←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Bakos András

Záróra

Most és itt dől el, mi lesz szenteste
az asztalon nálunk. Hangosan kérek,
de csak másodszorra értik meg, mit.
Aztán minden gyorsan intéződik:
Pillanat, mondja valaki a gondola
túloldaláról; reccsen a padló,
lehull és széttörik egy damilról lógó,
híg málnaszörp színű díszgömb.
Semmi baj, mindjárt oké,
mondja az erőlködéstől remegő
hangon, nem is látom. Aztán egyszerre,
alig észrevehetően megindul felém
az egész, kicsi, rejtett kerekein.
 
 

Most jobb

Bámuljuk a kocsmárost, mint régen
James Onedint, a hajótulajdonost,
aki mindig kimondta azt, amire mi
gondoltunk. Mi csak sajnálkoztunk,
de ő fölmászott az elhagyott
gólyatojásokért, keltetőgépet
vett, új fészket csináltatott
betonvasból és fűzfavesszőből.
Ahogy nőttek a kicsik, tavat
is ásott, fogott bele békát,
kishalakat. Egy ideje pedig,
ha elég erős szél támad, fölmegy
velük a gátra, fut előttük,
csapkod a kezével. Néha erre
néz, és akkor látjuk: attól tart,
ezért már tényleg ki fogják
nevetni a vendégei. De ilyesmin
még nem tudott rajtakapni senkit,
akik épp nézik, drukkolnak neki.
És a gólyák is: mindent csinálnak
utána szépen, ahogy eddig.
 
© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk