←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Boros Géza

Lenin a magasban

„Lenin mauzóleumának lelinóleumozása"
(Nyelvtörő)
[KÉP HIÁNY!] Boros4
A magyarországi Lenin-szobrok sorában rendhagyó műnek számított az 1970-ben felállított hódmezővásárhelyi szobor. Alkotója, Szabó Iván szakított a kialakult sémákkal, a proletariátus vezérét nem a megszokott szónokló-agitáló pózban, hanem ülő helyzetben ábrázolta. „A művész az egyiptomi fáraószobrok ünnepélyes, időtlenséget sugárzó ülő pózát kölcsönözte Lenin-monumentumának. A testtartás megformálása azonban nem szerencsés" - írta a műről 1986-ban Wehner Tibor. A vásárhelyiek műértelmezése nem volt ennyire szofisztikált: a szobrot szaró Leninként tartották számon, és valóban, a kompozíció inkább idézte egy klotyón ülő, dolgát végző ember képét, mint egy népvezér tekintélyt sugárzó alakját. A város szobrainak monográfusa, Dömötör János 1973-as könyvében kénytelen volt megállapítani, hogy a Lenin-szobor alkotójának törekvései „eleddig nem találtak teljes megértésre a város közvéleményében. Remélhető azonban, hogy bizonyos idő elteltével közelebb kerül majd egymáshoz művész és közönség."
Örömmel számolhatunk be róla, hogy a közelebb kerülés megtörtént!
A rendszerváltáskor elbontott Lenin Hódmezővásárhely új múzeuma, a júliusban megnyílt Emlékpont homlokzatán kapott új funkciót. A párkányon üldögélő Lenin lentről nézve kedélyes figurának tűnik, lóbálja a lábát, mint aki jól végezte dolgát. (Talán még emlékszünk: „élt, él és élni fog!") A magaslati elhelyezéssel nemcsak a szobor nézete, hanem jelentése is módosult: merev politikai kultuszszoborból kedélyes zsánerszoborrá változott. (Magasból szarik az egészre?) S amit annak idején nem sikerült emberközelbe hozni, az most úgy tűnik, működik: a mókássá szelídült szobor belopta magát a vásárhelyiek szívébe.
A múzeum tervezője, F. Kovács Attila - akárcsak a Terror Háza számos részletmegoldásában - ismét elemében volt, remek ötlet az emblematikus alkotást épületdíszítő szoborként újrafelhasználni. F. Kovács a szobor eredendő abszurditását iróniával kezeli, építészeti eszközökkel mutatja be, hogyan lehet könnyedén megszabadulni a múlt terhes örökségétől.
A kísérlet azonban most sem problémamentes. Az Emlékpont tervezői a kőből készült eredeti szobrot szerették volna felhasználni, ehhez azonban a művész jogutódja, Szabó Gábor szobrászművész nem járult hozzá, sőt levélben tiltott meg az apja alkotására emlékeztető bármiféle átdolgozást is. A hozzájárulás hiányában a múzeum homlokzatára nem az eredeti Lenin, hanem annak műanyagból öntött, ezüst színű változata került fel. Az apró változtatások ellenére a talpig metálba öltözött Lenint mindenki a Szabó-féle Leninként azonosítja. (Szabó Ivánnak e nem túl szerencsés művön kívül számos kötődése van Vásárhelyhez. Kérdés, hogy melyik erősebb: a szerzőijogi-kegyeleti szempont vagy a művészi szabadság?)
A múzeumba más köztéri szobor is bekerült: itt lelt új otthonra a vásárhelyiek által csak Ivánnak nevezett szovjet katona szobra, Kamotsay István 1954-ben készült monumentális alkotása is. A Lenin-szoborral együtt a rendszerváltozáskor ezt is lebontották, és egy kis szoborparkba helyezték át. A szoborpark maradványát a Népkertből (ahol a Lenint többször is megrongálták) a múzeum mellé tervezik áthelyezni, aminek következtében Lenin alakja meg fog duplázódni.
A mezővárosi parasztporták és panelházak közé beékelődő új múzeum kívülről egy high-tech űrbázis benyomását kelti. Markáns és invenciózus alkotás, amely elsősorban a vizuális megjelenítésre törekszik. Ez a régió első olyan intézménye, amely a kommunista diktatúra időszakát multimédiás eszközökkel egy város történetén keresztül mutatja be. A helyi kötődést lokális gegek erősítik: ilyen például a térség szocialista nagyvállalatának, a Hódikötnek a megidézése egy ormótlan, kimustrált kötőgéppel, amely vörös fonalat dolgoz fel.
Az Emlékpont afféle mini Terror Háza. Ugyanakkor „ez az egész sokkal emberibb és téribb, szelídebb és sokatmondóbb a Terror Házánál" (Varga Mihály). Ugyanazokat a bevált designelemeket és hatásmechanizmusokat használja, mint a Terror Háza. „Egy retroelemekkel hígított light verzióval van dolgunk" (Somlyódy Nóra). Bár a helyi értelmiség legjavát is igyekeztek munkatársként felvonultatni, az intézmény alapvetően a Terror Háza csapatának a munkája. Emlékezetipari vállalkozás, amely franchise-rendszerben, hálózatszerűen akár további vidéki helyszíneken is megvalósítható.
Az Emlékpont múzeum hasonló problémákat vet fel, mint a pesti anyaintézmény. A műtárgyakat nem történeti összefüggésükben mutatják be, hanem csupán látványelemként használják. A festményeket és a szobrokat a múzeumi bemutatás elemi szabályait semmibe véve, évszámok feltüntetése nélkül állították ki. Komoly szakmai aggály merülhet fel például a múzeum „Paraszt Párizs" címet viselő terme esetében, ahol a szocreál ótvaros alkotásait együtt mutatják be a vásárhelyi művészet hatvanas évekbeli kiemelkedő alkotóival. A laikus látogató számára a kettő óhatatlanul összekeveredik, még ha más (a szembeállítás) volt is az eredeti cél.
A történeti hűséget időnként nagyvonalúan feláldozzák a látványtervezői koncepció oltárán. Például az oldalhomlokzati munkásőr-domborműveknek vagy az udvart díszítő szovjet laktanyai falfestményeknek semmi közük sincs Hódmezővásárhelyhez. Az udvarban lesüllyesztett, óriáskatonaszobor-replikák ugyancsak idegen darabok, ismeretlen eredetűek.
Az egész épület erősen filmgyári díszletre emlékeztet. Noha oldalán hatalmas betűkkel díszeleg a „múzeum" felirat, „valójában nem több, mint egy remekbe szabott kulissza, szellemes dekorációs ötletekkel tűzdelt díszletarchitektúra" (Szentpéteri Márton). A Terror Házában tapasztalható politikai elfogultság itt is tetten érhető (például itt is megtalálhatjuk a Tettesek tablóját, amely folytonosságként igyekszik feltüntetni az állampárt ötvenes és nyolcvanas évekbeli vezetését). Vásárhelyen a kategorikus ítéletalkotás helyett (mellett) immár a retro nosztalgikus eszközeivel is éltek, amire jó példa volt a nyitó parti Komár Lászlóval és Demjén Rózsival. A közös emlékek fontosságát hangsúlyozza a múzeum országszerte látható óriásplakát-kampánya is. Vagyis nem egyszerűen múzeumról, hanem közönségcsalogató látványosságról, turisztikai attrakcióról van szó, amely élményhelyként kíván beépülni a város életébe.
A fideszes vezetésű város hétszázmillió forintnyi saját forrásból létesített múzeumának fontos identitásképző küldetése is van: egyben oktatási központként is működik, s a tervek szerint a tárlat anyaga és az intézményben zajló kutatások eredménye az iskolák tanmenetében is helyet kap.
Schmidt Mária magyarázata szerint a múzeumot azért nevezik Emlékpontnak, mert a kijelentő mondatot ponttal szokás befejezni, és ez az intézmény is pontot tesz a szocializmus végére. Az Emlékpont szerencsére inkább kettőspont, amely után nem kijelentések, hanem kérdések következnek.
 
 

Emlékpont Múzeum és Humán Oktatási Központ, Hódmezővásárhely, Andrássy utca 34. Építészet, design F. Kovács Attila. Történészi koncepció Schmidt Mária.
© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk