←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Bojár Gábor

„Polgári oldal" és polgári értékek

Egy barátom édesapjától származik az eredeti Churchill-idézetnek ez a változata: „Aki húszévesen nem baloldali, az nem tisztességes, de aki még hatvanévesen is baloldali, az nem normális." Ez most Magyarországon éppen nincs így, de be kell vallanom, hogy közeledvén a hatvanhoz én is éreznék némi késztetést egy valóban konzervatív és polgári politika támogatására. Sajnos azonban a jelenlegi „konzervatív polgári oldal" vezető ereje a „polgári" jelző eredeti értelmét olyanynyira meghamisította, hogy lassan nem merem polgárnak érezni magam. Azt hiszem, a Fidesz-Magyar Polgári Szövetségnek körülbelül annyi köze van a polgári értékekhez, mint a hajdani Magyar Szocialista Munkáspártnak a munkássághoz. Talán semmi sem áll távolabb a polgárságtól, mint a szélsőséges erőkkel való politikai szövetség (akár csak kacérkodás) és az állam paternalista jellegű gazdasági szerepvállalása. Mivel a közelmúlt eseményei során a Fidesz újból hitet tett e bántóan polgárságellenes elvek mellett, indokoltnak érzem felidézni, mit jelentett ez a gyakorlatban. A szélsőséges erőkkel való nyílt vagy burkolt szövetséghez nem szólnék hozzá, megteszik ezt elegen, maradnék inkább a fideszi gazdaságpolitika kommentálásánál. Néhány markánsan „antipolgári" elemet emelnék ki az 1998 és 2002 közötti aktuális intézkedésekből és a máig tartó időszak Fidesz-retorikájából. Ezek:
l privatizációellenesség,
l vállalkozások támogatása,
l lakástámogatási rendszer,
l monetáris politika,
l adó- és járulékpolitika.
Privatizációellenesség
 
Elég sokan elég sok helyen rávilágítottak, hogy a Fidesz hangos privatizációellenessége mennyire szemben áll egy valóban konzervatív gazdaságpolitikával. Elég sokan elég sok helyen elmondták, hogy az államnak nem azért kell eladnia gazdasági érdekeltségeit, hogy betömje a költségvetési lyukakat (ami persze nem árt), hanem azért, mert a magántőke az esetek nagy többségében jobban tudja azt működtetni. A magántőke ugyanis nem választásokon, hanem piaci versenyben akar nyerni, ezért nem abban érdekelt, hogy klienseit ültesse vezető pozíciókba (akiket azután a következő kurzusban teljesítményüktől függetlenül nagy valószínűséggel leváltanak), és nem négyéves ciklusokra tervez.
Ezekhez a jól ismert érvekhez nem tudok sokat hozzátenni, de szeretnék az utóbbi időszak retorikai elemeiből legalább egyet (valószínűleg a legnevetségesebbet) felidézni. A Ferihegyi repülőtér 75 éves üzemeltetési jogának „elkótyavetyélését" azzal támadták, hogy a várható 75 éves nyereség meghaladja a vételárat. Feltételezik a választóról, hogy soha nem hallott kamatról? Feltételezik, hogy senki nem végzi el azt az alapfokú számtani műveletet, amelyből kiderül, hogy az államadósságot csökkentő bevétel révén a (biztos) kamatmegtakarítás többszöröse a (remélt) nyereségnek? Ennyire lenézik a polgárt?
Vállalkozások támogatása
 
Úgy tűnik, négyéves kormányzásából erre volt legbüszkébb a Fidesz, én pedig erre haragszom legjobban. És nem azért, amiért a legtöbben, akik feltételezik, hogy a támogatások zöme a haverokhoz és „párt közeli" vállalkozásokhoz jutott. Én azért haragszom, mert a Széchenyi-tervek és egyéb hasonló (akár uniós forrásból finanszírozott) pályázatok eredményeként a vállalkozások megtanulhatnak jól pályázni, de a valódi piac valódi lehetőségeire ráérezni soha. A legnagyobb kár tehát nem abból származik, hogy az adófizetők pénzét feleslegesen pazarolják (tegyük fel, hozzáértő és becsületes zsűrik korrekt odaítélése alapján), hanem hogy az állam súlyos szereptévesztésében helyettesíti a piacot, és így jobb sorsra érdemes vállalkozásokat rossz irányba terel.
Illusztrációként - név nélkül - bemutatnék két történetet. Az első egy saját balul sikerült befektetésem története, ami állami segítség nélkül akár jól is sikerülhetett volna.
A cég alapja egy szellemes termékötlet volt; az alapítóknak még a cégbe való beszállásom előtt megígérték, hogy állami támogatást kapnak az ötlet termékké fejlesztéséhez. Nekem az volt a dolgom, hogy megtaláljam hozzá a piacot, és segítsek felépíteni a céget. Mintegy félévnyi intenzív kutatómunkával megtaláltuk a termék számára az optimális piacot, amely kivételesen ígéretesnek látszott, sokkal nagyobb lehetőségekkel biztatott, mint amit a Graphisoft valaha látott.
Ekkor ért az első meglepetés. A céget alapító család nem örült az újonnan felfedezett piacnak, azzal érveltek, hogy az állami támogatásra beadott pályázatban egészen más célpiacot jelöltek meg. A pénz ugyanis ekkor még nem érkezett meg (az ilyesmi lassan megy), és féltek, hogy a célpiac változása veszélyeztetheti a pályázatot. Ekkor még sikerült megnyugtatnom őket, hogy majd utólag módosítunk a szerződésen; az nem lehet probléma, hogy menet közben sokkal jobb piacot találunk.
Az igazi csalódás azonban akkor ért, amikor végre megjött a várva várt állami pénz. A család hozzáállása alapjaiban változott meg. Egyértelmű volt, hogy ezt a pénzt nem kezdeti segítségként, hanem igazi nagy sikerként élték meg, hiszen ennyit egyben még soha nem láttak. Természetesen hamar előtérbe került a lehetséges jövedelemkivételek kérdése is, de ennél sokkal jobban zavart, hogy már a következő pályázatra gondoltak, annak a menetrendjében éltek. A termék prototípusára kísérleti vevőink is lettek volna, de azt kellett látnom, hogy a vevőjelölteknél sokkal fontosabb volt a pályázati pénzosztók meggyőzése. Végül is érthető, hiszen ezek a kísérleti vevőjelöltek alig fizettek volna valamit, és sokkal háklisabbak is voltak százezer apróságra, mivel szerencsétlenek használni is akarták volna a terméket. Ez a fárasztó szempont az állami pénzosztónál természetesen fel sem merült. Nem sikerült megértetnem, hogy a könnyebbik út hosszabb távon nem járható, mert igazi termék csak abból lehet, aminek fejlesztését olyan vevő befolyásolja, aki használja a terméket, sőt fizet is érte, mert különben nem követel. És az is fontos, hogy abból éljünk, amit ő fizet, mert csak így tudja kiverni belőlünk, amit akar.
Mindezt nem sikerült elfogadtatnom, úgyhogy válás lett a kaland vége. Sajnálom, mert valószínűleg igazi világsiker születhetett volna.
A másik eset egy pozitív példa, de ugyanezzel a tanulsággal. Nagyobb társasággal vendégeskedtem egy kicsi, népszerű, jól ismert étteremben. Először jártam itt, nem ismertem a tulajt, aki a vacsora végén odajött hozzám, és azt mondta:
- Elnézést, Bojár úrhoz van szerencsém? Nagyon örülök, hogy találkoztunk, már régen meg akartam köszönni önnek, hogy nem mentem csődbe. Pár éve indulni akartam egy Széchenyi-pályázaton, amiből megvehettem volna a szomszéd üzlethelyiséget, és kétszeresére bővíthettem volna az éttermet. Ekkor hallottam önt egy rádióműsorban arról beszélni, hogy az ingyen adott állami pénz a vállalkozókat sokszor olyasmire ösztönzi, amire saját pénzüket soha nem költenék. Belegondoltam, hogy vajon saját pénzből is megvenném-e azt az üzlethelyiséget, és be kellett vallanom, hogy nem. Az én vevőköröm nem biztos, hogy eltart egy kétszer ekkora éttermet. Önre hallgattam, nem pályáztam, és továbbra is jól megy az üzlet.
Az üzleti életben a siker titka, hogy arra koncentráljunk, amihez értünk, és hagyjuk meg konkurenseinknek, amihez ők értenek jobban. Ez a lecke az állam számára is megszívlelendő. Miért gondolja az állam, hogy neki kell „orientálnia" a vállalkozásokat? Miért gondolja, hogy a piachoz jobban ért, mint azok, akik abból élnek? Természetesen vannak, akik értenek a piaci befektetések jó elbírálásához, de ők bankok és egyéb befektető cégek piaci elemzőiként nagyon jól fizető állásokat kapnak. Ők az eredményért, a befektetés megtérüléséért az állásukkal felelnek. Miért tudná őket az állam jobban alkalmazni, mint a profi befektető cégek, akik ebből élnek? És ha tudná is, annyi dolga van, miért nem hagyja ezt másra?
Támogatni az elesetteket kell és nem a vállalkozásokat. Illetve dehogynem, nagyon is kell támogatni a vállalkozásokat is! Átláthatatlan kedvezményektől mentes, kiszámítható, elviselhető és főleg stabil adórendszerrel, megbízható, következetes és következetesen érvényesített jogrendszerrel, közbiztonsággal, közoktatással, közegészségüggyel, infrastruktúrával, és még sokáig sorolhatnám, mi mindennel! De nem „vállalkozásösztönző", végső soron piachelyettesítő pályázatokkal.
Dehogy akarok én gyenge államot, hiszen a fenti korántsem teljes feladatlista színvonalas végrehajtásához nagyon is erős államra lenne szükség. Ezért és erre fizetem az adómat, nem pedig arra, hogy az állam azt egy szükségszerűen pazarló, bürokratikus mechanizmuson keresztül visszaadja nekem, és nem utolsósorban ezen keresztül függővé tegyen magától. A polgár ezt nagyon nem szereti.
 
A fideszi
lakástámogatási rendszer
Ez már elvileg a szociális szférához tartozna, ahol feltétlenül helye van az állami támogatásnak, azonban a célcsoportban és a megvalósítás módjában itt is felfedezhetjük a paternalista gazdaságösztönzési reflexeket. Először is (amint azt szintén sokan és sokszor hangsúlyozták) a program, különösen annak a választás évében eszkalált változata szociálisan igazságtalan volt, hiszen elsősorban nem a rászorulókat, hanem a jobb módúakat támogatta. Ezt a Fidesz nem is tagadta, azzal érvelt, hogy azokat kell támogatni, akik maguk is hajlandóak segíteni magukon. Ez az érv „polgárbarátként" hangzik, a magam részéről azonban ezt sem szeretem, hiszen irányított segítséggel paternalista módon orientál, amire a felnőtt polgárnak szerintem nincs szüksége.
Az a gyakran hangoztatott érv is sántít, hogy a nagyvonalú lakástámogatási program az építőipar fellendítésén és így a növekvő adóbevételeken keresztül inkább javítja, mintsem rontja a költségvetési pozíciókat. Kérdés, hogy egy így stimulált fellendülés mennyire lehet tartós. Mi a Graphisoftnál saját bőrünkön tapasztaltuk meg egy ilyen program veszélyeit Németországban, ahol az újraegyesítés nyomán a kilencvenes évek közepén beindult építőipari boom az építészeti tervezőprogramunk piacát is fellendítette. Ezt a fellendülést azonban állami pénzből táplálták (a keleti tartományok felzárkóztatása céljából), ami végül elfogyott, és a máig sem kihevert költségvetési deficit mellett egy kipukkadt építőipart, csődök sokaságát hagyta maga után. A mi németországi eladásaink kevesebb mint felére, tőzsdei árfolyamunk pedig (ami mindent felnagyítva tükröz) negyedére esett viszsza.
Nem tudom, hogy piacgazdasági körülmények között volt-e valahol pozitív példa állami pénzből keresleti oldalon táplált tartós fellendülésre. De ha esetleg volt is, valószínűleg nem egy külpiaci hatásokra annyira érzékeny kis gazdaságban, mint a mienk. Azt hiszem, jobb lenne, ha az állam ahelyett, hogy „ösztönözne", inkább csak a tiszta versenyt igyekezne szabályozni, ez sem könnyű, különösen az építőiparban.
A túleszkalált lakástámogatási program közvetlen kiadásait azonban meghaladja az a kár, ami a piac többszörös megzavarása révén keletkezett. Mivel a támogatást igénybe vevők jelentős része befektetési céllal épített lakást (hiszen egy ekkora nemzeti ajándékot bűn otthagyni, még akkor is, ha éppen van lakásom), a befektetési piac is felborult. Kiadatlan lakások tömegei épültek, miközben drasztikusan csökkent az állampapírokba áramló hazai megtakarítás. Hazai kereslet híján magasabbra szöktek a költségvetést terhelő kamatok is, és mindennek haszna külföldi befektetők zsebében landolt. Ezt akarták a polgárbarátok?
Monetáris politika
 
Úgy gondolom, a fenti három példában (privatizációellenesség, vállalkozásösztönzés, lakástámogatás) a Fidesz őszintén hitte, és még mindig hiszi, hogy jót tett az országnak. Nem vagyok azonban meggyőződve ugyanerről azzal a monetáris politikával kapcsolatban, amelyet 2002-től kezdve támogatott és a függetlennek szánt MNB elnöki székébe ültetett emberével végre is hajtatott.
Hogyan lehet egyszerre követelni, hogy védjük meg a hazai termelőket a külföldi versenytől, és közben ész nélkül erősíteni a forintot, ami nyilvánvalóan rontja a hazai termelők versenyképességét? És hogyan lehet elvárni az adófizető polgároktól, hogy a drága forint érdekében feleslegesen magasra tornázott kamatokon felül fizessenek még több támogatást azoknak, akik éppen a drága forint miatt lettek versenyképtelenek?
Pontosan tudom, hogy a független jegybank kezében lévő kamatpolitika hivatott a mindenkori kormányok költekezési reflexeit visszaszorítani, és erre a Medgyessy-kormány adott is okot bőven. Azt is tudom, hogy a kamat- és árfolyam-politika nagyon összetett kérdés. A termelők gyengébb forintot kívánnak, az infláció féken tartása és a forintban befektető külföldi tőke bizalmának megőrzése viszont erőset és stabilat. Fenn kell tehát tartani egy nagyon érzékeny egyensúlyt, amelynek felborulása egy ilyen kis és nyitott gazdaságban beláthatatlan károkkal járhat. De ami 2002-2003-ban történt, az minden volt, csak nem egyensúly. A 2002-es választások előtt, amikor a költekezés eszkalálása már javában folyt, a jegybank nem emelte a kamatot, utána viszont olyan ütemben, hogy a forint reálértéke rövid idő alatt 20 százalékkal nőtt, ami nem stabilitás, ráadásul a nyilvánvalóan túlértékelt forint a váratlan és gyors leértékelődés kockázatát is növelte. Egyrészt tehát az exportáló vagy a hazai piacon importtal versenyző vállalkozások tömegei kerültek nehéz helyzetbe a túlerősített forint miatt, másrészt a magasabb kockázat ellensúlyozására magasabb profitot kellett fizetni a forintba fektető külföldieknek is.
Nehéz elhessegetni magunktól a gyanút, hogy itt már nem tévedésről vagy dilettantizmusról volt szó, hanem a kormány megdöntésének szándékáról, akár az országnak és a polgároknak tudatosan okozott gazdasági károk árán is.
 
Adó- és járulékpolitika
Az adó- és járulékcsökkentés programja valóban lehetne polgári, ha ezt összes vonzatával, tehát a szükséges kiadás- és osztogatáscsökkentéssel együtt őszintén és komolyan gondoljuk. A Fidesz 1998 és 2002 között ezt nem valósította meg, pedig a Bokros-program eredményei nyomán megindult gazdasági növekedésben valóban lehetett volna adót csökkenteni. Ha mindez a kedvezmények bátor kigyomlálása és az adórendszer radikális egyszerűsítése keretében valósul meg, sőt még az adómorál is javul, akkor ez idővel még bevételnövekedést is hozhatott volna. Nem ez történt. De most a 10 százalék feletti GDP-arányos hiány mellett javasolt radikális járulékcsökkentési programot mint azonnali költségvetési gyógyírt senki nem gondolhatja komolyan. Ezzel hitegetni nemcsak cinikus hazugság, hanem a választók felháborító lenézése. Nem tudom, melyik a cinikusabb, ez vagy a költségvetési hiány kozmetikázása a választások előtt. A polgárok egyiket sem szeretik.
 
***
 
A fenti példákkal illusztrált és a hagyományos polgári értékekkel élesen szemben álló gazdaságpolitika konkrétan számszerűsíthető gazdasági kárainál jóval nagyobb a fejlődésben lévő polgári tudatban okozott kár. Fél évezrede megszoktuk, hogy idegen hatalmak uralma alatt élünk, sorsunk nem tőlünk, hanem a hatalomtól függ, és így saját boldogulásunkért felelősséget sem viselünk. Ennek a több száz éves reflexnek a leküzdése egy erős polgárság létrejöttének alapvető feltétele. A Bokros-program sokkja után ez a nehéz folyamat megkezdődött. Ezért kell megbocsáthatatlan történelmi bűnnek tekinteni az 1998 utáni tudati visszarendezést, tehát a gondoskodó, helyettünk mindent megoldó paternalista állam illúziójának újraélesztését.
A Fidesz csillagászati távolsága a polgári értékektől természetesen nemcsak gazdasági kérdésekben nyilvánul meg, hanem a parlamentáris demokrácia játékszabályainak ismételt zárójelbe tételében is. Függetlennek szánt közszolgálati pozíciókba pártkatonák ültetése, a saját kormánya által lebonyolított 2002-es választás tisztaságának utólagos kétségbevonása, a parlamenti államfőválasztás alkotmányban előírt titkosságának nyílt semmibevétele vagy legutóbb az önkormányzati választás „népszavazássá" minősítése és ezzel a polgárok azon jogának megvonása, hogy esetleg pártállástól függetlenül válasszanak maguknak polgármestereket helyi ügyeik intézésére.
A parlamenti demokrácia szellemének alapvető megsértése nemcsak a fenti példákkal illusztrált konkrét esetekben érhető tetten, hanem elsősorban abban a sokkal általánosabb és teljesen nyíltan felvállalt kommunikációs stratégiában, amely a pártszimpátia-választást tudatosan és módszeresen érzelmi és indulati síkra terelte. Az emberben mélyen lakozó törzsi ösztönök kiélésének lehet terepe a focipálya, ott rendben van, hogy egy fradistából soha nem lesz dózsás vagy MTK-s, de a pártválasztásnak nem volna szabad ilyennek lennie. Egy polgár arra a pártra szavazzon, amely véleménye szerint jobban végzi a feladatát, és ez természetesen változhat is idővel, itt kell lenni szabad átjárásnak. Ha ez nincs így, akkor a szabad választás legfőbb értelme, a politikai verseny nem valósul meg. Hogyan tudna kialakulni és kiválasztódni egy jobb politikai elit, ha a választásokon szavazatainkkal nem a rátermettebbet díjazzuk, hanem csak érzelmi-törzsi hovatartozásunkat fejezzük ki? Lehet arról vitatkozni, hogy a tévészékház ostromát ki provokálta ki és végül kinek az érdekeit szolgálta, azt azonban nehéz lenne vitatni, hogy a focipályaszellemet („Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!"), amely ide vezethetett, a Fidesz focista vezetője hozta be a politikai közéletbe.
E kritikai gondolatokkal távolról sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a másik oldalt bármiben makulátlannak érezném.
A baloldali bűnlajstrom élén természetesen a Medgyessy-kormány felelőtlen költekezése áll. Megválasztása után ahelyett, hogy azonnal hozzákezdett volna a Fidesz-politika korrekciójához, folytatta azt. Túl nagy késéssel és túl óvatosan hajtott végre változtatásokat a lakástámogatási rendszeren (ami egyre drágábbá vált, hiszen mind a korábbi, mind az új igénylők hiteltámogatását folyósítani kellett); sokáig nem nyúlt az egyre drágábbá váló és fenntarthatatlan ártámogatási rendszerhez (mert megígérte, hogy nem fog); más néven folytatta, sőt kiterjesztette a vállalkozásösztönző programokat, és mindezekkel tovább éltette, sőt továbbfejlesztette a mindenható és gondoskodó állam illúzióját. A Fidesz-politika folytatása közben ugyanakkor megvalósították a szocialisták költséges választási ígéreteit is, sőt a második száznapos program még azokon is túlment. Mindemellett még hozzákezdtek az adócsökkentési programhoz is, egy olyan helyzetben, amikor már nem lett volna szabad. A baloldali-liberális értelmiség és a gazdaság szereplőinek először óvatos, majd egyre hangosabban kifejezett figyelmeztetéseit félresöpörték, és a rohamosan táguló költségvetési lyukak betömését kreatív könyveléssel, a számok meghamisításával helyettesítették, mely gyakorlattal azután az első Gyurcsány-kormány sem hagyott fel.
Nem vitatom, hogy helye volt a pedagógusok, orvosok és közalkalmazottak radikális béremelésének, de döbbenetes felelőtlenségre vall mindezt fedezet nélkül végrehajtani. Pedig lehetett volna jól is csinálni, például négy évre elosztva, ami nemcsak olcsóbb, de politikailag is hálásabb lehetett volna. Az pedig teljesen érthetetlen, hogy a nagyvonalú béremeléseket miért nem kötötték öszsze a fájdalmas, de elkerülhetetlen strukturális reformokkal, amiket így lehetett volna elfogadhatóvá tenni. Pótolhatatlan lehetőséget mulasztott el a Medgyessy-kormány, sokkal nehezebb feladatot hagyva így utódaira.
A kommunikációt eközben folyamatos és indokolatlan védekezés jellemezte. Kisebbségi érzés vagy történelmi lelkiismeret-furdalás miatt a baloldal saját mércéje helyett az ellenzéknek akart megfelelni, mindig az ellenzék vádjaira reagált, és közben gyanútlanul („gyárilag naivan") belesétált az ügyesen felállított csapdákba. A „felelős" ellenzék ugyanis ahelyett, hogy a felelőtlen költekezést bírálta volna, további költekezést követelt, amivel a kormány bűntársává vált. Amikor pedig a kormány valami mást akart tenni, mint amit az ellenzék éppen követelt, akkor reflexszerűen felfelé mutogatva EU-elvárásokra hivatkozott. Ez is történelmi bűn, talán a szocialisták legnagyobb bűne, hiszen ez is a „mástól függünk" ötszáz éves beidegződését élteti tovább, akadályozva, hogy polgárként végre saját lábunkra álljunk.
Az is szégyen, hogy a szocialista párt félt felvállalni saját legjobbjait. A Fidesz állandóan új „Bokros-programmal" riogatott, mire ahelyett, hogy a Bokros-program ekkor már jól látható eredményeire mutattak volna rá, megtagadták azt, akinek gazdasági szempontból a rendszerváltás utáni Magyarország mindeddig a legtöbbet köszönhette.
Szeretném hinni, hogy a szocialisták és a liberálisok tévedtek, amikor úgy ítélték meg, hogy a Bokros-program miatt vesztették el az 1998-as választásokat. Szeretném remélni, hogy a magyar választó többnyire tud számolni, és értékeli, ha őszintén beszélnek vele. Szeretném hinni, hogy a választók (függetlenül attól, mit mondtak a közvélemény-kutatóknak) a lelkük mélyén tudták, hogy Bokros Lajosnak igaza volt. És szeretném azt is hinni, hogy a magyar választók nem törődtek bele fásultan, hogy meglopják őket. Ezért szeretném azt hinni, hogy 1998-ban nem a Bokros-program, hanem a Tocsik-botrány okozta a balliberális kormány bukását, a következő két választást pedig nem az ígéretei miatt nyerte meg (hiszen jóval kevesebbet ígért, mint a Fidesz), hanem Kaya Ibrahimok, Ezüsthajók és káeftétagok gyűlései miatt.
A második Gyurcsány-kormány ha súlyos késéssel is, de szembefordulni látszik mindezzel. Ma úgy látszik, hogy minden tökéletlensége és kidolgozatlansága ellenére a kiigazító csomagnak nincs alternatívája. Ezt végre kell hajtani, nem az EU, hanem a magunk számára. Ezért az úgynevezett „gazdasági elitnek" is felelőssége, hogy pártszimpátiától, ha kell, esetleges rövid távú érdekektől is elszakadva, a ráháruló áldozatokat felvállalva próbálja meg támogatni ezt a programot.
Végül néhány szót a miniszterelnök „hazugságáról". A költségvetési számok választás előtti kozmetikázásával és választási ígéreteivel annyit „hazudott", amennyit sajnos a mienknél sokkal mélyebb demokratikus hagyományú országokban is megengednek maguknak néha a kormánypártok választások előtt. Úgy látszik, ebből a szempontból az üzleti élet fejlettebb, hiszen a mi publikált számainkat független auditorok vigyázzák, a gazdasági versenyhivatal pedig még a reklámjaink valóságtartalmát is ellenőrzi. Ezért különösen fontos lenne a valóban független intézmények szerepe, hiszen hasonló feladatot csak ezek láthatnának el.
De valóban elítélendő olyat ígérni, amiről már az ígéret pillanatában is tudjuk, hogy nem fogjuk teljesíteni. Eszerint tehát az hazudott többet, aki többet ígért. Márpedig tény, hogy a Fidesz választási programjában jóval többet ígért, mint az MSZP. Nem hivatkozhat arra sem, hogy jobbnak gondolta a költségvetés állapotát a valóságosnál, hiszen választási kampányának középpontjában állt az ország és ezen belül a költségvetés siralmas helyzete. Ha pedig a Fidesz nem hazudott, tehát netán valóban úgy tervezte, hogy a költségvetés helyzete ellenére teljesíteni fogja választási ígéreteit... hát ez még nagyobb baj.
Azt a vádat sem érzem igazoltnak, hogy az MSZP a hazugságokkal (tehát megalapozatlan ígéreteivel) nyert volna, hiszen a Fidesz még többet ígért, és mégsem nyert. Úgy látszik, nem ezen múlt.
A botrány azonban nem a „hazugságból" támadt (hiszen azt már hónapok óta tudjuk), hanem a „kiszivárgott" beszédből, amelyben a miniszterelnök sokkoló kifejezésekkel és retorikai túlzásokkal felrázta és programja mellé állította saját parlamenti frakcióját. Ez iszonyúan nehéz feladat lehetett, ennek ellenére nem biztos, hogy (akár csak zárt körben is) ezek voltak erre a legszerencsésebb szavak (és kétszáz fő már nem „zárt kör"). Jogos kritika érheti tehát ezért is a miniszterelnököt. De nagyon nehéz őt kritizálni, ha azt látjuk, hogy az ellenzék a megkérdőjelezhetetlen erkölcsi fölény és bűntelenség pózából az elkerülhetetlen kiigazítás miatt sajnos érthetően elégedetlen tömegek további hergelésére használja a beszédet. Ez már nemcsak a polgári értékek, hanem a Btk. tiszteletének kérdése is.

Szerzőink könyvei

[KÉP HIÁNY!] Bathori borito ff [KÉP HIÁNY!] Jenei konyv ff [KÉP HIÁNY!] Vince
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk