A Mozgó Világ internetes változata

A magyarországi rendszerváltásról szóló történeti diskurzus fordulóponthoz érkezett Ripp Zoltán könyvének megjelenésével. Első alkalommal született ugyanis valódi történetírói leírás arról, ami 1988 és 1990 között történt. Az irodalmi előzmények - e szűkebb területen - ha nem is nagyszámúak, de többnyire igen jelentősek. Az úttörő szerepét még a kilencvenes évek elején Király Béla és Bozóki András szerkesztésében angolul megjelent Lawful Revolution in Hungary 1989-94 című kötet játszotta, amelynek némely szerzője (Bozókin kívül Szabó Miklós és Glatz Ferenc) a történeti esszé műfajában beszélt a rendszerváltás egyik-másik kérdéséről. Következett egy évvel később Tőkés Rudolf connecticuti professzor magyarul 1998-ban kiadott A kialkudott forradalom című monográfiája, amely nem csupán a voltaképpeni eseményt, hanem annak tágabb és szűkebb előzményeit (visszanyúlva egészen 1956-ig) is részletesen tárgyalta. 1999-től ismét Bozóki főszerkesztésében láttak napvilágot A rendszerváltás forgatókönyve címmel a periódus legfontosabb dokumentumcsoportját, az ellenzéki kerekasztal és a nemzeti kerekasztal 1989-es tárgyalásainak jegyzőkönyveit közreadó vaskos kötetek - az MSZMP Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyveit már 1993-ban (!) közreadta a Magyar Országos Levéltár. (Sajnos a KB 1988. évi és főképpen a Politikai Bizottság 1988-89-es iratainak kiadása nem követte ezt a gyors és nagyon színvonalas kezdést, pedig ezek is megérdemelnék a kiadást...) Bozókiék dokumentumsorozatát 2000-ben egy több mint nyolcszáz oldalas tanulmánykötet is követte, amelyben ismét többen - Békés Csaba, Kalmár Melinda, Révész Béla - történetírói eszközökkel közelítették meg a tárgyukat. 2003-ban jelent meg Romsics Ignác monográfiája, a Volt egyszer egy rendszerváltás, amely Tőkéshez hasonlóan a második világháború utáni helyzet kontextusában ábrázolta a magyar átmenetet, de annál sokkal inkább az 1988 és 1990 közötti évekre koncentrálva. Az egyéb, jobbára politológiai elemzések, személyes megközelítések (kiemelendők a kettőt kombináló munkák, így Lengyel László, Tölgyessy Péter és Debreczeni József több könyve, ahol persze az elemzés sokkal hangsúlyosabb) száma rendkívül nagy, s a népszerűbb feldolgozásokból akad már néhány (elsősorban a Rubicon különszámai és kiadványai érdemelnek említést).

Ripp Zoltán nem a mostani, több mint félezer oldalas monográfiával lép be ebbe a historiográfiai térbe - már szinte a kezdet kezdetétől jelen van ott. A Szabad Demokraták Szövetségéről 1995-ben megjelent könyve alcímében már szerepelt a történeti szó (kiegészítve a vázlat kifejezéssel). A Bozóki-féle szövegkiadásnak Ripp nemcsak egyik szerkesztője, hanem valósággal lelke volt - a kerekasztal-tárgyalások egy részéről egyedül fennmaradt videofelvétel (az Elbert Márta által vezetett Fekete Doboz független video-folyóirat és -műhely munkája) szöveggé szerkesztésének rendkívül bonyolult problémáját Ripp Zoltán külön ehhez készült textológiai és forráskritikai tanulmánya alapján oldották meg. A rendszerváltás forgatókönyve emlegetett 7. kötetének egyik legjelentősebb tanulmánya nem véletlenül a Rippé - hat évvel ezelőtt már a mostani monográfia szerkezetét, problémáit és nyelvezetét előlegezte. Részben korábban, részben párhuzamosan született más jelentős művei - az 1956 utáni magyar-jugoszláv kapcsolatokról szóló forráskiadványok és tanulmányok, a magyar forradalomról írott kismonográfia vagy az MSZMP első éve dokumentumainak kiadásában való részvétel - más esetben önmagukban is tiszteletre méltó munkásságot jelentenének. Az övében most mintha csak felkészülést jeleznének az eddigi legnagyobb műhöz. (Ripp Zoltán politikai elemzői tevékenységét - amiből, gondolom, ugyancsak kitelne már egy kötetre való - itt nem is említem, csak később egy kicsit...)

Fentebb Ripp munkáját történeti leírásnak neveztem - és azt gondolom, hogy valóban ez a nagyszabású kötet alapkérdése, aminek körüljártával egyben a könyvhöz való viszony is kialakul. Már a Király-Bozóki-kötet egyik írása, Glatz esszéje kapcsán felmerült ez a kérdés: Mink András bírálata a Beszélő 1996. évi 5. számában arra mutatott rá, hogyan jelenik meg a rendszerváltás ama leírásában a Kádár-korban felemelkedett felső középosztály közvetlen előtörténet-képe, vagyis saját, személyes története. A kerekasztal-tárgyalások dokumentumait kiadó tudósok - köztük elsősorban Ripp Zoltán - egyik fő törekvése az volt, hogy a hagyományos politikatörténet-írás normatíváinak megfelelő forrásszöveget formáljanak a videoszalagon az alternatív mozgóképes dokumentáció, riportázs és archiválás (még éppen) ellen(zéki)kulturális terében megszületett valamiből. Romsics monográfiájának kritikusai, Gyáni Gábor (Magyar Tudomány, 2004/12) és Keller Márkus (1956-os Intézet Évkönyv, 2004) más-más érvekkel, de egyaránt arra jutottak, hogy a bő másfél évtizeddel ezelőtti átalakulás történészi narratívája egyelőre nem lehetséges - az előbbi szerint krónika ugyan írható, utóbbi szerint egyelőre még az sem.

Mely szempontok alapján nevezhető Ripp Zoltán monográfiája mégis történetinek, mi indokolja a megállapítást: könyve mérföldkő a rendszerváltás diskurzusában? Mindenekelőtt azért, mert Ripp a fellelhető szinte összes forrást áttanulmányozta, ezekhez megfelelő műfajt választott - vagyis világosan elmondta, mennyiben korlátozza vizsgálódása spektrumát -, és elég pontosan tisztázta saját történetmondói pozícióját, illetve a választott nyelvet. Vagyis megkísérelte munkáját, vizsgálata tárgyát átgondolt koncepcionális keretbe foglalni. Ez talán nem minden téren sikerült egyformán, de összességében igen.

Az elérhető elsődleges források teljessége az itthoni levéltárakban elérhető, valamint annak idején nyilvánosságot kapott, továbbá azóta így vagy úgy publikált forrásokat jelenti. Ha valaki a körülményes megszorító szerkezetek olvastán gyanakodna - hát nem, ez hatalmas mennyiségű olvasnivalót jelentett. Az uralkodó egypárt iratai legnagyobbrészt fennmaradtak. 1989-ben bizonyára az MSZMP-ben sem folyt már normális iratkezelés (most csak saját korábbi normáikra utalok ezzel...), de azért még sok minden papírra került. Ez nem mondható el a formálódó ellenzéki pártokról: irattáraik, levéltáraik - már ha van egyáltalán - egyelőre nem sokat segítenek a kutatónak. A nagy politikai tárgyalássorozat dokumentumai azonban szerencsére rendelkezésre állnak, a rendszerváltás egyik fő tere és tétje pedig a nyilvánosság, a sajtó szabadsága volt. A politika legfontosabb kérdései már 1988-89 fordulójától mindinkább megjelentek a legális sajtóban, majd ez a fogalom (illetve ellentéte, a szamizdat) gyorsan el is veszítette értelmét. A történész számára ez kolosszális sajtóanyag áttanulmányozását jelenti. A visszaemlékezések és politikai-politikatudományi elemzések ugyancsak számosak, és Ripp Zoltán igen jól ismeri ezt a hazai másodlagos irodalmat. Az igazi terepe azonban az archívumok világa. Azoké az archívumoké, amelyek Magyarországon egyszeri kivételképpen (szemben tehát a nemzetközi gyakorlattal és a hazai törvényekkel) nem alkalmazzák a harmincéves zárolást, hanem a rendszerváltás pillanatáig, 1989 októberéig gyakorlatilag hozzáférhetővé teszik a döntéshozatali iratokat.

Már ebből és persze a személyiségből és Ripp Zoltán korábbi működéséből egyértelműen következett, hogy az ábrázolás műfaji kerete politikatörténeti. Ripp magát a rendszerváltást is elsődlegesen politikai tartalmúnak fogja fel, amiből az átalakulás más aspektusai inkább csak következtek. Persze nem feledkezik meg arról, hogy a politikai váltás feltételeit meg éppenséggel más - gazdasági, társadalmi, szociálpszichológiai és külpolitikai - folyamatok teremtették és határozták meg. De ő maga csak a politikáról beszél. Annak is jobb szó híján köztörténetinek nevezhető részéről - a politika azon szféráiról, amelyek vagy valamilyen nyilvánosság előtt zajlottak, vagy szinte egyidejűleg nyilvánosságra kerültek. Ez elsősorban a politikai interakciók és publikus (vagy félpublikus) diskurzusok története, amely nem tekinti feladatának a peremfeltételek és kontextusok mélyre ható elemzését.

A monográfus persze nincs mindenoldalú ábrázolási kényszerben. Ripp Zoltán is bízvást adottnak vehetné például a Kádár-korszak történetének vagy a szűkebb témánál maradva aktorai társadalom- vagy éppen kultúratörténetének, mentalitásának ismeretét, tudottnak, hogy kik az eseménysor uralkodó egyéniségei, akiknek nemcsak életrajzi adatai állnak rendelkezésre, hanem portréi is. Feltételezheti ezt, de persze tudja: mindez kutatások, elemzés híján még távolról sem így áll. Szerencsére utalhat a személyes tapasztalatokra, és bízhat abban, hogy mire a kilencvenes évek csecsemői előveszik könyvét szigorlatra készülendő, már ott lesznek mellette (vagy a gépben) a többi kötetek is.

A politikatörténeti ábrázolás igazán kényes pontja ebben az esetben a nemzetközi politika történéseinek beépítése, az 1989-es magyar történet szinkronitása más történetekkel, és persze az akkori átmenetek egyik kulcstényezőjéé, a Gorbacsov-faktoré. Mindez bizony inkább csak az említés szintjén jelenik meg a könyvben. Kérdés, hogy ez baj-e. Nem állítható, hogy Ripp Zoltán egyszerűen mellőzte volna a nemzetközi politikát. De háttérbe szorította. Kicsit úgy, ahogyan 1989 főszereplői tették: sokkal többet beszéltek hazai dolgaikról - és gyaníthatóan sokkal többet gondolkoztak ennek nemzetközi vonzatain. Magyarország szövetségesi státusa - mert hiszen erről, a szovjetekről volt szó természetesen - a demokratikus átmenet egyik legkésőbb oldódó tabuja maradt. Miközben a hazai politika megannyi rezdülése bő teret kap a könyvben, a külvilág homályosabban érzékelhető.

Az ilyen módon korlátozott politikatörténeti leírás rendkívül következetesen valósul meg. Ehhez Ripp Zoltánnak szilárdan ragaszkodnia kellett leírói és nyelvi pozíciójához. Nem is olyan egyszerű ez, hiszen a szerző politikai profilja ismeretes a nyilvánosság előtt (fentebb utaltam elemzői munkásságára), ahogyan intézményes háttere és a szocialista spektrumon belüli liberális vonzalmai is. Mindebből a könyvben egyedül az elemző arcéle látható. Természetesen érezhető, hogy Ripp korábbi tanulmányaiból kitűnően ismeri a kései kádárizmus pártjának, kádereinek belvilágát és előtörténetét. Jobban, sokkal jobban, mint például az ellenzéki szervezetekét. Az is érezhető, hogy rokonszenvvel tekint a szabad demokraták következetes programalkotó attitűdjére - egészen 1989 őszéig. Negatív elfogultságnak vagy értetlenségnek azonban a könyvben nem találtam nyomát. Éppen ellenkezőleg, a Magyar Demokrata Fórum felemelkedése példás beleérzéssel megrajzolt folyamat. Az egyetlen csomót a kákán abban találom, hogy az elemző kissé kevéssé történész, túlságosan politikatudós marad. Ripp munkamódszere maga a módszeresség, a kisebb részletek minuciózus feldolgozása, a nagyobbak előzetes összefoglalása, aztán kibontása - de a politológusi szempontrendszer szigorú érvényesítése nem teszi a könyvet könnyű olvasmánnyá. Talán mert több benne a politika, mint a történet.

Igazán persze az értelmezési keret választja el a krónikát a politikatörténeti leírástól. Az egyik valóban keret - ez Ripp Zoltán önkorlátozásainak tere, középpontban azzal, hogy a csak a szűkebb értelemben vett rendszerváltás időszakáról (ezt 1987 júniusától 1990 májusáig határozza meg, teljesen indokoltan) csak annak politikai mezejében készít felvételt. Csak legfőbb kérdés marad: mi is ez a magyar rendszerváltás, mi vezetett oda, és hová vezet az út tőle? A könyv kielégítően bizonyítja, hogy a rendszerváltás az ancien régime felbomlásának és a tudatos változtatásnak „egymásba fonódó folyamata". A változtatások természete forradalmi. Ripp e ponton ki nem mondott, de annál fontosabb vitában áll azokkal, akik - mint említett tanulmányában Glatz Ferenc és más megfontolásból az MSZP-ben is sokan - a kései Kádár-rendszer valami másba való átnövését vizionálják, aminek organikus folyamatát legfeljebb a tudatos rendszerváltó erők politikus okvetetlenkedésének sikerült megzavarnia. A forradalmi változásnak nem mond ellent, hogy az aktív rendszerváltók száma igen kevés volt. Ripp okkal mutat rá az MSZMP legitimációhiányára és a rendszerváltók langyos, de mégis létező támogatottságára. A leváltott rendszert a modernizációs paradigma keretében szemléli - eszerint a nyolcvanas évek végén egy „szocialisztikus elemekkel dúsított", ám alapjában diktatórikus félperifériás modernizációs kísérlet szenvedett történelmi vereséget a szovjet rendszer bukásával. A bukásban a globalizálódó kapitalizmus támasztotta versenynek volt leglényegesebb szerepe. Hogy mi lett a helyén, arra a magyar rendszerváltásról készített nagy felbontású történelmi pillanatképből nemigen lehet következtetni. A történet tényleg véget ér Antall József kormányának eskütételével, olyannyira, hogy az eseményhez kötődő emlékezetes botrányról (a Magyar Televízió a labdarúgó Bajnokcsapatok Európa Kupája döntő élő közvetítése miatt csak felvételről sugározta az esküt) nem is tesz említést. De talán ez a jelentéktelen epizód és a nyomában támadt felhördülés utal a válaszra. A rendszerváltás elmúlt, felemelő részletei és heroikus választási plakátokon ábrázolt szereplői közönséges partikularitásokká váltak, s maradtak a globális piac tömegkulturális jelenségei, mint például a maga piaci forradalma után Bajnokok Ligájának átkeresztelt BEK.

A modernizációs elmélet - és az eset erre sem rossz példa - persze csak egy a 20. század, illetve a szovjet „szocializmus" hasonló szemléleti keretei közül. A 21. század elejéhez és a politikai történethez kétségkívül talán a legjobb. A korábbi totalitárius keret idejétmúltnak tűnik, s különösen a magyar kádárizmust nehéz (bár nem lehetetlen) sommásan totalitárius rendszernek tekinteni. A kulturális vagy civilizációs paradigmában a politika átalakulását ugyancsak nehéz lenne ábrázolni - bár nyilván nem lehetetlen. Gorbacsov félreértése például egészen jól látható benne: egyszerű technikai váltásnak tekintett valamit, ami a szovjet birodalmi civilizáció alapjait rengette meg, majd szakadékba taszította. Ripp Zoltán azonban az egyéniségéhez, módszeréhez és elbeszélésmódjához leginkább illő keretet választotta. Helyesen tette, mert így egységes és a jövőben nehezen megkerülhető művet alkotott. Azt a szigorlati tematikát például már most ősszel ki kell egészíteni vele.

 

 

 

Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990. Budapest, 2006, Napvilág, 588 oldal, 4600 forint.