←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Molnár Gál Péter

A (hum)oralista

Sándor György humoralista orálisan fixált.
Gourmet: a szavak ínyence.
Szóalkoholista: megrészegül egy kitekert nyakú mondattól, vérét issza verbális vámpírként.
Lebeszélhetetlenül túlbeszél. Szavai szavakat burjánoznak: annyit beszél, hogy sokszor átbeszéli önmagát a ló túlfelére.
Gyerekkorában ujját szopta. Most szavakkal töltekezik. Ki nem ereszti szájából a szót, amíg csak lélegzik. Ha a majdan haldokló Sándor ágyánál helyet foglalna egy Eckermann följegyezni a Nagy Humorista utolsó mondatát: tíz évig kellene strázsálnia, mert az agonizáló búcsúszavai a végtelenségig elnyúlnának. Több mint valószínű, hogy exitusa után felül ágyán, megtoldja hosszú búcsúját újabb magánbeszéddel.
Negyvenéves termésének összegyűjtött, bővített újrakiadása. Bőrbe (félbőrbe) kötve. (De katolizált!)
Új műsorát nagyobb élvezettel mondja föl, mint hallgatjuk.
Hebeg zaklatott gyermekkora óta. Beszédhibáját megőrizte zaklatott felnőttségére is. Eleinte akkor hebegett, ha beszélt. Kidolgozta beszédhibáját. Most már akkor is hebeg, ha gondolkodik. Eleinte visszatartotta szájában a szavakat. Azután átszakadt gátoltsága. Végeérhetetlen, nehézkesen követhető gondolatficamokban, kisiklatott közmondásokban, apokrif csattanójú, félrehordó versidézetekben szemlátomást nagy élvezettel kotorászik. Képes órákig nem letenni a pontot. Inkább nem vesz lélegzetet, csak hogy beszélgetőtársa ne jusson tőle szóhoz. Gyermekkori traumái alakították ki a beszédben örömelvet találó nárcizmust. Szenvedélybetegséggé akkor vált, amikor a társadalmi változásokra elapadtak kielégítő válaszai. Fokozatosan megszűnt a másikra figyelés képessége. Önmagába zárkózott. Kényszerességének megfelelően mihamar visszalépett a másokkal kölcsönös kapcsolatban álló színészettől. Kialakította egyszemélyes színházát, nem alkalmazkodik mások akaratához, érvényesülési lehetőségeihez. Kizárólag saját dolgával törődhet.
Nem önmagától megrészegült. Úgy tetszik, odaragadt lába a régihez, és a ragasztóanyagból szipuzik.
Kimerítő emlékműsort ad Sándor György Sándor György emlékére. Büszke részletezéssel pillant végig negyvenéves időszerű műsorainak időszerűtlenné válásán.
Alapfigurája lúzer. A született vesztes. A bolygó schlemil. Rámenős erőszakossága ellenére esettsége eleve megnyerte nézői rokonszenvét (hogy néki oly kedves József Attiláját idézzem: elvtárs, segítsd a lebukottakat!) jámborságával. Első alkalom estjei között, hogy nyüszítő szemtelenségét kiszorította a beérkezett próféta dicsőségét learatni jött elteltsége. Sándor György meghízott. Nem hasra hízott, sem pofára, hiába mutatja fölöslegesnek érzett hasi háját. Ugyanaz az ösztövér fickó, mint egyetemi színpadi korában. Önbizalma lett kövér. Zsírtól fénylőn elégedett. A legvidámabb barokk - kasszírozza történelmi utókorát, az „Én Már Megmondtam Akkor" öndicséretét.
Fehér márványtalapzaton áll önmaga lovas szobraként. Időnként idegesen félrekapja fejét a nézőtérről érkező babérkoszorúk elől.
Sándor György az 1956 utáni nemzedék tagja. 17 évesen megéli októbert. Relativitásérzéke a megtapasztaltaktól érik. Egy régi mondata szerint - amit mára elfelejtett -, ha 1956-ban tudták volna a Partizánszövetség tagjai, hogy mekkora lesz mára a tagságuk, nem lett volna 1956.
Alaposan megfigyelte másokon, mennyire képesek az emberek felejteni és megideologizálni önmagukat.
A szavak romlékonyak. Használattól elvékonyodnak. Ellenkezőjére fordulnak. Gyorsan kopnak. Elvesztik értéküket. A nedvesség (a humor) tartósít némileg. A régi viccek felmelegítése és gyakori ismétlése azonban kínos érzést kelt.
Viccarchívum. Porlófélben lévő tréfák. Gyűjteményes szójátékok, kifacsart szavak összes díszkiadásban elveszik nevethetnékünket. Sándor György kitekert logikájú mondatai, kisiklatott citátumai önmagukban ritkán éltek önálló életet. Savát-borsát Sándor szövegeinek az elhallgatás, a logikai duplaszaltó adta. A mögötte meglapuló állampolgári indulat. Harag. Leleplezés. A hatásnak csak egyik fele volt verbális, a színész gondolkodásának agyafúrtsága, a szólamok meglékelése volt az igazi robbanótöltet.
Kétségbeesetten kapaszkodik lejárt szavatosságú tréfái sorvezetőjébe. Nem meri elereszteni a máskor szuperáló vicceket. Ha annyiszor működtek, miért ne tennék meg most is a szívességet? Sándor Györgynek kéznél van az ellenőrző készülék: a közönség. Szomorújátéknál, ha csöndes a nézőtér: kétséges, hogy meghatotta a közönséget az előadás, vagy alszanak már. Komédiánál villámsebes a visszajelzés. Tévedhetetlen a közönség szavazata: hosszú a vicchez vezető okfejtés, túl kacskaringós az emlékkönyvbe bejegyzett kedves szavak ismertetése, lassú vagy gyors a játék menete, ugorni kellene a terjengős szakaszt, kigyomlálni menet közben a túlkopott tréfákat.
A hivatásos komikusok lejárják a poént. Azt jelenti, hogy a csattanó kimondása után elmozdulnak, tesznek néhány levezető lépést, mintha valahova tartanának, más helyen volna dolguk a színpadon. Időt ad a nézőnek a nevetésre, akár tapsra is. Nem kell addig üresen várnia az előadónak. Valamint félreérthetetlenné teszi az elmozdulás, hogy poén volt, szíveskedjenek nevetni. A fogást sűrűbben használják, mint hinnék. Sándor mindig lejárja poénjait. Ha nem lép ki színpadi alaphelyzetéből, törzzsel félig elfordul, vagy jobbjával erőteljesen elrakja útjából egyetlen színpadi segítő kellékét, a tonettszéket. Amint helyet nyerve a nevetésnek eltakarította, máris visszateszi maga elé a folytatáshoz. A verbális csattanót követő nonverbális gesztus megszakítja a belső folyamatot. Lapoz, mintha új fejezet következne. A poén lejárása leleplezi, hogy nem logikus belső ívben árad a monológ. Mechanizmus működteti. Fától fáig lopakodik előre a rengetegben: favicctől faviccig.
Emlékkört tesz most hősi idejére, amikor a cenzúra minden este telt házak elé kergette országszerte.
 
 

A legvidámabb barokk - Sándor György önálló estje. Budapesti Kamaraszínház, Shure Stúdió. 2006. szeptember 28.
© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk