←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Rainer M. János

A provokátor

Az 1956-os magyar forradalom ötvenedik évfordulója természetes módon együtt jár az ötvenhatos irodalom és az ötvenhatos beszéd dömpingjével. E sorok írásakor még hátra van a java, az igazi kampány, de megjelenésekor már a közepén leszünk. Könyvek, ünnepi, megemlékező beszédek, monumentumok, színpadi művek, játék- és dokumentumfilmek, konferenciák, emlékünnepségek, sajtó és kommunikáció, internet - a megjelenés formáit és lehetséges műfajait sem könnyű felsorolni.
Charles Gati könyvének megjelenése legalábbis egy historiográfiai szempontból fontos pillanatot előbbre hozott és kiemelt ebből a várható szó-, kép- és betűáradatból. A Vesztett illúziók nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy téma legyen ebben a nehezen áttekinthető közegben, mégpedig a várható és kiszámítható közönség legszélesebb körében. Szaktörténészek és érdeklődők széles köre egyaránt kedvére találhat vitatnivalót ugyanis az amerikai professzor könyvében. S nem is csak itthon, hiszen a kötet egyszerre jelent meg magyarul, angolul és még vagy négy nyelven.
Ez a széles befogadói közeg már a szerző személye és ebből adódó nézőpontja miatt is eleve garantálva van. Gati, ahogyan könyve mai magyar olvasói szemmel meglepően érzelmes személyes bevezetőjéből megtudható, maga is szemtanúja volt annak, ami Budapesten 1956 őszén történt. Sőt a huszonegy éves újságíró már (rovott) múltat is mondhatott magáénak: a Magyar Nemzettől szinte kezdőként elbocsátva került a forradalom előtt alapított Hétfői Hírlaphoz, ahonnan a bukás után Amerikába emigrált. Az Indiana Egyetemen végzett Gati történész és politológus lett, elismert politikai elemző és tanácsadó, a washingtoni Johns Hopkins Egyetem professzora. A Clinton-kormányzat óta véleményét Kelet-Európáról, Oroszországról legfelső kormányzati és üzleti szinten egyaránt meghallgatják, s éppen ezért figyelnek rá itthon is.
A könyv a revízió szándékával íródott. Nem csupán saját korábbi, angolul húsz, magyarul tizenhat éve megjelent művét (Hungary Under the Soviet Bloc) akarta felülvizsgálni. Egy kissé (vagy nagyon is) a magyar forradalom 1989 utáni történetírását kívánta kihívni. Ehhez választotta eszközeit: az egyszerre külső és belső megfigyelői, elemzői pozíciót, az elsődleges kutatás és az újabb szakirodalom gondosan adagolt vegyületét, az amerikai esszé könnyed, egyszerű és jól érthető, a szívhez is szóló nyelvezetét és a poszthidegháborús gondolatkört, amely a történetet lezártnak, a csatát eldöntöttnek, de az elemzést távolról sem véglegesnek tekinti.
A könyv voltaképpeni tárgyát az alcím csaknem pontosan leírja: Moszkva, Washington, Budapest és a magyar forradalom. Gati a főszereplők interakcióit vizsgálja, párhuzamos történeteket konstruál, majd kinagyítja a kereszteződéseket, a találkozási és konfliktuspontokat. Nagyvonalúan kezeli forrás- és tényanyagát, nem bíbelődik a forradalom történetének sokadszori krónikába rendezésével. Azt már mások sokszor elmondották. Az ő tárgyalásának nem is valamiféle új narratíva megalkotása a célja, hanem új következtetések a régi anyagból. Vállaltan továbbgondolja a (már létező és lezártnak hitt) nagy történetet. Nem is a történész céh által arisztokratikusan elutasított mi lett volna, ha... kérdését teszi fel. Még a feltételes módot is felerészt állítássá alakítja, s azt mondja: lehetett volna másképpen, ha...
Hogy ide eljusson, persze fel kell építenie szereplőit és ábrázolnia kell a drámai csúcspontokat. Az egyik szereplő az Amerikai Egyesült Államok kormánya, döntéshozói. E szereplő 1956-ban főként cselekvésképtelennek látszik. Gati szerint a fő problémát a döntési alternatívák közötti választáshoz szükséges információk hiánya, illetve a kritikust el nem érő tömege jelentette. Amerikában sokan tisztában voltak vele, hogy a rab nemzetek felszabadítása csak illúzió, ennek hangoztatása veszélyes lehet valamennyi szereplőre nézve, a terepről azonban nem érkezett megfelelő menynyiségű, strukturált adat ahhoz, hogy ez megváltozzon. (Maga 1956 szolgált később ilyennel - számunkra, fájdalom, post festa...) Gati esettanulmányát a saját kezdeményezésére felszabadított CIA-dokumentumokból írta - ebből kiderült, hogy a vasfüggönyön innen félelmetes mumus eléggé tudatlan volt magyar ügyekben. Egyetlen magyarul is beszélő, Budapesten tevékenykedő embere a Szabadság téri követség irodájában a sajtót olvasgatta - persze még így is okosabb és óvatosabb helyzetképpel szolgált, mint kollégái, akik a Szabad Európa Rádió magyar adását - Gati másik fő példája - igyekeztek orientálni.
A másik szereplő a moszkvai pártvezetés, a prezídium, amelynek cselekedeteit és „gondolatait", illetve a kettő összefüggését Gati is, mint 1996 óta mindenki, az úgynevezett Malin-feljegyzések alapján próbálja ábrázolni. Vlagyimir Nyikiforovics Malin, az SZKP KB általános osztályának (a magyar pártban a KB Iroda felelt meg nagyjából ennek az alakulatnak) vezetője kézírással, gyakran kék ceruzával vezetett igen vázlatos feljegyzéseket a legfelső pártvezetés vitáiról. Így tett 1956 októberében és novemberében is. A meglehetősen rejtélyes és olykor nehezen értelmezhető töredékekből az elemzők nagyobb része - Gati egyértelműen közéjük tartozik - azt a következtetést vonta le, hogy 1956 októberének utolsó napjaiban Hruscsov és társai azt fontolgatták, hogy a negyvenes évek vége óta zárt szovjet szatellitrendszer néhány pontján lazítanak az uralom szigorán. (Mások viszont úgy látják, hogy ez a szándék csak a magyar forradalom villanófényében tűnt ilyen egyértelműnek, valójában szó sem volt érdemi engedményekről.)
A harmadik főszereplő lényegében a magyar forradalmárok köre, amely Gati interpretációjában leginkább a budapesti felkelőkkel, illetve a felkelők mögött előrenyomuló politikai erőkkel azonos. Eörsi László munkáiból tudható (Gati is rájuk épít), hogy a felkelők politikai motivációi - természetesen - a legkevésbé sem voltak egységesek vagy strukturáltak. A felkelők a valamennyi forradalmárszereplőre (forradalmi bizottságok, első munkástanácsok, újjászerveződő pártok, szabad sajtó) jellemző sajátos ötvenhatos képletet (differenciálatlan szovjetellenesség és antikommunizmus + harmadikutas-szocialisztikus jövővíziók) képviselték különlegesen radikális eszközökkel. Forrófejű, tapasztalatlan ifjak voltak, akik egyszerre akartak mindent: függetlenséget, szabadságot, demokráciát, munkát, kenyeret, (nagy) szocializmust és (kis) kapitalizmust. Október végére kevesebbel már nem is érték be.
Végül a szinte egyetlen lehetséges mediátor, a forradalom által az élre dobott magyar kormány, amely Gati szerint lényegében egyenlő fejével, Nagy Imrével. A botcsinálta forradalmárral, ahogy a rá vonatkozó fejezetcím nevezi. Nagy kiinduló feltételei Gati szerint nem voltak kedvezőtlenek: legitimációja, ahhoz képest, hogy kommunista, páratlanul szélesnek tűnt, a szovjetek pedig az 1954-56-os konfliktusok ellenére végsőleg bíztak benne. Ebben Gati szerint jelentős (de persze nem kizárólagos) szerepe volt Nagy harmincas évekbeli együttműködésének a szovjet titkosrendőrséggel. Az 1989 óta ismeretes informátori szerep valószínűleg előkelő helyre kerül majd Gati könyvének recepciójában. Határainkon kívül azért, mert az NKVD-ügynök a magyar történet megértéséhez egy sokkal szélesebb körben értelmezhető kódot szolgáltat. Belül azért, mert Nagy mind jobban kristályosodó emlékezete hárította, csaknem kivetette az erről szóló - meglehet, túl óvatos vagy csak kellően differenciált? - tudósításokat. Pedig Gati nem feszíti túl erre vonatkozó következtetéseit, sőt többször is hangsúlyozza emberi, erkölcsi elismerését Nagy iránt. Mondanivalójának lényege, hogy a miniszterelnök a forradalom alatt nyújtott gyenge kormányzati teljesítményt, függetlenül emberi kvalitásaitól és jó szándékaitól. Előbb napokon át nem értette, mi is történik, aztán teljesen azonosult a forradalommal és annak túlzó célkitűzéseivel. Időt vesztett, majd a késést behozandó túl messzire ment, ami végzetes módon esett egybe a többi szereplő korlátaival, rossz kalkulációival és más hibáival.
Az elbukott forradalomnak, Gati szerint, ugyanis nem kellett volna elbuknia. Ha a négy szereplőből három másként viselkedik, kihasználhatták volna a negyedik, Moszkva relatív nyitottságát. Ezt a nyitottságot nem csupán Malin feljegyzései, hanem a magyar forradalmat közvetlenül megelőző lengyel válság szovjet fogadtatása is bizonyítja. Hruscsov Varsóba repült a marsallok koszorújában, kardot csörtetett - aztán hazament, és belenyugodott abba, hogy a revizionista (itt a szó 1956-os értelmében...) Gomulka legyen az első titkár Lengyelországban. Ha az amerikaiak beérik a titoizmussal, akkor nem biztatják a magyarokat felkelésre, s forgatókönyveket agyalnak ki az adott helyzetben kívánatos szovjet-amerikai alkura. Ha a forradalmárok nem akarnak egyszerre mindent, belátják egy kis nemzet mozgásterének korlátait, és nem akarják a lehetetlent. S legfőképpen, ha Nagy szelíd rábeszéléssel vagy más eszközökkel beláttatja velük e korlátokat, megállítja a forradalmat a Moszkva által akceptálható ponton. Ezt a pontot Gati az 1956-os Gomulka/Tito kombinációban látja. Módosított - például alulról szervezett munkástanácsokkal, nyilvánossággal, talán korlátozott politikai pluralizmussal rendelkező - szovjet típusú rendszerben, korlátozott nemzeti önrendelkezéssel. Kis ország számára a fél győzelem is győzelem - mondja Gati, s több helyütt utal az 1867-es kiegyezésre, Naggyal kapcsolatban pedig Deák Ferencre.
El kell ismerni, ezt a tézist a magyar forradalom irodalma az utóbbi időben nemigen tartalmazta. Ez az irodalom 1956-ban, azon melegében, a szemtanú-beszámolókkal kezdődött, majd következett az ötvenes-hatvanas évek fordulóján az elemzések első hulláma. Később lett újbaloldali magyarázat, ókonzervatív felfogás, 1956 elfoglalta a helyét az új hidegháború-történet narratíváiban. De jószerével mindegyiket meghatározta - kivált 1989-ig -, hogy perspektívájuk szemben állt a kommunista magyarázattal. Ha pedig az elítéli a forradalmat, akkor valamirevaló történész - legalábbis valamennyire - a forradalom oldalán áll. Következésképpen a forradalomnak valamennyire legalábbis igaza van. Nagy Imre hibáit például lehet bírálni, de mártírhalála mindent felülír. A forradalom erkölcsi - és ezért történelmi - jelentősége, helye a pozitív értéktartományban vitathatatlan.
Gati revizionizmusa először is visszanyúl a forradalom történetírása előtti vékony, az eseményekkel szinkron idősávba. Az 1956-ról szóló egyidejű elemzések, újságcikkek, rádiójegyzetek, kommentárok egy része magától értetődően vitatta a Budapestről érkező hírek minden egyes mozzanatát. A kormány, Nagy Imre történelmi döntéseit kiváltképpen. Másodszor Gati azt mondja: ma már mindenről beszélni lehet, sőt kell, az elemzésre nézve nem áll fenn semmiféle erkölcsi imperatívusz. A maga részéről elbeszélése számos pontján hangsúlyozza egyidejű és utólagos érzelmi elkötelezettségét, de leszögezi, hogy ettől a jelenséget kritikai elemzés alá veti, s következtetéseit nem befolyásolja, hogy hogyan gondol a felkelőkre vagy épp Nagy Imrére. Önkritikusan el kell ismerni, hogy a tárggyal kapcsolatban ez a kritikai történetírás nem elég erős ma Magyarországon. Gati ráadásul, ahogyan említettem, nagyszerűen forgatja a politikatörténeti esszé fegyvereit, lendületes, világos és kíméletlen. Könyve olvastatja magát, nehéz letenni, nehéz kitérni a provokáció elől.
Azt hiszem, Gati kritikai történetírásának bírálatát ajánlatos az alapnál kezdeni. A könyvön végighúzódó ellentmondást Gati is látja, de mintha nem akarná teljesen feloldani. Ez a forradalmi helyzet és reálpolitika között feszül. A forradalmi helyzet átélőin és aktorain reálpolitikai szemléletet, kezdeményezést, belenyugvást és főként megalkuvást kér számon. 1848-on 1867-es szemléletet. Ez a lengyel párhuzamból, a Nagy-Gomulka összehasonlításból a legvilágosabb. Lengyelországban nem tört ki forradalom, még akkor sem, ha, mondjuk, felért vele, ami Hruscsov percepciójában történt. Nem omlott össze az államhatalom, a fegyveres erő, nem tört ki spontán politikai sztrájk, nem voltak véres fegyveres összecsapások. Magyarországon - ahol egy darabig Hruscsov fura módon nem vette túlságosan komolyan a történteket, mert Magyarország kicsi - viszont igen.
A forradalmak zsarnokságot széttörő, romboló, erőszakos szabadságünnepét követően mindig bekövetkezik a lehiggadás és az építkezés szakasza. Már ha van rá idő, ha az önmozgásnak van tere és kifutása. A magyar 1956-nak nem volt egyik sem. Még euforikus szakaszában volt, amikor szereplőit Nagy Imrének bölcs belátásra kellett volna bírnia. Nagy Imrének azonban - erről Gati hallgat - nem állt rendelkezésére semmiféle eszköz. Se közigazgatás, se hadsereg, se más fegyveres erő, se sajtó és tömegkommunikáció. Nagy elmagyarázhatta volna, miért nem szabad forradalmárnak lenni - vagy leverhette volna a forradalmat. Egyikhez sem voltak meg az eszközei. Még ha azonnal, október 23-án este átlátja, mi is történik (ami távolról sem volt könnyű), legfeljebb arra törekedhetett volna, amire előtte egy teljes éven át: hogy ne legyen forradalom (felkelés, ribillió)! Az adott este: hogy a szocializmus reformjáért és mindinkább valami körvonalazatlan másért folyó tömegdemonstráció ne változzon át valami körvonalazatlan mássá. Ehhez Nagynak azt kellett volna elhárítani, ami a demonstrációt mássá változtatta - a Rádió előtti fegyverhasználatot -, majd azt, ami a másnak határozott kontúrokat adott: a szovjet fegyveres beavatkozást. Meg is próbált tenni valamit: mondott egy félresikerült békítő beszédet a Kossuth téren. A többihez már akkor sem voltak eszközei, ő legalábbis nem úgy látta.
A világpolitika washingtoni elemzői a történelmet reálpolitikai erőterekben, erőviszonyokban, számításokban és játszmákban képzelik el. A forradalom ebben a gondolkodásban üzemzavar, amikor a képleteket tartalmazó vaskos paksamétát egy hirtelen szélfuvallat szétfújja - valaki orvul nyitva hagyott egy ablakrést, hiába a légkondicionálás. Gati is mintha 1956-ot átélt önmaga és mai elemzői pozíciója ellentmondásában szemlélné a történteket. Ha például a szovjetek nyitottak voltak, akkor miért döntöttek október 31-én a katonai csapás mellett - akkor, amikor a nagy külpolitikai döntéseket Nagy nem hozta még meg? Az új konstrukció szerint Nagy és a magyarok már addig is túl messzire mentek. A többpártrendszer deklarálása és a Köztársaság téri vérengzés - Gati szerint leginkább e két tényező billentette a mérleg nyelvét az intervenció felé. Ez ismét napirendre tűzi azt a kérdést, hogy vajon eleget tudunk-e történetünk e kulcsszereplőiről, a szovjetekről. Nyilván nem, s a végletek (hogy a Politbüró/Prezídium tagjai mindent tudtak Magyarországról, illetve hogy tájékozatlan, rosszindulatú és buta emberek ültek ott) nem visznek közelebb a válaszhoz. De hogyan lehet azt állítani, hogy a Köztársaság téri események ekkora szerepet játszottak a kremli döntésben, amikor annak egyidejű recepciójáról semmiféle dokumentum nincsen? Ahogyan a szovjetek nyitottságáról - tetteiken kívül - ma is kizárólag Malin talányos feljegyzései állnak rendelkezésre. Ha már október 23-án éjszaka forradalom lett a tüntetésből - hogyan állhatott volna meg forradalom előtti stádiumában?
Charles Gatinak sok mindenben igaza van. Leginkább abban, hogy vitát provokál, mert az egészséges emlékezést nem üres rituálék és megmerevedett ünnepi formulák fémjelzik, hanem - többek között - ellentmondások és viták. Revíziója és kritikai történetírása tehát fontos missziót tölthet be. A szerző, amennyire ismerem, mélyen hisz ebben, és abban is, hogy ez a vita egy történészi tézis körül zajlik, más, közvetlen konnotációk nélkül, s mint ilyen, tényleg megtermékenyítően és kijózanítóan hat. Rajta már nem múlik. S talán abban is igaza van, hogy a magyar forradalomnak nem kellett volna elbuknia. Leginkább akkor lehetett volna erre esély, ha valójában ki sem tör, ha minden kulcsszereplő megáll valahol október 23-án a Kossuth tér és a Sztálin-szobor, illetve a Bródy Sándor utca között, félúton.
 
 

Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Budapest, 2006, Osiris. 254 oldal, 3200 forint.
© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk