←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Ficsku Pál

Alibi

Nézte magát a tévében, ott állt az árpádsávos zászlók között, teleszkópos horgászbotra felhúzva a zászlók, egymás alatt három is, legfelül az árpádsávos, alatta egy szentkoronás, legalul meg a Kossuth-címeres. Mutatták a tömeget, aztán meg őt. Már egy hete minden híradóban őt mutatják.
Vágókép lett belőled, mondta a felesége, miközben ropogtatta a csipszet. Egészen jól nézel ki. Lehetett volna belőled színész is, akkor nem az állvány tetején kéne matatnod, nem aggódnék érted, azokat csak alibiből lövik le.
Megcsókolta a feleségét, jó asszony, az ablakhoz ment. Lenézett az utcára, még mindig ott szunnyadt a vízágyú.
Indulsz, kérdezte az asszony.
Ideje van, mondta.
Felöltözött, nyakára tekerte a zöld-fehér sálat, és elindult.
Indulsz, kérdezte a fiú a lánytól.
Ideje van, mondta a lány.
Megcsókolta a gumibotot, kicsit még szopogatta is, aztán kiszállt az ágyból. Amíg törülközött, nézte magát a tükörben. Szerette a melleit nézni. Ahogy a szeme tükröződött a mellein a tükörben. A férje szerint lehetett volna színésznő is, ilyenkor nevetett, akkor nem lenne gumibotod, szokta mondani.
Kilépett a férfi a kapun, köszönt a rendőröknek. Ma honnan, kérdezte. Békésből, válaszolta egyikük a pajzs mögül. Kinyitották a kordont, aztán bezárult mögötte, szabad volt. A sarki gyógyszertárban megivott egy kisfelest meg egy kisfröccsöt, napok óta soha nem többet, nehogy ki kelljen jönnie a tömegből pisilni. Nyolc órát ki kell bírnia. Gyalog ment, mondjuk úgy, osont, mint annak idején, amikor felderítő volt. Átsurrant a Rákóczi úton a halálzebrán, tovább a Dohányon, a zsinagóga előtt turistabuszok, szemben vele nádszékes teraszok, teli katasztrófaturistákkal. Lassan osont, mondjuk, gyorsan osonni nem lehet, a Bazilika előtt most nem volt senki. Megnézte a Szabadság teret, a szétvert játszóteret, a lámpavason szerencsére nem lógott senki. Lassan slisszant a tömeg között előre, fiatal női mellek értek hozzá, karok, combok, néha megérintette egy zászlórúd, ráböffentettek, de azért odaért az első sorba.
A lány a Linda miatt lett rendőr. Nem annak készült, de tetszett a Linda, karate, meg ahogy keményen bánt a férfiakkal, meg a Babetta is. Férfira is vágyott, akivel keményen lehet bánni, meg kismotorra is. Az édesanyja ugyan nem nagyon engedte, hogy az legyen, de apa azt mondta, mindennek úgy kell lennie, ahogy van. Hát rendőr lett, és most itt állt a Parlament előtt. Szemben a tömeggel.
A férfinak volt egy fia is, meg egy kisunokája. Nyáron a fiáék elmentek nyaralni, rájuk hagyták az unokát, hagy dugjunk már egy hetet egyedül, nyugodtan, mondta a fia, ne hallja a gyerek azt az állandó sikongatást. Anya úgyis mindig azt mondja, keveset van a gyerek nálatok. Náluk maradt a kisunoka. A férfi a Magyar Rádió melletti épületben lakott, jó hely, szemben van a bolt, mellette a totózó meg a patyolat, a sarkon meg a két gyógyszertár, az igazi, meg a borozó. Egy köpés a Múzium kert, oda jártak nemecsekezni. Állt a férfi az árpádsávos zászlók alatt, és a kisunokájára gondolt. Már másfél napja lőttek. A fiáék Krétán kúrtak, ők meg be voltak zárva a lakásba. Ötvenhatos filmet forgattak, arról, amikor a melbourni olimpián a magyar fiúk szarrá verték a szovjeteket. Pártutasítás volt, hogy kapjanak ki, de tökös csávók voltak. Szarrá verték őket. Mostanában divat ötvenhat, jó sztori is, szovjetek sincsenek már. Mentek le a kisunokával golyózni a Múziumba, drága játékok helyett a gyerekkorából megmaradt agyaggolyóval játszottak, tanította a gyereket golyózni, snúrizni, métázni, bigézni, arra, amin annak idején ő felnőtt. A rádió falán alpinisták vonultak. Kik ezek a bácsik, kérdezte a kisunokája. Golyónyomfestők, mondta a férfi. Tudod, filmet fognak forgatni, golyónyomot fognak festeni. Hogy hiteles legyen.
Mi az, hogy hiteles, kérdezte a gyerek.
A férfi nem tudott mit válaszolni.
A nagyi paradicsomlevese a hiteles, mondta. A gyerek mindet megette.
Már másfél napja lőttek, minden jelenetet vagy hússzor vettek fel, először tetszett a gyereknek, aztán egyszer csak megkérdezte, nagyapa, nem lehet halkabban lőni?
Egy gyerek az szent, gondolta akkor, lement az utcára, éppen rohamozták a rádiót, figyelem, felvétel, sortűz, elindult a tömeg, elég hülyén nézett ki az októbernek beöltözött statiszták között a piros klottgatyájában. Leáll, ki az a barom, hallotta, álljatok le. Tudja, mennyibe kerül ez nekünk, kérdezte a rendező. Nem tudom, mondta. De tudja, mennyibe kerül a kisunokám? Kérem, lőjenek egy kicsit halkabban. Egy gyerek az szent.
Szegény apa itt áll már napok óta, gondolta a lány. A kordon másik oldalán. Szegény apa vágókép lett. Éjszakai műszakba lett beosztva a lány, amikor hazament és a gumibothoz bújt, megnézte a hajnali híradót. És látta az apját vágóképként. Soha nem kérdezte meg tőle senki, mit keres itt. Ott állt az árpádsávos zászlók alatt. A lány nem félt, csak unatkozott. Nézte az eltorzult arcokat, akik kiabáltak, tömegbe lövettek volna, ordibáltak, hogy forradalom, meg hasonlóakat, nem félt, az emberi létezés legdurvább érzését érezte, az unalmat. Ő azért lett rendőr, mert olyan kalandokat akart, mint Linda, most meg itt áll, már egy hete, minden éjszaka, hajnalban gumibotozik, aztán a férje őt is meggumibotozza, vesz a kínainál kaját, mert nincs ideje főzni, dögunalom.
A férfi nézte a mellette lengető gyereket, lehetett olyan tizenhét éves. Mit tud ez ötvenhatról, amiért üvölt. Ő se tudott sokat akkor. A faluban, ahol felnőtt, nem volt forradalom. Évtizedek óta állványokon mászkál, akkor el se tudta volna képzelni. Október huszonharmadikán is félt. Másnap lett volna a rúdmászásfelmérés. Nem szerette a rúdmászást, izzadt a lába és a tenyere, kiverte az adrenalin, persze akkor még nem tudta, hogy így hívják. Egyszerűen izgult, izgult, hogy nem tud teljesíteni, csúszott a keze meg a lába, mindig egyest kapott. És akkor jött a hír, hogy Pesten forradalom van, elmaradt a rúdmászásfelmérés, napokig nem kellett iskolába menni. Jó volt.
A lány nézte az apját, meg a mellette lengető gyereket. Mit tudhat ez ötvenhatról, gondolta. Ő se tudott sokat, az iskolában nem tanították, csak azt, hogy ellenforradalom. Aztán az apja egyszer elmagyarázta neki a rúdmászást. Már ezért megérte, mondta. Éveknek kellett eltelnie, hogy a lány megértse, a kis dolgoknak is jelentőségük van. Nézte az apját, nyakában a zöld-fehér sállal. Tudod, a kis dolgoknak is jelentőségük van, mondta egyszer az apja. Ötvenhat a rúdmászáson kívül nekem két dolog miatt volt fontos. Újra elkezdték gyártani a Symphoniát, nem kellett stikában Tervet szívni, és a Fradi újra Fradi lett. Az apja sokszor elmesélte, hogy ott, abban a kis alföldi faluban milyen gyász lett, amikor hallgatták a néprádiót, és bemondták, hogy a Fradiból Édosz lett. Élelmiszeripari Dolgozók Országos Szövetsége Sport Egyesülete. Volt a falujukban egy ember, aki már járt Pesten, még a háború idején, az magyarázta, hogy ez így nem mehet tovább. A Fradi az Fradi. Ő már volt Fradi-meccsen. Az apja, amikor már restaurátor lett, és sokat kellett könyvtárba és levéltárba járnia, egy-egy épület eredeti dokumentumait, leírását megkeresni, csak úgy hobbiból utánanézett a Fradi történetének is. A lány fejből tudta az egészet. Édosz, Kinizsi, aztán megint Fradi. Albert, Varga, Torgyán, Furulyás. Állt a lány a Parlament előtt, és nézte az apját. Szerette.
Buli van, mondta a srác. A férfi minden éjjel megvárta, hogy a lányát leváltsák. Állt a tömegben, vágókép volt, azért állt ott, hogy ha valaki hozzá mer érni a lányához, abból vágóképet csináljon. Amikor a lányát leváltották, átsétált a tévé mögötti presszóba. Most is ott ült, mellette harsány fiatalok. Piros-fehér-zöld szalag volt a karjukra kötve. Mi Szabadkáról jöttünk, vesszen Trianon. A férfi megitta a kisfelesét meg a sörét, most már nyugodtan ihatott, nem kellett a tömegen átvágnia, ha hugyozni ment. Nézte a fiatalokat. Miért jöttetek ide, kérdezte tőlük. Jaj, fater, hát otthon nincs munka, itt meg buli van. A férfi nem szólt semmit, ahogy annak idején a rúdmászást, úgy a konfliktusokat is kerülte. A felesége egyszer azt mondta, hogy nyápic. Amikor elment az asszony otthonról, egy rajzlapra felírta: nem nyápic, normális. Nézte a fiatalokat, eszébe jutott az árpádsávos zászlós fiú, meg Szabadka. Szeretett Szabadkára járni, a helyükben ő ott lenne. Van Szabadkán, a főutcán egy kávézó, Antikvárium a neve. A világon nem lehet több olyan. Mindent meg lehet venni. A poharat, amiből iszol, a széket, amin ülsz, a falakon képek, egyszer vett ott egy cirill betűs írógépet is. A főutca mellett van egy kis tér, egymással szemben két szobor. A szerb Danilo Ki¼é és Csáth Gézáé. Egymással szemeznek. Jól megvannak. Volt egy idő, amikor a férfi arra gondolt, hogy az angyalok szárnyai közüli madárszarkaparás helyett író lesz, ír egy novellát Csáth, a nyápic címen, aztán mégis maradt a szarkaparás. Szarkaparók, gondolta, amíg nézte a fiatalokat. Bejött egy bajszos férfi, ordított, hogy megalakult valami bizottság. A férfinak elege lett az egészből, elindult haza, átadta magát a langymeleg éjszakának.
A lány lecsatolta a gumibotját, elindult haza az igazi gumibothoz. Még amikor a fiú nem volt a férje, és egy hosszú szeretkezés után a fiú ölén feküdt és becézte a farkát, egy költő verssorait motyogta. A gumibot is aluszik, máma már nem hasad tovább. Azt hitte, hogy a fiú alszik, de nem aludt, a farka felállt, megkapod újra a gumibotot, suttogta.
Ma nem mész, kérdezte az asszony.
Nem, szabadnapos vagyok, a lányod ma pihenőt kapott, mondta a férfi.
Az asszony paradicsomlevest főzött, vacsorára várták a fiukat meg a kisunokát, így lehet, hogy a lányáék is feljönnek.
A férfi kinézett az ablakon, szunnyadt a vízágyú, szunnyadtak a rádió bepáncélozott ablakai, szunnyadt a kordon és szunnyadtak a kordon mögött álló rendőrök is. Nyugalom volt, napok óta nem akarta megtámadni őket senki.
A férfi visszaült a foteljébe, ahol reggel óta olvasott.
Idegesítette, hogy a hírekben azt mondták, a zavargásokat Fradi- és Újpest-szurkolók keltették. Mit tudnak ezek a Fradiról, gondolta. Tudják-e, hogy eredetileg sváb csapat? Tudják-e, hogy amikor a zsidótörvények miatt kizárták az MTK-t, egyedül a Fradi bojkottálta a bajnokságot? Nem tudják. Tudják-e, hogy mi az a tolerancia, megbocsátás, megértés? Hogy mi az a küzdés, szenvedés, utána meg a megnyugvás?
Ne hergeld már magad, még infarktust kapsz, mondta az asszony.
A férfi olvasta tovább a könyvet.
A régi tagoknak azonban változatlanul fájt, hogy a klub elejtette régi nevét, és elvetette régi színeit. Az ellenforradalom kitörésével párhuzamosan el is ejtették a Kinizsi nevet, újra FTC-nek nevezték magukat, és zöld-fehér színeket választottak. Ha az ellenforradalmat nem zúzza szét a kommunisták összefogása, talán gyökeresebb és végzetesebb változásokra is sor került volna.
A férfi letette a könyvet, nem vágyott gyökeresebb változásokra, a paradicsomlevesre vágyott, szerette, hiába piros.
A lány már unta az egészet. Szerette az apját, de már unta nézni. Meg sajnálta is. Miatta nem dolgozik, nem kaparja ki az angyalokat, csak itt áll éjjelente, és félti őt. Nézte a rudat, amire a lobogót szokták fölvonni. Látta a szemei előtt, ahogy az apja elkezd mászni a rúdra, fölmászik a tetejére, feláll rá, mint Oszlopos Simeon, Linda megérkezik a Babettájával, sikít, feloszlatja a tömeget, ő meg hazamehet aludni. Magához tért. Lassan megőrülök, gondolta.
Alibi az egész, gondolta a férfi a zászlótengerben. Eddig Tabuországnak hívta Magyarországot, ahol nem lehet kimondani, ami igaz, az a sok szar, ami ránk ragadt. Most rájött, Alibiországban él. Alibitüntetők között állt. A színpadra egy ismeretlen férfi lépett, jóllakott volt, már megette a babgulyást. A férfi attól félt, hogy azt fogja követelni, a Fradit kereszteljék át MAGOSZ-nak. De nem, a férfi nem arról beszélt. Nem mutatkozott be, minek, ötvenhatban se mondták be a házszámot. Magyarok! Hozzátok szólok, kezdte. Ezzel a környéken fényképezkedő katasztrófaturisták ki is lettek zárva. Arra kérlek benneteket, hogy itt a téren ne igyatok és ne cigarettázzatok, és hatásszünetet tartott. Mert nagy itt a tét! Ismét hatásszünet. A haza sorsa! Hajrá, magyarok! És levonult. A férfi nem vallotta magyarnak magát, természetes volt számára, hogy az, amikor egy szentháromság-emlékmű angyalkáinak szárnyáról kaparta a szart, ugyanúgy magyar volt, mint amikor a Parlament tetején dolgozott. Kezdő restaurátor volt még, egyszerűbb munkákat adtak neki. Értett a fémhez, a kőhöz és a fához is. Első munkája még a szülőfalujában volt, valaki elhajlította a Papgödör fölötti kálvária tetején a pléhkrisztust, visszakalapálta. Tízévesen püfölte a Krisztust, hogy jobb legyen neki. Esténként, amikor átslisszant a tömegen meg a katasztrófahaknisok között, arra a pléhkrisztusra gondolt, most meg a magyarságára. Egyik este megállt egy árusnál, unta már a rendszeres unalmat, kicsit érdeklődni akart. Nagy nagymagyarország háromszáz forint, kis nagymagyarország kétszáz, mondta az árus, és a levonókra mutatott. De van akciós árpádsávos zászló is. Simán ezeröt, most ha kettőt vesz, ezerkettő. Megéri. Nem tudta a férfi, miért éri meg neki, az árusnak se érte meg, nem vett semmit. Állt a Parlament előtt, engedelmeskedett a szónoknak, nem ivott, nem cigarettázott, nézte a lányát, bizsergett a látványától, a kezükben van a haza sorsa. Bizsergett a Parlament látványától is, az egyik első munkájára gondolt. A hófogó rácsokat kellett leraskettáznia és újrafesteni. Nyár volt, fent a tetőn legalább hatvan fok. Kaparta a festéket a vasról, nehéz munka volt. Szép lassan levetkőzött, alsónadrágban volt. A férfi szeretett énekelni, aki magányos munkát végez, többnyire szeret énekelni. Volt vivaldis, smetanás, wagneres, lisztes korszaka, akkor éppen verdis volt. Verdi-áriákat énekelt alsógatyában a Parlament tetején. Egyszercsak egy kormányőr jelent meg mellette. Ember, mit csinál, kérdezte. Mit csinálnék, kaparom a vasat télire. No de alsógatyában, kérdezte a kormányőr. Tudja, milyen meleg van itt? Egész nap a Parlamenten rohadok. Nézzen már le, mondta a kormányőr, de már röhögött az egész helyzeten. Lent éppen egy japán turistacsoport fényképezte a férfit mint Budapest fő látványosságát. Ruszkik haza, ordította a férfi mellett a zászlós. A férfi gondolkodott azon, hogy elmagyarázza neki, a ruszkik már régen hazamentek, ránézett a gyerekre, úgyis mindegy, gondolta, nem szólt.
Nem veszel észre valamit, kérdezte a lány a férjét. Meztelenül állt előtte. Nem, mondta a fiú, szép vagy, mint mindig. De nézz rám, olvastál már eleget, sőt talán túl sokat is. Rajtam van a demokrácia megoldása. A fiú nézte a lányt, gyönyörű volt, szerette az ölét, a melleit, a mosolyát, a haja selymességét, a szeretetét meg a paradicsomlevesét, amit az anyjától tanult, néha túl giccsesnek is érezte a kapcsolatukat. De most azt érezte, hogy a lány meghülyült. Megártott neki a napok óta álldogálás, a sok stressz, el kell valahova utazniuk. Na nem látod a demokráciát, kérdezte újra a lány. Nézd meg a melleimet. A fiú nézte a lány melleit, ágaskodott a gumibot, de nem látott semmi különöset rajta. Nézd, ez a bal mellem, mondta a lány, ez meg a jobb. A fiú még mindig nem értett semmit. Egymás mellett vannak, jól megférnek egymással. És ha összehúzom, és bekapod a bimbóimat, még el is élvezek tőle. A fiú mellé bújt, adtak a demokráciának.
Nem mész, kérdezte a fiú.
Már nem, vége van.
Nem megyek többet, mondta a férfi az asszonynak. Úgy tűnik, vége ennek az őrületnek. A lányod szabadságot kapott. Meg van újabb munka is.
Megyek vissza angyalszart kaparni.
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk