ha ránk szavazol, akkor... A politika a modern és posztmodern tömegtársadalmakban sok tekintetben és sokféle módon infantilizálja a polgárokat: nem tudja őket beavatni a mind bonyolultabb globális világ hazai és nemzetközi fejleményeibe, ehelyett megelégszik hívószavakkal és jelszavakkal, egyszerű sémákkal és főképpen képszerűséggel.
Márpedig a képnek nincs fogalmisága, csak az, amit mi - a nézők - vetítünk rá. Ezért lesz egyre könnyebb érzelmek-indulatok, semmint gondolatok révén tájékozódni; akárcsak a kisgyereknek. A gyermeket az azonnali vágyteljesítés ereje mozgatja; kívánságait még nem tudja időben elhalasztani; azt sem érti még, hogy valamiért esetleg meg kell dolgoznia. A gyerek született hedonista, ezért oly bájos és örömöt sugárzó lény. (Meglehet, ezért vált „Pistike" pártjelképpé.) Érdemes eltűnődni azon, hova vezet, ha a politika olyan ágensként jelenik meg a polgárok szemében, mint akitől mindig csak várni lehet és kell; aki ígér és ad, éspedig kézzelfogható materiális javakat. Senki sem értheti félre: ez is a politika dolga. De semmi más? Vajon nem ezen töprengett Kennedy, amikor nevezetes mondatát megfogalmazta: „Ne azt kérdezd, mit ad neked a haza, hanem hogy te mit adsz a hazának." Valószínűleg effajta kérdésekkel kezd elválni az államférfi a politikacsinálótól. Persze a politikus nem „népnevelő", főként nem e szó hajdani rosszízű s a „házi agitációt" idéző értelmében, amire szerencsére ma már egyre kevesebben emlékeznek.
De lehetetlen eltekinteni attól, hogy a politikának és a politikus tevékenységének - egyebek közt stílusának - akár akarja, akár nem, mindig van mintaképző, mentalitást alakító hatása: így vagy úgy befolyásolja társadalma nyelvi és érintkezési kultúráját, általános civilizációs színvonalát és erkölcsi érzékenységét. Ehhez nem kell eltervezett szándékoltság, még csak arculattervezőkre sincs szüksége; a politikus a maga személyiségével hat, egyszerűen azzal, ahogyan él, beszél és cselekszik. Egyebek közt azzal is, ha úgy tudja szolgálni a jelen közvetlen szükségleteit, hogy bennük a belátható jövő igényei és az érvényes normatív értékek is tükröződjenek.
A modern polgári tömegdemokráciákban a politikusok állandó lélektani nyomás alatt élnek; szüntelen sikerkényszer igájában cselekszenek. Ezért állandóan „simogatniuk" és jutalmazniuk kell választóik kiszemelt csoportjait. Különös kölcsönös kiszolgáltatottsági állapot jön így létre politikus és hívei között; ez nem idegen a demokrácia lényegétől.
Viszont táplálhatja a demagógiát és a korábban ecsetelt nyelvi játszmákat. A dolog azon múlik, hogy ennek a kölcsönös függésben lappangó hallgatag alkunak mi a tétje és időtávja, hogyan fonódik össze benne az itt és most élő egyén azonnali személyes érdekeltsége a közjóval.
A politikai stílus eltorzulása mindkét véglet irányában előállhat: mind filiszteri önzéssé ferdült individualizmus, mind pedig az egyéni autonómiát felszámoló ideologikus „közérdek" alakjában. Ne feledjük a 20. század történetének nagy tanulságát: a többé-kevésbé távoli jövőt érintő eszmények (a „nagy elbeszélések") mindig kockázatosak. Szükségképpen magukban rejtik a hit mozzanatát is; ebben az értelemben racionalisztikus-utópisztikus elgondolások. S mivel a hit mindig hajlamos arra, hogy megteremtse az „igazság fanatikusait", könnyen teret engedhet az erőszak vonzásának: mindenáron és minden eszközzel létre kell hozni a messianisztikusan megálmodott valóságot. Ez a logika a kommunista bolsevizmust éppúgy elbűvölte, mint a heveny nacionalista érzületet, a „nagy inkvizítort" vagy napjaink fundamentalista muzulmán mozgalmait.
A fanatizálási kényszer végigkíséri a tudatos politika történetét; a „fanatikus hívő" a politikusok meghatározott kategóriájának - a tömegmanipuláció és az érzelmi politizálás híveinek - vágyálma. Főként azért, mert feláldozza autonómiáját az „ügy" oltárán, s fölöttes énjeként vezérét vagy az eszmét s a mozgalmat működteti. Ezáltal kiszolgáltatottá is válik; a racionális érvek számára hozzáférhetetlen hitvilág sáncait építi fel maga és a világ közé. Így jelenhetnek meg a politikában kvázivallási elemek. Joggal írja Móra Ferenc: „Primitív emberek fanatizmusa mindjárt vallási kérdést csinál a politikából."18
A fanatizmusa révén foglyul ejtett ember játékszerré és eszközzé válhat valamely politikai célszerűség nevében. Tömegmanipulátorok (netán színházi rendezők) űzhetnek vele méltatlan játékokat; az „emberi méltóság forradalma" ilyenkor néma marad.
Végül is csaknem minden kérdés tárgyalása kapcsán az arisztotelészi „mérték" fogalmához jutunk. Ez nem azonos az „ebből is egy kicsit meg abból is egy kicsit" filiszteri logikájával vagy az „arany középút" hétköznapi bölcsességével. Éppenséggel a dolgok és a jelenségek lényegét meghatározó mértékre utal, ez pedig mindig csakis konkrétan állapítható meg. Bizonyos, hogy sem a jelen buzgó sürgése-forgása nem lehet ok a belátható jövő feláldozására, sem pedig egy elvont jövőkultusz oltárán nem lehet kikényszerített aszketizmussal elhamvasztani a jelent. De hogy ezt itt és most miképpen kell csinálni, az már a politikai mesterség technikai mozzanatához és a politikus tehetségének természetrajzához tartozik.
Jegyzetek
1 Bibó István: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1986, Gondolat. 2. köt., 313.
2 Zöldi László: Orbán breviárium. Budapest, 2006, Pallas Könyvek. 77.
3 Bibó: i. m. 176.
4 Uo. 465.
5 Uo. 574.
6 Uo. 178.
7 Uo. 606.
8 Uo. 324.
9 Uo. 458.
10 Nyíri Kristóf: A hagyomány filozófiája. Budapest, 1994, T-Twins; Horányi Özséb: A sokarcú kép. Budapest, 2003, Typotex.
11 Bibó: i. m. 308.
12 Uo. 544.
13 Móra Ferenc: A Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1979, Szépirodalmi. 242.
14 Debreczeni József: Az új miniszterelnök. Budapest, 2006, Osiris.
15 Móra: i. m. 276.
16 Zöldi: i. m. 17.
17 Uo. 40.
18 Móra: i. m. 198.
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk