←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Békés Pál

Csóva és mongúz

Ideje újra végiggondolni, hogy tulajdonképpen mit is vártam az Európai Uniótól, amikor annyi balszerencse s oly sok viszály után több mint két évvel ezelőtt végre beléptünk. Azt semmiképpen, amit annyi hazánkfia, hogy hamarosan úgy élünk majd, mint a Lajtán túliak. Eszembe sem jutott, hogy jön a tejjel-mézzel folyó, meg hogy kolbászból lesz a kerítés, továbbá arannyal kövezve az utca - nem, semmi ilyesmi. Leginkább azt vártam az Európai Uniótól, hogy valamelyest magához idomítja Magyarországot, teret nyer a pontosabban soha meg nem határozott, mégis létező európai gondolkodásmód, és ez valamiképpen zablát vet a zabolátlan ellenségeskedésre, tompítja a vibráló hisztériát, a politikai vetélkedésnek eufemizált nyers gyűlölködést. Azt vártam az Uniótól, hogy lehetetlenné teszi az olyan helyzeteket, mint az idén októberben kialakult folyamatos téboly. Várakozásom szemlátomást megalapozatlan volt.
Nézem a Kossuth téren lengedező Árpád-sávos zászlókat, hallgatom az újnyilas fröcsögést. És érdeklődve figyelem az általában szelíd szavúnak és kulturáltnak tekintett ellenzéki frakcióvezetőt, aki a riporteri kérdésre, hogy szónoklata alatt nem zavarta-e az Árpád-sávos zászlók látványa, ártatlan ámulattal kérdi: miért kellett volna zavarnia? És faarccal ledarálja az erre az esetre előkészített rutinválaszt: ősi királyi lobogó lengedez a Parlament előtt, ami nem tiltott önkényuralmi jelkép - aki a dicső múlt piros-fehér csíkjaiban a nyilasok alapszínét látja, torzan gondolkodik. Feltételezem, ha a szelíd szavú és kulturált frakcióvezető horogkeresztes zászlókat látna a téren, ám a horogkereszt karjai nem az óra járása szerint állnának, mint a náci jelképen, hanem ellenkezőleg, akkor nyomban kész volna a történelmileg és heraldikailag kétségkívül megalapozott válasszal: ősi hindu és buddhista szimbólumot látunk, amely nem tiltott önkényuralmi jelkép, a zászlólengetők nyilván erre tévedt buddhisták, és az a rossz, aki rosszra gondol. Így legitimálja a szelíd szavú és kulturált jobboldal a szélsőjobbot, ha pillanatnyi érdekeinek éppen megfelel, és így válik mindennapossá az, ami tegnap még elképzelhetetlen volt: újra Árpád-sávos zászló leng a Duna-parton, kétségkívül nyilaskereszt nélkül, de hát tudjuk, amit tudunk. Hogy mit tudunk? Természetesen azt, hogy a tüntetők IV. Bélára, Könyves Kálmánra és III. Endrére gondolnak. Mi másra?
Sejtettük, hogy az idei év zavaros lesz. Ami az 50. évforduló ünneplése körüli indulatokat és külső-belső zavart illeti, elszomorító, alkalmanként szánalmas, de semmi esetre sem meglepő. A gyakorta emlegetett „igazi 56" megidézését szinte lehetetlenné teszi, hogy a fél évszázaddal ezelőtti két hét nem volt elegendő arra, hogy megmutatkozzék a történések „igazi" arca. Csak találgathatjuk, hogy merre kanyarodtak volna az események, ha nem érkeznek a szovjet lánctalpasok. Egyesek szerint föltételezhető, hogy a történések éppolyan ellentétekbe torkollottak volna, mint amilyeneket ma látunk. Sőt éppenséggel az az „igazi arc", amit - egy kis spéttel - most vehetünk szemügyre. Mások másként látják. Nézeteik kibékíthetetlenek.
Az biztos, hogy az idő múltával valamennyi nagy történelmi fordulathoz hozzánő az esemény utóélete, mintegy szervesül vele, végső soron elválaszthatatlan tőle.
1848. március 15-e az üstökös magja, de a maga után húzott hosszú csóvában ott hurcolja mindazokat az eseményeket, amelyeket a mitikus dátum generált az elmúlt több mint másfél évszázadban. Ott van benne Babits legendás verse, a Petőfi koszorúi, ott az 1942-es antifasiszta béketüntetés, a Feltámadott a tenger című képtelen filmeposz, a hetvenes évek merev parádéi az abszurd transzparensekkel, „Nekünk nem hősökre van szükségünk, hanem dolgos kezekre!", és ott vannak a csóvában a rendszerváltás nagy demonstrációi meg a taszító füttyöshad, ami az utóbbi években színezi az évfordulót.
1848-at persze helyére tette a történelemtudomány - volt rá ideje. (Másfél száz évbe került, amíg lemosták Görgeyről a Világos után sebtiben rákent rágalmat, hogy áruló.) És helyére került a forradalom a közgondolkodásban is. Mármint az a félmaroknyi séma, amit egy nemzeti tudat befogadni képes. Az 1848-cal kapcsolatos köztudatot nem a mégoly kiváló történészek formálták, hanem elsősorban Jókai Mór. A többség számára 1848 A kőszívű ember fiai. Illetve a belőle készült film. Illetve a 100 híres regényben olvasható összefoglaló. Plusz a Nemzeti dal.
1956-nak nincs Jókaija. Nem valószínű, hogy lesz, és nem biztos, hogy szükséges. További száz év múlva, amikor a túlélők és résztvevők már nem szólhatnak hozzá a kérdéshez, nyilván helyére kerül majd 56 is. És az addigra kellő hosszúságúra növekedett üstököscsóvában ott lesznek majd az idei zavarok, csaták és meghasonlottságok, az egymást opponáló emlékművek és szónoklatok.
És talán ott lesz a csóvában az idei év egy másik figyelemre méltó tanulsága is: Magyarország különös képessége, hogy a vágyott és joggal remélt pozitív fordulatokat és alkalmakat - hiszen az 50. évforduló méltó ünneplése, világeseménnyé formálása ilyen lehetőség - elmulassza, és szánalmas helyi érdekű torzsalkodások előtérbe helyezésével széles fejszecsapásokkal vágja maga alatt a fát. Az önsorsrontás is kíván bizonyos hozzáértést, és úgy látszik, ezen a területen élvonalbeli szakemberekkel rendelkezünk. Ebben persze nem mindenki egyformán ludas, a jobboldal felelőssége nyilvánvaló, de az üstökös csóvájában ez már nem látszik majd.
És elvész majd a távolból kivehetetlen részletek között az is, milyen csavaros módon fonódott össze a fenyegetéssé hízott ünnep a miniszterelnök elleni hajszával, noha a robbanás ürügyéül szolgáló balatonőszödi beszéd, bármiként került is a nyilvánosság elé, hosszabb távon haszonnal járhat. Csak addig kellene túlélni valahogy. Az pedig nem olyan egyszerű.
Mostanában kedvtelve forgatom újra egyik kedvenc szerzőmet, a nálunk ritkán emlegetett James Thurbert, aki egykor a The New Yorker szerkesztőjeként és szatirikus szerzőjeként tett szert óriási népszerűségre, elsősorban Modern tanmeséi miatt. Idemásolom az egyiket saját léha fordításomban, noha föl sem merül bennem, hogy bárki bármit is tanulna belőle:
 
A jámbor mongúz
Egyszer Kobraországban született egy mongúz, aki nem akart harcolni sem a kobrák, sem senki más ellen. Mongúzszájról mongúzszájra járt a hír, hogy van egy mongúz, aki nem akar harcolni a kobrák ellen. Hogy bárki más ellen nem akar harcolni, az a magánügye, csakhogy kobrát ölni vagy kobra által halni egy mongúznak kötelessége.
- Miért? - kérdezte a jámbor mongúz, és körbejárt a hír, hogy a különös, új mongúz nemcsak kobrapárti és mongúzellenes, de intellektuálisan is deviáns: ellene van a monguzizmus ideáljainak és tradícióinak.
- Őrült! - kiáltotta az ifjú mongúz atyja.
- Beteg - mondta az anyja.
- Gyáva! - harsogták a bátyjai.
- Mongoszexuális - susmorogták a nővérei.
Idegeneknek, akikkel soha nem találkozott, most hirtelen eszébe jutott, hogy látták, amint hason csúszott, kobracsuklyát próbált, vagy éppen Mongúzia erőszakos megdöntését tervezgette.
- Igyekszem a józan észre és az intelligenciára hagyatkozni - mondta a különös, új mongúz.
- Az értelem, az árulás és förtelem! - hörögte az egyik szomszédja.
- Az intelligencia nemzetgyalázás! - vicsorogta a másik.
Végül lábra kapott a hír, hogy a mongúz kígyómérget tart a metszőfogában, akár a kobrák. Bíróság elé állították, mancsfeltartással elítélték és száműzték.
Tanulság:
Ellen el nem érte - elűzte hát a népe.
Idegen földben porai. Kár érte. Tora korai.
 
 
 
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk