←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Fáy Miklós

Összeesküvés-elmélet

Néha azt hiszem, hogy 56 szálait az olasz karmester, Mario Rossi irányította, aki talán maga sem tudott erről. De éppen itt volt, és véletlenül mindig pont ott, ahol történt valami. Október 23-án délelőtt még a rádió épületében vezényelt. Előtte való este a Köztársaság téren Bartókot játszott Cziffra Györggyel. Hogy utána mit csinált, azt nem tudom, állítólag ült a szállodai szobájában, és félt, aztán kimenekítették, de sokáig nem mert jönni Magyarországra. Lehet. Azt is mesélik, hogy Lazar Berman is itt volt akkoriban, őt meg évekig nem engedték ki emiatt a Szovjetunióból. Az 56-os forradalom hatása az európai zeneművészetre.
Nem, igazán nem erről lesz szó, csak a Cziffra-koncertről október 22-én az Erkel Színházban. EMI-lemezen hozzáférhető, hogy miért pont azon, azt nehéz lenne kideríteni. Cziffra ennek a lemezcégnek dolgozott ugyan, de a felvételnek valóban csak a dátum és a helyszín adja meg a jelentőségét - logikus lenne, hogy a magyarok gondoskodjanak róla, mert csak nekünk igazán fontos. Az eljátszott mű nem a jellegzetes Cziffra-repertoár része, talán csak erre az egy alkalomra szólt. Amennyire az események követhetőek, és amennyire megbízható Cziffra emlékezete, ő csak helyettesként közreműködött a koncerten. A műsor Bartók 2. zongoraversenye volt, és Rossi mellé kínai zongoristát ígértek, ami akkoriban sokkal egzotikusabb ötlet volt, mint ma. Most a világsztár Lang Lang, amikor azt kérdeztem tőle, jövőre mit hoz Budapestre, azt felelte, hogy a Bartók 2.-at, és rögtön dalra is fakadt a Művészetek Palotájában, részletet adva elő a műből.
56-ban azonban még legalábbis különös volt, hogy távoli ország, távoli kultúra, kulturális forradalom és minden egyéb nehézség ellenére kínai művész zongorázzon. Annyira furcsa, hogy végül nem is történt meg, helyettest kellett találni. Túl sok lehetőség nem lehetett. Az egyetlen magyar, aki már játszotta a darabot, Kentner Lajos volt, de ő már 1935-ben Londonba költözött. Egyszerűen nem volt más választás: vagy megváltoztatják a programot, vagy lépnek egy merészet, és a gyanús, azelőtt kávéházban dolgozó, lenézett és a hagyományos koncertéletbe csak nehezen beilleszthető Cziffrát kérik föl. Mint tudjuk...
Cziffra ekkor már hivatalosan is zongoraművész, véget értek a börtönévek, a Ma Cherie-s korszak, az Országos Filharmónia szólistája, aki egyre türelmetlenebbül várja, hogy mikor jön el a nagy lehetőség. Látja, hogy ezerszer jobban játszik, mint bárki más az országban (technikai értelemben természetesen Fischer Annie-t is beleértve a bárki másba), de a szárnyait nyesegetik, nem hagyják kibontakozni, a sikertelen szökési kísérlet után úgy érzik, hogy ezt nyugodtan meg is tehetik, a nehezen kezelhető tehetséget kínozni kell. Kínozzák tehát, mert akit lehet, azt érdemes. Cziffráról köztudott, hogy Párizsba vágyik, most tehát, hogy baj van, és szükség van rá, hitegetni kezdik: ha eljátssza a Bartók-versenyművet, esetleg egy szép napon majd képviselheti a magyar kultúrát, illetve nyilván a szocialista kultúrát a fény városában is. Cziffra nekiül, és megtanulja a művet.
A körülmények azért fontosak, mert ennyiből talán világos, hogy nem korszakalkotó interpretációról van szó. Illetve a korszakot nem az előadás minősége, hanem a puszta tény alkotja, Bartókból hivatalos, nagy zeneszerző lett. Ezért is mondtam, hogy az előadás csak számunkra fontos, meg Cziffra megszállott rajongóinak. Egy új-zélandi érdeklődő nehezen fogja megérteni, hogy miért kell Bartók 2. zongoraversenyét ilyen rossz minőségű, alig kivehető, időnként valami elektronikus búgástól-sziszegéstől zavart óvóhelyi előadásból megismernie. Ami egyébként megint csak probléma, mert ha a világ legújabb Bartók-lemezeit hallgatjuk, azokból aztán végképp nehéz megismerni Bartók zongoraversenyeit. De ha ma megkérdezünk egy fültanút, és a szerencsém úgy hozta, hogy meg tudtam kérdezni Breuer Jánost, aki ott volt az Erkel Színházban október 22-én, a becsületes válasz így hangzik. Illetve előbb a becsületes kérdés: milyen volt Cziffra? És erre a becsületes válasz: mit tudom én. Biztos, hogy nem volt egy Kocsis vagy egy Richter, de kit érdekelt? Örültünk, hogy egyáltalán halljuk a művet.
Próbálom tehát ehhez tartani magam. Majdnem premier, de már a szerző jelenléte nélkül. A légkör nyilvánvalóan jó, régen várt darab, amely a közönség egy részének még mindig rettenetesen modern, a másik részének viszont éppen ez benne az öröm: hogy olyan rettenetesen modern. Vendégkarmester, és a mára elfelejtett Rossi sztárnak számított, de hogy egyébként Bartókhoz milyen affinitása volt, azt nem lehet tudni. Őszintén szólva még a lemez alapján sem sikerült egyértelműen megállapítani.
Ami Cziffrát illeti: darál. Nagyon darál, de ennek időnként lehet örülni is, ahogy elkezdődik a darab: határozott, világos a billentése, nem keneget el semmit, nem fogja rá az egészet valami hangulatos csapkodásra, azt játssza, amit kell. Aztán néhány perc után alábbszáll az izgalom, Cziffra változatlanul tiszta és minden hangnak lehetőséget ad, hogy leélje a maga életét, minden akkordban kivehetőek a hangok, azok elkezdődnek és befejeződnek, bár néha csak szempillantásnyi idejük van. Viszont, népszerű szóval mondva: mintha Cziffrának nem lenne víziója a darabról, mintha nem tudná pontosan, honnan és hová akar eljutni, csak hangtól hangig játszik. Ami az egyes hangokra igaz, hogy elejük, közepük, végük van, az már a tételekre nem érvényes. A második tétel amúgy is fájdalmasan kevés, az a szörnyűséges varázs, a hideglelős éjszakai zene, a kis mozdulatok, rezzenések mind hiányoznak Cziffra játékából, csak a gyors középrészre kapja föl a fejét az ember, atyaég, de nagyon tud zongorázni.
Tipikus Cziffra-zongorázás, mondanánk felületesen és felháborítóan igazságtalanul. Mert egyrészt elfelejtjük, hogy nem Cziffra választotta a darabot, lehet, hogy valóban nem érezte, hogy túl sok köze lenne ehhez a zenéhez, amint az a későbbiekből is kiderült, hiszen, ha jól tudom, semmi egyéb Bartók-művet nem tartott a repertoárján. Ehhez képest amit tesz, az legalábbis korrekt: megtanulta, eljátszotta úgy a darabot, pontosabban sokkal jobban, mint ahogy akkoriban elvárható volt, anélkül, hogy, mondjuk, tanulmányozhatta volna Bartók zongorajátékát vagy azokat a töredékeket, amelyek fennmaradtak a zongoraversenyből. Nem segítette semmiféle előadási tradíció, csak a kottát nézegethette, ha megszólalt benne, megszólalt, ha nem, akkor reménykedni lehetett, hogy talán a zongorán azért megszólal, és a közönség megérti.
Tipikus Cziffra? A legsúlyosabb félreértés, ami Cziffra Györgyöt érheti, hogy csak virtuóz, üres virtuóz, artista, mutatványos. Éppen azért, mert valahogy innét indult, mert meg kellett küzdenie az ízléséért, amely lehet vitatható, de ízlés, mert a virtuozitást olyan magas fokra fejlesztette, ahol az már mondanivaló is. Annak a lemeznek, amelyről most szó van, a borítóján Cziffra látható, amint kalapban, nagykabátban áll, gyönyörű, érzékeny, fehér kezével egy vascsőbe kapaszkodik, mellette egy szurtos motorosszemüvegét a homlokára toló masiniszta. 1956. november 29., Gare de l'Est. Mert Cziffrának nem kellett megvárnia az esetleges párizsi kiküldetést, újra nekivághatott a határnak, ezúttal sikeresen. Néhány koncertet adott Bécsben, és már mehetett is tovább oda, ahol a boldogságot remélte, ahol élni akart. Csodálatosan elindult a karrier, a világ összeszaladt, hogy micsoda zongoristát hall, aztán néhány év elteltével fordult a kocka, és az a zongorista, akit úgy fogadtak, hogy nagyobb, mint Horowitz, egyszerre az üres klavírhuszárság gyanújába keveredett.
Az a jó az ilyen gyanúban, hogy az ember nem tudja magát tisztázni alóla. Ha szédületesen játszik, az emberek összesúgnak: ugye, megmondtam. Ha visszavesz a tempóból, még inkább öszszesúgnak: na, már nem a régi, már nyűni sem tudja a billentyűket. Nem véletlen, hogy egy idő után Cziffránál is elszakadt a cérna, és kritikusait, ha jól idézem föl, szánalmas, felfuvalkodott és ostoba piranháknak nevezte. Emlékszem, az Ágyúk és virágok magyar kiadásában még csillaggal jelölték meg azt a szót, hogy piranha: csapatokban támadó ragadozó hal, amely csontig rágja le a húst áldozatáról.
Visszanézve: Cziffrában pontosan az volt a csodálatos, hogy a virtuóz és a zongorista tökéletes harmóniában élt benne, nem úgy, mint a legnagyobbakban, akik mintegy mellékesen virtuózok, elsősorban zenészek, személyiségek, emberek, hanem mint egy emelettel lentebb: a személyiség legtisztábban, legvarázslatosabban a virtuóz darabokban fejeződött ki, a Liszt-rapszódiákban, vagy az olyan, más kezében döglött darabokban, mint a Magyar fantázia. Ezzel az alkattal persze elég bonyolult Bartókot játszani. Úgyhogy kérünk még egy főhajtást a túlvilágra, mert neki sikerült.
 
 
 

Bartók: 2. zongoraverseny
Cziffra György
A Filharmóniai Társaság Zenekara
Vezényel Mario Rossi
EMI, 1996
© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk