←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

SZTEREÓ

 

Pünkösti Árpád Szeplőtlen fogantatás című könyvéről
 

Hont András

A bajok eredete

1998-ban, tíz évvel megalakulása után olyan szervezet került kormányra Magyarországon, amely a politológiai közhelyek szerint tulajdonképpen nincs is. Az eredetileg ifjúsági mozgalomként indult Fidesz még akkor is őrizgette generációs jegyeit, amikor már szabadulni óhajtott tőlük, és miközben birkózott különféle ideológiai hatásokkal, a közvélemény elvárásaival, tűrnie kellett, hogy kritikusai gyakori hely- és alakváltozással vádolják, annak ellenére, hogy vezetői dacosan állították: mindig ugyanazon célokért küzdöttek mindig ugyanazok ellen. Tény, hogy az ellenfelek közül egy állandónak nevezhető: a némileg önkényesen a kommunisták rendszertani besorolása alá vont embercsoport; de az is tény, hogy csak az önmeghatározást alapul véve (független ifjúsági szövetség; radikális, liberális és alternatív szervezet, nemzeti elkötelezettségű, liberális középpárt, polgári, jobbközép párt) a kollégiumi szobáktól a hatalomig kacskaringós út vezetett. (Bár én a kivezető utat tekervényesebbnek látom.) A változatosság gyönyörködtet, és gondolkodásra ösztönöz, a honi elemzők jelentős részét változatlanul erőteljesen foglalkoztatja a Fidesz-sztori.
Annyira azonban mégsem, hogy a tárgykörben értékelhető művek sokasága szülessék.
Pünkösti Árpád könyve nem tartozik a kevés számú kivétel közé.
A Népszabadságban hét éven át közölt cikksorozat a Fidesz előzményeit és megalakulását kívánta nyomon követni, igyekezett az első szakkollégium létrejöttétől az egyetemi klubéleten, az Orbán család életén, az állampárton belüli küzdelmeken át a Fidesz létrejöttét kísérő reakciókig sok mindent bemutatni. A szerteágazó anyag könyvvé szerkesztett formában tavaly év végén látott napvilágot. Ennél a szerkesztés kifejezésnél azért toporognék egy kicsit. A szerző embert próbáló feladat elé állítja olvasóit, a hatalmas szövegfolyamban mindenkinek magának kéne rendet vágnia, a részekre és fejezetekre tagolás enyhén szólva is esetleges, gyakran találkozunk ismétlésekkel, helyenként ellentmondásokkal. Nem könnyíti meg dolgunkat, hogy sokszor mindenféle előzmény nélkül kerülnek elő nevek, helyek, szervezetek, márpedig a tájékozatlanabb olvasónak nem kell minden szereplőt, helyszínt ismernie.
A fent sorolt nehézségek valószínűleg nem függetlenek a téma feldolgozására választott módszertől, ami interjúrészek közlését jelenti megszakítva egy-egy korabeli dokumentum ismertetésével. Az interjúk azonban nem állnak össze egységes láncolattá, és sokszor nem is csoportosulnak egy-egy esemény köré. Van úgy, hogy egy megszólalásra csak oldalak múlva reflektál valaki más, és hogy a kuszaság teljes legyen: néha annak eldöntése is nagy fejtörést okoz, hogy ki az, aki éppen beszél. A szerző a kiegyensúlyozottság látszatát úgy igyekszik fenntartani, hogy a sarkosabb vélemények vagy a sajátos nézőpontból elmesélt történetek után hozzáilleszt egy annak ellentmondó vagy azt árnyaló monológot, de igazságtartalmukat nemigen vizsgálja. A szituációk részletes feltárását nem végzi el. Így ugyanolyan körítésben jelennek meg az egykori ellenzékiek visszaemlékezései és Fejti György vagy Berecz János öszszeesküvés-elméletektől terhelt önmentegetései, de erről később. Az írás ennek ellenére nem mentes a szubjektív értékítéletektől, ezeket a szerző zárójeles pikírt megjegyzések formájában helyezi el a textusban. Ez a megoldás nekem csöppet sem látszik elegánsnak, de talán csak az eddig általam ismeretlen műfaj (történelmi szociográfia) elengedhetetlen kellékéről van szó.
De az olvasást gátló tényezők ellenére és a gonoszkodó kommentárok kigyomlálása után egészen kerek képet kaphatnánk a nyolcvanas évekről és benne e figyelemre méltó fiatal társaságról, ha a könyv íróját érdekelné a téma. De nem nagyon, ami abból is látszik, hogy a kötet legérdekesebb beszélgetései azok, amelyek a jelenre vonatkozó utalásokat vagy a rendszerváltás egész folyamatát értékelő megjegyzéseket tartalmaznak.
A múltról nyilatkozók viszont nem mondanak el egetverő újdonságokat, ami nem meglepő, hiszen ha más nem is, interjúkötet a rendszerválás alakjaival nem egy készült, s köztük jók is akadnak. A másodlagos frissességű memoárok mellett kifejezetten szórakoztatónak hatnak az állambiztonsági jelentések, de a kései szocializmus slamposságáról kialakított képen ezek sem módosítanak érdemben. Az eredetiség hiánya önmagában még nem vészes, az elbeszélések közé azonban nemegyszer vad legendák és pletykák vegyülnek. A már említett Fejti egy helyütt kifejti: „Szerintem az akkori ellenzék vezérkara Kis Jánossal az élen a politikai hatalom tűrőképességét próbálta ezzel [mármint a Fidesz létrehozásával] tesztelni, mert ők találták ki, nem Orbán Viktorék", vagy egy későbbi korról szólva Berecz János mondja meg a tutit: „Visszahívták Stumpfot, hogy dolgozza ki, hogyan nyerjék meg a választást." Ezek a mondatok ott maradnak kommentálatlanul, persze ez arra jó, hogy ismételten képet kapjunk a nómenklatúra jeleseinek árnyalt gondolkodásmódjáról. Csoda, hogy a rendszer ennyit kibírt.
De még a szövegfolyam e sajátos hordalékai sem zavarnának annyira, ha a kötet összeállítója többet szöszmötölt volna a főszereplők körül, ha sorsuk alaposabb vizsgálat tárgyát képezné, de őt egyedül Orbán Viktor élettörténete foglalkoztatja igazán. Az nem derül ki, hogy miként hatottak egymásra a különféle helyekről érkezett egyének gondolatai, miként formálódott a közösség karaktere. Nem mondom, Orbán eszmei fejlődése is érdekes tanulmány, de aki Orbán Viktorról akar írni, az írjon könyvet Orbán Viktorról. Ha azonban a vizsgálódásának területét a nyolcvanas években és a Fidesz alapítóiban határozta meg, akkor szenteljen némi időt és teret a többieknek is, és lehetőség szerint ritkítsa a későbbi politikára vonatkozó megjegyzéseket. Például Németh Zsolt egyszer csak előkerül, mint akinek határon túli kapcsolatai vannak, viszont ötszáz hosszú oldalon keresztül egyetlen szó sem esik édesapjáról, Németh Géza lelkészről, az Erdélyi Gyülekezet alapítójáról. A személyek többségére nem vetül nagy figyelem.
Ahogy a matricákra sem. Márpedig matricák voltak, ez Pünköstinek is föltűnt. Nem sokkal a Fidesz megalakulása után öntapadó falragaszok jelentek meg itt is, ott is. Vajon honnan lettek egy pár napos, ismeretlen szervezetnek matricái? Valaki nyilván ezt tudta beleadni a közösbe, mások meg lelkesedésüket a kiragasztgatáshoz és mindenféle akciózáshoz, megint mások meg eszüket programíráshoz, megint mások megint mást megint máshoz. A rendszerváltás majdnem-eufóriájában egy bátornak számító kezdeményezés, egy őszintének hangzó szó egészen különös inspirációt jelentett.
De a sorokat olvasva a hangulat sem válik átélhetővé. Nem elevenedik meg sem a kor, sem a hely, csak néhány korhely a pesti éjszakában. Számtalan banális apróságot megtudunk a kollégiumi mindennapokról, porraloltóval rohangáló diákokról, betört üvegablakról, pornófilm-vetítésről, W. Tamásról, aki egy ködös hajnalon beverte vállát a járdaszegélybe. Erős azonban a gyanúm, hogy az egyetemi ifjúság ma sem él s mulat másképp, és bármennyire is hihetetlennek tűnik, a fideszesek is voltak fiatalok.
Az anekdotázás helyett a szerző megmagyarázhatta volna, miért kerül a Neoprimitív az asztalra, illetve a hátsó borítóra, mert a hetvenes évek végén közgázosok által gründolt bulizenekar munkásságát kevésbé ismerők ezt egy képből és néhány poénos szám címéből aligha fogják megtudni. Megpróbálom elmondani én. Az együttes és a magyar underground reprezentánsai „a világot és benne magunkat komolyan lehet venni, csak minek" általános életérzését öntötte nyelvi formába és színpadi attrakcióba („A lámpaernyőt Kis Ernőnek hívták / Kezet fogtunk, telefonhoz hívták / Rögtön jövök, csak még világítok / Én vagyok az eszme, nem titok"). A duplagondol duplán gondolásának nyelvi játékát a hivatalos irodalomban többek közt Esterházy és Tandori képviselte, az újságírásba később a Magyar Narancs csempészte be, és tette észrevétlenül etalonná, és aminek huszonnyolcadik utánlövését ma már valamennyi pártmarketinges és mobiltelefon-szolgáltató használja, de a közéletben először ez a Fideszé volt. A nyelv és a mögöttes életérzéssel való szembefordulás („igenis, vannak komolyan veendő dolgok") volt a Fidesz senki mással össze nem téveszthető védjegye: irónia és komolyság.
De ennek nincs jelentősége abból a nézőpontból, amelyet Pünkösti elfoglal. A sorok közül minduntalan előtűnik az a lenéző-elnéző félmosoly, amivel fiatal hősei mozgolódását szemléli. Vegyünk egy példát, kocogtassuk hozzá kritikánk tálkájához, és nézzük az állagát. A 410-411. oldalon a Fidesz első programjából kapunk rövid ízelítőt, annyira rövidet, hogy csupán a gépjárműállomány korszerűsítésére, illetve a betiltott művek kiadására vonatkozó rész kerül terítékre, majd végül a sziporkázóan szellemes végkövetkeztetés: „ennek az ifjú csapatnak mindenre volt elképzelése, mint az egyszeri rabbinak, aki addig ontotta az ötleteket a libavész megállítására, míg a végén egy szál liba sem maradt, pedig még egy rakás jobbnál jobb ötlete volt". A kényes gyomor számára nincs nehezebben fogyasztható étek, mint az ezeréves zsidóvicc, félig felmelegítve és rosszul tálalva.
Sokkal bántóbb formában jelenik meg a Nagy Imre-temetés körülményeinek taglalásakor az a hozzáállás, amit Kövér László joggal nevezett egy 89-es cikkében paternalista hátbaveregetésnek. A Szeplőtlen fogantatás írója vitába száll azon interjúalanyaival, akik Orbán temetésen elmondott beszédét történelmi jelentőségűnek titulálják, Petőfi szavalatához hasonlítják, és azt állítják, hogy az alig ismert fiatalember egyből a világlapok címlapjára került. A bagatellizálás alapjául mindenféle közvélemény-kutatások szolgálnak, amikből kiderül, hogy Orbán népszerűsége esett a szónoklat után, és így nem segítette a fideszesek vélelmezett céljait. Tehát „hátrább az agarakkal, a petőfizéssel, a világlapokkal". Majd hosszasan idéz a világlapokból. Az már igaz, hogy a nemzetközi sajtóban a temetés ténye fontosabb volt, mint ami ott elhangzott, és az is, hogy az aggályoskodó diplomaták félnek minden váratlan fordulattól, de hát a történelem viszonylag kevés külpolitikai tudósítót és nagykövetet őriz jó emlékezetében. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Pünkösti teljesen félreérti és félremagyarázza a nyolcvankilences ifjak magatartását, amikor minden lépésük mögé népszerűséghajhász számításokat gondol. A taktikázás éppenséggel az MSZMP illetékeseire volt jellemző. Hadd idézzem Nyers Rezsőnek a Központi Bizottságban a temetést követően elmondott szavait: „én úgy ítélem meg, hogy nem taktikáztunk rosszul, az eredmény döntetlen, és ebben a helyzetben, amikor a mi hibáinkról volt szó, egy döntetlen eredmény értékes. Időben, jól megfogalmaztuk a nemzeti megbékélés gondolatát."
De a Fidesz alapító atyáira és anyáira nem a politikai haszon kalkulálgatása volt a jellemző. Ellenkezőleg, abban hittek, hogy a dolgokat akkor is nevükön kell nevezni, ha nem bölcs, ha nem hasznos. Pünkösti idézi, de nem elemzi Varga Csabának, a bibósok egykori jogelmélet-professzorának 1998-ban elmondott - egyebekben eléggé behízelgő - szavait: „Hallatlanul bíztak a fogalmi világosság erejében, a racionális diskurzusban. Abban hittek, ami nyelvileg egyértelműen kifejezhető." Kérlelhetetlen radikalizmusuk - ami sokáig nemcsak jogi, politikai radikalizmust jelentett, de stilárist is - ebből táplálkozott. Véget akartak vetni a mismásolásnak, és nemegyszer pokoli igazságtalanok voltak. Pünkösti Árpád sem mulasztja el megemlíteni, hogy ezek a fiúk és lányok mennyit köszönhettek a rendszert belülről vagy még úgy sem feszegető tanáraiknak, patrónusaiknak. Nem vitás, sokat. A dolgok relativizálásával azonban odáig megy, hogy szánni kezdi az alapítókat börtönnel fenyegető ügyészt, mert 2000-ben hivatalban lévő titokminiszterként Kövér támadást intézett ellene. Na most: nem kötelező diktatúrában ügyésznek menni, és nem baj, ha akad, aki erre felhívja a figyelmet; ha a delikvens túlesett egy alapos önvizsgálaton, akkor legyen a demokratikus Magyarország kiváló ügyésze, és akkor tényleg nem illik utólag piszkálni. Viszont a jó és rossz szüntelen kutatása és elhatárolása az igazság megismerésének fontos módszere, csak nem maga az igazság.
Balassa Péter próbálta meg egyszer valami hasonlóra felhívni fiatal demokrata barátai figyelmét. 1988 augusztusában a szárszói táborban mondta azt nekik, hogy „a bajok mélyebben gyökereznek, mint a rezsimek". Nem hitték, nem értették. Az értetlenség okát valószínűleg Varga Csaba találta meg a már idézett gondolatmenetben. „Az élet talánya, a transzcendencia alázata, a hagyomány megragadhatatlansága, a poézisban rejlő katarzis még nem volt övék." Nem is lett. És ezzel valószínűleg mindnyájan veszítettünk valamit. Azt a hitet, hogy létre lehet hozni valamit tisztán és fiatalon, hogy bármilyen ígéretet valóra lehet váltani kis piszkos kompromisszumok nélkül. A fideszesek generációja az ígéret volt, és mindenki így is viszonyult hozzájuk: megható érzelmekkel, ahogy a gyermekkori önmagunkhoz.
És ezért nem lehet a Fideszről távolságtartóan tudós munkát írni, mert mindannyiunkról szól, akkor is, ha volt közük a szervezethez, mint mondjuk, nekem, és akkor is, ha soha semmi, mint, mondjuk, Pünkösti Árpádnak.
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk