←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Békés Pál

Az amerikai nagybácsi

A hír megelőzte a jövevényt. Reggel kilenc körül, mire jókora marhabőr kofferjével felkapaszkodott a harmadikra, már mindenki tudta, miről van szó. Kellemetlen, nyújtott hanglejtéssel kérdezősködött, érthetetlen szavakat kevert a beszédébe; végigment a körfolyosón, el a Rétiék muskátlis ablaka, a Bergerék főzelékszagú konyhája előtt, és megállt a harmadik ajtónál.
Kopott öregasszonyok lógtak az első emeleti ablakokban, csöpögő orrú kisfiúk bámészkodtak az udvar közepén álló ecetfa tövéből. A merészebbje a poroló nyaktörő vasára is felkapaszkodott volna, hogy jobban lásson, ha a lompos Schnellné a tarka virágos műselyem pongyolájában, melyet igen mutatósnak hitt, le nem kergeti onnan a kölyköket, mert hogy porolhatnékja támadt éppen. Közben fél szemmel fel-felsandított a magasba.
Odafent, a gangon két férfi állt. Az egyik a nyitott ajtóban térdig érő, durva vászonkötényben, kopaszodó homlokára tolt szarukeretes szemüveggel, bal kezében a kilincs, jobbjában ívelt fejű kalapács - enyhén tátott szája látni engedte hiányos fogazatát, meg azt, hogy néhány apró fekete szög tapad az alsó ajkára. A másik férfi a Murányi utcai ház szűk udvara fölött lebegő folyosó kovácsoltvas korlátjának dőlt, halszálkás zakót viselt - a képtelenül széles válltömés birkózónak vagy erőművésznek mutatta -, fején barna puhakalap, nyakán gyűrött, lila mintás kasmírsál. Hitetlenkedve nézték egymást. Mintha üvegbura borult volna rájuk, olyan csend vette őket körül, holott a földszinten a hajnal óta részeg Ihász, a kölykök zajos örömére, rekedten káromkodva, dühödt rúgással küldte épp az udvar légterébe a girhes, foltos macskát, mely röptében vernyogott, Schnellné pedig a prakkerrel püfölte a rongynak se jó szőnyeget - a két férfi a gangon mindebből nem hallott semmit.
Az öröm robbanását megelőző, hosszúra nyúlt pillanatban ösztönösen felmérték egymást, a változás és a változatlanság jegyeit keresték, az elmúlt évtized nyomait. Karjukat egyszerre tárták ki, megpördültek a hirtelen ölelés lendületétől, most a kalapos került az ajtóba és a kötényes háttal az udvarnak, összekapaszkodva álltak a gangon, a kalapács a küszöbre koppant, és Schnellné prakkere megállt a levegőben. Kicsit odébb tolták egymást, kartávolságnyira, hogy meggyőződjenek róla, igaz-e, hogy ez tényleg az az ember, de egymás vállát nem engedték el, a kötényes kiköpte a nyálas szögeket: - Hát te!? - És megint ölelkezésbe kezdett.
Aztán lehajolt a kalapácsért - nehezen mozgott, az egyik lába nem hajlott -, körülpillantott, mágnespatkót vett elő a széles vászonzsebből, derékból hajolva végighúzta a kövezet fölött, s míg a szétszóródott vasszögek engedelmesen a patkóra tapadtak, a puhakalapost kofferestül betuszkolta a lakásba.
- Na, mit szól? - mondta Schnellné a gyulladt szemű Ihásznak, aki még mindig a macskát káromolta. - Megjött a vörös Sumin amerikás öccse.
- Van neki?
- Nem látta az előbb a gangon?
- Maga szokta beleütni az orrát a más dolgába, én nem - és Ihász bevágta az ajtót.
A szűk konyhában ültek a sparherd mellett. A szobába nem fértek be az ágyaktól - két felnőtt meg a három gyerek az alkóvban -, a konyhába is alig; a sparherd mellett állt a háromlábú szék, mellette a falon ügyesen szerkesztett polcrendszeren a suszterfölszerelés: ár, dikics, bőrvarró tű, talpbőr, szegek, meg ami még kell - valóságos faliműhely, ha már igazi szóba se jöhet.
Diólikőrt ittak, amit Aranka csinált, aki most a Garayn helyettesít egy kofát, mert annak sürgős dolga akadt a csepeli nagybani zöldségpiacon, onnan a dió is, na, isten-isten.
A jövevény a sparherd szélére rakta a puhakalapot, belekóstolt a sűrű, barnás italba, elfintorodott.
- Nem jó?
- De, de. Csak elszoktam - és felhajtotta az egészet. Hirtelen felderült, és nyámmogó kiejtéssel, mintha beszéd közben állandóan rágna valamit, azt kérdezte: - A bagoly? Megvan még?
A másik nevetett.
- Nem is tudom. Lehet.
- Eszembe jutott néha. Meg kéne nézni.
- Jó.
Lassan oldódtak. Testvérek voltak, Vendel és Frigyes, őslakosok ezen a tájon. Itt születtek, néhány háztömbnyire, az Elemér utcában, és már kölyökkorukban végigvándorolták a Csikágót, a Csömöri és Aréna út meg a Rottenbiller és Damjanich utca határolta négyszöget. Hurcolkodtak bérleményből albérletbe, csótány- és poloskaverte lyukakból többé-kevésbé elfogadható lakásokba, ahogyan apjuk keresménye engedte - egyszer, egy feledhetetlen pillanatban olyanba is, ahol a WC nem a folyosó végén volt, hanem odabent, a konyha mellett. Innen, ebből az álomlakból bucskáztak a mélybe, ahonnét már nem volt lejjebb. A piacról kölcsönkért kétkerekű kordén tolták a maradék bútort és az ágyneműt, melyhez anyjuk ragaszkodott a végsőkig, éppolyan szívósan, mint a bolhák az ágyneműhöz, a vidék legveszedelmesebb zugába, a Csömöri úton túli Százház utcába. Aki azt átvészeli, az vasból van, annak többé nem árthat semmi. A Százház utcából akkoriban, a világháború előtt, amelynek nem volt még sorszáma, hajnalonta újságpapírba csomagolt, halott csecsemőket vittek a Fehér Kereszt Kórházba, kettőt tőlük is, az Icát, aki egy hetet élt, és egy másikat, akinek neve sem volt, nem jutott idő megkeresztelni. Azután valahogyan mégis visszakapaszkodtak a Csömöri út túloldalára, a Hernád, az Alpár, a Szinva, a Cserhát utcába, összefolytak a költözések, mintha szünet nélkül cipelték volna a hol szegényes, hol még szegényesebb holmit, és csak azért hajtották volna le a fejüket valami átmeneti szobában, hogy másnap legyen erejük tovább cipekedni. Összegubancolódtak az egyforma függőfolyosók, egyetlen vándorlássá vált a gyerekkor, körbe-körbe valami végtelen gangon, ennyi talpalással akár a tengerig is eljuthattak volna, pedig helyben jártak, ki nem mozdultak a Csikágóból.
 
Apjuk, Jan, a tót kubikos egykor talicskával meg a hozzá való csákánnyal és lapáttal érkezett a Millennium mámorában fürdőző fővárosba a Felvidékről, egy Eperjes melletti faluból. Volt munka bőven, először az Andrássy út palotáinak alapjait ásta, aztán a földalatti vasút alagútját a széles úttest közepén, majd a ragyogó Sugárút végében felállítandó, a magyarság ezer évét hirdető emlékmű földmunkáin dolgozott az akkoriban még hol Stadtwaldchennek, hol Városligetnek nevezett park határán. Végül tartósabb munkát kapott: fölfogadták a Ligettel szemközti Külső-Erzsébetvárosba tervezett új lakónegyed munkálataihoz.
Mérnökök jelölték ki a káposztaföldek és kusza konyhakertek közt a majdani utcák nyomvonalát. A teremtés lázában épült az új negyed, olyan sebesen nőtt ki a földből, hogy messzi kerületekből is a csodájára jártak. Amint a kívülállók számára is derengeni kezdett az egymást derékszögben metsző utcák könnyedén átlátható világa, az ésszerűség és a korszerűség tiszta képlete, a negyed megkapta egyesek szerint gúny-, mások szerint becenevét. Csikágó. Mert a képeslapok Chicagót, a tengerentúli préri-metropolist hirdették a modern városiasság netovábbjának. Csikágó, mert egyedül Chicagóban harapódzik ilyen sebességgel a ráció rácsszerkezete, és zabálja fel a környező üres síkságot. A keresztelő idején a bűnről még szó sem esett. Az új pesti negyed mintha versenyt futott volna az ismeretlen amerikai nagybácsival; két év alatt lett a semmiből.
A Janból időközben Jánossá lett kubikos itt bérelte élete első lakását a tizenkilencedik század utolsó tavaszán egy maga alapozta Elemér utcai házban, közel a Ligethez, melynek sarkán, a Fáskörben ott állt a Városligeti Színkör faépülete. Vasárnaponként híres művészek léptek fel a színpadon, olyanok, akik a messzi Belvárosból rándultak ide, talán nem is a közönség szórakoztatására, hanem a magukéra. A színkör Bécsből érkezett igazgatója csak nemrégiben cserélte a műintézet előadásainak nyelvét németről magyarra - Sumin János szerencséjére, aki magyarul ugyan rosszul beszélt, de németül sehogy. Nyaranta be se kellett menni a színházba, a nyitott ablakokon kihallatszott az énekszó, és a kívül rekedtek joggal reménykedhettek, hogy a népszerű és vajszívű direktor, akit a Fáskör vidékén csak Feld Tata néven emlegettek, s éppúgy törte a magyart, mint a tót kubikos, végül majd ingyen is beengedi a várakozókat. Ha bejutott, Sumin János olvadozva bámulta a fülemülehangú, szépséges Küry Klári művésznőt, és elismerően, sőt irigyen a snájdig Beregi Oszkár művész urat.
Azóta, hogy betolta talicskáját az épülő nagyvárosba, itt, az alighogy elkészült, még csak félig lakott Elemér utcai házban érezte magát először otthon. Csupán egyetlen titokzatos pillanatra. És nem a frissiben bérelt földszinti, udvari zugban, ellenkezőleg. Fent, a magasban.
A ház tetejére fényes bádogrózsákkal díszített, cifra tornyocskát biggyesztett a műépítész. A kubikos éjjelente petróleumlámpa-fényben teregette gatyáit a padláson lévő mosókonyhában - mosodára nem futotta, ám szégyellte, hogy férfi létére maga mos, és a munkát igyekezett suttyomban, sötétben végezni.
Harmadszor vagy negyedszer járt odafönt, amikor surrogást hallott. Kísérteties, borzongató hangot a teliholdas éjszaka csöndjében. A padlás sarkába óvakodott, oda, ahol a kevély tornyocska szúrt az ég felé, hogy alulról, a tetőtér felől leshessen az üres dísz belsejébe. Sápadt halálfej nézett vissza rá, és egy rettentő, óriás szempár. Arca elé kapta a kezét, rémületében ordítva szitkozódott, azután támadó csapkodás, vad, mély karmolás az alkaron, majd távolodó suhogás. Megkönnyebbülten fújtatott a sötétben. Gyöngybagoly. Kerek, fehér tollpárta, nagy, sötét szem, tompa, görbe csőr - majdhogynem orr. Épp, mint odahaza, a beláthatatlan messzeségbe fakult Eperjes melletti falu templomtornyában, ahol gyerekkorában az ott költő baglyot zargatta, és a sekrestyés ordítva leparancsolta a magasból, meg is fenyegette: ha még egyszer meglátja ott, nem jöhet többé ministrálni.
Sumin János fölemelte a petróleumlámpát, megpillantotta a dísztorony belsejébe rakott rendetlen fészket: néhány kusza gally, meg kevéske toll. Most úgy érezte, a gyöngybagoly az egyetlen ismerőse ebben a nagy idegenségben. Még alig született meg a Csikágó, és már itt van, friss beköltöző, akárcsak ő, megpróbál fészket rakni, éppen úgy, mint ő, és egyedül van, mint ő. Talán még a gatyáját is maga mossa. Bölcsnek mondják, hosszú életűnek. Szerencsét hozhat még.
Úgy gondolta, nemcsak ő figyelt fel az éjjeli madárra, hanem az is őreá, az érdeklődés kölcsönös, talán amaz is megsejtette benne a lelki rokont, még ha elsőre megriadtak is mindketten, de mostantól másként lesz, nem veszítik egymást szem elől. Attól kezdve figyelte. Egyszer-egyszer látta, amint puhán siklik az éjszakában a Városliget felé vadászni. Néha meg is látogatta. Ha maradék szalonnabőrre vagy ehetetlen mócsingra akadt, felvitte neki a bádogrózsás toronyba.
Most, hogy nem érezte magát egyedül, könnyebben szokta az Elemér utcát. Idővel szinte megkedvelte. Oda költöztette Hajor Icát is, akit egy kofavonat hozott neki a szomszédos Keleti pályaudvarra, a csarnok hármas vágányra. Először véletlenül találkoztak, másodszor nem. Harmadszorra Sumin János fel akarta vinni a padlásra, hogy megmutassa neki a baglyot, de a lány csapkodva tiltakozott: még hogy padlás!? Még hogy halálmadár!? Így hát inkább a földszinti zugba mentek, ott is maradtak másnapig, és tudták, hogy ez mostantól így lesz.
A kubikos napszám nem volt éppen fényes, de Ica cselédnek szegődött az István út egyik polgári lakásába - a fürdőszoba akkora, mint az ő lakásuk, benne fénylő vörösréz vízmelegítő henger -, és repült az idő, mint az operettdalokban, melyeket vasárnaponként együtt hallgattak a Városligeti Színkörben. Sumin János nagytehetségű ember volt: első hallásra megjegyezte, és hazafelé már fütyülte is az összes dalmű összes dallamát, a trágár kuplékat is mind - ilyenkor Hajor Ica kuncogott, és az idő repült tovább. Az új évszázad két fiút hozott gyors egymásutánban, alig egy év különbséggel, Vendelt és Frigyest.
Hajor Ica a két gyerek mellett nem cselédkedhetett, közben megritkultak a kubikosmunkák, elapadt a városban az építkezési láz. Akkor ütött be a nyomor, és kezdődött a vándorlás utcáról utcára, gangról gangra.
Egyszer, később, amikor a fiúk már a Hernád utcai elemibe jártak, egy vasárnap az anyjuk sóvárogva fordult az apjukhoz: nem voltak a Színkörben évek óta már, elmehetnének újra. Így együtt. Hogy a család. Ám ekkoriban éppen kéthavi bérrel tartoztak, a színház meg - Feld Tata ide vagy oda - nincs ingyen, és Sumin János kínlódva szégyenkezett. Aztán földerült, és azt mondta, mutat ő olyat a két kölyöknek, amit rajtuk kívül nem láthat senki. Egy titkot. Hívta a feleségét is, de az nem jött, színházat akart, vagy semmit. Így hát elvitte a fiait bagolynézőbe.
Álltak az Elemér utcai padláson Suminék: János, Vendel, Frigyes, kerek fejű, szeplős vörösszőkék mind a hárman, és bámulták a fehér arcú, sötét pillantású madarat; időtlen, mindentudó tekintettel nézett vissza rájuk. Olyan rezzenetlen volt, hogy a nagyobbik fiúban felötlött: nincs-e kitömve, mint az iskolában a szekrény tetején a róka meg a menyét.
- Lát minket, Fater? - súgta a kisebbik fiú.
- Lát - súgta vissza a ritkuló hajú kubikos.
Sokáig szemezett a három ember meg az éji madár, azután Suminék lemásztak a padlásról, és véget ért a vasárnapi bagolynézés.
A családja meg a gyöngybagoly akkor láthatták utoljára Jánost, amikor - a háború harmadik évében az idősebb korosztályok is sor alá kerülvén - kiment a Keleti pályaudvarra, és parancs szerint felkapaszkodott egy szerelvényre, amely éppen onnan indult, ahová Hajor Ica kofavonata egykor befutott: a csarnok hármasról. A gőzmozdony búcsút füttyentett, és elpöfögött a harminc fölötti öregekkel valami lényegtelen olasz folyóhoz, melynek partján már ott feküdtek a harminc alattiak, és Sumin János még éppen elérte a tizenkettedik isonzói csatát.
 
- Nem tudom, mennyi időre, majd meglátjuk. Te nem tudod, mi az a honvágy, Öreg.
Vendel, az Öreg, akit a Fater halála óta néha így szólított a fiatalabb testvér, körülnézett a szűk konyhában: - Jaj, de kipróbálnám.
Frigyes nevetésében több volt az erőlködés, mint a derű: - Á, nem éri meg.
- És miért pont itt laknál? Nem futja valami jobbra?
Frigyes felháborodott: ez volna a vendégszeretet? Nincsen családja, egymaga van odaát, mint az ujja, a bátyja az egyetlen rokona, meg akik hozzá tartoznak, akiket nem ismer, de most majd meg fog ismerni, és közel akar lenni hozzájuk, ezt még magyarázni kell?
Vendel szeme bepárásodott: - Nem... dehogy... persze... - és a sparherd mellett ültükben összeölelkeztek újra, sután lapogatva egymás hátát.
Sumin Frigyes látatlanban kivette a lépcsőházból nyíló üres lakást a másodikon, a kisebbiket, melynek a nemrég kilakoltatott, notóriusan nem fizető Pankovics óta nem akadt bérlője, és a háziúr boldog volt, mert a széles vállú új lakó kérdés, vita nélkül egy hónapra előre fizetett, a bért zöld dollárbankókban számolta a tulaj tenyerébe, aki George Washington arcképének láttán meghajolt egy kicsit.
A lakást bútorozottnak mondták, mert hogy volt benne ágy meg asztal, szék ugyan nem, de ha az ember az ágyhoz húzta az asztalt, akár ülhetett is mellette. Sumin Frigyes azonmód beköltözött - vagyis az ágyra fektette a sárgásbarna koffert, és az asztalra hajította puhakalapját -, azután visszatért bátyjához a harmadikra.
Ekkor érkezett haza Aranka derűsen, frissen, mint aki nem is a piacról jön, ahol retket és hagymát kötegelt, leveszöldséget szortírozott. Magas, keskeny csípőjű, hoszszú lábú asszony volt, nem lomposodott el, mint a hozzá hasonlók, akik szoptattak szünet nélkül, és túl voltak már legalább három szülésen - igaz, ő csak kettőn, mert az első fiú után ikerlányok következtek. - Három legyet két csapásra - mondta Schnellné, vagy elismerően, vagy irigyen: - Hogy magának micsoda mázlija van, aranyom.
A kerek fejű suszter feleségét nemcsak a ház, hanem az egész környék kedvelte. Dús, gesztenyebarna haja mintha önálló életet volna, elevenen repkedett arca körül. Friss kókuszillat terjengett, amerre járt, nem tudni, hogy finom szappan árasztotta-e vagy a bőre. Sok férfipillantás akadt meg rajta, és akik nem tudták a nevét, azt mondták: „a szépasszony". Ennek ellenére jó szívvel voltak hozzá a nők is, mert kedves szavú volt, kissé álmatag, szelíd, mégsem félénk. Meg aztán minden különösebb ok nélkül is bizakodó - a legszorongatóbb pillanatokban is ott lebegett körötte egy árnyalatnyi derű. Hiába zsúfolódtak öten egy szobába, hiába dolgozott férje jobb híján a háromlábú széken a konyhában, ahol valóságos művészet volt a műhelyzugot és a cipészt kerülgetve megfőzni egy levest, a jó kedély Arankát el nem hagyta. Koptatták a mindennapok, de fel nem őrölték, és soha el nem tűnt szívéből a remény, hogy lesz ez még másként, a jövő titkokat tartogat neki, a gangokon túl van valami más, és ő egyszer megtudja, micsoda. Így lesz biztosan. Jár neki. Mintha ígéretet kapott volna.
Elfogódottan mutatkozott be férje öccsének, meglepődött, amikor az kezet csókolt neki, hátralépett volna, de már későn. Azután meg elolvadt. A kofferből kármin selyemstóla került elő, majd ezüstös, fejre simuló női sapka - mintha csillámló pontypikkelyekből készült volna -, a fülnél villódzó, könnyű strasszfüggők. Ilyet hordtak a filmeken a nők a táncos partikon a szmokingos, szivaros urak társaságában, ilyenkor a mozi zongoristája charlestont játszott.
Újra nyílt a bőrönd, négy yard angol szövet bújt elő belőle, egy öltönyre való, Vendel hitetlenkedve tapogatta. Az öccse nem hagyta hálálkodni, beszélt, beszélt szünet nélkül: az ajándékot New Yorkból hozta, micsoda város! Ott szállt föl a kopottas, régimódi német óceánjáróra, melynek oldalán alig lehetett kiböngészni a nevet: Vaterland. A hajó kilenc nap alatt hozta vissza az Óvilágba, először Southamptonban kötött ki, azután Hamburg, onnan két nap vasút, Berlin, Bécs, Keleti. Alig fél napot töltött a New York-i kikötőben, akkor vásárolt be, de a gyerekeknek semmit, majd kárpótolja őket valahogy, azt se tudta, vannak-e, és hányan vannak. Arankáról sem tudott semmit, de tényleg, abszolutli naszing, tíz éve nem kapott hírt az itthoniakról, csak remélte, hogy a fivére jól van és talán megházasodott, és lám, jól számított, van egy sógornője, ráadásul milyen egészen nájsz görl.
Megérkeztek a gyerekek a Hernád utcai elemiből, a harmadikos Laci, mögötte ikerhúgai, Juli és Zsuzsa, két kék ruha, négy vörösszőke copf. Álltak a konyhában szájtátva, bemutatkoztak az amerikai nagybácsinak illedelmesen, aztán nem mozdultak, megilletődötten bámultak a magasba, a képtelenül széles vállak közt ülő, kerek, szeplős arcra, mely valamelyest hasonlított az apjukéra.
Este, amikor az eseményektől felajzott gyerekek az alkóvban susmorogtak, a felnőttek lementek a frissen bérelt lakásba a másodikra, mégis nyugodtabb, mint a gangra nyíló konyha, vittek széket is, körülülték az asztalt, újra nyílt a bőségszaru, egy üveg whisky az asztalon. Három vizespohárba csordult a sötétszőke ital, Vendel nagyot fújt, ez igen, Aranka köhögött, ezt ő nem, Frigyes nevetett: príma márka, kentaki börbön viszki, és még csak nem is hamisított, az pedig nagy szó, veri sztrong, odaát a nők is ezt isszák, legföljebb hígítják egy kicsit, ájszkjúb a legjobb. Van? Jégkocka van? Hűtő sem volt.
Aranka vízért ment, a fivérek kettesben maradtak, a fiatalabb lehalkította a hangját: sebész kellene. Egy igazán jó sebész. Mert ha már itthon van... a magyarokban jobban bízik, mint a kintiekben, azok valóságos hentesek. És amikor a bátyja azt kérdezte, mi baj, legyintett, prájvit, nagyon intim, maradjon kettejük közt, kell neki, kell nagyon. Vendel bólintott: majd kérdezősködik.
Azután a gyerekkor emlékeit, az egykori vándorlás stációit idézték, utcanevek, házszámok, dátumok, egyikre sem emlékeztek pontosan, és minél többet ittak, annál kevésbé, és annál harsányabban torkolták le egymást, noha csak Vendelen fogott ki a Kentucky Bourbon, Frigyes mintha vizet ivott volna. Egyetlen dátum volt, amit nem vitattak, amit kórusban ismételtek, és bólogattak hozzá, igen, az biztos: 1919. április 6.
 
Két hete volt hatalmon a tanácskormány, forrt a megvert, kivérzett ország, és közben rettegett, hogy szétszedik ízekre, hajnalonta városszerte friss és még frissebb falragaszok borították a falakat, palánkokat - felhívás, rendelet és plakát: Be a Vörös Hadseregbe!
Apjuk eltűnése önállóságra kényszerítette a Sumin fivéreket, a maguk útját járták. Tizennyolc volt a nagyobbik, cipészsegéd, a mestere azzal kecsegtette, hogy esetleg maga mellé veszi, mert bővíteni akar, átáll az ortopédre meg a műlábra - nem győzi egyedül, háború után garantált a kereslet. A kisebbiknek az automobil volt a mindene, és mire betöltötte a tizenhetet, beengedték a posta szerelőműhelyébe, ott tanonckodott, fürgén járt az esze, csupa lelemény volt, a háborúban lerongyolódott autókat szedett darabokra, kettőből tákolt össze egyet, a műhelyfőnök nem győzte dicsérni. Egymással ritkán találkoztak, anyjukkal alig. Hajor Ica feketében járt, amióta tudni való volt, hogy ura többé nem fut be a csarnok hármasra. Cselédnek állt újra, és büszke volt a fiaira, sőt felnézett rájuk: urak lesznek, mesterek.
De az a fényes vasárnap, 1919. április 6-a a csodák napja volt, és a csodák természetük szerint megváltoztatnak mindent.
 
Lendületesen indult a menet az Operaháztól, de hamarosan lassulni kezdett, önmagát fékezte, ahogy egyre hízott. Mire az Oktogonhoz ért, akkorára duzzadt, hogy megállt, és csak erélyes noszogatásra, ordítozásra örvénylett tovább a tér felé. Közepén teherautó haladt, ott volt az örvény közepe, ott a legsűrűbb a sokaság, a kocsi alig moccant, a sofőr attól tartott, hogy az előtte csoszogók sarkára hág.
Végigszaladt a hír a városon, és beszivárgott a Csikágóba is: A Fedák! Fedák Sári a vörösöknek toboroz!
A Sumin fivérek átrohantak a Damjanichon és végig a Bajza utcán, míg a saroknál belefutottak a tömegbe - A Fedák! Ott van! -, és azután tülekedtek, nyomakodtak, mind közelebb a teherautóhoz, melynek tetején fekete szalagos fehér kalapban és viseltes proletárszvetterben ott állt Fedák Sári, akire minden férfi vágyott, akit minden nő irigyelt, és akiről a pár hónapja már halott Ady Endre is írt rajongó költeményt - habár erről a Sumin fivérek mit sem tudtak. - A Fedák! - Körötte tizenkét cigány húzta Zerkovitz Béla új szerzeményét; maga a dalköltő is jelen volt a platón, két kézzel szórta legfrissebb művének ezerszám kinyomtatott kottáját a tömegbe, rajongva vezényelte, énekelte saját nótáját, a sokaság átvette a dallamot: - Be-be-be-be-be-be kell lépni a Vörös Hadseregbe! - de a szemek az operettcsillagra tapadtak, és mámortól volt édes a levegő.
Mire a menet kihömpölygött a térre, és a teherautó odagördült a Millenniumi emlékműhöz, melynek alapjait egykor Jan Sumin ásta, Vendel és Frigyes már egészen közel jutottak a teherautóhoz. Az emlékműre kinematográfusok másztak, lendületesen forgatták felvevőgépük karját, hogy megörökítsék a toborzónapot, a kommünért rajongó hírességeket, a tömeget, amihez hasonlót a félkörben álló magyar királyok nem láttak még, bár tulajdonképpen most sem, mert szobrukat vörös lepel borította, hogy ne látsszanak, és ne lássanak. Úgy álltak a kúpok a talapzaton, mint egy-egy óriási kanárikalicka, melyet este letakarnak egy odavetett kendővel: aludjon az a madár, ne zavarjon, ne csicseregjen.
A díva kacagott, és hiába játszott proletárasszonyt sebtében rögtönzött, mégis hiteles jelmezében, az ócska szvetter ragyogó estélyinek látszott rajta. Autogramot osztogatott, a fellobogózott sofőrfülke tetején firkantotta szignóját a Zerkovitz-dal röplap-kottájának hátára. Csak akkor hagyta abba, kihívóan bocsánatkérő mosolylyal intve csöndre a körötte állókat, amikor elkezdődtek a szónoklatok. Ovális arcú bőrkabátos nyitotta a sort, övén revolver, szélesen gesztikulált, ám a teherautónál már csak egy-egy szót lehetett hallani: új világ, Moszkva, Lenin, diktatúra, imperialista, visszaverjük! További szónokok követték, az ő beszédükből már ennyit sem értett a sokaság, de az általános rajongás fölöslegessé tette a szavakat. Színészek kapaszkodtak a teherautóra, forradalmi szavalatokkal lelkesítették a lelkesedőket, a legszebb a délceg Beregi Oszkár volt, de hiába, mindenki a Fedákot várta, s ő csak egy kicsit kérette magát. A tizenkét cigány újra húzni kezdte, eléjük perdült, és a János vitézt énekelte, élete legnagyobb sikerét: - János vitéz, jöjj velem, állj be katonának, idd ki ezt a serleget, csapjál föl huszárnak!
- Éljen Fedák Sári népbiztos elvtárs! - kiáltotta valaki, és százával tódultak a férfiak a téren felállított, rögtönzött toborzóirodákhoz; tisztek ültek az asztalok mögött, írták a jelentkezőket megállás nélkül.
Mire a Sumin fiúk a teherautó platójának szélébe kapaszkodhattak, közvetlenül a színésznő lábánál - Vendel észrevette, hogy a vásott cipő talpa lyukas -, a csillag nem adott több autogramot, fájt a csuklója a rengeteg aláírástól, inkább énekelt volna, de nem tudott ellenállni a kérőn felé nyúló karoknak. Hirtelen ötlettel lekapta a sofőrfülkét borító vörös vásznat, apróra szaggatta a könnyű anyagot, egy-egy csíkot, diribdarabot dobott az alatta tolongóknak, s közben új dalra gyújtott: - Kék tó, tiszta tó, melyből az élet tüze támad, add vissza nékem, óh, szép, szerelmes Iluskámat! - A kocsi körül megbolydult a sokaság, kapkodtak a foszlányok után, mintha pénzt szórtak volna közéjük, akinek jutott, ragyogott, és a Sumin fivéreknek jutott. Szorongatták, mint értékes trófeát, mutogatták a többieknek, míg a toborzóasztalnál várakoztak, és a sorban állva a fiatalabbik egyszer csak tétovázni kezdett: - Te, Öreg... biztos, hogy jó, ha beállunk?
A bátyja meg nevetett: - Mi történhet? - És a hajára mutatott: - Így is, úgy is vörösök vagyunk.
A Fedák-szalagot még akkor is a zubbonyukra tűzve viselték, amikor két hónap múlva rohamra indultak Kassáért.
A kiképzés hevenyészett volt, a fegyverzet hiányos, az ellátás rossz, a hátország ingatag, de a lendület vitte a katonákat, vissza akarták venni az ellopott tájakat; egyedül a Vörös Hadsereg harcolt Szent István országának határaiért.
A III. hadtest élén Landler Jenő állt, a Sumin fivérek csak egyszer látták, meszsziről, amint a törzskar élén távcsővel figyeli a szemközti dombokat, de más pesti önkéntesektől úgy hallották, hogy a parancsnok egykor a hetedik kerületben lakott, a Rottenbiller utca és az István út sarkán, és ez valami meghatározhatatlan bizalommal töltötte el őket; végül is a földijük.
 
Vendel elázott, Aranka rászólt, többet ne, másnap három munka várja, foltozás, talpalás, spiccelés, ritka az ilyen, meg kell becsülni, de Frigyes nyugtatta, tiszta ital, veri gud drink, a lehető legjobb, ő csak tudja, az ilyen viszkitől nincsen katzenjammer, másnap reggel úgy ébred az ember, mintha előző este csak egy pohár vizet ivott volna.
- Egy pohár vizet - nyújtotta poharát Vendel, és Frigyes töltött.
- De ez az utolsó - szólt rájuk az asszony.
- Persze, hogy persze - bólogatott Vendel, és egyik kezével a pohárba, a másikkal az öccse vállába kapaszkodott, markolta erősen: hát arra emlékszik-e Frici, amikor utoljára találkoztak? Frigyes azt mondta: naná. Vendel meg ingatta a fejét: dehogy.
 
Egy hadosztálynál szolgáltak, más században, Kassa után Eperjes következett, menetből, egyetlen lendülettel vették vissza a csehektől a várost meg a környékbeli falvakat, köztük azt, ahonnan Jan Sumin egykor elindult Budapest felé. Üvöltve zúdultak a szemközti lövészárok felé, meg akarták mutatni, mit érnek, lefutották, megelőzték az idősebbeket, a tapasztaltakat, akik már négy háborús évet éltek túl, és előzékenyen előreengedték őket, mert tudták, mi a kézitusa. Öltek. Mindketten, szinte egy időben. Test test elleni harcban, Vendel szuronnyal, Frigyes éles, hegyes ásóval, és hallották, ahogy reccsennek a bordák, látták, ahogy szétnyílik a koponya.
Vendel az elfoglalt lövészárok szélén ült és hányt. Az öccse tíz perc múlva rogyott mellé, kezében a véres ásó. Megrendült ő is, de csak egy pillanatra. Ami történt, inkább szokatlan volt, mint elviselhetetlen, és mire ráakadt a bátyjára, már túltette magát rajta, nyugtatta az idősebbet: erre mondják, hogy katonadolog, nem igaz?
De Vendel nem nyugodott meg, reszketve törölgette az arcát, az összeokádott zubbonyát, és akkor vette észre, hogy elveszett a Fedák Sári vörös szalagja.
Már csak néhány hét volt hátra az egészből. Visszavonultak. A háttérben valami képtelen egyezmény, délibábos ígéret vagy ravasz hitegetés - egykutya. Lövés nélkül adták fel mindazt, amit keservesen szereztek, és útközben hátrahagyták a sajátjaik sírját - ők maguk ásták néhány napja azoknak, akik meghaltak a semmiért.
A Tiszához küldték őket, a románok ellen, akkorra Landler Jenő volt a hadsereg főparancsnoka, de hiába, itt már a Jóisten földije sem segíthetett. A folyónál valami kétségbeesett támadásfélébe kezdtek, hogy visszaszerezzék a Tiszántúlt, átkeltek, de alig indultak el, kiderült, hogy terveiket a románok jobban ismerik, mint ők maguk, és szertefoszlott a maradék remény.
Akkor látták egymást utoljára, összeakadtak a menekülés káoszában, összekapaszkodtak, elsodródtak megint, és azóta most először, förszt tájm, mondta Frigyes.
Aranka félig lehunyt szemmel nézte férje öccsét, gesztenyeszín pillája halvány árnyékot vetett az arcra.
- Nem - lóbálta a fejét Vendel széles, túlzó ívben -, nem akkor. - Botladozva beszélt, belegabalyodott a szavakba, mondatai szétfolytak, alig lehetett érteni.
Olyasmiről beszélt, hogy az ő százada rendezetten vonult vissza, egy idegen hadnagy vezette, együtt tartotta őket, ellenállt a bomlásnak, megfékezte a kitörni készülő pánikot. Este indultak, mentek egész éjjel, mellékutakon, el-eltévedve, talán körbe járva; vissza akartak jutni Pestre, mert a nagyváros sűrűjében könnyebb eltűnni, mint a Tisza ártéri erdeiben. Hajnalban egy majornál fekete bőrkabátosokba botlottak, a kommün karhatalmistáiba, mindenre elszánt Lenin-fiúkba, akiknek nem volt vesztenivalójuk, kitartottak, mert mást nem tehettek, az utolsó utáni percben is fel akarták tartóztatni az áradatot, megfordítani, és újra harcra kényszeríteni a megvert hadsereget. Összefogdosták a dezertőröket, a fegyverüket elhajigáló menekülőket; a major istállója mellett hét vöröskatona állt, arccal a fal felé, mögöttük fegyveresek.
A bőrkabátos megkérdezte a hadnagytól, miért nem az ellenkező irányba, a front felé tart a század, a tiszt szabályosan jelentett: nincs többé front, az egység ilyen meg ilyen létszámmal a hadtestparancsnok utasítása szerint új védővonalat épít ki a Tiszától nyugatra, ott tartóztatja fel a támadókat. A bőrkabátos elégedett volt a válasszal, de felszólította a hadnagyot, maradjon néhány percet, vezényelje katonáit a majorhoz, látniuk kell, mi történik a hét árulóval, hogy tudják, ugyanezt kockáztatják, ha megfordul a fejükben a dezertálás gondolata. A hadnagy azt felelte, ő egyedül a hadtestparancsnoknak tartozik engedelmességgel, az pedig nem erre utasította, az új védvonal egy percet sem várhat. A bőrkabátos felemelte a hangját: hát majd az útról nézik a kivégzést, onnan is látható, így nincs időveszteség, a hadnagy vezényeljen jobbra átot.
A tiszt a hármas sorokban mögötte állókhoz fordult, ordítva vezényelt: - Figyelem! Futólépés! - a század nekilódult, el a majortól, minél gyorsabban, minél meszszebb, a bőrkabátos fenyegetődzött, de hiába, az egység zárt alakzatban dübörgött el a készülődő fegyveresek mellett, akik meglepetten fordultak feléjük, és a középső sorban lihegő Vendel felismerte köztük az öccsét. A bőrkabátos a revolverével hadonászva tehetetlenül ordított: - Állj! Megállni! - A hadnagy túlbömbölte: - Gyerünk! Gyorsabban! - Vendel meg azt üvöltötte: - Frici! Frici!! - kilépett volna a sorból, de a kétoldalt mellette futók nem engedték, vitte a század, trappolva verték a port a kanyargós tanyasi úton, és abban a pillanatban, amikor a fák eltakarták az istállót, eldördült a sortűz.
Akkor látta utoljára az öccsét, abban az önként jelentkezőkből toborzott kivégzőosztagban, mondta Vendel alig érthetően, nyálmaszatosan,
- Marhaság! Akkor én már Pesten voltam rég. Felvettek egy automobájlra. Összekevertél valakivel... hajnalban, futás közben... naná, nó vonder. Az nem én voltam.
- De igen - bólogatott Vendel, egész testével hajolva előre-hátra. - De igen. - Nem bírt a padló felé kókadó fej súlyával, utánacsúszott szépen, lassan, le a földre, hasra, és nem mozdult.
Aranka és Frigyes szótlanul ültek fölötte, és nézték egymást. Tulajdonképpen kettesben voltak. A férfi megitta az utolsó korty whiskyt, és bedugaszolta az üveget.
- Ugye nem hiszi el? - kérdezte.
Az asszony megbillentette a vállát.
- Sokat beszélt magáról, de ezt most hallom először.
- Sose bírta az italt. Egyébként meg veri gud men, magának mondjam? Segítek, oké?
- Oké - ízlelte a szót Aranka, és ha a helyzet engedi, talán el is mosolyodik, olyan furcsának, savanykásnak érezte.
Vendel az öccse széles vállán lógott, a lába elöl, a két keze ernyedten himbálódzott hátul, így vitte fel a lépcsőn a harmadikra és végig a gangon. Az asszony a székeket cipelte, férje ide-oda lengő fejét, ritkuló haját nézte, és arra gondolt, eddig vajon miért nem vette észre, mennyire kopaszodik. Pedig még csak huszonnyolc éves.
 
Másnap Frigyes moziba vitte a gyerekeket. Eléjük állt: a szüleiknek hozott ajándékot, így hát nekik is jár valami; mit szeretnének? A lányok habos kakaót és krémest akartak a Klein cukrászdában, ami csak évente egyszer járt nekik, a születésnapjukon, a fiú ragaszkodott a mozihoz, Frigyes elébe vágott a készülődő veszekedésnek: belefér mindkettő, előbb az egyik, azután a másik. Sumin Laci óvatosan megkérdezte, eljöhet-e a két haverja is, akikkel most találkozott volna a Bethlen téren, ha nincs ez a hirtelen mozi, és az amerikai nagybácsi rábólintott: persze.
A Rákócziba mentek, az Elemér és a Murányi utca sarkán, a délutáni előadásra. Csöngetős mozi volt, öt perccel a film vége előtt csengőszó figyelmeztette a páholyok sötétjében rejtőző nézőket, akik pillantást sem igen vetettek a vászonra, hogy itt az idő, a hölgyek szálljanak ki az urak öléből, rendezzék el toalettjüket, foglalják el helyüket, hogy a felgyúló fények illedelmes pozícióban találják őket. Mire Suminék a pénztárhoz értek, befutott a két haver is, lihegve mutatkoztak be: Spitzer Misi az István útról és Citrom Bandi a Nefelejcs utcából.
Egész széksort foglaltak el a hosszú, keskeny teremben, középen a kitömött vállú férfi, ő volt a földszinten az egyetlen felnőtt - a páholyokba senki sem láthatott be -, egyik oldalán a nyolcéves fiúk, a másikon a hétéves lányok.
A mozi elsötétült, a zongorista nekikezdett. Chaplin botlott fel a vászonra, a gyerekek leestek a székről a röhögéstől, azután Buster Keaton bukott hol orra, hol hanyatt rezzenetlen fapofával, a mozi visított, majd az előadás második felében Tom Mix, a legyőzhetetlen kovboj szökkent az Elemér és a Murányi sarkára szélsebes pej lova hátán, harcolt, győzött, megmentette a lányt. Közeledett a finálé, felhangzott a páholyokat figyelmeztető csengőszó, aztán Tom Mix megeresztette a kantárt, az utolsó nagy vágta következett, a zongorista belecsapott az ilyenkor szokásos Rossini-nyitányba, a terem kórusban énekelte a vágta és a zene ritmusára: A gróf, a gróf a vízbe fúlt, a gróf, a gróf a vízbe fúlt, a gróf, a gróf a vízbe fúlt, a gróóóf a vízbe fúlt! És énekelt Sumin Frigyes is.
Előadás után, a cukrászda felé mentükben Citrom Bandi azt kérdezte: - Tényleg ott tetszik lakni, ahol ezeket a filmeket csinálják?
- Jesz.
- És tényleg vannak ott olyanok, mint a Tom Mix?
- Nó.
- Miért?
- Mert már lelőtték őket.
A Klein cukrászdában mindenki megkapta a habos kakaót meg a krémest, fejenként kettőt, aztán egy-egy ráadást, a filmekről beszéltek meg a Liget sarkán lévő Fáskörről, ahol a fociban mindig az a csapatkapitány, aki a labdát hozza, és az amerikai nagybácsi beígért a fiúknak egy labdát. Azután megkapták a ráadás ráadását, a negyedik krémest, a lányok már nem is bírtak vele, mindenki elköszönt és hazament. Sumin Frigyes maradt, hogy rendezze a számlát. Most is dollárral fizetett, és a cukrász meghajolt. Arra gondolt, hogy idejét nem tudja, mikor érezte ilyen jól magát.
 
Az estét a bátyjánál töltötte. Vendel azt mondta, tényleg tiszta fejjel ébredt, és igenis elvégezte a három munkát, délutánra, mire megjöttek a kuncsaftok, minden elkészült. Frigyes megkérdezte, emlékszik-e, miket hordott össze? Nem, kiütötte a viszki, talán még sosem ázott el ennyire, hogy le a padlóra és bumm, reméli, nem hadovált túl sok hülyeséget, egyébként meg - lehalkította a hangját - van orvos. Bakó professzor. A Baross utcai sebészeten. Azt mondják, ő a legjobb, persze attól függ, mit kell csinálni... Frigyes örült a hírnek, oké, a többi az ő dolga, elmegy hozzá már holnap, és elismételte a nevet: Bakó.
- És cipőt csinálsz-e? - kérdezte hirtelen.
Vendel nem értette, mit akar az öccse: - Hát mi mást? - majd gyanakodni kezdett, talán arra céloz, hogy ő csak amolyan flekksuszter, talpal, sarkal, tágít, de lábbelit nem készít. Kikéri magának.
Bárki megnézheti az ő cipőjét, nem valami finom bőr, mert arra nem futotta, de kényelmes, tartós, a szabása ahogy a nagykönyvben meg van írva. Vagy vegyük az Arankáét a gavallérsarokkal, az most nagyon divatos, se nem közönségesen lapos, se nem pipiskedően magas, visszafogott, és kecses mégis. A gyerekeké is formás, bár nekik egyelőre fölösleges a tartós holmi, mert még nőnek. Egy cipész adjon magára meg a családjára, amit ők a lábukon hordanak, az a mester reklámja, na de meg is lehet nézni, önmagáért beszél.
- Nehogy a szívedre vedd, csak egy dzsók volt, egy vicc.
- Rossz vicc - mordult Vendel. - Itt nincsen rendes vevő szál se, itt mindenki csak foltoztat. Pedig én még a börtönben is varrtam új cipőt. Legalább volt mit csinálni.
- Mit? - Frigyes nem hitt a fülének. - Börtön?
- Nem lehet mindenki olyan mázlista, mint te.
 
A Fedák Sári miatt volt az egész. Vagyis a film miatt, amit a később hírhedtnek mondott nevezetes toborzónapról forgattak az emlékmű talapzatán álló kinematográfusok. Amint leáldozott a kommün csillaga, és a menekülő népbiztosok Bécsbe tartó vonata átlépte a határt, az új, fehér kormány rendőrsége lefoglalta a Vörös Filmhíradó összes kópiáját, és bizonyítékként használta: aki felismerhető volt a felvételeken, hiába is tagadott volna. Az operettcsillagot is kikezdték, de ő szóban és írásban elhatárolódott: kikéri magának, hogy hírbe hozzák a vörösökkel, őt kényszerítették, hogy eljátssza a proletárnő szerepét, akarata ellenére rendelték ki a felvonulásra, ő vonakodott, de ellentmondani nem lehetett. Akár hitték, akár nem, Fedák Sáriért volt, aki szót emeljen. De Sumin Vendelért?
Az anyjától vitték el a nyomozók. Hajor Ica, aki férje halála óta nem találta régi önmagát, kétségbeesetten zokogott: mit vehet még el tőle az úristen, az egyik fia eltűnt, a másikat bezárják, ő ebbe belehal. És állta a szavát.
Vendel rajtavesztett. Nem mintha minden vöröskatonát lecsuktak volna - így sem bírták a nyomást az agyonzsúfolt börtönök -, de néhánnyal azért példát statuáltak, mert az ilyesmiről senki sem tud lemondani, benne van a levegőben, mint tavasszal az ecetfa virágának savanyú szaga, mint őszi nagytakarításkor a szőnyegekből kiprakkerolt por; fehérnek, vörösnek egyaránt úgy kell a példastatuálás, mint egy falat kenyér.
Járhatott volna rosszabbul is. Mire az ő perére került sor, már lanyhult a megtorlás lendülete - két év nem a világ. Sőt, amikor kiderült, hogy mi a szakmája, kisebb aranykor köszöntött rá. Szerszámokat kapott, amit csak kért - az ő esetében eltekintettek a szabálytól, hogy rab kezébe szúró-vágó eszköz nem kerülhet -, és a smasszerek hozták a jobbnál jobb bőröket; egy letartóztatott szíjgyártó műhelyében foglalták le a törvény nevében. Vendel méretet vett a lábukról, és dolgozhatott a cellájában egész nap. Sőt, néha - szintén szabályellenesen - az őrök szobájába is beléphetett csizmát próbálni és igazítani. Látta, hogy egyenruhás kuncsaftjai szünet nélkül ultiznak, és míg a megrendelő előtt térdelt, hogy a széles, lapos csülkökhöz igazítsa a félkész lábbelit, hallotta a kártyalapok csattanását az asztalon, meg a vad licitet, a harsány bemondásokat:
- Kontra.
- Rekontra.
- Szubkontra.
- Mordkontra.
- Fedák Sári!
Mire lejárt a büntetése, valamennyi fegyőr új, méretre készített csizmában járt, a fegyházigazgató pedig puha, kamáslis cipőben.
De azért egy kis csonttuberkulózist csak beszerzett a börtönben. Épp csak emlékeztetőül. Nem hajlott többé a térde, és a börtönorvos figyelmeztette, a betegség továbbterjedhet - hát úgy számoljon.
Szabadulásakor Hajor Ica már nem élt, csak a temetőben látogathatta meg, öcscséről hírt nem kapott, és letett róla, hogy valaha is fog. Ráadásul kiderült, hogy nincs olyan cipészet, ahol priuszos vörösöket alkalmaznának, és egyedüli támasza a szakszervezet, de az sem tehet sokat, lelkierőt talán ad, munkát nem.
Aranka a cipészek és bőrmunkások szakszervezeténél dolgozott, titkárnőnek készült, de gép- és gyorsírni nem tudott, nem volt pénze tanfolyamra. Ő rántotta ki a szakadékból, elkapta, nem engedte, életet vert belé. Vendel boldogan engedelmeskedett és csodálkozott szüntelenül. Fel nem foghatta, hogy egy ilyen nagyszerű nő miért éppen őt szereti, őt, a sánta, börtönviselt susztert. Hitetlenkedett még az esküvőn is, amikor a menyasszony álmodozón, mégis határozottan kimondta az igent, meg amikor megszületett a fiuk, a két lányuk. Éjszaka, ha felesége már édesen, egyenletesen szuszogott, néha felgyújtotta a villanyt, felkönyökölt, nézte a szemöldök szabályos ívét; alva talán még vonzóbb volt, mint ébren, arca egészséges színét arisztokratikusan sápadtra festette a gyenge lámpafény, a puha ajak szögletében apró gyűrődés, talán mosoly; tetszhalott Hófehérke a ravatalon, a királyfi megváltó csókjára vár. Vendel elgyöngült, és azt kérdezgette magától: miért? De választ nem kapott, és valami azt súgta neki, talán jobb így, és leoltotta a villanyt.
 
- Te persze nem tudod, mi az a börtön. És akkor nem tudsz semmit. Odaát másként mennek a dolgok.
- Kinek hogy.
- Hát neked?
Frigyes azt mondta, az elején nehéz volt, kikötői rakodómunkásnak állt, előbb Hamburgban, aztán mikor összespórolta a jegyrevalót, és egy ósnlájneren átevickélt Amerikába, akkor New Yorkban. De azután összeszedte magát, elindult északra munkát keresni, mert hát Amerika a szabadság hazája, ráadásul a korlátlan lehetőségek hazája is, és mindenki a maga gazdája meg a maga szerencséjének a kovácsa, de persze ottan sincsen ám kolbászból a kerítés, és nincsen arannyal kövezve az utca, az egyiknek sikerül, a másiknak nem, és olyan keményen kell dolgozni, hogy azt itten el se lehet képzelni. Meg néha veszélyes az élet, rengeteg a krájm, főleg ahol ő lakik, az ottani nagy Csikágóban, hát az egy kész rizikó, tele van batlágerrel, azokkal vigyázni kell, mindenre képesek, szeszcsempészek, mert az Államokban szesztilalom van, és ami tilos, az mindig jó biznisz, ez már csak így van, mióta világ a világ. De ha okos az ember, és kerüli őket, akkor nincsen gond, mert csak egymást nyírják. Azóta, hogy kiemigrált, autógyárban dolgozik, ott az ő helye, a motor a mindene, ahogy duruzsol - hát az neki zene. Futószalagnál kezdte, ő rakta a kocsikra az ablaktörlőt, bele kellett gebedni a tizenkét órába meg az unalomba, minden kezdet nehéz, de most már fórmen, előmunkás, szalagfelügyelő, ő néz a körmére a többieknek, és ahol ő a fórmen, ott nincs lazsálás, mert ő nem olyan.
- Szóval jól megy neked - mondta Vendel, és Frigyes nem tudta eldönteni, hogy bátyja egyszerűen csak összegezte, amit hallott, vagy inkább irigység csendült a hangjából.
- Nem panaszkodom. Van mit a tejbe aprítani.
- Hát a nősülés?
- Nincs itt az ideje.
- Elmúltál huszonhét, mire vársz?
Sumin Frigyes hanyagul végigsöpört zakója revers-jén, mintha a szövetre tapadt morzsától tisztítaná, és közelebb hajolt a bátyjához.
- Rendelnék tőled valamit, Öreg. Egy szpesöl különlegességet. Méretre.
Vendel meglepődött.
- Miféle különlegességet?
Frigyes elmondta, milyen cipőt szeretne. Olyat, aminek a nadrágból előbukkanó része finom, elegáns, ugyanakkor tartós, látszatra igen jó minőségű sötétbarna félcipő, ám valójában mégsem az, mert a nadrág alatt fűzős felsőrészben folytatódik lábszárközépig, és ezen a felsőrészen oldalt, kifelé, a jobb oldalon, kicsit a boka fölött van egy tok.
- Milyen tok?
- Amibe belefér egy szmól gan.
- Micsoda?
- Egy olyan kicsi pisztoly.
- Pisztolyt akarsz hordani? A lábadon?
- Dehogy. Csak most ez a divat. Mindenki ilyen cipőben jár.
- Hol?
- Az Államokban.
Vendel gyanakodva nézett fivérére. Azután elgondolkozott a hallottakon, és megrázta a fejét.
- Ez egy öszvér. Se félcipő, se magas szárú, se csizma. Ilyen nincs.
- Dehogynincs. Csak még nem jött be hozzátok. Te leszel az első, aki ilyet szab.
Sumin Vendel papírt, ceruzát tolt az öccse elé. Amikor a hevenyészett vázlat elkészült, alaposan megnézte. - Végül is... meg lehet csinálni. Szerintem ronda. De attól még... Sok anyag kell. És nagyon jó anyag.
Frigyes zöld bankjegyeket vett elő.
A bátyja elképedt: - Mennyit hordasz te magadnál?
- Előleg. Az anyagra. A többit majd utána. - És még hozzátette: - A nagy Csikágóban jól fizetik a fórmeneket, az egy gud dzsob, egy igazi rang.
 
Másnap reggel Sumin Frigyes elindult a Baross utca felé. Elkísérte Arankát egy darabon, csak a piacig, közben váltottak néhány semmitmondó szót, a szavak közti űr megtelt feszültséggel. A sarkon búcsúzni készült, ám Aranka, aki tudta, hogy a sógora orvoshoz megy, bár fogalma sem volt róla, miért, hirtelen megfogta a karját: - Ugye nem lesz semmi baj? - A hangjában őszinte aggodalom, és olyanfajta melegség, amitől a férfi enyhén izzadni kezdett a nyirkos novemberben. Megállt, nagyot nyelt: - Dehogy. Apróság. - És elköszönt.
Két nap múlva már otthon volt. Bezárkózott a szobájába, ruhástul feküdt az ágyon, a mennyezetet nézte. Vendel addig zörgetett, míg végül felkászálódott, kinyitotta, de visszafeküdt nyomban.
- Hogy vagy?
- Az orvos veri gud. Azt mondta, feküdjek néhány napot. A sebláz miatt.
- Felvágtak, Frici? Hol?
- Csak a bőrt. Egy kis bőrbaj az egész.
Vendel az ágy szélére ült, örömmel újságolta, hogy megvan az anyag, príma bőr, borjú, ilyet nem mindennap fog ki az ember, most indul érte, Aranka hoz majd egy kis levest, az jólesik az embernek ilyenkor, ő meg siet, nehogy elhappolják előle a bőrt. Az ajtóból szólt vissza: - Aztán gyógyuljál!
Fél óra sem telt belé, és kopogás hallatszott. Az aranyszín levesben vajfehér grízgaluska lebegett, Frigyes szürcsölve nyelte, ügyetlenül kanalazta, bal kézzel, a jobbat nem mozdította.
- Fáj? - kérdezte Aranka.
- Katonadolog - felelte a férfi, és megörült a szónak, nem tudta, honnan került elő, nem jött a szájára időtlen idők óta: - Katonadolog, nó problem.
Amikor a leves elfogyott, visszafeküdt, Aranka az ágy szélére telepedett, az Államokról kérdezett, és Frigyes mesélt. Felhőkarcolókról, nyolcsávos utakról, százféle automobájlról - úgy ismeri mindet, akár a tenyerét, a gyárban tölti éjjelét-nappalát, kivéve persze most, amikor kivette a szabadságát, mert az is jár.
Aranka csüggött a szavain, mesevilág nyílt ki előtte, gangon túli csoda, Frigyes pedig beszélt, beszélt - amiről beszélhetett.
Azt például nem mondta, hogy egyetlenegy hétig dolgozott autógyárban.
 
Késő ősszel érkezett az iparvidékre, vasúton. Gyapjút, gabonát, szenet szállító tehervagonokban rejtőzött, fékezőfülkékben bújt meg, néha, amikor a személyzet potyautasok után kutatva végigjárta a szerelvényt, egy-egy órát a vagonok tetején vagy az ütközőn kucorogva töltött a jeges novemberi szélben - ha megtalálják, habozás nélkül lehajítják a vonatról, akármilyen sebesen halad és akármi van a sín mellett, víz, szikla, szakadék. Detroitba érve jóval az állomás előtt leugrott a lassító szerelvényről, mert vasutasokkal éppenséggel nem akart találkozni. Ideje sem volt körülnézni, azonmód megszólította egy kék kezeslábast viselő ember. Még alig törte az angolt, lassan fogta fel, miről van szó. Munkát ajánlottak neki. Még meg sem érkezett és máris. Itt, a Motor Citynek becézett Detroitban dübörgött Amerika motorja, gyáraiból milliószám gördültek az autók a lázasan épített utakra, itt készült a Ford, a Buick, a Dodge, a Cadillac; Frigyes erről a városról álmodott a posta műhelyében, és most alig hitte, hogy ekkora szerencséje lehet. El akarta magyarázni az overallosnak, milyen jól járnak vele, hiszen szerelőnek tanult, ám a fickót nem érdekelte, intett, felszállás, és máris teherautón ült, nyolc-tíz hozzá hasonló rongyos társaságában, akik szintén újonnan érkeztek, talán éppen úgy, ahogyan ő, összevigyorogtak a platón, egymás kezét rázogatták, és boldogok voltak.
Két perc sem telt belé, és a teherautó a gyárnál járt, a kapu acélívén fényes felirat: Ford Motor Co. Alatta zavargó tömeg. A teherautó érkezését örvénylő hangzavar fogadta, düh, gyűlölet, a sokaság nekilódult, hogy elállja a nyitott kaput, rendőrök vagdalkoztak fabotjukkal, kíméletlenül csépelték az üvöltözőket, hogy szabadon tartsák a bejáratot, a teherautón ülők rémülten kapkodták a fejüket, kövek röpültek feléjük; a kocsi átvergődött a kapun.
Azonnal munkára fogták őket, a szalagfelügyelők elosztották az újakat, és hiába kérdezősködött, a kurta válaszokból nem tudta kihámozni, mi történt odakint.
Végigdolgozta a napot, csetlett-botlott, az ablaktörlőt kellett volna felerősítenie a kész kocsikra, görcsösen igyekezett, de képtelen volt felvenni a futószalag ritmusát. Este a felügyelők azt mondták nekik, legjobb, ha bent alszanak a gyárban, mert ha kimennek, agyonverik őket. A többség megrettent, de ő nem vette a szívére; a csehek és a románok után mindez csak szájalás. És jól jött az ingyen szállás - ugyan hova ment volna az idegen városban.
Napokig nem hagyta el a tágas csarnokot, a fal mellett aludt két pokrócon, állandó gépdübörgésben, és mire felvette a ritmust, és már egyetlen mozdulattal illesztette helyére az ablaktörlőt, megértette: csavargókra vadászott a kék overallos a pályaudvar környékén, tudatlan bugrisokra, akiknek gőzük sincs róla, hogy Detroitban ostromállapot van, olcsón lehet velük letörni a sztrájkot, ráadásul boldogok, ha bármiféle munkát kapnak.
A sztrájktörőket fillérekért vették fel. Ha akartak, maradhattak azután is, hogy az ostromállapot véget ért, és a vesztesek visszakullogtak a futószalag mellé. De nem akartak. A sztrájk utáni első reggelen az egyikre ráesett egy félkész alváz, eltört négy bordája, és még szerencsésnek mondhatta magát. Délben egy másiknak váratlanul beizzott a hegesztőpisztolya, és végigégette a kezét, a karját. Frigyesnek pedig betört az orra. A WC-n történt, ahová hatóránként egyszer lehetett kimenni. Közrefogta három hústorony, és míg az orrát a falba ütögették, hogy reccsent, és folyt a vér, megsúgták neki, hogy most véletlenül csúszott el, azért tört be az orra, és ha holnap bejön, elcsúszik újra, de akkor a koponyája törik, és nemcsak itt, mert mától fogva elcsúszik ő Detroit összes autógyárában és túl a városhatáron, az egész iparvidéken, mert a szakszervezet beszappanozza a lépcsőt, amerre jár, arra mérget vehet.
Ezt a hetet töltötte Sumin Frigyes az autóiparban.
 
Az asszony közelebb hajolt, már-már túlbillent a láthatatlan határon, ahonnan nincs visszaút. Megrémült, gyorsan felállt. Azt mondta, a világ végéig elhallgatná a mesét, csak hát Vendel meg a gyerekek, de holnap is hoz levest, sőt, talán benéz még az este, és mosolygott. A férfi nagyot nyelt, épp, mint előző nap a piacnál, a sarkon, és félni kezdett.
Magára maradt az üres szobában, a Csikágó hétköznapi zajai beszűrődtek az ablakon, az ószeres dallamos kiáltozása, a közelgő télre tüzelőt szállító szenesemberek harsány hórukkolása, a verklis monoton zenéje, patkókopogás, kocsizörgés, csak elvétve motorzúgás, dudaszó.
A mennyezet piszkosfehérje úgy nézett vissza rá, mint a Detroit folyó koszos jégpáncélja, melyre szüntelenül szitált a gyárkéményekből a korom.
 
Végtelennek látszott, pedig csak egy mérföldnyi széles volt.
A hordót a határfolyó túlpartján, Kanadában fektették a szánra, bőrszíjakkal kötözték rá. Az indulás nehéz volt, de ha már megmozdította a szánt, siklott egyenletesen, ő meg tolta, dolgozni kellett ugyan a korcsolyával szüntelenül, ám a negyven gallon whisky mintha saját akaratából is minél hamarabb át akart volna kelni a folyón, az Államokba, talán sejtette, hogy ott tízszer annyit ér, mint ahol lepárolták.
A zátonyokkal, öblökkel tagolt határfolyó mentén a szesztilalom kezdete óta nagyban folyt a csempészet. Koszlott zugkocsmákban, illegális ivókban folyt le az ital Motor City robotban kiszáradt lakóinak torkán, sok ezer gallon nap mint nap; amióta betiltották a szeszt, a nagytestű nagyivók kétszer annyit vedeltek, mint azelőtt. A nagyok mellett megéltek a kishalak is, a számtalan bootlegger, akik családi vállalkozásban űzték az ipart, és legföljebb féltucatnyi páriát alkalmaztak, akik pár dollárért kockáztatták az életüket.
Sumin Frigyes egymaga kódorgott a csikorgó télben, nem volt semmije, vesztenivalója sem - beállt páriának. Az első útra elkísérték, kitanították a fortélyokra, attól kezdve egyedül kellett boldogulnia, elkerülni a korcsolyával, sível közlekedő, kutyákkal vadászó határőröket, akiket a nagyobbak megvesztegettek, így hát felszabaduló energiájukat a kisebbekre összpontosították; a whiskyt szállító autókonvojokat nem vették észre, a szánon vonszolt hordókra lecsaptak.
De a határőrség még istenes volt a Purple Gang rajtaütéseihez képest. Azért nevezték magukat így, Bíbor Bandának, mert büszkén emlegették, hogy olyan rohadtak, mint a bíborlilán oszladozó hús. Kalózkodtak. Rajtaütöttek az amerikai partra érkező kisebb szállítmányokon, kirabolták a csempészeket, és aki felemelte a kezét, hogy megvédje áruját, nem úszta meg élve, de ha mégis, akkor tolókocsiban töltötte a hátralévő éveit. Gyűlölték őket és undorodtak tőlük.
Frigyes gyorsan kitanulta a szakmát, megismerte a part menti búvóhelyeket, gyors volt, előrelátó, nem akadt sem a határőrség, sem a Purple Gang horgára. Megismerte a hozzá hasonló bootleggereket is, a ridegfarkasokat, akik folyamatos életveszélyben siklottak ide-oda a két part között, kitudta ösvényeiket - nem zavarták egymást.
A tizedik útját bonyolította éppen, lendületben volt, könnyedén kacskaringózott a folyón feltorlódott, embermagasra gyűrt jégtáblák között. Élvezte a mozgást. Arra gondolt, hogy a széles Detroit folyó valamelyest hasonlít a Tiszához, és éppolyan veszedelmes, mint a Tisza volt, amikor éjszaka, pergőtűzben kelt át rajta, és arra is gondolt, hogy tavasszal, a jégzajlás után majd csónakon folytatódik a fogócska, az sem rossz sport, ha túléli az ember, azután meg nem gondolt semmit, mert egyszerre eltűnt minden, és sötét lett.
Amikor újra látott, ketten álltak fölötte, hosszú, rongyos kabátban, csimbókos szakállal, az egyik csákányt emelt a feje fölé és várt.
 
Foga összekoccant, emelkedett a láz, azt kívánta, bár nyitna rá Aranka, és rögtön megrettent: csak azt ne. Bátyjának a felesége, unokahúgainak és unokaöccsének az anyja. Ne.
Kopogtattak. Lassan nyomta le a kilincset, vágyakozva és szorongva; a kislányok néztek fel rá, most két zöld ruha, de még mindig négy vörösszőke copf, babgulyást hoztak, a mama küldi, jobbulást kíván, kenyér is van hozzá, három szelet a konyhakendőbe tekerve, és csókolom, a mozi az nagyon jó volt, megyünk még? Jesz, megyünk, és köszönöm, és mondjátok a mamának, hogy szenkjú.
Aranka idővel ágyba terelte a gyerekeket, lefeküdtek a felnőttek is, Vendel ásítva súgta a felségének, hogy milyen príma a talpbőr, meg a felsőrészhez való is, és elég érdekes ez az új cipőféle, egy kicsit gondolkodni kell rajta, hogy is legyen pontosan, holnap méretet vesz Friciről, aki egyébként jól fizet, túl jól, családon belül túlzás az ilyesmi, persze visszautasítani sem kell, hát majd meglátjuk.
Aranka megkérdezte, mégis mi baja, mivel műtötték? Vendel azt felelte, nem tudja, valami intim dolog. Intim? Hogy értve? Vendel vállat vont, nem lehet súlyos, persze, ki tudja, nyilván oka van rá, hogy ne beszéljen róla, talán szégyelli; a fejére húzta, fülére szorította a párnát.
A börtön óta csak így tudott aludni, a zárka priccsén fekve egyedül ezzel védekezhetett a fegyőrcsizmák visszhangos kopogása ellen; baljós hang volt, ő tehetett róla, a nyikorgó csizmákat ő vasalta, és hiába múltak az évek, minden éjjel hallotta a lépteket.
Az asszony forgolódott, fülelt, összevegyült az édes szuszogás az alkóv felől, a halk hortyogás a párna alól. Felötlött benne, hogy kimegy a konyhába, belebújik az ajtófélfán lógó babos flanelpongyolába. Látta magát, amint kiáll a gangra szellőzködni, fagyoskodik a nyákos novemberben, fúj a szél, talán az sodorja a lépcsőház, a második emelet felé, vagy valami leküzdhetetlen vonzás rántja oda, mintha ő maga vasszög volna, a második emeleti ajtó mögött meg óriás mágnespatkó rejtőzne... Mit mondana, ha ott állna a küszöbön?
A kanál az üres tányérhoz koccant, a babgulyásból csak egy zsíros vörös csík maradt a tányér szélén, a kenyérből egy morzsa sem. Sumin Frigyes kigombolta az ingét, lehántotta a válláról, megvizsgálta a kötést; holnap cserélni kell. De csak egy kicsit vérzett át, és a sebláz is enyhült.
Hanyatt feküdt újra, a sötétben alig derengett a mennyezet.
 
A Purple Gang megkegyelmezett. Persze nem ingyen, csak ha elmondja, merre járnak a többi páriák, a magányos ridegfarkasok, ő pedig csak egy másodpercig habozott, a csákányra gondolt, és már mutatta is a jeges rejtekösvényeket, remélte, hogy volt kollégái megértik, nem tehetett mást, és fohászkodott, ne essék komolyabb bajuk, és kívánsága félig meghallgattatott: ketten túlélték a Purple Gang rajtaütését, ketten nem.
A Bíbor Banda befogadta, velük járt portyázni. A nevét nem kérdezték, rögtön ráragasztottak egyet: Ginger, a vörösszőke haja miatt, és ő nem sajnálta a régi nevet. Néha felködlött benne, vajon ő is olyan lett-e, mint a rothadó hús, és ha kívülről nézne Gingerre, viszolyogna-e tőle? De rögtön tudta a választ: nem. Ő más. Ütött ugyan, ha valaki ellenszegült, de ügyelt rá, hogy csak módjával, és itt, az Államokban még sosem ölt.
Azután egy rajtaütésnél egy pária úgy védte az áruját, mintha az élete függne tőle, Sumin Frigyes pedig tudta, hogy ez így is van. A bootlegger támadott, ő a jégre zuhant, mielőtt megfojtották volna, kínlódva elérte az övébe tűzött pisztolyt, a fojtogató oldalához szorította, és látta, ahogy az idegen szempár fennakad, elszíntelenedik. De hát ez nem bűn. Színtiszta önvédelem.
A többiek a vállát veregették, most már igazán közéjük való. Új bevándorlók voltak, főleg oroszok, baltiak, az Újvilág hívta őket, azután nem tudott mit kezdeni velük, így hát kénytelenek voltak kezdeni magukkal valamit. Frigyes leplezte, hogy megveti őket, lenézi a kalózkodó, sunyi hiénákat, és szívósan hajtogatta magában, hogy ő más.
Olvadáskor a nagyok úgy ítélték, a Purple Gang az egészségesnél jobban megerősödött, túlzott konkurenciát jelent számukra, és a véletlenek megmagyarázhatatlan egybeesése következtében a határőrség is éppen ekkor döntött úgy, hogy nem tűri tovább a garázdálkodást, egyszer és mindenkorra megtisztítja a határvidéket a bíbormocsoktól. Mozgósították a fél állam rendőrségét, sűrű hálót szőttek a folyópart köré, és három nap múlva bejelentették, hogy sajnos egyetlen csempészt sem sikerült előállítani, mert a gyanúsítottak nem engedelmeskedtek a lefegyverző felszólításnak, a testület kénytelen volt élni törvény adta jogával, így hát a letartóztatottak helyett csupán a halottkém jelentései állnak a sajtó rendelkezésére.
Alig néhányan bújtak át a hálón. Frigyesnek sikerült, de nem kereste a többieket, és nem ejtett könnyet azokért sem, akik ottmaradtak a zajló folyó partján. Úgy érezte, felsőbb akarat tette lehetővé számára, hogy megszabaduljon a Purple Gangtől, egyben korábbi önmagától; ha ezt túlélte, akkor valami magasabb cél vár rá. Fellélegzett, mint akinek a rothadó hús szaga után egyszerre friss tavaszillat üti meg az orrát.
Úgy távozott a városból, ahogyan alig fél éve érkezett: tehervagonokban, fékezőfülkékben és ütközőkön utazott napokon át. Ritkán gondolt az otthagyott Óvilágra, de most, a holdtalan tavaszéjszakában egy zárt szenesvagon feneketlen sötétjében az otthoni utcákat látta, amelyeken egykor a családja járt, majd a Keleti pályaudvar csarnokát, amint apja vonatra száll, anyja sírva integet a peronon, a bátyja bőg, ő meg érzi, hogy meg kéne illetődnie, de nem tudja, hogyan csinálja. Azután a bagoly tűnt elő, a fehér tollpártából rámeredő mindentudó szempár, és beleborzongott, hogy talán őt nézi most is, követi óceánon túli, Elemér utcai tornyából, és látja, mit tesz, látja, hogyan menekül Chicago felé.
 
Vendel az ágy előtt térdelt, felállította az öccsét, üres papírlapon puha ceruzával körberajzolta a lábát, mert az alap a talpforma. Feltette a szarukeretes szemüveget, és centiméterrel széltében-hosszában lemérte a lábfejet, a rüszt emelkedési szögét, a boka kerületét, közben mellékesen megemlítette, hogy a körömgombával csinálni kellene valamit, elég ronda, és csak romlani fog, ne hanyagolja el, mert azután megnézheti magát, legjobb az ecet. Mormogott, számolt, jegyzetelt, mint aki nagy mérnöki művet tervez, házat épít vagy függőhidat. Már kitalálta, hogyan szerkessze az újszerű cipőt, de közben dolgoznia kell, a kuncsaftériát várakoztatni tilos, úgyhogy beletelik néhány nap, talán egy-két hét is, de majd meglátja, hogy megéri, egyébként sokkal jobb színben van, hálisten. Aranka azt ígérte, ma is hoz ebédet. Mégiscsak jó ötlet volt, hogy itt vette ki a lakást, családi körben gyorsabb a gyógyulás.
Már elmenőben volt, öccse utánaszólt, próbálta menteni magát, amíg még ura volt a helyzetnek; jaj, ne fárassza magát Aranka, küldje le a gyerekekkel, ahogyan tegnap is, legalább látja az unokahúgait, olyan aranyosak, veri nájsz csildren, jólesik rájuk nézni, de hozhatja a Laci is, az meg olyan okoska, igazán klevör boj.
Vendel mosolygott, jól sikerültek, mi? De most iskolában vannak, neki el kell mennie egy vénséghez, helyben talpal, a szerencsétlen nem tudja elhozni, egy cipője van, ráadásul ortopéd. Csak Aranka van itthon. Hát akkor csak gyógyuljon, erősödjön, igaz, nem tudja, mi a baj, azt se, miért kell titkolni, de fő, hogy elmúljon.
Amikor maga maradt, Sumin Frigyesben felötlött: talán ha sétálni menne... Aranka az asztalra tenné az ételt, és elkerülik egymást. Nem, a sétához még gyenge. Dehogy gyenge, mi mindent kibírt már, futott két kilométert hegynek föl, jeges úton ficamos bokával, ez a kis bőrözés semmiség, műtétnek nevezni is nagyzolás. Felállt, hogy induljon. Majd leült. És még egyszer.
Előhúzta az ágy alól a koffert, kivette a kötszert, a kis üveg jódot, amit a klinikán kapott, levette az inget, sután, bal kézzel fejtette le a kötést. Tizenegy öltés, végig a vállon, a felkaron, a varráshoz használt szálak előmeredtek a sebszélből, mozgatni még nem lehet, de amúgy nem rossz. Bakó professzor remekelt; jó ár, jó munka.
Tessék-lássék megpróbálta, de csak a forma kedvéért. Egyedül nem tudja átkötözni, bal kézzel a jobb vállat a hosszú gézcsíkkal lehetetlen. Segítség kell hozzá. Vállára terítette az inget és várt. Ha lennie kell, hát legyen.
Délben érkezett az asszony, tálcán hozta a gőzölgő ételt, a karján fehér konyharuha, feszesre húzott, rózsaszín krepdesinblúz volt rajta, sötét szoknyája kiemelte a keskeny csípő ívét, magasabbnak látszott, mint eddig, lábán a félmagas, gavallérsarkú cipő. Korzózni indulnak így az asszonyok, nem a szomszéd lakásba egy tál étellel, mintha egy leheletnyivel a kövezet fölött lebegett volna; gangkirálynő.
A tálcát az asztalra tette, a seb láttán összerezzent, és persze segített gyöngéden és boldogan. Óvatosan kente a jódot - a férfi nem is szisszent -, simogatón, mégis határozottan tekerte a gézt, tépte a végét és rögzítette, mintha ezt csinálta volna egész életében. Minden érintése a meztelen bőrön egy-egy apró áramütés.
Aranka kuncogott, igazán nem is tudja, elmondja-e, szóval amikor azt hallotta a férjétől, hogy intim műtétről van szó, másra gondolt, sokkal, de sokkal rosszabbra, és most annyira, de annyira megkönnyebbült. Frigyes közbemordult, szóval az Öregnek mégis eljárt a szája, az asszony szelíden mosolygott, csak neki mondta, senki másnak, hiszen Vendel olyan becsületes, ki tudná jobban, mint az öccse; szóval mi ez a seb?
Tetoválás, mondta Sumin Frigyes. Évekkel ezelőtt szurkálták a vállára, de már elévült, régmúlt kellemetlenséget idéz, ő pedig szabadulni akart tőle. Ráért volna, nem fontos igazán, de ha már itthon tölti a szabadságát, legjobb, ha egy füst alatt elintézi ezt is, vesszen a tettú, az Államokban az ilyesmi piszok drága és macs mani, ráadásul az itthoni orvosokban jobban bízik, mert jobbak, zéj ár bettör, nem csak a tűre, cérnára figyelnek, hanem arra is, hogy kit varrnak. Az Államokban meg annyira bevált a sorozatgyártás, hogy úgy reparálják az embereket is.
- Valami nő - mondta Aranka. - Szív? Nyíllal átdöfve? Mint lent, az ecetfa törzsén? Benne két monogram, a magáé, meg azé a nőé? Igazam van? - Kíváncsian, mégis cinkosan nevetett, táncoltak a rajzos szemöldökívek, a frissen mosott gesztenyehaj és a bőr kókuszillata elkeveredett a hűlő krumplipaprikás szagával, az elegy veszedelmes légnemű anyaggal töltötte meg a szobát; csak egy szikra hiányzott.
Frigyes bólintott, jesz, bevallja, nőről van szó, szerelem volt, már-már meridzs, azért szurkáltatta a nevét a bőrébe. Jól begyulladt, borogatni kellett, de mire rendbejött, eltűnt a nő, három nappal az esküvő előtt olajra lépett egy gengszterrel.
- Gengszterrel? - kapta szája elé a kezét Aranka.
- Az ott egy szakma, egy dzsob.
- A rablás meg az ölés?
- Ó nó, nem olyan veszélyes.
A nő elment, már nem is emlékszik rá, a tettú meg itt maradt, gondolta, véget vet neki, ezért a seb.
Aranka végigsimított a gézen, az ujja épp csak érintette, mégis égett mind a tizenegy öltés.
- Szóval így bánik a nőkkel? - súgta. - Egyszerűen kivágja őket magából?
Akkor lobbant be a levegő.
Úgy estek egymásnak, mintha verekednének. A ruhák szétröpültek, a krepdesinblúz az ágy alatt, a sötét szoknya az egyik, a harmonikanadrág a másik sarokban, az ágy felnyögött. Szorították, tépték egymást, mintha le akarnák nyelni, bezabálni, utolsó hajszálig magukba tömni a másikat. Kezdetben a férfi még igyekezett óvni a vállát, azután elfeledkezett róla, ha szakad az öltés, hát szakad. Aranka nyüszített, amikor Frigyes beledöfte magát, a férfi majdhogy megütötte, úgy fogta be a száját, fülébe sziszegte, hogy minden kihallatszik a lépcsőházba, aztán nem bírt magával, felnyögött, és most Aranka tapasztotta a tenyerét az ő szájára. Egymásban és egymáson hánykolódtak, vergődtek, rúgkapáltak, mint aki birkózik életre-halálra, levegőért kapkodtak, egymás fojtó tenyerébe haraptak; a szobában fuldokló lihegés, és a sodrony nyikorgása a matrac alatt.
Moccanatlanul, összegabalyodva feküdtek a keskeny ágyon, melyen két ember csak egymáson, vagy az oldalán, szinte élére állva fért el.
Az asszony éledezett, homályos kétely fogta el: talán belehalt, és most támad fel? És azt gondolta: igen, ez az. Ezt a titkot tartogatta a jövő, mely most jelenné lett. Ez van a gangon túl, ez az ismeretlen lobogás, ez az, amit valaha valahol valaki megígért neki: lesz, mert lennie kell, mert jár. Most megmutatkozott.
A férfi nem gondolt semmire, mintha elszállt volna belőle az utolsó cseppnyi erő, mintha azt motyogta volna, „istenem". Vagy valami mást.
Aranka távozása után kezdett éledezni. Karja, válla fájt. A gyönyör üres helyére beszivárgott a bűntudat.
 
Bűntudatot érzett akkor is, amikor feladta. Hiszen megígérte magának, hogy mostantól másképp lesz minden. És meg is próbálta, megtett minden tőle telhetőt, hogy tisztességes útra térjen. Csak hát a tisztességes utak is vezethetnek a pokolhoz, legföljebb egy kis kerülővel.
Járta a nagyváros peremét, munkát keresett, és vágyálmokat szőtt házról, kertről, autóról, családról - míg azon tűnődött, hogy vajon azért vágott-e neki Amerikának, mert vágyik minderre, avagy azért vágyik erre, mert itt van, és itt erre szoktak vágyakozni.
Egyedül a vágóhidakon volt felvétel. Chicago vágóhídjai látták el hússal az Államok felét. A marhát vagonokban hozták, azután lábon hajtották az óriási mészárszék felé - ezerszám tódultak a barmok a szüntelen bamba bőgéstől hangos vágóhídra, ahonnan megnyúzva, kettéhasítva, kampóra aggatva távoztak, majd eltűntek a hűtőházakban és a jéggel bélelt vasúti teherkocsikban.
A bejárat és a hűtőház közt félúton álltak a mészárosok, közöttük Sumin Frigyes. Durva szövésű, fehér vászonkötényt viselt, fehér kesztyűt, és egy fehérre csempézett helyiségben dolgozott. A padlón lejtős csatornákban folyt a vér éjjel és nappal, egyenletesen zubogva. Az első héten a halálos csapástól lerogyott, meg-megránduló barmokat vonszolta odébb, a hátsó lábukra láncot hurkolt. Csörlő húzta föl a mennyezetre a leölt marhát, mely fejjel lefelé függve, üveges szemmel lóbálódzott ki a helyiségből. Sumin Frigyes szenvtelenül dolgozott, a vér látványa nem kavarta föl, tudta, hogy ez a dolgok rendje, nincs különbség a futószalagon összeszerelt autók és a futószalagon lemészárolt ökrök között. Ez azonban mégiscsak sok volt. Küzdenie kellett, hogy elterelje a gondolatait, vágyképeire összpontosított, ház, kert, kocsi, lehetőleg Buick, a hathengeres szedán, az a legjobb, és szüntelenül szuggerálta magának: ezt akarja, igen, ezt.
A második héten már ő mérte a csapást az ökrök homlokára, és mások vesződtek a tetemekkel. Hegyes fokú mészárosfejszét forgatott, hatalmas, pontos ütést mért a taglóval a marha széles homlokának kellős közepére, és hogy a barom ne gyötrődjön, ne rúgkapáljon, villámgyorsan bedöfött a koponyába ütött léken egy vaspálcát, belekotort az agyvelőbe - ez garantálta a rögtöni halált. Sumin Frigyes összpontosított, nem ütött mellé, mindig eltalálta a homlok közepét, és ügyesen bánt a pálcával is.
Nyár volt, a csempézett helyiségben megrekedt a levegő, negyvenfokos hőségben gomolygott az émelyítő vérgőz. Frigyes taglózott szakadatlanul, ötpercenként egy marha napi tíz órán át - a csempézett csatornákban habzott a sűrű vér, látványa elmosta a vágyképeket. Mégsem ezért hagyta ott a vágóhidat egyik napról a másikra, nem ezért futamodott meg. Hanem egy apróság miatt. Egész napját a fehér teremben töltötte, féltucatnyi hozzá hasonló taglós-vaspálcás ember között. Kezdetben csupán szokatlan merevséget érzett a tekintetükben, nem tudta mire vélni. Mintha kerülnék a pillantását. A harmadik hét elején aztán rájött, mi a baj. A tagbaszakadt mészárosok nem a szemébe néztek, ha szóltak hozzá - hanem a homloka közepére.
 
Múltak a napok, reggel kilenckor a hidegre fittyet hányva megjelent Schnellné a tarka virágos műselyem pongyolában a prakkerrel, és ütni kezdte a szőnyegét, melyből csodák csodájára mindig felhőkben szállt a por - felfoghatatlan, hogy reggeltől reggelig hogyan koszosodhatott el ennyire. Egyesek a házban úgy vélték, hogy esténként Schnellné direkte beszórja szőnyegét az udvarról gyűjtött és a sparherd alatt vödörben tárolt porral, csak azért, hogy reggel kivonulhasson, és míg ütlegeli a foszladozó rongyot, szemügyre vehessen minden változást, észlelhessen minden rezzenést, ezért van tudomása három emelet valamennyi sóhajáról, beleértve a lépcsőházat és persze a falakon túli lakásokat is.
Míg Schnellné porolt, kivágódott Ihász ajtaja, és fölnyávogott a girhes macska - rejtély, hogy a kóbor állat miért ragaszkodott a részeges ligeti lámpagyújtogatóhoz, aki reggelenként szitkozódva, bakanccsal rúgta ki konyhájából. Ilyenkor Schnellné rendszerint tett valami megjegyzést erre vagy arra a házbélire, Ihász pedig leintette, ne üsse az orrát a mások dolgába. Ezen a reggelen Schnellné például azt találgatta, vajon meddig betegeskedik még az amerikás, s hogy Ihász szerint miért a vörös Suminék etetik. Aranka viszi neki az ebédet minden délben, aztán ott is ragad. Biztosan olyan rossz bőrben van szegény, hogy etetni kell, nem?
Ihász azt felelte, hogy aki szimatol mások után, annak beverik az orrát, és rövid életű lesz a földön; ő maga azért élt meg ilyen szép kort, mert nem csinál ilyesmit. Mire Schnellné, hogy Ihász őt csak ne oktassa ki, és ne játssza a matuzsálemet, mert alig múlt negyven, mire a lámpagyújtogató visszavágott: - Irigykedik, mi?
Ekkor mozgás támadt a harmadikon, a gangon végigvonult a szélesre tömött zakó és benne Sumin Frigyes. Nyugodt léptekkel haladt a fivére lakása felé, majd bekopogott, és eltűnt az ajtó mögött.
- Na lássa - mondta Ihász -, bár én volnék ilyen rossz bőrben - és visszahúzódott az odvába.
Vendel megörült az öccsének, milyen jól néz ki, kezd visszatérni a színe, egyébként pedig néhány nap múlva fölveheti a cipőt, lényegében kész, már csak varrni kell.
Frigyes azt mondta, lelkifurdalása van.
Csönd támadt, némi értetlenség.
Napok óta etetik, jól tartják, mennyit fáradozott miatta a család. Szeretné meghálálni. Vendel felháborodott, miket beszél, végül is az egyetlen fivére, ráadásul az ajándékok, ez a bőkezű megrendelés - inkább ő tartozik az öccsének, mint fordítva. Frigyes erősködött; legalább hadd hívja meg a családot egy vendéglőbe, van itt valahol egy gud resztorant? Azon kívül meg bárhová, színházba, moziba. Vendel földerült, színház éppenséggel szóba jöhetne, szereti, régen volt utoljára, de ma nem lehet. Talán holnapután. Frigyes örült; oké, addig is elviszi a gyerekeket moziba, délután háromkor, a kislányok kérték is, de jöhetnek a Laci haverjai, és ha esetleg Aranka szereti a múvit, ő is velük tarthat. Vendel közben telerakta a száját apró szöggel, ezért most előbb be kellett ütnie mindet a helyére, s csak utána felelt. Náluk mindenki imádja a mozit, ő például a Monte Cristót, vagy mondjuk A három testőrt, azt nagyon, azt a legjobban, Aranka pedig A megfagyott gyermeket, és biztos elmenne, de most éppen helyettesít a Garayn, az ilyen alkalmakat nem szabad elszalasztani, mert ki tudja, lesz-e következő. Frigyes sajnálkozott, akkor csak a gyerekeket viszi, most sétál egy kicsit, megnézi a régi helyeket, az Öreg pedig szóljon a kölyköknek: háromkor a Rákóczi múvi előtt. A bátyja a szemével intett, szájában újra szögek.
 
Sumin Frigyes ráérősen sétált az ismeretlen utcákon. Végigjárta egykori vándorlásaik útvonalát, fölkereste a hajdani család összes bérleményét, mind a kilencet. Nézte a házakat, összevetette a kis Csikágót a naggyal, nem mintha lehetne, de azért mégis. Eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha maradna. Ha megpróbálná újra itt. Miért ne? Hiszen ott motoszkált benne már akkor is, amikor felszállt a Vaterland-ra, hogy zárójelbe tesz egy évtizedet és visszamegy a posta szerelőműhelyébe - megvan-e még vajon? Miért ne? Ugyan mit törődik a nagy Csikágó a kicsivel. Hátha nem kell visszamenni. Hátha van kiút, és valaki lefújja a kommün toborzónapján kezdődött futóversenyt, ő pedig szépen visszasétál a rajtvonalhoz... Még csak huszonhét éves.
A vágóhídról ugyan eljött, de Chicagóban maradt - ott vert tanyát, még ha gyökeret nem is. A belvárost körülhurkoló magasvasút, a Loop környékére ritkán vetődött; a North Side Gang a város északi részén működött, főhadiszállása hetenként változott. Ő volt köztük az egyetlen, aki nem ír szülőktől származott. Ezért volt értékes. Vaskos magyar akcentusa annyira elütött a többiekétől, hogy nyugodtan küldhették az olasz negyedekbe szimatolni, senki se gondolta, hogy köze lehet a North Side-hoz.
A kapcsolat a föld alatt kezdődött, egy szenespincének álcázott titkos italmérésben, amelyről persze tudomása volt boldog-boldogtalannak. Valahogyan kitudódott detroiti múltja - ő maga terjesztette el -, és utolérte a neve is, Gingernek szólították újra. Az íreknek tetszett, hogy a haja éppolyan vörösszőke, mint az övék. Kezdetben csak apró feladatokkal bízták meg, egy-egy kisebb rakomány whiskyt kísért ide-oda, vagy elhozta a pénzt valamelyik bárból. A körmére néztek, sosem veszítették szem elől. Egy év is beletelt, mire elfogadták, és további három, mire egyenrangúnak tekintették. Ekkor rátetoválták a jelet, amely hozzájuk fűzte örökre. Szisszenés nélkül tűrte a szurkálást, aztán egy tükörben megnézte az eredményt: apró döfésektől gyulladt vállán hosszúkás pajzs, felső harmadában kereszt, az alsóban hárfa, középen nagybetűs felirat: North Side. A hárfát nem értette, megkérdezte, mi az, azt felelték, ír nemzeti jelkép, úgy viselje. Azt mondta, jó, majd úgy viseli.
Tomboltak a húszas évek; az írek és a szicíliaiak kíméletlen háborút vívtak a terület felosztásáért, a szesz hasznáért, a chicagói éjszakák dzsessztől és lövésektől visszhangzottak, a gengszterek voltak a város urai és hősei, az ügyefogyott hatóságokkal bolondját járató Robin Hoodok. Tetteiket szalagcímekben hozták a lapok, ravasz húzásaikat, nagy dobásaikat kocsmaballadák örökítették meg, és a vetélkedő gangek nyíltan, fizetett újsághirdetésben üzentek egymásnak, hogy a város mely részére tartanak igényt, ahol másnak semmi keresnivalója. Bosszúk és viszontbosszúk követték egymást, a nagy nevekre semmit nem lehetett rábizonyítani - ahányszor perelték őket, mindig diadalmasan távoztak a bíróságról, és népszerűségük tovább nőtt. A segéderők pedig elhullottak névtelenül - egy helyére száz jelentkező is akadt.
Meghúzódott a North Side-iak között, megbízható iparos volt, afféle kismester a nagyok árnyékában. Amit csinált, polgári szakmának tekintette - hasonlóan másokhoz, hisz a brutális nehézfiúkon kívül akadt itt hétgyerekes családapa is, aki így tartotta el a népes almot. A lövöldözésekben részt vett, mint bárki más, úgy vélte, hogy az egykori fronthoz képest ez már-már biztonságos, és összehasonlíthatatlanul jobban jövedelmez. És ott voltak persze az elegáns éjszakai bárok, ahol azok is lerészegedtek, akik nappal a tilalmat prédikálták, úszni lehetett a whiskyben, s a testre szabott lányok csillogó strasszal kivert, fejre simuló sapkában vártak a pultnál sorukra.
A kitömött vállú, halszálkás zakó, melyből kidudorodott a revolver markolata, márkajelzés volt, és a nőket éppen ez a márka vonzotta ellenállhatatlanul.
A North Side gang feje rendesen fizetett, mindig volt pénz, elég, de azért nem sok, éppen annyi, hogy néhány hétre vagy egy hónapra előrelásson az ember, ennél több nem is kellett, hiszen mi a biztosíték arra, hogy a következő hónapot is megéri az ember. Akkor meg minek tartson magánál pénzt, ha csak nem azért, hogy a pokolbéli ördögöket is megvesztegethesse majd.
Olykor, ha lőttek rá, és menekülnie kellett, vagy éppen ő tüzelt valami elmosódó árnyakra egy utcasarok vagy kőkerítés fedezékéből, eszébe jutott, hogy lám, apja örökébe lépett; digókra vadászik, azok meg őrá, csak most nem az Isonzó, hanem a várost kettészelő Chicago folyó választja el a feleket.
A vágyálmok feledésbe merültek, néha felötlött benne, hogy lehetne talán másként is, de ilyenkor orrába csapott a vágóhíd szaga.
A frontok éveken át alig változtak, a riválisok beásták magukat, őrizték a kényes egyensúlyt, amit egy-egy újabb halálos áldozat nem boríthatott föl. Idővel megszűntek a kisebb összecsapások is, és a városra baljós nyugalom ereszkedett.
Az egyensúly hirtelen bomlott meg, de nem váratlanul. Így kellett történnie. Az olaszok többé nem elégedtek meg a fél világgal, felmondták a társbérletet, és rátették a kezüket egész Chicagóra. Elsőre nem sikerült, de a harc napról napra kíméletlenebb lett, a szicíliaiak terjeszkedtek, az írek elszántan védekeztek, ám területük egyre zsugorodott. A hatóság ölbe tett kézzel várakozott és reménykedett: hátha kiirtják egymást.
 
A gyerekek a mozi előtt álldogáltak, Laci élt az ajánlattal, és megint elhozta a Bethlen téri haverjait, a Citrom meg a Spitzer gyereket, akik ismerősként köszöntötték az amerikai nagybácsit, de most a kislányok is hívtak barátnőket, egy szőke Terit meg egy barna Cilit, hogy ugye nem baj. Dehogy, nó problem, az a plusz kettő ide vagy oda nem számít, meg hát amúgy is kicsik.
Betódultak a csöngetős moziba, Frigyes most a sor szélére ült, sötét lett, a zongorista nekikezdett, Stan és Pan zuhant be a vászonra, megpróbáltak felállni, de átestek egymáson, a kövér belebotlott a soványba és viszont, mire talpra kecmeregtek, rongyokban lógott a ruhájuk, és a gyerekek nyerítettek.
Frigyes odasúgta a mellette ülő Lacinak, aki a szék karfáját csapdosta a nevetéstől, hogy ő ezt a filmet már látta, elszalad elintézni valamit, de visszajön, mielőtt véget érne az előadás. Laci bólogatott, de nem hallotta, mit beszél a nagybátyja, mert Stan éppen menekült, átbújt valami csövön, Pan meg utána, de beszorult, és kalimpált a lábával.
Frigyes a széksorok mellett kisietett a szűk előtérbe - csak a mozis feleségét látta, ahogy a sovány bevételt számolgatja a pénztárkalickában -, a keskeny lépcsőn fölosont az emeleti páholyokhoz, benyitott a hármasba, nem látott semmit, de nem is kellett, mert egy száj tapadt a szájára, simogató kezek futottak a zakója alá, és Aranka lehúzta őt a páholy mélyére. Éppolyan éhesen estek egymásnak, mint első alkalommal, és azóta ahányszor csak lehetett, általában ebéd helyett. Itt, a moziban még a zajra sem kellett annyira ügyelni, mint a második emeleti lakásban, mert a röhögés elnyomott mindent, Stan és Pan cinkosan fedezték őket.
Az előadás vége előtt öt perccel felhangzott a figyelmeztető csengetés, rendbe szedték magukat, Frigyesnek még arra is jutott ideje, hogy az előtér tükrében megigazítsa a gallérját, mandzsettáját, és helyére gereblyélje a haját. Visszament a nézőtérre, leült a sor szélére, és a slusszpoénnál, amikor az egész ház rádőlt a kövérre meg a soványra, mégis sértetlenek maradtak, és bambán pillogtak a romok között, már együtt nevetett a gyerekekkel, csapkodta a térdét, és oldalba bökte Sumin Lacit: ez jó, veri gud, marha jó!
A Klein cukrászdában már túl voltak a habos kakaón meg az első krémesen, épp a második következett volna, amikor a kirakatüvegen át benézett Aranka. Juli és Zsuzsa észrevették: - Mama! Mama! - Az anyjuk belépett a cukrászdába, hát hogyne, hiszen a piacról hazafelé tartva véletlenül belebotlott a gyerekeibe meg a sógorába, mi mást tehetett volna? - Te is kérsz, Mama? - és kapott süteményt.
Szemben ült a sógorával, a ricsajozó gyerekek és a fogyatkozó krémesek között. Azt gondolta, hihetetlen, hogy két testvér... és hogy eddig nem tudta, mi az a vágy... és most odaadná ezért az emberért az életét, mindent, mindent.
Frigyes azt gondolta, eddig nem tudta, mi az, hogy akarni valamit... mit jelent, hogy kell a másik, kell szőröstül-bőröstül, kell minden porcikája. Itt, a kakaó- és fahéjillatú Klein cukrászdában ébredt rá: nem csupán ilyesmit nem érzett eddig - mást sem. Valójában semmit.
Néha odavetettek egy-egy szót a gyerekeknek, úgy tettek, mintha törődnének velük, de a két térd az asztal alatt összeért, és olyan erővel nyomta egymást, hogy Aranka széke egy arasznyit hátracsúszott, és az üvegezett asztalon megcsörrentek a süteményestányérkák.
A gyerekek körülrajzották az anyjukat, kiözönlöttek a cukrászdából, rájuk kellett szólni, köszönjék meg a vendéglátást, kórusban köszönték, a férfi hátramaradt, hogy rendezze a számlát.
 
Az írek is rendezni akarták a számlát az olaszokkal, és azok is ővelük. Érlelődött a baj - és persze máskor és máshol ütött ki, mint várták.
Bálint napján utasítás érkezett a North Side Gang fejétől, menjenek egy kültelki raktárba, ahová két teherautónyi Old Log Cabin whisky érkezik. A feladat egyszerű; kirakják, és ott, helyben ponyvákkal álcázzák a szállítmányt, hogy onnan apránként, ládánként lehessen majd eljuttatni a célállomásokra.
Topogva, ujjaikat lehelgetve várták a raktárban a teherautót a hideg reggelen; nyolcan voltak, meg egy Alex nevű farkaskutya, a kövér Frankie-é, aki meg nem vált volna tőle semmi kincsért, de fárasztotta a viháncolása, kölyök volt még, ő pedig meglett ember, ingerülten, mégis szeretettel szólt rá, mint egy apa a túlmozgásos gyerekére.
Alex szünet nélkül izgett-mozgott, majd felugatott, eliramodott a raktár túlsó sarka felé, és eltűnt a ponyvával fedett olajoshordók között. Frankie utánakiabált, hogy kutyának nem való egerészni, szégyellje magát, mire Frigyes azt mondta, hátha nem is egér volt, hanem szuka, csak Alex korán kezdi, és ezen röhögtek. A kutya nem került elő. Frankie szuszogva indult utána, de nem fért volna be az olajoshordók közé, és Frigyes utánaszólt, hagyja csak, majd ő, Frankie köszönésfélét morgott, meg hogy rendes gyerek ez a Ginger. De ő meg hiába kereste, szólongatta a kutyát, hasztalan lesett be a hordókat fedő ponyva alá. Ekkor a háta mögül zajt hallott, dobogást, dulakodást és fenyegető üvöltést: - Falhoz! Rendőrség! A falhoz! - A földre kushadt, magára húzta a ponyva szegélyét, onnan lesett ki, és a ládatornyok hasadékain meglátta a többieket, arccal a fal felé, motozásra várva - a rendőrök nem látszottak.
Hét férfi a falnál. Mint a hét vöröskatona a major istállójánál tíz évvel azelőtt, hátuk mögött az üvöltöző bőrkabátos meg az önként jelentkezőkből toborzott kivégzőosztag - tagjainak azt ígérték a karhatalmisták, hogy a sortüzet követően felülhetnek a major mellett várakozó teherautójukra, és a szétbomló hadsereget megelőzve, két óra alatt Pestre érnek. Sumin Frigyes látta a halálraítéltek hátán a rettegést - meg a reményt, hogy hátha történik valami, és az utolsó pillanatban angyal száll le a Tisza-partra.
Az írek várták a rendőri intézkedést, de a motozás késett. Rettenetes robaj támadt, fegyverek dördültek, sorozatlövések több hullámban, Frigyes a ponyva alatt szinte beleolvadt a kifolyt olajtól büdös földbe.
Csönd lett. Azután vad ugatás, vonyítás és egyetlen lövés. És még nagyobb csönd, az előzőnél is rettentőbb. Végül egyetlen kurta mondat: - Ciao, bambini! - És távolodó léptek.
Sokáig várt az olajszagú ponyva alatt, míg előmerészkedett. A fal tövében hét ember meg a kutya. Még szivárgott a vér, az arcokon álmélkodó kifejezés; nem, ez lehetetlen, Frankie szemében kérdés: a kutya megvan? Nem láthatta, hogy a lábánál fekszik. Ott csodálkoztak a földön mindazok, akikkel együtt töltötte az utóbbi éveket, akikkel megosztotta ételét-italát, akikkel együtt lövöldözött vagy menekült a lövöldözés elől. A márkajelzés-zakót viselték, a halszálkásat, de véresen - a fejükről most leröpült barna kalappal. Arcukra éppen úgy fagyott rá a hitetlenkedés, mint az istállófal tövében heverő vöröskatonákéra, akik a földre rogyva is elképedtek azon, hogy mindez a legeslegutolsó percben, tökéletesen értelmetlenül, a semmiért, és hogy lehetnek olyan emberszabású lények, akik önként jelentkeznek ilyen feladatra - méghozzá közülük valók.
Sumin Frigyest nem a halál rendítette meg - addigra hozzászokott -, hanem a halottak csodálkozása: hogyan lehet, hogy önként jelentkezett?
Önmaga elől futott, amikor a Lenin-fiúk teherautóján elrobogott a helyszínről, majd a karhatalmisták segítségével - akiknek megtetszett a fiatal, mindvégig kitartó, hajlíthatatlan önkéntes - elérte a népbiztosokat menekítő bécsi gyorsvonatot. A Keleti pályaudvarról indult, a csarnok egyesről - már mozgott, amikor felugrott rá. Hallotta, hogy Landler Jenő is a szerelvényen van, de ő, Sumin a poggyászkocsiban kuksolt Bécsig. Újra és újra elmagyarázta - jobb híján a bőröndöknek és utazóládáknak -, hogy nem tehetett mást, ha nem jelentkezik az osztagba, most az ő teteme is a Tiszán úszik, és nem Bécs felé távozna az országból vasúton, hanem Belgrád felé vízi úton, oszladozva; mire kiszállt a Westbahnhofon, már békében volt önmagával.
Ködösen érezte, hogy attól a hét halottól egyenes út vezetett eddig a hétig, de most képtelen volt másra figyelni, mint a rászegeződő tekintetekre, melyekbe szúrós elszántság költözött, mintha azt mondanák: tudod a dolgod.
Tudta. Bosszút kell állnia. Ez a világ rendje. Ha nem teszi, akkor lesz valaki, aki őrajta áll bosszút, amiért nem állt bosszút - így hát mégis jobb, ha bosszút áll. Csak hát... egymaga?
Nem várhatta meg az igazi zsarukat, sem a rendőrruhába bújt szicíliaiakat, ha netán visszatérnének, és nem maradhatott a városban, mert biztos volt benne: most, hogy felülkerekedtek, a digók minden zugot végigkutatnak, és levetkőztetnek mindenkit, míg csak egyenként el nem kapják azokat, akik a vállukon viselik a North Side Gang jelét.
A meneküléshez pénz kell. Félhangosan azt mondta halott társainak: - Bocsánat.
Végigkutatta a zsebeket - a főnök előző nap fizetett néhány komolyabb fogás után -, a készpénzt összegyűjtötte, átvizsgálta, a véres bankjegyeket elhajította, kivéve egy ötvendollárost - ennyit nem lehet otthagyni egy folt miatt.
Kilesett az utcára, majd óvatosan kilépett, fékezte magát, nem futott. Egy perc sem telt belé, szirénázó rendőrautók érkeztek a helyszínre, és a hatóságok meg a publikum előtt feltárult a tömeggyilkosság, mely az egész oldalas főcímek nyomán úgy vonult be a bűn történelmébe, mint az 1929. február 14-i Bálint-napi mészárlás.
Frigyes New Yorkba ment, elvegyült a Lower East Side-i bevándorlók tarka tömegében. Ősz lett, és ő reménykedett, hogy a dolgok idővel elcsöndesednek. De nem. Valaki mégiscsak észrevehette, hogy a lövöldözést követően egy magányos férfi elsiet a helyszínről, mert a chicagói olaszok tudomást szereztek róla, hogy van egy túlélő, aki tanúskodhat ellenük - csak nem tudták, ki az. Addig nem tekinthették lezártnak az ügyet, amíg le nem vadásszák, és persze értesítették New York-i lekötelezettjeiket is. Ahogyan a szicíliaiaknak voltak besúgóik a rendőrségen, úgy a rendőrségnek is közöttük. A zsaruk is értesültek a túlélőről, tanút akartak, élőt, versenyt futottak a gengszterekkel; körözést adtak ki. Ám Frigyes soha nem volt rendőrkézen, így közelítőleges személyleírást sem adhattak róla. Találomra, a garázzsal szemközti szatócsbolt eladónőjének fontoskodó vallomása alapján - aki persze csak nyolc kabátot és kalapot látott, semmi mást - néhány általánosságot írtak a körözőlevélre. Ám az áldozatokon fölfedezett jelekből kiindulva kitöltötték a „különös ismertetőjele" rubrikát is, remélve, hogy a túlélő ugyanúgy dekorálta magát, mint halott társai: Jobb vállon, felkaron tetoválás, pajzsforma. Benne kereszt, hárfa és felirat: North Side.
Józan, csendes életet élt, a Ginger nevet elfelejtette, elmerült a forgatagban, nem szórakozott, hetente egyszer eljárt egy füstös bárba, ahol a biliárdasztalok közt téblábolva csipegette a hírmorzsákat, amúgy meg alig dugta ki az orrát a koszos bérodúból. Filléreket költött, és a garázsban fekvő fiúktól begyűjtött igen komoly összeghez hozzá sem nyúlt. A pénzt egy szűk nyakú vázában tartotta. Amikor hírét vette a chicagói eseményeknek, széttörte a vázát.
Hajójegyet vett aznapra Európába, retúr. Vásárolt egy impozáns, sárgásbarna marhabőr koffert, bele néhány ajándékot, a tetejükre hajigálta a legszükségesebbeket.
A hajó este indult. Ráérősen sétált a kikötő felé. 1929. október 25-e volt, a nagy tőzsdekrach napja, a Fekete Péntek. A város felbolydult, hisztérikusan vibrált, fenyegető előérzet kerítette hatalmába, pedig még senki sem tudhatta, hogy ez a nap korszakvég, és a Fekete Péntekkel kezdetét veszi a nagy gazdasági világválság.
A felhőkarcolók tetejéről úgy hullottak a tönkrement bankárok, iparbárók, nagybefektetők, mint az őszi falevelek. A New York-iak összeszaladtak, bámészkodtak, elborzadtak, szánakoztak egy kicsit, valaki megjegyezte, hogy az ilyesmi súlyos felelőtlenség, hiszen a néhai úr akár rá is eshetett volna egy járókelőre; azzal mentek tovább.
Meredek palló vezetett a Hamburgba induló öreg német hajóra, amely lassú volt, viszont olcsó. Az ormótlan óceánjárót fürge révkalauz-csónak vezette ki a New York-i kikötőből, és amikor elhaladt a fáklyás Szabadság-szobor mellett, a Vaterland hosszan, tiszteletteljesen kürtölt.
 
Másnap Frigyes három jeggyel állított be a bátyjához. Hallotta, hogy új színház nyílik a közelben, igazi szietör, ma van a nyitó előadás, itt az utolsó három tikit az ötödik sorba.
- És? - kérdezte Vendel, miközben az öccse cipőjén kopácsolt.
- És elmegyünk, te meg én meg Aranka! Nincs vita, ez egészen súr, holtbiztos, este hét.
A kezdés előtt néhány perccel a lámpafüzérekkel megvilágított, vadonatúj Bethlen Téri Színpad előtt álltak, a járdán. Aranka végre fölvehette a kármin selyemstólát meg az ezüstös fejfedőt a villódzó strasszfüggőkkel. Kiragyogott a közönségből, sugárzott, szabálytalan szépsége magára vonta az urak tekintetét, de két oldalán a Sumin fivérek álltak, Vendel és Frigyes, a férj meg a sógor, és nem lett volna ajánlatos bókkal kísérletezni.
Vidám előadás volt, igazi színházavató. Az első részben Kellér Dezső zenés darabját adták, erre az alkalomra írta, a helyieknek kedveskedett vele. A címe az volt: Csikágó - kimondott pesti operett. A szerző három nap alatt vetette papírra sokadik darabját. Amikor elkészült, és a küldöncöt várta, aki elviszi majd a nyersanyagot Hetényi-Heidelberg Antal, a villámkezű zeneszerző lakására, eszébe jutott, hogy itt az alkalom, újíthatna, műfajt válthatna, és inkább a városrész másik arcát mutathatná meg közönségének: Csikágó - kimondott pesti melodráma. A megingás csupán egy percig tartott, elvetette a kockázatos ötletet, és maradt a biztonságos derű.
Középen az asszony, balján a férje, jobbján a sógora, néha Vendelhez fordult, egy-egy poénnál összenevetett vele, megérintette a karját, ám jobb térdét a színpadra figyelő, felhőtlenül kacagó Frigyeséhez nyomta, és mintha megpörkölődött volna a szövet ott, ahol a szoknya és a nadrág összeért.
A második rész még jobban sikerült, a szünet után rövid jelenetek és tréfák követték egymást, a legjobbakat Szép Ernő írta, az egyik igazi telitalálat volt, a címe: Ágyrajárók. Vastapssal és füttyögéssel fejeződött be az előadás, a színészek tízszer is előrejöttek meghajolni, alig akarta elengedni őket a közönség.
A fivérek és Aranka jókedvűen sétáltak hazafelé, kicsöngették Schnellnét, aki ideiglenesen éjjelezett a nemrég tüdőbajban elhunyt viceházmester helyett. Amikor kaput nyitott, és tíz fillér helyett egy egész pengő ütötte a markát, Schnellné elmosolyodott, bár talán jobb lett volna, ha komor marad.
A gyerekek ébren voltak még, Aranka az alkóvba hessentette őket, a férfiak még váltottak néhány szót az előadásról a konyhában, jó volt, igazán jó.
- Most jön az este fénypontja - mondta Vendel, és a sparherd szélére állította az új cipőt: - Na?
A szokatlan lábbeli éppolyan volt, amilyet Frigyes kívánt; a nadrágból előbukkanó rész elegáns, barna félcipő, amely a nadrág alatt lábszárközépig érő, fűzős felsőrészben folytatódik, és a jobb oldalon, valamivel a boka fölött a háromszögforma tok, úgy, ahogyan lerajzolta. Végigtapogatta kívül-belül, és azonnal felpróbálta. Néhány lépést tett a konyhában, a cipő kényelmes volt, könnyű, mégis erős.
- Te egy riöl artiszt vagy, igazi művész. Szjuper.
Vendel nem szerénykedett: - Persze.
Ilyen remek holmi még nem volt a lábán, mondta Frigyes, pedig az Államokban is tudnak cipőt készíteni, de azok elbújhatnak emellett, és odaadja, amivel tartozik még. A bátyja elhárította: az előleg is háromszor annyi volt, mint amit ő ilyen munkáért elkér, ráadásul élvezte is, mert az ember szeret új dolgokat kitalálni, örül, ha kipróbálhatja magát, igaz? Az öccse bólintott, de nem engedett, ami jár, az jár, ő sosem marad adósa senkinek, nevör, világos? nevör, és legkevésbé a testvérének. Elköszönt, bólintott Arankának is, aki félig lehunyt szemmel pillantott rá, úgy, mint első alkalommal. Az ajtóhoz lépett, de váratlanul visszafordult: - Mondjad, Öreg... a János vitézt adják még?
Vendel meglepődött.
- Egyszer-egyszer. Az újságban látom néha.
- A Fedákkal?
- A Fedákkal.
Néhány perc múlva hanyatt feküdt a második emeleti szoba ágyán, és szokás szerint a mennyezetet nézte. A seb rendbe jött, Bakó professzor kivette a varratokat, a kötésre sem volt már szükség. A tizenegy öltés meglátszik élete végéig, de az már nem tart soká, meg azután úgy fest, mint aki balesetet szenvedett, összevarrták, felépült - tetoválásra nem gondolna senki.
- Egészen jól szabott vállat csináltam magának - mondta a professzor elégedetten, és a páciens nevetett.
Hiába igyekezett másfelé terelni gondolatait, Aranka elfedett mindent, nőtt, terebélyesedett benne, kitöltötte egészen. A teste villant elé, apró részletekben, mintha nagyító alatt szemlélné: fülcimpa, gyűrűsujj, könyökhajlat, az érzékeny határvonal, ahol a comb hátulja fenékké gömbölyödik, egy hajtincs, egy mellbimbó, egy szempilla.
Tudta, hogy a nő ugyanígy fekszik alvó férje mellett, aki kopaszodó fejét a párna alá fúrja - Aranka álmatlanul bámulja a halványan derengő mennyezetet, épp- úgy, mint ő.
És úgy érezte, hogy bármit tett bárkivel eddigi életében, ha nyomorékká verte, ha megölte is, kisebb vétek, mint amit most művel. Marta a szégyen, az önutálat, félhangosan szidalmazta magát, talán ütötte volna is, angol, magyar szavak tolultak a nyelvére, zavaros, buta zagyvalék; lenyelte.
Aranka a férjét nézte, akinek a feje helyén most a fehér párna ült, és belenyilallt, hogy tulajdonképpen csak le kellene szorítani ezt az előre odakészített, már-már kínálkozó vánkost, szorítani erősen, hosszan, csöndben, hogy a gyerekek föl ne ébredjenek, szorítani mindhalálig... Elszörnyedt. Mi történt vele? Szinte felugrott a rémülettől, a matrac rugózott, a férje horkant, és elfordította fejét a párna alatt.
Másnap délben az asszony alig fél órára tudott elszabadulni a piacról, ahol mind gyakrabban állt a betegeskedő kofa pultja mögé. Amint besurrant a második emeleti lakásba, egymásnak ugrottak, izzadtak, harcoltak, vergődtek, és egymás fülébe súgták, hogy nincs tovább, hogy nem szabad, rámennek mindketten, beledöglenek, elég, elég, elég. Aranka kapkodva öltözött, kisiklott az ajtón, és futott vissza a piacra.
Este újra színházba mentek. A jegyeket Frigyes szerezte késő délután, hazasietett, és meglobogtatta a bátyja előtt: Na?! Hát nem istenáldotta szerencse, hogy épp ma megy a János vitéz? Veri laki! Nem lehet kihagyni, legközelebb ki tudja, mikor? Tessék öltözni, messze a Belváros, gyorsan, mert elkésnek, kvik, kvik.
Éppúgy ültek a bordó bársonnyal borított zsöllyékben, mint előző este a kemény faszékeken, középen az asszony a tegnapi ruhában, balján a férje, jobbján a sógora az új cipőben, de most nem nevettek. A férfiakban szúrós kíváncsiság, Arankában bizonyos megilletődöttség - annyit hallott az operettcsillagról, de nem látta még.
A nyitány után rövid hatásszünet, és belibbent a színpadra Kukorica Jancsi, a juhászbojtárnak öltözött Fedák. Még ki sem nyitotta a száját, csak ragyogó mosolyt küldött közönsége felé, és máris dörgött a taps. A Sumin fivérek gondolatban lehántották róla a lobogós gatyát, árvalányhajas kalapot, ráadták a viseltes szvettert, lyukas cipőt, és Vendelnek eszébe jutott, mi lenne, ha belerikkantana a nézőtéri ujjongásba: - Éljen Fedák Sári népbiztos elvtárs!
A művésznő aznap este hatszáznegyvenharmadszor játszotta élete legsikeresebb szerepét, partnere hatszáznegyvenharmadszor pödörte bajszát, pengette sarkantyúját, paskolta csizmáját: János vitéz, jöjj velem, állj be katonának, idd ki ezt a serleget, csapjál föl huszárnak! A darab végén Fedák Sári hatszáznegyvenharmadszor énekelte, hogy kék tó, tiszta tó, melyből az élet tüze támad, add vissza nékem, óh, szép, szerelmes Iluskámat!!
Aranka szemében könnyek gyűltek, előbuggyantak a gesztenyeszín pillák alól: - Olyan szép - mondta vékony hangon, és csak foltokat látott a színpadi háttérfüggönyre festett Tündérországból: - Olyan nagyon, nagyon szép...
A közönség tombolt, újrázott, Aranka szaporán, hangosan tapsolt, ám a Sumin fivérek csak tessék-lássék ütötték össze tenyerüket. Míg a művésznő hajlongott, Vendel a teherautóplatóra gondolt, a cigányokra, Zerkovitzra, az északi frontra meg a smasszercsizmák varrásával eltöltött évekre. Frigyesnek pedig az járt az eszében, hogy ez a nő tehet mindenről, ez a nő adta a kezdőlökést, és ő azóta hányódik a világban.
Aranka hozzászorította a térdét, de a férfi erőt vett magán, elhúzta a lábát, az asszony értetlenkedett, aztán szedelődzködtek.
Később értek haza, mint előző este, a gyerekek már kidőltek, Aranka még csak az ezüstös sapkát vette le a fejéről, Vendel a zakójával bíbelődött, vállfára akasztotta, ruhakefével tisztogatta, amikor Frigyes megkocogtatta a vállát, és borítékot nyomott a kezébe: a tartozás.
Szó sem lehet róla, hiszen megbeszélték, túl van fizetve így is.
Igen, megbeszélték, hogy ő senkinek nem marad adósa, így van ez jól, zisz iz oké, nó problem és nó vita.
Vendel belekukkantott a borítékba. A ruhakefe nagyot koppant a konyhakövön. Fricinek elment az esze, aki átkel az óceánon, meggárgyul mind. Ez egy vagyon, vegye vissza azonnal.
Frigyes legyintett: meg se kottyan. Az Államokban egy gud dzsobbal sokra lehet vinni, az a fontos, hogy az ember jókor legyen jó helyen, zö rájt men on zö rájt plész, és ő ott volt mindig. Egy fórmen a Fordnál mégiscsak valaki. Mély lélegzetet vett, és folytatta ugyanazzal a lendülettel: mondania kell még valamit.
Tovább akart maradni, úgy tervezte, legalább még egyszer ennyi ideig, vagy ki tudja, az embernek jólesik otthoni levegőt szívni, de közbejött valami. Indulás előtt megbízást adott egy ügynöknek, keressen neki házat, kerteset, olyat, amiben garázs is van, mert az Államokban automobájl nélkül nem lehet, na és ez az édzsent küldött egy levelet, expressz, a Keleti főpostára, azt írta, megvan a ház, épp amilyet keres, jó lenne megnézni, lefoglalózni, mert még elhappolják. Az ügynök megbízható, ügyes, klevör bizniszmen, komolyan lehet venni, szóval most hazautazik és megnézi a házat, szori, a jövőjéről van szó.
Aranka arca elszürkült. Vendel újra nyújtotta a borítékot, hiszen akkor kell a házra, Frigyes újra elhárította: a pénzt arra szánta, hogy jól érezze magát idehaza, ezt a pénzt itt kell elkölteni, és ha nem ő, hát a bátyja, a sógornője, az unokaöccse, az ikrek, ezek a kislányok bűbájosak, csarming csildren, ha nem mondta volna még, na és a copfjuk?! - ez a szín a Suminok védjegye, egy igazi trédmárk.
Aranka vékony hangon kérdezte, mikor indul, Frigyes zsebre vágta kezét, a konyhakő szürke és bordó kockáit nézte: holnap délben.
Az asszony megingott, térdre esett, a férfiak utána kaptak, a férje segítette fel, bocsánat, ő ejtette el a ruhakefét, abban botlott el a felesége. A háromlábú suszterszékhez segítette, ráültette, megsimogatta a térdét: fáj? Nem fáj.
Vendel átölelte az öccsét, éppúgy, mint amikor érkezett, szavakat keresett, nem talált. Frigyes a suszterszéken ülő asszonyt nézte a bátyja válla fölött, az visszanézett, tágra nyílt szeméből egyenletesen folyt a könny, épp annyit látott a sógorából, mint alig egy órája Tündérországból, a kettő összefolyt, maszatos foltokká olvadt szét. Vendel észrevette, hogy a felesége sír, megütődött: szóval mégis fáj? Igen, mégis, rettenetesen. Szegénykém... nem súlyos, elmúlik.
Öccse búcsúzott, csomagolnia kell, nem mintha sok holmija lenne, de mégis, szép volt a színház, csak hosszú, fárasztó, a Fedák nem változott semmit.
Az ilyenek túlélnek mindent, mondta Vendel, csak arra ügyelnek, hogy más ne élje túl őket. Frigyes az ajtóból fordult vissza: egyvalami kellene még. A bagoly. Hogy megtudja, ott van-e még, ahová az apjuk elvitte őket bagolynézőbe.
Éjszaka nincs értelme odamenni, olyankor vadászik, nappal ül a fészkén, mondta az idősebb fivér. Ő kora reggel elszalad egy megrendelőhöz, már amennyire szaladni bír, és találkozzanak az Elemér utcai ház előtt kilenckor, rendben?
Amikor magára maradt, megszámolta a pénzt. Elhűlt. Visszatette a borítékba, zsebre gyűrte.
 
Aranka szemhunyásnyit sem aludt. Gyomrában, torkában gombóc, fejében színes villódzás, fájdalmas káosz. Ez volt a titok, ez járt neki, mert valami azért mindenkinek jár, még ha egy helyben köröz is egész életében, a szürke függőfolyosón, megállás nélkül, míg csak beleszédül, és már nem tudja, van-e valami a gangon túl. Szóval ennyi volt a titokzatos jövő, ami most véget ér. Két hét. Ölni kéne. Szökni. És a gyerekek? Vinné őket? Vagy hagyná? Lelencház? Túl az óceánon minden csupa ház és kert és garázs és automobil, és esténként szálas fórmenek sietnek haza a feleségükhöz, aki vacsorával várja őket, azután ágyba bújnak.
Zakatolt benne minden, azt hitte, kihallatszik fejéből a zaj, és fölveri a gyerekeket. Száraz szemmel feküdt reggelig, amikor fölkelt a férje és óvatosan öltözködni kezdett a november végi sötétben. Akkor alvást tettetett.
Ingben, alsónadrágban, előregörnyedve ült az ágyán Sumin Frigyes. Lába előtt a nyitott, üres koffer. Mintha abba bámult volna, pedig Arankát látta, ahogyan mindig, ha ott volt, ha nem, a rejtett hajlatokat, a pihéket, pórusokat a sima bőrön.
A két Fedák közé zárt évtizedre gondolt, próbálta felidézni évről évre, napról napra, és kereste benne a jót. Talán egy-két délelőtt az óceánjárón, Amerika felé, amikor ragyogott a nap, friss szél fújt, és még nem lehetett tudni, mi lesz odaát, talán néhány whiskybe mártott éjszaka a nagyhangú, vidám írekkel. Ennyi. Nem talált semmit, amire jó szívvel emlékezett volna - önmagára sem. Nem tudta, mit akar, hányódott, csapódott, sodródott, néha kapaszkodni próbált ebbe-abba, de sosem elég elszántan, inkább hagyta, hogy vigye az ár, lesz, ami lesz, úgyis partra veti valahol. Mindezt az elmúlt két hét ellenfényében látta így. Életében először akart valamit igazán, megszállottan és kizárólagosan: ezt a nőt. Magával vihetné. Hová? Miért? Hogy segítsen elvégezni a dolgát, amire a hét szigorú szempár figyelmeztette a garázsban, és ami elvégezhetetlen, csak beledögleni lehet, mert ez a világ rendje? Vagy segítsen megalapítani saját bandáját, amely az itteni körfolyosókról kapná a nevét, és úgy hívnák: Gang Gang?
Még mélyebbre hajolt, szinte beleesett a kofferbe.
Élete első méltó cselekedete, a jó, amit hiába keresett önmagában, az lesz, ha nem akarja, amit akar. Ha akarata képes lesz legyűrni az akaratát.
Görnyedt az ágyon, míg odakint készülődött a koszos reggel.
 
Sumin Vendel lassan ereszkedett lefelé a harmadikról. Az utcán majdnem olyan gyorsan járt, mint mások, de a lépcsőmászás kínszenvedés volt. A földszinten Schnellnébe botlott, aki vastag kardigánt húzott a műselyem pongyolára, és álszent meglepetéssel nézett a cipészre: - Ilyen korán?
Kuncsafthoz siet, mondta, de Schnellné már folytatta is, van két cipője, egy téli, egy tavaszi, mindkettőre ráférne a javítás, nem tudja, érdemes-e vesződni velük, vessen rájuk a mester egy pillantást, itt vannak, egy perc az egész, és ha javíthatók, akkor persze megkérné Sumin urat...
A cipész bólintott, jó, csak siessenek. És belépett Schnellné földszinti konyhájába.
Aranka a piacra készült. Határozott léptekkel ment végig a gangon, hangos cipőkopogással le a lépcsőn. Megállt a második emeleti lakás előtt, nem nézett körül, látja-e valaki, nem rejtőzködött. Kivágta az ajtót.
Frigyes úgy ült az ágyon, ahogyan az éjszakát töltötte, alsónadrágban, a koffer fölé lógva. Az asszony hozzálépett, megrázta a vállát, a férfi kiegyenesedett, de mielőtt megszólalhatott volna, a nő felhajtotta a szoknyáját - alatta semmit nem viselt. Terpeszbe állt a férfi fölé, odaigazgatta magát, és kiszámított lassúsággal beléje ült. A nyakába kapaszkodott, fojtogatta, körözni kezdett a csípőjével, előbb lassan, majd gyorsulva, összeizzadtak, fuldokoltak, nyögtek, sóhajtoztak, és nem fogták be egymás száját.
Vendel kilépett Schnellné konyhájából. Úgy mozgott, mintha berúgott volna. A kapu felé indult, a lompos asszony utána szólt: - Azt nem is mondta, hogy javítható-e! - de a cipész nem válaszolt. A Murányi utcára lépett, elindult, rájött, hogy rossz felé tart, megfordult, és ment az ellenkező irányba.
Az asszony a férfi mellkasára ernyedt, mintha belehalt volna. Még mindig a nyakát markolta, csak a zihálás hallatszott. Frigyes hátradőlt, a könyökére támaszkodott, feje oldalt nyaklott; ez a paradicsom.
Aranka félig Frigyesre dőlt, és még mindig lovaglóülésben szorította magába. Puhán, simogatón nyúlt a férfi arcához. Azután teljes erővel belemart, öt éles körömmel szántotta végig a bőrét, belevájt, amilyen mélyen csak tudott.
Frigyes ordított, hánykolódott, de így sem tudta levetni magáról, arcához kapott, a keze csupa vér: - Miért?
Végre kiengedte magából a férfit, felállt, megigazgatta a szoknyáját. Sápadt volt, arca püffedt az álmatlan éjszakától, maszatos az izzadságtól. - Hát akkor takarodj! - mondta. És visítva, élesen, hisztérikusan: - Takarodjál!
Bevágta maga mögött az ajtót, kopogva rohant lefelé a lépcsőn, ki az utcára, csak ott kezdett el bőgni, futott, ahogyan bírt, a lába meg-megbicsaklott a gavallérsarkú cipőben, azután be egy kapualjba, a falnak dőlve bömbölt, mint egy elveszett gyerek, kétségbeesetten, vigasztalanul.
A vérzés elállt, a csíkok fájdalmasan vöröslöttek, a férfi sziszegve nézte a tükörben az öt mély árkot, tessék, alighogy eltüntette a különös ismertetőjelet, itt egy újabb, sokkal feltűnőbb helyen, soha el nem tűnik; Aranka az arcára írta magát.
A barna puhakalapot ferdén csapta a fejébe, legalább valamelyest takarja a sebeket a széles karima.
Rég elmúlt kilenc, mire az Elemér utcába ért. A ház előtt nem talált senkit, azt gondolta, az Öregnek nehezére esik a mászás, talán előrement. Fellihegett a negyedikre, a padlásfeljáró csapóajtaja nyitva volt - Vendel nyilván fent van már. Micsoda erőfeszítés lehetett ez a meredek falépcső a rossz lábával. Fölkapaszkodott ő is. Odafent csend volt és hideg porszag. Lassan szokta a szeme a félhomályt, csak a padlás sarkából szűrődött némi fény, onnan, ahol a háztető kevély tornyocskája meredezett elszürkült díszeivel; a bádogrózsából bádogrozsda lett.
A padlássarkon ott állt a bátyja, fölfelé nézett, a dísztorony üres belsejébe. Óvatosan melléosont, oda, ahonnan egykor a három Sumin, János, Vendel, Frigyes leste a gyöngybaglyot.
A madár a helyén ült. A fehér pártás halálfej közepén éppúgy sötétlett a mindenlátó, mindentudó szempár, mint akkor - mintha azóta nem moccant volna szedett-vedett fészkéről.
Múltak a percek, a fivérek megbabonázva nézték a gyöngybaglyot, az meg őket, és megállt az idő, nem lehetett tudni, most van-e, vagy máskor, tíz perce, tíz órája, tíz vagy húsz éve.
- Ugyanaz? - súgta Frigyes. - Vagy egy másik börd? A fiókája?
A bátyja nem felelt és nem mozdult.
Nézték tovább a madarat, és a percek múltával Frigyes úgy érezte, a sötét szempár égeti a bőrét, keresztüllyukasztja tekintetével, az éjjeli madár a szó szoros értelmében átlát rajta.
- Azt hiszed, nem tudom? - kérdezte hirtelen Vendel.
Frigyes lélegzete elakadt.
- Mit?
- Mindent.
Kavargó, rémült zavar: mi az a minden? Aranka? A fórmen dzsob? A North Side Gang? A körözés?
- Blöffölsz.
- Nem.
Frigyes összeszedte magát: - És az a minden, amit tudsz, azt honnan? A bagoly mondta? - Kuncogni próbált, nem sikerült.
Vendel nem vette le a szemét a madárról, és mintha neki szóltak volna a tagolt, lassú mondatok.
- Neked mindent lehet. Amit csak akarsz. Mert te mindent tudsz. Úgy születtél. Azt is tudod, mikor éri meg beállni a kivégzőosztagba.
A hangja száraz volt, megvető, rosszabb bármilyen üvöltésnél. Most először fordult az öccséhez.
- Két dolgot mondanék neked. Az egyik ez. - És tiszta erőből, felülről lefelé, mintha az ökle kalapács volna, a fivére fejére ütött.
Frigyes megtántorodott, ordított: - A kurva... fak end sit! - és lendült a karja, balhorog alulról, hogy eltörje az állkapcsot, jobbegyenes az arcba, hogy szétdarálja az orrot - így szokta meg, így kell, aki nem elég gyors, otthagyja a fogát. Az utolsó pillanatban állította le magát: - Megőrültél, Öreg?
- A másik mondandóm pedig ez. - A dollárköteg legyezőformára nyílt a kezében, majd összecsukódott. - Azt tanácsolom neked, egyetlen édes öcsém, hogy vigyed a redvás, büdös picsába a gennyes pénzedet, amivel ki akartál fizetni engem, amiért megbasztad a ribanc feleségemet.
És a sánta suszter szélesen, ahogy a filmekben látta, A három testőrben, amikor D'Artagnan nem hagyja megvesztegetni magát, és móresre tanítja a bíborost, öcscse arcába vágta a pénzt. A bankjegyköteg eltalálta a friss karmolást, Frigyes fölszisszent - Fak end sit! -, egy óra alatt többször sebesült meg, mint a North Side-iak oldalán egy év alatt.
Sumin Vendel újra a madarat nézte, mintha csak ketten lennének a padláson, a gyöngybagoly, meg ő.
- Öreg... figyelj... - próbálkozott Frigyes. - Ez nevetséges... Én nem azért...
Tétován álldogált, bizonytalan lépést tett a lejárat csapóajtaja felé.
- Nem akartam... Én megpróbáltam, Vendel... nem tehetek róla... egyedül tihozzátok van közöm!
Kínlódva kereste a szavakat, érezte, hogy egyik szánalmasabb a másiknál. Arca csupa vér, vakon tapogatódzott lefelé, s ahogy a teste lassan elsüllyedt a lépcsőfeljáróban, csak a feje volt még a padlástérben, a csapóajtó nyílásában, bátyja cipőjének magasságában - úgy festett, mint akinek levágott fejét éppen odagördítették a digó főnök elé végső bizonyságul; íme elvégeztetett, a North Side Gang nincs többé -, fölháborodottan és könyörögve ordított még egyet: - Vendel! Öreg!
Aztán a fej is elmerült.
A gyöngybagoly fehér pártája felborzolódott, az orrforma, görbe csőrön apró gombóc türemkedett ki, csontból, szőrből összetapadt gömböcske, az éjszakai zsákmány maradéka, az egészséges emésztés bizonyítéka, a köpet.
 
Sumin Frigyes végigment az István úton, balra fordult a Nefelejcs utcán, úgy tartott a Keleti pályaudvar felé. A kalap karimája takarta valamelyest a sebeit, a koffer a jobbjában himbálódzott, könnyű volt, majdnem súlytalan.
A csarnokba lépve érdeklődött; fél órája volt az indulásig.
A cipész a konyhában ült, tessék-lássék kopácsolt valami bakancstalpon. Amikor felesége hazaérkezett a piacról, megállt kezében a kalapács.
Az asszony tudta, fölösleges itt minden magyarázkodás. A cipész éppolyan szárazon, megvetően beszélt vele, mint az öccsével: - Csak a gyerekek miatt nem mondom, hogy dögölj meg. Csak őmiattuk nem mondom, hogy tűnj el innen. Nem alszom veled egy ágyban.
Aranka a hóna alá vette a mosóteknőt a szennyessel, kiszédült a gangra, és eltámolygott a mosókonyha felé.
Sumin Vendel köténye széles zsebébe nyúlt, ahol a mágnespatkót tartotta, és vaskos pénzköteget vett elő. Mert a filmbe illő jelenetet követően D'Artagnan öszszeszedte, amit a bíboros otthagyott. Szétnézett, hol lenne a legjobb helye, megemelte aprószerszámainak tartófiókját az ügyes kis ládában - talán itt, alatta. Arra gondolt, mihez kezd majd a pénzzel. Meg hogy az öccsén bosszút kéne álljon. Arankát nem bocsátja meg neki soha - belerondított az életükbe, és semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt. És a többi is átverés. Fórmen, édzsent, gud dzsob, minden szava hazugság. Blöffölt a szaros, kezdettől fogva. Nincs ennek senkije, és az egyetlen testvérét, hát azt is elmarja magától. Semmije sincs, itthagyta mindenét. Szegény. Szerencsétlen. Szemétláda.
Becsúsztatta a pénzt a szerszámok alá. A legfelső bankjegy nagy címlet volt, ötven dollár, Ulysses Grant északi tábornok és elnök arcán jókora barna folt.
Sumin Frigyes a pályaudvar mosdójában végezte a dolgát. Amikor meggyőződött róla, hogy egyedül van, kinyitotta a koffert. A csak belülről hozzáférhető villámzáras zsebből rövidcsövű, forgótáras pisztolyt vett elő. Felhúzta a nadrágszárát, a fegyvert a jobb boka fölötti bőrtokba csúsztatta. Pontosan illett belé.
Végigtapogatta zsebeit, és számot vetett vagyonával. Útlevél, vonatjegy Hamburgig, hajójegy New Yorkig és tizenöt dollár. Ennyi maradt. Meg a pisztoly. Az üres marhabőr koffert a mosdóban hagyta, majd csak megörül neki valaki. Ahhoz, ami még hátra van, ennyi kell, semmi több. Ginger tudja a dolgát, sitty-sutty boszszút áll az egész tetves digó csürhén - ezzel az erővel akár fent is hagyhatta volna a tetoválást. Sem esély, sem értelem. Így alakult.
A Csikágóban nincsen templom. Ám a Rottenbiller utcán túli Rózsák terének karcsú tornyaiból harangszó lebbent mégis a nyílegyenes utcák fölé; behallatszott a harmadik emeleti konyhába is, ahol Sumin Vendel éppen félmaréknyi apró szöget vett a szájába. Ha most csuklana egy nagyot, és lenyelné, meghalna. Öngyilkosságnak hinnék. Hiszen rövidesen mindenki tudni fogja, mi történt. Úgy magyaráznák, hogy szégyenében tette. Nem csuklik. Esze ágában sincs. Nem szerzi meg ezt az örömöt sem az öccsének, sem a feleségének. A szokottnál is óvatosabban szedte ki a szájából, majd egyenként a helyükre koppintotta a szögeket.
Aranka a mosókonyhában állt a teknő fölött, és a gyerekek ruháit súrolta. Amikor a harangszó egy foszlánya belibbent a padlásablakon, a lába közé kapta a kezét, a gyönyör kései utórezgése hullámzott végig rajta, váratlan kóboráramütés, és düh; megérte, igenis megérte. Bárhogyan végződött, bármi lesz, ha ennyi járt, hát ennyi - több a semminél. Azután sírt egy kicsit. Aztán mosott tovább.
A Keleti pályaudvaron a harangszót elnyomta a vonatfütty. Frigyes hátradőlt az ablak melletti ülésen, keresztbe vetette a lábát, ügyelve, nehogy a pisztoly elővillanjon a nadrágszár alól. Megtapintotta arcán Aranka fájdalmas kézjegyét. Arra gondolt, hogy ennél szebb dolog életében nem történt vele, és már nem is fog. Amint visszaér, nekimegy a pisztollyal a két-háromszáz állig felfegyverzett digónak, és akkor béke lesz, és elmúlik végre az őrült vágyakozás.
A bécsi gyors újra kigördült a csarnok egyesről, és Sumin Frigyes, az amerikai nagybácsi újra elindult a Csikágóból Chicago felé.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Szerzőnk Csikágó című „gangregénye" novemberben jelenik meg a Palatinus Könyvkiadónál.
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk