←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Ormos Mária

Politikai igazságok és hazugságok

A napjainkban lezajlott és részben zajló heves politikai küzdelem láttán érlelődött meg bennem a gondolat, hogy érdemes lenne a történelmi igazság-hazugság, igazmondás és hazudozás kérdésének jobban utánanézni, illetve utánagondolni. Eleve világos volt, hogy a nagy kérdésen belül két alkérdést el kellene tudni választani. Az egyik a történelemre vonatkozó „igaz", illetve megszépített, eltorzított, egyoldalú, vagy egyszerűen csak szubjektív, érzelmi alapokon nyugvó pontatlan értelmezés. A második pedig az élő, eleven politikai küzdelmekben alkalmazott igazság, illetve hazugság nagy birodalma. Úgy tűnt, hogy a generális probléma köréből az első vonatkozás viszonylag könnyen kizárható, mivel évtizedek óta zajlik az eszmecsere a történelem „tudományos" feltárásának esélyeiről, illetve szubjektivitásáról, amibe a politikai elfogultság is beleértendő, új szempontot tehát erről aligha lehetne megvilágítani.
Csakhogy a történelem a mindenkori jelen érdekviszonyaitól is függő értelmezése mélyen beágyazódik az aktuális politizálás szövetébe, vagyis a történelmi interpretáció a gyakorlati politika egyik eszközévé, ha úgy tetszik, fegyverévé is válik. Ez azt jelenti, hogy a történelmi elbeszélés a mindenkori politika igazság-hazugság problematikájának szerves része, tehát a jelzett két alkérdés mégsem választható el szigorúan egymástól. A történelmi beállítás, a kiemelés, a negligálás, a megszépítés, az elcsúfítás, a nagy személyiségek kiválasztása függ a politikai áramlatok pillanatnyi érdekfelfogásától, ezért ha nem is azonosul vele, mégis belesimul az aktuális igazság-hamisság kérdésének egészébe.
Így a két alkérdés összefonódik, de szerencsére az elsővel, a történelemre vonatkozó igaztalanságokkal, amelyeket a politika, vagy ha úgy tetszik: a hatalom okoz, végeredményben elég röviden végezni lehet. Minden politika és minden politikus abban érdekelt ugyanis, hogy a múltban is győzzön a saját felfogása, vallása, eszmerendszere, az ő fizikai, illetve - később - politikai családja. A győzelem lehet tárgyszerű, de ha az nem lehet, legyen legalább eszmei az éppen fennálló, elfogadott eszmerendszer szellemében.
A politikai oldalról befolyásolt történelemre irányuló torzítások két nagy csoportja mégis elkülöníthető egymástól. Ismertek ugyanis olyan, a valós történelemtől messze elkanyarodó beállítások, amelyek egy-egy nemzeti politika esetében konszenzust vagy legalább széles körű elismerést élveznek, és az egymással konkuráló csoportok ezeket nem vitatják. Más esetekben viszont egy-egy történelmi esemény értelmezése a politikai csatározások színpadára kerül. Az első esetre is számos példa van, de talán még több a másodikra. Minden tudományos vita ellenére megegyezés áll fenn például - főként francia körökben - a francia forradalom hatalmas jelentőségének az elismerésében, a második világháború éveiben tanúsított francia ellenállás - jócskán eltúlzott - szerepének kiemelésében, a Nagy-Britannia 1940. évi légi győzelmét hangoztató állításokban, a szőnyegbombázások jogos voltát igazoló eszmefuttatásokban a szigetország széles politikai és civil köreiben vagy az Egyesült Államokban az atomtámadások elkerülhetetlenségét illetően. Jóllehet a felsoroltakat kívülről, más nemzeti történetírások és politikák részéről sok bírálat érte, nemzeti szinten a politikai konszenzus kitart.
Hasonló megegyezésre a magyar történelem értelmezésében alig lehet rábukkanni. Kivételt jelent talán István király teljesítménye, de már vele kapcsolatban is megfogalmazódott a „nyugatosság", az idegenek beengedésének, sőt becsábításának, az igazi magyar értékek feláldozásának a vádja. A politikai beágyazódást is tükröző értelmezések ezt a kort követően rendszeresen eltérnek egymástól, de az utóbbi időkben a Mohácsról szóló, a Széchenyi-Kossuth közötti választást tartalmazó, a kiegyezést értékelő viták eltörpültek azokhoz képest, amelyek a közelmúltra irányulnak. Fókuszba került az 1918/19-es köztársaság, a Horthy-korszak, „Jalta", a Rákosi-rendszer, 56, a megtorlás, a Kádár-korszak, vagyis szinte az egész 20. század. Mivel e kérdések mindennapos hivatkozásokat váltanak ki, a politika által bekebelezett történelem eredményeként az átlagos állampolgár könynyen eltéved az egymásnak ellentmondó állítások dzsungelében.
Károlyi Mihály kimagasló demokrata és köztársasági politikus az egyik, hazaáruló a másik oldalon. A történészek többsége szerint a magyar helyzet 1918-ban a lényeget illetően védhetetlen és menthetetlen volt, de akad, aki úgy hiszi, hogy Magyarország - török minta szerint - ellenállhatott volna a csehszlovák, román és délszláv katonai erőnek, valamint a győztes nagyhatalmak akaratának. Horthy többek szerint véres kezű ellenforradalmárból lett valamelyest elfogadható államfő, de ugyancsak többek szerint makulátlanul tisztességes, rendteremtő államférfi volt. Magyarország a német megszállás következtében kiszolgáltatottá vált, vélik sokan, ám egyesek szerint az ország megőrizte szuverenitását és jogrendszerét. A teheráni és a jaltai konferencián - mondja az egyik oldal - a nyugati szövetségesek úgy határoztak, ahogy azt a katonai és nemzetközi hatalmi érdekeik megkívánták, a másik oldal szerint viszont egyszerűen elárulták Magyarországot és egész Kelet-Közép-Európát. Ez a kérdés szorosan hozzátapad Roosevelt elnök megítéléséhez, és a magyar vélekedők e kérdésben az amerikai kontroverziát követik. A demokraták Rooseveltben mindmáig a nagy reformert és a győztest látják, miközben a neokonzervatívok szerint a New Dealnek semmi haszna nem volt, a külpolitikában pedig az elnök botor és naiv módon behódolt Sztálinnak.
Nem kevésbé politikai jellegű az értékelés elkülönülése az 1945-öt követő magyar történelmi események kérdésében. Már a szovjet befolyás mértékének és súlyának a megítélése is változik e szerint, de az igazi nagy különbségek majd Nagy Imre 1953-55-ös és 1956-os szerepe, illetve 56 körül csomósodnak, hogy azután Kádár János korszaka, a rendszerváltás és a rákövetkező évek foglalják el az egész színpadot. E kérdések köréből csak egyet ragadok ki: 1956-ot. A 20. század egyetlen olyan, hatalmas és meghatározó társadalmi rétegeket magával ragadó megmozdulása volt, amely egy totális minidiktatúra és egyúttal egy totális, megszálló nagyhatalom ellen irányult, és amely néhány nap alatt lebontotta az egész hatalmi apparátust. Ehhez fogható jelenséget a történelem nem ismer. Ennek ellenére a jelenleg folyó politikai csatározások martalékaként a magyarok már azt sem tudhatják, hogy büszkék legyenek-e rá, vagy szégyenkezzenek miatta. Nem tudják eldönteni, hogy vajon volt-e ennek az eseménynek történelmi jelentősége és folytatása, vagy csupán annak lettek az áldozatai, hogy Nagy Imre politikusként gyengének bizonyult, a magyarok pedig - szokásuk szerint - a vesztükbe rohantak. A nyugati világ némileg rossz lelkiismerete is megszólalt. Előbb azzal védekeztek, hogy végtére is Nagy Imre csak egy kommunista volt, aki csupán egy bolsi trükköt akart végrehajtani, azután azt hangsúlyozták, hogy a magyarok túlhajtották a dolgokat. A magyarok legutóbb is arról hallottak, hogy a lengyel Gomulka által választott mérsékelt megoldás és nem a magyar radikalizmus volt a helyénvaló. Még senki sem tette fel a kérdést, hogy vajon mire jutottak a lengyelek a „helyes", illetve a magyarok a „helytelen" lépéseikkel.
Nem csoda, ha a fejekben mára 1956-ról nem kép, hanem egy katyvasz alakult ki. Ebben már az is megfér, hogy egy szélsőjobboldali csoport összeházasítja 56 zászlaját a nyilasok által használt Árpád-sávos lobogóval, kicsiny közösségét összetéveszti az 1956-ban valóban megmozdult tömegekkel, nem tesz különbséget diktatúra és alkotmányos demokrácia között, és egyik képviselője hangosan meghirdeti a „vörös október" eljövetelét az ünnepnapon, amikor is „sortűz" elé állítják vagy „tarkón lövik" az összes árulót. Nem hagy kétséget afelől sem, hogy árulónak kell tekinteni az egész politikai osztályt. Közben az „árulók" egyik csoportja fellép 56 emlékének megőrzése mellett, de a másik inkább hallgat. Az egykori résztvevők viszont azonnal megoszlottak attól a perctől kezdve, hogy 56-ról egyáltalán beszélni lehetett, és a fegyveresen fellépő csoportok élő tagjainak egy része egyedül a saját illetékességét ismeri el a forradalmár címre. Az eseményekben részt vevő diákok, munkások, értelmiségiek, városi és falusi tömegek, a forradalomban részt vevő milliók hangja viszont alig hallatszik el a máig. Elmondják ugyan saját történetüket, a történészek is elmondják, amit tudnak, de ez a történet halk, és belevész a hangzavarba.
Az egész világban folyik a történelemmel folytatott politikai játék, de nagyon ritkán ölt olyan méreteket, mint jelenleg Magyarországon. Hátterében vélhetően az áll, hogy maga a politikai harc is a végletekig kiéleződött. Közben az egyes áramlatok keresik saját történelmi előzményeiket, de mivel nem nagyon ismerik, nem is találhatják. Akadályozza ezt, hogy a közelmúlt magyar történetében nem is nagyon lehetséges az ideáltípusok megtalálása. Ezért azután megkísérlik felépíteni, megkonstruálni. Ha valaki Károlyi-kultuszt szeretne, el kell felejtenie, hogy Károlyi milyen rossz politikus volt, ha viszont Horthy Miklóst kívánja szoborban megörökíteni, zárójelbe kell tennie a fehérterrort, valamint hogy ő is dilettáns politikusnak bizonyult. Ha Bethlen István kerül szóba, a kisgazda érzelmű értelmiségiek hevesen tiltakoznak, mert a Kisgazdapárt gyilkosát látják benne, ha egy életével fizető ellenálló jön szóba, biztosan lesz, aki lekommunistázza.
És mit tesznek a történészek? Egy részük alátámasztja valamelyik politikai áramlat vonalát, más részük - többnyire visszhangtalanul - megpróbál a szakma által felállított normarendszeren belül maradni. Ha ezt teszi, bízhat a racionalitását őrző szűkebb közvélemény diszkrét figyelmében, hiheti, hogy tevékenységének hosszabb távon talán valami haszna is származik, de egyébként a politikai szféra egy része kutyába se veszi, a másik viszont nem ér rá, hogy odafigyeljen. Már csak azért sem, mert egy velős marhaság felröppentésére a média azonnal és lelkesen reagál, úgyhogy nem lehet őt, mármint a szamárságot észre nem venni, ám egy kutatással megalapozott tétel kibontása terjedelmet kíván, és kinek van ideje hosszú okfejtéseket elolvasni, sőt netán még értelmezni is?
Összegezve a fentieket, el kell ismerni, hogy az aktuálpolitikai igaz- vagy hamismondásban magának a történelemnek az értelmezése és tálalása előkelő szerepet tölt be. Ez azonban csak egy kikölcsönzött eszköz. Olyan eszköz egyébként, amellyel a hatalmi szféra mindig és mindenhol igyekezett élni. Megkülönböztetendő tőle az igazmondás, illetve a hazugsággyár működtetése magában a politikai folyamatban. Mikor lehet egyáltalán a politikában kimondani az igazat?
Elvileg ilyen, igazmondásra inspiráló helyzet lehet, amikor minden nagyjából rendben van az életben. A társadalom békés, és nincs nagy súlyú belső ellenfél a láthatáron, amely a kormányzatot fenyegetné. Ilyen helyzet azonban leginkább a mesében található. Hasonlított ilyesmihez - mondjuk - Svédország utolsó mintegy harmincéves történetének nagyobbik része, amikor a gazdaság - eltérően a világ és abban Európa többi részétől - még mindig elég dinamikusan fejlődött, lappangó elégedetlenségről legfeljebb a két politikai gyilkosság adott jelet, a svédek nem nehezményezték a mind nagyobb számú külföldi betelepedését, tökéletesnek tűnt a szociális biztonság, és a hatalmon lévő szociáldemokratáknak nem kellett félniük a konzervatív konkurenciától, mivel az eléggé gyengélkedett. Nem volt semmilyen komoly ok sem arra, hogy a kormányzó csoport elhallgassa a tényeket, körülményeket, sem arra, hogy bárkit is félrevezessen terveit illetően. Mivel a svéd politikai osztály - áramlatoktól és pártoktól függetlenül - legalább száz éve semlegességre törekszik, arra sincs oka, hogy külpolitikájában bárkit is megtévesszen. Az ilyen „unalmas" helyzet azonban csak kevés országnak és számukra is többnyire csupán átmenetileg adatik meg.
Az igazmondásra kellő ok lehet továbbá az is, ha a politikának nincs más lehetősége, mint feltárni a valóságot. Ha nincs alternatíva, nincs kibúvó, akkor az értelmes politika abban áll, hogy elmondja az igazat. Ilyesmire szánta rá magát 1929 őszén a francia miniszterelnök, Aristide Briand, amikor a Népszövetség közgyűlésén kifejtette, hogy ha Európa nem akar elpusztulni, egységesülnie kell. Számtalanszor említik a brutális igazmondás példájaként Churchill egyik 1940-ben elmondott beszédét, amelyben nem arról szólt, hogy minden rendben lesz, mert a hős brit pilóták és katonák könnyűszerrel erőt vesznek a német támadókon, hanem azt mondta, hogy csak vért és könnyeket ígérhet. Minden bizonnyal azért idézik oly sokszor Churchillt, mert az igazmondás ilyen drámai pillanatai igencsak ritkán jönnek el. Ide, vagyis a ritkaságok körébe lehet sorolni a magyar miniszterelnök kirohanását is a hazugságok és a privilégiumok politikája ellen, még ha ennek egyébként éles kontúrjait némileg elmaszatolta, hogy mondandójával csak egy szűk nyilvánosság elé lépett, és kellő bátorság híján (vagy más okból?) húzta-halasztotta, hogy önkritikáját és az egész politikai osztálynak szánt súlyos bírálatát a nagyközönséggel is megossza. (A beszéd formájára, stílusára nem térek ki, mivel nem ismerhetem a beszéd elhangzását övező légkört, amelyben a miniszterelnök győzni akart. Könnyen lehet, hogy miközben engem egy finom szöveggel is meg tudott volna győzni, ez az adott helyen, időben, az adott hallgatóság esetében nem lett volna elég.) Egyébként nyilvánvalóan azért tette meg e szokatlan lépést, mert sem az ország, sem a kormány működése szempontjából nem látott más lehetőséget, vagyis nem ismert alternatívát. Mivel nincs is, de ha mégis van, ez nem látható.
Az utóbbi időben jóval gyakrabban voltunk tanúi annak, hogy egy politikus utólag elismert bizonyos bűnöket, amelyeket országának vezetése elkövetett, és ezek miatt bocsánatot kért. Megtették ezt többen a zsidók ellen elkövetett súlyos bűnökkel kapcsolatban, és megtette II. János Pál pápa (számos elődje helyett) a katolikus egyház által másoknak okozott erkölcsi és anyagi károk miatt. Ezeket a gesztusokat azonban jelentősen megkönnyítette, hogy a szóban lévő politikusok által önmagukra mért szereptől ők maguk személy szerint távol álltak, és csupán elődeik nevében hajtottak térdet vagy fejet az ártatlan áldozatok szelleme előtt. Eltér ettől, amikor egy politikus saját hibáját vallja meg, és kér érte elnézést. Legismertebb példája ennek XVI. Benedek pápa többszörös bocsánatkérése amiatt, hogy egy beszédében idézett egy Mohamed prófétát elítélő mondatot. Akadt ilyesmire példa a legutóbbi évek és a legutóbbi napok magyar krónikájában is. Ilyesmi történt a „terrorista futballisták" kifejezés ügyében, ami azonban inkább formális és protokolláris kérdés volt, de több alkalommal is ez történt, amikor Gyurcsány Ferenc részben a válogatatlan szavakért kért elnézést azoktól, akiket e szavak sértettek, részben sajnálkozott afelett, hogy a közvéleménnyel nem merte időben megosztani a gondjait.
Igazat tehát a politikában azért szokás - olykor - mondani, mert nincs ok a félrevezetésre, időnként azért, mert nincs más értelmesnek tekinthető kiút, mi több, az igazság feltárása segíthet a cél elérésében, és végül olyan ügyekben, amelyek lényegében véve a halottakra, a múltra tartoznak, de a „vallomás" megemeli a politikust, vagy adott esetben kifejezetten használ neki. A pápa esetében viszont legutóbb gyors kárelhárításról volt szó.
A politikacsinálás hétköznapjaiban viszont a hallgatás, a csúsztatás, a félremagyarázás és a közönséges hazugság a demokráciákban is triviális esetnek mondható, és alkalmazásának esélye annak arányában nő, amelyben a politikusnak ellenállásra kell számítania a hatalom megszerzésében, megtartásában vagy tervei megvalósításában. Az eljárásoknak több szintjét lehet elkülöníteni. A viszonylag legenyhébb szint az elhallgatás. Ennek legelterjedtebb és legrégibb, de a demokratikus viszonyok között is kitartó formája a külpolitika céljainak és a diplomácia eseményeinek elrejtése. Nem volt még olyan hatalom a világon, amely kikürtölte volna, hogy valamely szomszédját meg akarja zsarolni, vagy egyenesen támadást készít elő ellene. Az 1910-es években a legtöbb európai állam háborúra készült, de egyik sem jelentette be, hogy hadat akar vagy fog viselni. A folyamatban lévő külpolitikai kérdések még a 20. század nagyobbik részében sem kerültek a parlamentek elé, és a képviselők ezt nem is igen reklamálták, mert elfogadták, hogy a nemzeti érdeknek ártana az ilyen kérdések idő előtti napfényre kerülése. A külpolitikai aktusok csak akkor kerültek a Ház asztalára, amikor az egyezményt már kidolgozták, a békeszerződést aláírták, vagy a legilletékesebbek már döntöttek a hadviselésről. Bár a durva beavatkozások kora Európában lejárt, ez nem jelenti, hogy az unió tagországai ne ügyeskednének mindenféle természetesen titkolt trükk bevetésével saját nemzeti céljaik elérése érdekében.
A külpolitika mindenesetre fokozatosan kikerül a jótékony homályból, többek között azért, mert az EU háza táján több szintű nyílt tárgyalások keretében vitatnak meg egy sor ilyen kérdést, amelyeknek testes része egyébként már gazdasági jellegű. A rejtett szférában már főként csak a kétoldalú tárgyalások húzódnak meg az előkészítés szakaszában. Ezzel szemben mind a mai napig tökéletes védőpajzs övezi a felderítés és az elhárítás, továbbá a terrorelhárítás, valamint a bűnüldözés kérdéseit, akár nemzeti, akár nemzetközi keretekben folyik. Ez is „elhallgatás", amelynek a szükségességét egyesek már feszegetik, és a volt szovjet típusú diktatúrákban önálló vitakérdéssé vált, hogy visszamenőleg szabad-e vagy egyenesen fel kell-e tárni akár az állomány, akár a működés adatait, és ha igen, meddig.
Merőben eltér a fentiektől az elhallgatásnak ama módja, amikor a politika nem tájékoztat a valós gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi adatokról vagy egyéb fontos tényállásokról. Ez elsősorban nagy bajok idején szokott megtörténni, mégpedig kétféleképpen. Az egyik a jóhiszemű, vagyis nem tudatos félrevezetés, midőn a politika önmagát is félrevezeti, amely rossz számítás, hibás feltevés, kellően meg nem alapozott optimizmus stb. eredménye lehet. Egy amerikai elnök kijelentette például, hogy a fellendülés már a sarkon ólálkodik, amikor pedig a gazdasági világválság legsúlyosabb szakasza éppen elkezdődött. Az ilyen tévedés alkalmatlanságra vall, és súlyos kormányzati hiba. A másik eset, amikor a politikus azért hallgat az általa jól ismert valóságról, mert ezt feltételnek tekinti ahhoz, hogy a jövőben korrigálhasson. Bár ebben az esetben a hallgatás már kifejezett és tudatos, veszélyt főként annyiban tartalmaz, hogy a szükséges lépések miatta fatálisan elodázódnak. A kérdés másik oldala, hogy a halasztás nélkül a korrekcióra vélhetően vagy legalább a politikus szerint egyáltalán nem kerülhetne sor.
Hozzátehetjük még mindehhez, hogy a szükséghez képest a politikában a lépések a mindenkori belharcok miatt szinte mindig halasztást szenvednek, és hogy ez már sokszor vezetett katasztrófához. A belharcok akadályozták meg például, hogy az európai politikai garnitúra racionális része, amely már tudta, hogy az első világháború utáni békeszerződések előírásait meg kell változtatni a béke fenntarthatósága érdekében, e meggyőződését ne titkolgassa, hanem mondja ki, hogy meztelen a király. A felismert szituáció elhallgatása, a bátortalanság, a félelem a soron lévő választásoktól vagy az idő előtti bukástól megakadályozta a szükséges lépések megtételét. A késlekedésnek nagy szerepe volt abban, hogy Hitler hatalomra jutott és módja volt előkészíteni, majd elkezdeni a második világháborút.
A hazudozás nagyon is elterjedt formája a választási hadjárat során elhangzó ígéret. Nincs olyan kortesbeszéd, amelyben a szónok ne ígérne valami anyagi értelemben is csábítót remélt választóinak. Igencsak ritka az eset, amikor a derék polgárok beérik a szabadság kék madarával. Mit akarnak hallani? Ha a közelmúltnál és a mánál maradunk, akkor Magyarországon és a világ sok részén nagyjából a következőket: teljes körű szociális ellátás, ingyenes oktatás minden szinten, biztos munkahely, kevesebb kiadás (adó, járulék, illeték), több bevétel, lakástámogatás, gyerektámogatás, nővédelem, útkarbantartás, új utak, csatornák, gátak, biztonságos szállítás, közlekedés kinek-kinek ízlése szerint, bölcsőde, óvoda, iskola mindenütt, kórház karnyújtásra és szakmafüggően még néhány csemege. Az a politikus, aki ahelyett, hogy a lista legalább néhány pontján ígéretet tenne, bármely országban elmondja, hogy történetesen egész Európában és az ő országában is nehézségek vannak, és ezért az átlagpolgár bevétele nem, de a kiadása növekedni fog, és hogy a közszolgáltatásokhoz mindenkinek hozzá kell járulnia stb., az nagy valószínűséggel megbukik. Ezek után már csak a hamis ígéretek mértékéről lehet beszélni.
Az utolsó években szinte mindegyik európai kormány belekerült ebbe a csapdába. A legtöbben azon voltak, hogy megmaradjanak valamilyen középúton. Tegyenek ígéreteket, de ne olyanokat, amelyek biztosan és teljességgel megtarthatatlanok, vagy megtartásuk esetén további nehézségeket okoznak, de annyit mégis, hogy megőrizzék a hatalmat, és a visszafogásokat úgy adagolják, hogy ne sértsék túlzottan a választók tömegeinek érdekeit. Ez a taktika azonban számos alkalommal kudarcot vallott. Nem sikerült Spanyolországban, Németországban, Svédországban, Lengyelországban, Szlovákiában, hogy csak néhány balsikert említsünk. A kötélen járás a felsorolt esetekben sem a jobboldali, sem a baloldali kormányoknak nem sikerült, hogy azután új politikai csoport próbálkozzon lényegében véve ugyanazzal.
A választók manipulálásának, félrevezetésének ettől gyökeresen eltérő módja az olyanfajta, meglehetősen ritkán hallható, látható ígéretözön, amelyről maga az ígérettevő is pontosan tudja, hogy teljes egészében megvalósíthatatlan. Ez a magatartás túlkerül a politikai taktika határain, és a választók egy részének naivitása folytán bekövetkező esetleges átmeneti sikere esetén az ígérgető nagy dilemma elé kerül. Ha félreteszi előzetes csomagját, nagy valószínűséggel veszíteni kezdi követőit. Ha mégis megkísérli ígéreteinek a beváltását, az viszont csak szaporítja a súlyos és egyre megoldhatatlanabbá váló problémákat. E szakadék felé vezető taktikánál még mindig jobb a kötélen járás, mert elvileg ott van esély rá, hogy el lehet jutni a másik oldalra.
Még mindig a demokráciák keretei között maradva megemlíthetjük az olyasfajta vádakat és rágalmakat is, amelyek az ellenfél befeketítésére, becsületének kikezdésére, emberi méltóságának aláásására szolgálnak. Ilyesmivel is próbálkoznak szinte mindenütt, de hazánkban a becsmérlés, szitkozódás, rágalomhadjárat korábban elképzelhetetlen csúcskorszakát éli. A játszma nagyjából úgy zajlik, hogy a kormánykoalíció pártjai főként védekeznek, elhárítanak, és ha rosszhiszemű feltevéseket olykor meg is fogalmaznak, nem szállnak bele a szitkozódásba, miközben a Fidesz oly mértékben árasztja a vádakat és szórja a demokratikus politizálásban eddig nem ismert becsmérlő szavakat az ellenfélre, elsősorban a miniszterelnökre, hogy a vádak sokaságából lehetetlen kihámozni, vajon van-e közöttük olyan, amely némi alappal bír. Az ismert nemzetközi botrányoknak többnyire volt valamilyen alapjuk. A megfogalmazott korrupciós vád többször is igaznak bizonyult, Nixon valóban lehallgattatta a demokrata párt irodáját, és e tényt tényleg megpróbálta letagadni. Biztosnak lehet tekinteni, hogy az Irak megtámadását indokló állítások a tiltott fegyverekről fabrikált adatokon alapultak. Ha tehát a politikai ellenfél olyan vádat emel, amelyet igazolni is tud, akkor nagyon fontos politikai fegyver van a kezében. A nagy általánosságban tartott vádak és egyszerű mocskolódások azonban nem támaszthatók alá, és verbalizmusba fulladnak. Ennek a jelentőségét azonban nem szabad lebecsülni. Egy általam nagyra tartott tudós, élete vége felé, mintegy búcsúként, a születésnapját köszöntő megjelentekhez így szólt: „Vigyázzanak a szavakra! A szavak nagyhatalmak." Szavakkal lehet viszályt szítani vagy csillapítani, szavak hordozzák az igazat és a hamisat, szavakkal lehet simogatni és sebezni. Lehet szómágiát is űzni, miként több diktátor tette.
Az ember azt gondolhatná, hogy egy önkényuralomnak, tekintély alapú rendszernek, diktatúrának és főként totális diktatúrának semmi szüksége sincs sem elhallgatásra, sem hazugságra, hogy céljait megvalósítsa. Egy átmeneti idő után ugyanis felszámolja minden ellenfelét, és a továbbiakban már nincs kitől félnie. Ennek ellenére megállapítható, hogy az elnyomó apparátus mellett a diktatúrák szerves alkotóeleme a hazugság. Méghozzá nem a többtényezős politikai játszma taktikai elemeként, hanem a dolgok lényegét tekintve. A diktatúrákban mindig egy szűk csoport, egy klikk uralkodik, de általános szokás, hogy ezt az elituralmat néphatalomnak, illetve a munkásosztály, olykor a dolgozó nép uralmának állítják be. A hazugság alapköve az állítás, hogy az adott rendszerben a „nép", a „nemzet", illetve az össztársadalom akarata jut kifejeződésre a korporációk, a szovjetek, a szakszervezetek, a különféle szövetségek, szervezetek stb. útján. Ennél messzebb már nem lehet kerülni a valóságtól, amely szerint e rendszerekben a vezető kemény mag akaratát fegyveres erők és rendőrségek közvetítik és támasztják alá, miközben a folyamatot a gleichschaltolt, illetve bolsevizált (marxista-leninista) ideológia, irodalom és kultúra övezi. Ezek a rendszerek nem egyszerűen hazudoznak, taktikáznak, blöffölnek, hanem létükben testesítik meg a hazugságot.
A demokrácia modern és jelenleg egyedüli parlamentáris alakja is rejt magában csalfa elemeket. Egy választott testület sosem adhatja vissza és nem képviselheti valamennyi választópolgár érdekeit, és álláspontját sem. Mindig vannak kisebb-nagyobb csoportok, amelyeket a törvényhozásban nem képvisel senki, mivel a párt, amelyre szavaztak, nem jutott be a parlamentbe. Vannak emellett közös érdekek által motivált csoportok, amelyeknek pártjuk sincs. Mindig vannak félreértések a választók és pártjaik között, mivel, mint láttuk, a győzelem érdekében mindegyik pártvezetés taktikájához hozzátartozik az elhallgatás, ígérgetés vagy a túlígérés eleme. Félreértés abból is származhat, hogy egy csoport azt hiszi, egy adott párt őt is képviseli, holott ez nem vagy nem teljesen felel meg a valóságnak. Hazugság, amikor egy ígéret be nem váltásának felelősségét valamely párt mindenestől egy másikra próbálja hárítani, jóllehet a szituációk ennél mindig sokkal bonyolultabbak.
Sokszor az is hazugságnak tűnik, ha valaki változtat a saját álláspontján, de ez már nem feltétlenül helytálló vélekedés. „Csak az ökör következetes" - mondta egyszer Bismarck, fenntartva ezzel a politikus jogát arra, hogy valamely kérdésben módosítsa korábbi álláspontját. Vélhetően ezzel a politika egyik nagyon lényeges tulajdonságára, mi több, követelményére tapintott rá. Mivel a világ, a társadalom, a hatalmak, államok egymáshoz való viszonya állandó változásban van, a politikának ezeket követnie kell, ezekre reagálnia kell. A legnagyobb bajok mindig abból származtak, hogy a politika nem volt elég rugalmas, és a szükséges változtatásokkal elkésett. Ez azt is jelentheti, hogy bárki megfordulhat a híres damaszkuszi úton, hiszen a régmúlt történelemben és a modern koriban sem volt ritka, hogy egy neves politikus pártot és álláspontot váltott. Hányan változtattak például vallást a reformáció-ellenreformáció harca során, amely egyúttal politikai küzdelem is volt! Hányan lettek liberálisból konzervatívok, szélsőjobboldaliból mérsékeltek, és még olyan is akadt, aki antiszemita múlt után zsidókat mentett, vagy az ellenállásban vesztette az életét. Megfordulni tehát lehet, a véleményváltoztatás csak akkor hazug, ha nem meggyőződésből, hanem kizárólag érdekből történik. Ha viszont valaki nem csak megfordul, de körbeforog ezen a bizonyos politikai mezőn, vélhetően elveszti minden hitelességét.
Egyszóval, a parlamentáris demokrácia is az ember alkotása, és mint ilyen, távolról sem hibátlan. Mindazonáltal a kereteiben megjelenő nem alapvető, hanem taktikai csúsztatások, elhallgatások, ígérgetések kényelmetlen és távolról sem glorifikálható léte sajnálatos módon elválaszthatatlan a pártok és áramlatok heves vetélkedésétől, ami viszont a demokrácia lényege. Ugyancsak sajnálatos módon áll rá a mondás, hogy „a verekedés azzal kezdődött, hogy a másik visszaütött". Ráadásul a birkózóktól aligha lehet elkívánni, hogy egyikük kösse hátra a kezét. Nem szép, sőt gyakran még haszontalan vagy egyenesen káros is a játék, de mégis a szabad véleménynyilvánítás és a váltógazdálkodás szellemében folyik. Amíg a választónak biztosítva van a joga, hogy leváltsa a regnáló politikai csoportot, ha elégedetlen vele, addig a demokrácia és - ami a lényeg - a jobbítás esélye nem sérül. A taktikai hazudozás, amennyire csak lehetséges, kerülendő, minimalizálandó, de teljesen nem kerülhető el. A „teljes igazság" kimondására csak ritkán van késztetés vagy esély, de ha van, jobb élni vele, mint nem.
Vajon mi méri egyáltalán a politika minőségét? Vajon a csúsztatások, taktikázások, elhallgatások és hamis ígéretek száma, méterhossza vagy kilósúlya? Esetleg az ellenkezője, az igazmondásra való hajlam, illetve a kettő egyenlege? Aligha. A politikát kizárólag az minősíti, hogy hosszú távon szerencsésnek, hasznosnak bizonyul-e a közösség számára, amelynek az élén áll. Lehet a maga idején bármilyen népszerű, ha a közösséget a mélybe rántja, senki sem fog hálával emlékezni rá. Ezzel szemben az utókor nem sokat törődik vele, hogy egy politikus, egy politika emlékezetes, a közösség életébe beépült hasznos tetteit vajon hányféle turpisság kísérte. Bismarck például nagy hazudozó volt, ám létrehozta a német államot, amely későbbi felszabdalását is túlélte, és köszöni szépen, jól van. A bismarcki politikát ez minősíti. (Egyébként a másik „vétkesre", Kohl kancellárra is az marad a jellemző, hogy elősegítette az ország újraegyesülését, és nem az, hogy milyen csalásokat követett el.) Nagy trükköző volt Roosevelt elnök is, akit manapság elég sokan támadnak ugyan, de a közvélemény abban mégis egyetért, hogy nagy lökést adott annak a folyamatnak, amelynek eredményeként az Egyesült Államok szuperhatalom, majd a világ egyetlen nagyhatalma lett. Bill Clinton magánügyi hazugságát manapság legfeljebb a pletykalapok feszegetik, és elnöki tevékenységét ennek értelmezése és értékelése alapján vizsgálják.
Mi következik mindebből? Mindössze annyi, hogy a politika csak akkor kap jó minősítést, ha saját, többnyire jól megértett érdekei mellett megpróbálja megérteni és határozottan képviselni a közösség érdekeit. Vajon megértette-e és jól képviselte-e a közösség érdekeit, nos, ez viszont általában csak utólag derül ki.
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk