←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Győrffy Iván

Időparadoxon

Mindennek az a fránya idő az oka: ötven év sok az eszmények frissen tartásához, de kevés a tisztánlátáshoz. A múlt, jelen és a jövő olyan reménytelenül, kibogozhatatlanul fonódik egybe, hogy tévé legyen a talpán, amelyik rendet tesz. Mert ami érvényes a múltban, lehet, hogy a jelen aktuálpolitikájában ellenkezőjére torzul, és a fene se tudja, mit kezdhetünk vele a nagy magyar jövendő kimunkálásában. Még rosszabb a helyzet, ha szemtanúkat szólaltatnak meg az adott korszakból - és ugyan mit is tehetnének -, mert az emlékezet, a szubjektum szűrőjén keresztül olyan töredékes látleleteket kapunk csak, amelyekből semmiféle mozaik, pláne világkép össze nem rakható. És mégis: e vallomások nélkül mozdulni sem tudnánk, a történelem ócska kacatok tömkelegének mutatkozna, beszélni sem lenne érdemes az egészről.
Erre a következtetésre juthatott a köztévé is, amikor játék- és dokumentumfilmek sokaságával, beszélgetések, vallomások rögzítésével, lírai etűdökkel élesztgeti a forradalom lángját. Egységes koncepciót kár lenne beleérezni, valószínűleg nincs is olyan neki, egyszerűen előkaptak az archívumból mindent, aminek köze lehet 56-hoz, és újabb sorozatokat is fabrikáltak. Az 1-es és a 2-es csatorna, a Duna Televízió takarékon már nyáron, szeptembertől pedig egyre növekvő lelkesedéssel látott neki a feladatnak: képet adni az elképzelhetetlennek, rögzíteni a mulandót. A legérdekesebb próbálkozások nem is az alkalmiak (egyszeri dokumentumfilmek, riportok), hanem a napi/heti rendszerességű naplók. A Századunk - rövidesen megszűnő - történelmi folyama, amely hétről hétre idézi fel az adott intervallum legfontosabb eseményeit, és egyben értelmezi, keretbe helyezi őket, korrekt, kidolgozott módon. És az MTV Napló '56 című, naponta háromszor sugárzott (azaz kétszer ismételt), egyenként háromperces kis szösszenete, amely az adott nap ötven évvel ezelőtti történéseit veti egybe a túlélők, kommentátorok mondanivalójával. Hát ezen már könnyű fogást találni, hiszen a (mindvégig homályban tartott) alkotók mintha szándékosan törekedtek volna a lezáratlanságra, az „eleje van, de vége nincs" szerkesztésmódra, a villanásszerű pillanatképek úgy-ahogy ledarálására.
Mire is érdemes emlékeznünk a Napló '56 felfogása szerint? Apró, mínuszos hírekre, amelyek akár egy világot tárhatnak fel előttünk. Legalábbis egy vastag újságköteget, amelyet a könyvtár olvasótermében lapozgat egy párocska, s végül Balázsovits Edit olvassa (szavalja?) fel belőle az aktuális üzenetet. Teszem azt arról, hogy Gerő Ernő Moszkvába indult évi rendes nyaralására, s ebből Zimándi Pius atya (egy másik könyvben rögzített) naplójában miféle következtetéseket von le a pártelit cseréjére vonatkozóan. Vagy arról, hogy Grosics Gyula, az Aranycsapat legendás kapusa két év kihagyás után ismét bekerülhetett a válogatottba - már maga az érintett is nyilatkozik, archív focijelenetek és megfakult tablóképek illusztris társaságában. Röviden felvázolja, miként élte meg a felemlegetett történéseket, majd óvatosan megkockáztat egy tömeglélektani elmélkedést annak kapcsán, hogyan befolyásol(hat)ta az elvesztett vébédöntő 1954-ben a két évvel későbbi gyülekezési és véleménynyilvánítási afférokat. És - ennyi. Igaz-e, ami Grosiccsal történt, sporttörténészek mit tudnak róla, van-e magva a Fekete Párduc historizáló hipotézisének - kérdések, amelyekre nem kapunk feleletet. A másnapi gondolatébresztőt is hasonló alapossággal rakja össze a stáb: ekkor az ötven évvel korábbi, kultúrával és közoktatással foglalkozó SZOT-ülésről esik szó, valamint a népművelők és közönségszervezők gyári fáradozásairól hallhat a nagyérdemű az idézett korabeli cikkek nyomán. Megszólaltatják továbbá a Vígszínház gazdasági igazgatóját - a pompásan felújított színházépület ide nem illő szemlézésével egyidejűleg -, aki kifejti, bizony kiskatonákkal „vattázták" a magyar néphadsereg egykori színházának nézőterét, és ma már ez nem fordulhat elő, „mert vagy megveszi valaki a jegyet vagy nem". Kész, vége, élősövény... Fel sem ocsúdunk, máris a Pláza című olasz szappanoperát szórja az m1, az istenadta nép boldogítására.
Egy szóval sem állítom, hogy rosszak a Naplók, hogy semmi létjogosultságuk nincs. De két percig sem emlékezünk rájuk, kevesebbe kerül őket nyomtalanul elfeledni, mint végignézni. Impreszsziók csupán, szubjektumok szubjektíven szubtilis lenyomatai, nem lehet mit kezdeni velük. Megérteni valamit a korból? Átérezni? Felidézni? Megragadni? Tartósítani? Átadni az utókornak? Oktatni, nevelni? Vagy csupán penzumot teljesíteni? Töprengeni sem érdemes rajta, mi volt itt a közszolgálat eredője. És hová tegyük az önajánlón belül, amelyik dinamikus képzuhataggal körítve így fogalmaz: „1956 - sorsok, tragédiák, arcok, történelem - amikor egy pillanatra szebbé vált a világ, hogy utána elszürküljön az ég - felejthetetlen pillanatok a magyar történelem legszebb és legvitatottabb időszakából - ahogyan látták, ahogy megélték, ahogyan megálmodták - filmek, dokumentumfilmek - 56-os emlékhónap októberben az m1-en"? Vagy ez tényleg csak az aperitif a főfogáshoz?
Mindegy is, be kell érnünk annyival, hogy az m1 a szabad értelmezések pártján áll, nem erőltet semmit, és főleg nem nyomja az orrunkat saját vagy egy szűk alkotógárda készítményébe. Mert bizony egy másik közcsatornán, a Duna Televízión a Vallomások - Pongrátz Gergely, a forradalmár címmel sugárzott dokumentumfilm nézése közben furcsa érzésünk keletkezhetett. Mintha alternatív történelemmel szembesülnénk, mintha túlzottan szabados kézzel nyúltak volna a kép- és hanganyaghoz, mintha 1956 valójában egy keresztény népfelkelés lett volna - legalábbis a film készítése közben elhunyt Pongrátz Gergely és testvére szaggatottan is megrendítő vallomása, archív képek, anakronisztikus rockoperák és buzdító, hazafias dallamok mellett a megemlékező miséből, úrfelmutatásból, prédikációból nagyon-nagyon kétértelműen összevágott egyveleg könnyen megvezethette a nézőt.
Az m1 egyelőre más utat jár, ha ugyan az járható. Szórakoztatva akar tanulságokat vonni, így a Napló '56 mellett egy másik, nyolcrészes sorozatot is forgatott. Az egyenként félórás adások - a Kultúrház házon kívüli epizódjainak sémájára és egyik riporterére, Galambra építve - egyfajta road movie-t kísérelnek meg eljátszani. A legelső részben egy Amerikába menekült magyar nő elhagyott és az Újvilágban örökbe fogadott lányának családját mutatják be, és kétségbeesett próbálkozásukat, hogy nyomába eredjenek ismeretlen rokonaiknak. Igen kacifántosan: Galamb először is a furgont szemlélteti, amellyel utazik a stáb, majd a két óceán között megteendő száz mérföldeket taglalja, leáll egy kisvárosi traktorfesztiválnál, elmélkedik az amerikaiak túlsúlyosságáról, végül csak elérkezik céljához, de mintha itt is jobban érdekelné a nevelőapa mókuscsapdája, mint az eredetkeresés kálváriája. Mindeközben a lány, Deborah Naughton és férje Budapesten keresi őseit, a budai Vár előterében adnak interjút, a BM adatnyilvántartó hivatalában keresgélnek - mindenfajta eredmény nélkül. A szaggatott, Budapest és New York, nyugati és keleti part, a Szánalmas Boszorkány nevű traktor és a családi fotóalbum között ingázó riport az Amerikába szakadt egykori 56-osok életének (vállalt) bemutatása helyett valójában segélykiáltás: találjuk meg együtt az eltűnt Varga Erzsébetet, kedves nézők, billentsük helyre a megsebzett család lelki egyensúlyát! Ez persze csak a legvégén derül ki - mindaddig nem sejtjük, mire megy ki a játék, jutunk-e egyről a kettőre, s egyáltalán: hova vezet a címben emlegetett 56-os út? A nemes szándékot és a megfoghatatlan szerkesztési elveket nem szolgálja a túlhajszolt kriminalizálás - „idegen ajtókon kopogtatnak, éjszakai telefonhívások jönnek, fekete ruhás emberekkel találkoznak, mindenütt falakba ütköznek, az informátorok rejtélyesen elhallgatnak" stb. stb. -, sem annak ellenpontja, a mesterkélt jókedv. Nesze nekünk egy újabb Napló - tízszer három percben, szemernyivel sem több józansággal.
Ránehezedik a tegnap az MTV-re: saját majd' ötvenéves múltja s az emlékezetes évforduló. Most kell valamit sürgősen kezdenie vele, különben aligha tudja elérni, hogy holnap is (főleg októberben) rákapcsoljunk. Ez a háromféle idő, mint Augustinus Vallomásaiban, a szubjektumban teljesedik ki, a lélek legmélyebb ráncában érlelődik, csak ott lehet megtalálni. „Ebből úgy látom, hogy nem más az idő, mint kiterjedés. Ámde nem tudom, minek a kiterjedése. Igazán csodának tartanám, ha nem a léleké volna."
De ugyan ki lát bele a köztévé lelkébe?
 
 

Napló '56 - 2006. szeptember 11-12., hétfő-kedd m1 9.00, 17.50, 23.40., készítette MTV Közéleti Szerkesztőség.
Route 56, az én 56-om - 2006. szeptember 12., kedd m1 22.30. Riporter Galambos Péter; szerkesztő Kabarcz Zsófia; adásszerkesztő Zámborszki Ákos; operatőr Schwindl Endre; rendező Csortos Szabó Sándor; készítette MTV Közéleti Szerkesztőség.
© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk