Kovács Mikó Edina
Csak az este
Az este emléke maradt csupán.
A pillanat, hogy eltűnt a terem;
sután vállamra terített kabátod,
mert hűvösét fújta felénk a tó.
A hajnal emléke maradt csupán.
Ahogy távolodunk a kaputól:
kezünk kötését elharapja majd;
perceket értünk csenő mondatok.
Az emlék reggele maradt csupán.
Megsimogat: pókhálós őszi fény.
Őrzöm napról napra, leporolom
puhán a rárakódott távolságot.
Déjŕ vu
Hegyekre festve, fényfüggöny mögött
állnak: meséből elszórt díszletek.
Könnyű kézzel húzott a nyári alkony
bordó árnyékot, arany íveket.
Úgy megtanultam őket, mint egy verset:
ódon mondóka ringó melegében
értelmetlen, de biztos szavakat.
Amikor valahonnan visszatértem,
csak egy darabkát, csak a hátukat
láttam; s bőrömön át belélegeztem
jól ismert képüket. A kötelék
közöttünk ősi volt, s eltéphetetlen.
Az ablak, itt, előttem, idegen,
akár a hegyoldal a nyári éjben.
Bizarr keretben mégis ők azok;
a régi házak. Hazajöttek értem.