←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Takács Ferenc

Budapest kövei

Velence kövei (1851-1853) című munkájának három testes kötetében John Ruskin, a 19. századi angol esszéista, művészetfilozófus és szociálesztétikai próféta egy város tereit és épületeit, architektúráját - annak mind legapróbb részleteit, mind legáltalánosabb jegyeit - a város „élete" kifejeződéseként látta és értelmezte, azaz társadalmi viszonyok és állapotok ábráját fedezte fel benne. A tér és az épület nem részvétlen színtere, semleges helyszíne annak, amit benne és vele tesznek, illetve ami benne és vele történik. Eleve azért jött létre, hogy bizonyos meghatározott dolgok történjenek meg bennük vagy velük, s ami bennük vagy velük történik, utólag is mintegy „átfunkcionálhatja" a teret és az épületet: az esemény felírja értelmét és jelentőségét a színtérre, tett és helyszín között szükségszerű, motivált kapcsolat létesül, emberi cselekvés és holt anyag tetthellyé forr össze és így él tovább az emlékezetben.
Bob Dent - Ruskin idegenbe (=hazánkba) szakadt honfitársa, húsz éve Budapesten élő angol újságíró, a magyar társadalomról és kultúráról tudósító beszámolók írója, Budapestről és Magyarországról szóló útikönyvek nemzetközileg ismert és elismert szerzője - jelen könyvével, a Budapest 1956 - A dráma színtereivel mintha Ruskin nyomdokain haladna: bár az övénél szerényebb időtartományban, viszont az általa leírtaknál izgalmasabb és koncentráltabb jelentőségű események kereteként és részeseként veszi szemügyre „Budapest köveit". Azok a közterek és épületek ezek, ahol - és amelyek védelmében, vagy amelyek birtoklásáért - 1956 harcai folytak a fővárosban. Őket járja körbe - a város központjából elindulva, s egyre táguló körökben pásztázva - a könyv, amely ilyenformán sajátos történelmi-politikai útikalauz-féle Budapestről. Pontosabban azokról a felkereshető és megtekinthető terekről, amelyek egy régmúlt, hatvan évvel ezelőtti idő emlékművei, s amelyek kapcsán, mégpedig az ott történtek elbeszélése alapján, az egész történet is felidézhető, elemezhető és - ami a legfontosabb - új módon adható elő, s ez által új értelmezések fényébe állítható. (Műfajilag - legalábbis a magyar irodalomban - izgalmasan társtalan mű született így; talán Szerb Antal 1935-ös Budapesti kalauz Marslakók számára című könyve az egyetlen, amelyre - bár tartalmában és előadásmódjában nagyon is más vállalkozás - valamelyest hasonlít.)
Dent alapállása a rokonszenvvel színezett racionális szkepszis. Történetírói-publicisztikai módszere amúgy sem engedi meg számára a lelkes azonosulást az események bármely egyéni vagy csoportos szereplőjével, a szereplők heroizálásától pedig ész- és érzelmi alapon egyaránt tartózkodik: az emberölés végül is emberölés, bármiféle indokból, bármiféle ügy érdekében történjék is. Aki „vértanúk" és „hősök" szentképein merengve kívánja a maga ilyen-olyan érzéseiben megerősíteni magát, csalódottan teszi le a könyvet. Általában is: Denttől mélységesen idegen a mifelénk népszerűbb szinteken igen gyakori kultikus retorika, a történelem és a politika eseményeit és tartalmait mániákusan a vallás és a vallásgyakorlat nyelvezetére átíró - és evvel a tárgy kritikai-racionális vizsgálatát jószerével lehetetlenné tevő - metaforikus beszédmód. Helyszínei - a Parlament, a Corvin köz, a Rádió - sohasem „kegyhelyek", felkeresésük és bejárásuk nem „zarándoklat". A „szent forradalmunk" kifejezés is csupán idézetként fordul elő, története egyik-másik szereplőjének az ajkáról hangzik el; neki magának eszébe sem jutna ilyesmiket mondani.
Az érzelmi hevülettől és az illetéktelen költői-kultikus metaforikától való tartózkodás természetesen jó „angolos" vonások, mint ahogy az igazság tárgyában tanúsított racionális szkepszis is ilyen jellegzetesség - vonatkozó népkarakterológia sztereotípiáink legalábbis így tudják. Mindenképp régi és tartós brit hagyomány, amely alighanem Francis Baconnak „Az igazságról" írott esszéjének első mondatában veszi kezdetét: Mi az igazság? - kérdezte gúnyosan Pilátus, és indult, választ nem is várva. (Ruttkay Kálmán fordítása) Felteszi ezt a kérdés Dent is, mégpedig könyvének majd mindegyik oldalán, hiszen rossz tanítványa lenne ennek a gondolkodási hagyománynak, ha nem tenné. Ám ő türelmesebb a júdeai helytartónál, és megvárja a választ. Arról viszont nem tehet, hogy kérdésére rendre több és egymásnak ellentmondó választ kap forrásaitól, hogy kiderül: a bizonyosságnak igen alacsony valószínűségi fokán lehet csupán rögzíteni, ha lehet egyáltalán, hogy a szereplők közül ki mikor és hol volt, mit mondott és mit nem mondott, mit tett és mit nem tett. (Könyve 171. oldalán lábjegyzetben adja közre az alábbi apró példázatot az igazság megállapíthatóságának eme bizonytalanságáról, még látszólag egyszerű tények esetében is. Király Béla, a Nemzetőrség parancsnoka kórházi ágyából kikelvén a Deák téri rendőr-főkapitányságra sietett Kopácsi Sándorhoz. A kérdés csupán az, hogy mikor ment oda: Király visszaemlékezéseiben és a vele készült interjúkban három különböző napot jelöl meg: október 28-át, 29-ét és 30-át. Független tanúbizonyság, írásos bizonyíték nincs. Mi az igazság?...)
Az pedig, hogy mindezt ki-ki miért tette vagy mondta, melyek voltak a - nyilván számára sem minden esetben világos - indokai, s hogy közben mit gondolt, mit vélt elérni avval, amit tett vagy mondott, végképp reménytelen ügy, túl van a megfogható tényszerűség határain, és szinte teljesen a magunk többé-kevésbé önkényesen és szelektíven megválasztott értelmezői előfeltevéseinek a függvénye. Tudásunk - válaszunk arra, hogy mi is volt 1956 - a dolgok természetétől fogva bizonytalan, feltételes és mindenképp többváltozós. Az emlékezet torzít, az adatok önmagukban némák, csupán az értelmezés önkénye bírja szóra, a hatvan év során számtalanszor újramesélt történet maga is képlékeny és változó, örök alakulás inkább, mintsem szilárd alakzat.
Maradnak, viszonylag biztos pontként, a tetthelyek. A legtöbb épület fennmaradt, s egyiket-másikat ma is ugyanarra használják, mint hatvan évvel ezelőtt: a Parlament ma is parlament, a Corvin közi mozi ma is mozi, a Magyar Rádió ma is magyar rádió. De változás is akadt: a rendőr-főkapitányság ma luxusszálló, a volt Szabad Nép-székházat a Blaha Lujza téren - a felkelők, Dudás emberei, megostromolták és elfoglalták annak idején - tavaly lebontották. Dent igen érzékletesen kapcsolja történeteit a helyszínekhez, illetve helyszíneit a történeteihez, miközben gondos türelemmel működteti racionális szkepszisét: „igen, ez alighanem tényszerűen igaz", „ez eléggé valószínűtlen", „ennek viszont ellentmond az, hogy...", „nem lehet mindkét változat egyszerre igaz" - ezek a szerző leggyakoribb szófordulatai. Tudja, hol kell megállnia, hol van az a pont, amikor nem szabad a tényektől elrugaszkodva a regényírói képzelet segítségét hívni, s kitalálni az igazságot ott, ahol azt nem lehet megtalálni.
Ám közben furcsa és érdekes dolog történik. Az útikalauz-szerkezetből következik, hogy az egyes helyszínekkel foglalkozó fejezetek a helyszínek topografikus rendje szerint követik egymást, a központtól egyre távolodva. Ettől a helyszínekkel foglalkozó fejezetek - 48 van belőlük - szócikkszerűen követik egymást, azaz a történtek narratív logikája helyett az enciklopédiára (szótárra, lexikonra) emlékeztető önkényes és művi rendezőelv szellemében állnak sorba. Amitől a szöveg izgalmasan feszült viszonyra lép a narratív logikával. A szereplők egy része, köztük a legfontosabb szereplők: Nagy, Maléter, Király ugyanis mozgásban vannak ezek között a helyszínek között, azaz keresztutalások formájában és szövegismétlésekkel minden helyszínen jelezni kell, hogy mit mondtak és tettek korábban, s mi fog történni velük később az általuk érintett többi helyszínen. Azaz az előadásmód mintegy „tériesíti" az időt, a narratívát apró állóképekre szabdalja, majd az egyes állóképeket motivikusan (utalásokkal és ismétlésekkel) kapcsolja egybe egy mindent magában foglaló tablóképbe.
Közben az útikalauz-jelleg is elveszti a maga gyakorlati önigazolását (már rég nincs arról szó, hogy valaki Dent könyvével a hóna alatt menne ki Csepelre gyárromokat nézni), s szerkezeti elvvé válik. Mégpedig egy jellegzetesen irodalmias szerkezetté: ha Dent könyvének tartalmát a történész racionális szkepszise élteti, akkor fel kell ismernünk, hogy formája jellegzetesen művi, sőt művészi formaként működik. A tények szkeptikusát a képzelet magabiztos hite segíti abban, hogy úgy láttassa velünk 1956-ot, mint korábban senki - még ha ez a segítség csupán a jelentésadó szerkezet közreműködésére szorítkozik is.
Máshol viszont következetes és fegyelmezett a szkepszis. Dent nem vállalkozik az események kategorizálására, és úgy érzi, hogy nem az ő dolga a nagyvonalúan általánosító értelmező címkék - „forradalom", „ellenforradalom", „népfelkelés" stb. - ügyében állást foglalni. Viszont elvégzi ezeknek a címkéknek a történeti hermeneutikáját: jelzi, hogy 1956 mely eseménye vagy eseménycsoportja, illetve ezeknek az eseményeknek és eseménycsoportoknak miféle érzékelése-értelmezése vezetett ezekre az általánosításokra.
S - végül - nem próbálja megoldani - mondjuk, egy fantáziadús összeesküvés-elmélet felépítésével - 1956 feltáratlan rejtélyeit, elsősorban a „véres csütörtök" (október 25.) néven elhírhedt Kossuth téri mészárlást. Pedig ha a 23-án este a Rádióhoz mintegy varázsütésre megérkező fegyverszállítmányok máig ismeretlen forrásának vagy feladójának a rejtélyét is hozzávesszük, könnyűszerrel megírhatjuk 1956 nagypolitikai „Da Vinci-kódját". Hogy a békésnek induló s egyáltalán nem rendszerellenes megmozdulás véres erőszakba forduljon, a legfelsőbb szinten elsősorban a szovjet Politbürő „héjáinak" állt érdekében. Hruscsov néhány nappal korábban (október 19-én) úgymond „behódolt Gomulkának", hagyta, hogy a birodalom Lengyelország néven ismert gyarmata megengedhetetlen módon maga nevezzen ki magának helytartót. Most ugyanez ismétlődik meg Magyarországon Nagy Imre kormányra kerülésével. Hruscsovot kényszerhelyzetbe kell hozni, hogy kénytelen legyen katonailag beavatkozni, s ez legegyszerűbben akkor érhető el, ha Budapest utcáin vér folyik, „kommunistaellenes ellenforradalmi terror" dúl. Ehhez pedig fegyverhez kellett juttatni a felkelőket, és erőszakos lépésekre provokálni őket. Innen már ment minden a maga útján: a „véres csütörtökre" október 30-án a Köztársaság téri vérengzés volt a válasz, majd Kádár eltűnt, hogy néhány napon belül a szovjet katonai intervenció hozza vissza Moszkvában - azaz felülről és szabályosan - kijelölt helytartónak.
1956 utóéletéhez az is hozzátartozik, hogy ezt a regényt - legalábbis körvonalaiban - az elmúlt hatvan év során többen is megírták. Már Mindszenty bíboros is gyanakodott emlékirataiban: Moszkvából „titokban segített" felkelés volt ez, „hogy a kellő ürüggyel megindított nyílt fegyveres beavatkozás vérbe fojthasson minden ellenállást". Moldova György Az utolsó határ (1989) című regényében az egyik szereplőjének már az 56-os ősz előtt is ennél konkrétabb értesülései vannak. Szerinte a szovjetek „egy miniatűr felkelést szeretnének, amelyet kevés áldozattal le lehetne verni, állítólag azt is kiszámították már, hogy hány szovjet, hány magyar katona és hány civil eshet el".
1956 mint a KGB provokációja? Bob Dent ezen nyilván mosolyogna. S igaza van: derűs szkepszise is segítette, hogy szakszerű, élvezetes, józan mértékű, és számunkra, egyedül üdvözítő nagyteóriák és végső igazságok magyar paranoiásai számára különlegesen tanulságos könyvet írjon 1956-ról.
 
 

Bob Dent: Budapest 1956 - A dráma színterei. Rácz Katalin és Tedeschi Mária fordítása. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 404 oldal, 4500 forint.
© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk