←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Várhegyi Éva

Kormány a pácban

A magyar gazdaságpolitika nehézségei

Rég nem volt ilyen nehéz helyzetben magyar kormány, mint manapság. Nemcsak azért, mert az új Gyurcsány-kabinetnek kell lenyeletnie a hazai adófizetőkkel azt a békát, amit az előző három kormány felelőtlen jövedelempolitikája növesztett nagyra, hanem azért is, mert szinte bármilyen gazdaságpolitikai kérdésben tett megnyilvánulása másként sül el, mint ahogy a korábbi tapasztalatok alapján várható volna. Mintha naponta érvényét vesztenék a tegnap igazságai, naponta kellene mindent új kontextusba helyezni.
Csomag, reform, hitelesség
 
A rendhagyó reakciók sorozata a költségvetési kiigazítás (magyarul: megszorítások) bejelentésével és a nagyszabású reformok meghirdetésével kezdődött. Az eredeti feltételezés szerint ez majd megnyugtatja a piaci elemzőket, hitelminősítőket és - nem utolsósorban - a pénzügyi befektetők képében megtestesülő hitelezőket, akik a választásokat megelőzően bizalmat szavaztak a régi kormánynak. Tették ezt annak tudatában, hogy a választási küzdelemben aligha derül ki, mit tesz majd - immár a hatalom birtokában - az új kormány. Biankó csekket állítottak ki a fennálló koalíciónak, amelyik nagyobb elszántságot mutatott a régóta esedékes strukturális átalakításokra és az államháztartás egyensúlyára, mint a nagyvonalú járulékcsökkentést és bőséges állami támogatásokat meghirdető ellenzéke.
Erre való tekintettel néhány hónapra felfüggesztették a magyar gazdaság adott egyensúlyi helyzetével és a befektetett pénzükkel kapcsolatos aggályaikat, és bíztak abban, hogy a megalakuló kormány majd azt teszi, amit a makrogazdasági szükség parancsol. A választási eredmény ismeretében kicsit még meg is nyugodhattak, hiszen a régi-új kormánykoalíció biztosabb parlamenti többséget szerzett, mint az előző ciklusban, ami jobb lehetőséget kínált rá, hogy a választói csoportok nagy része számára hátrányos döntéseket is meghozzon. Márpedig köztudott volt, hogy ilyenekre szükség van, hiszen az állami újraelosztásnak alig van Magyarországon (és nemcsak itt, hanem a fejlett világ legtöbb államában) olyan szelete, ahol ne lennének beépített strukturális feszültségek. Különösen igaz ez a hatalmas pénzeket megmozgató nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszerekre, amelyek egyre kevésbé finanszírozhatók a régi módon: az előbbi a benne rejlő demográfiai bomba, az utóbbi emellett még az orvostudomány örvendetes fejlődése miatt.
A kezdet valóban biztató volt. A kormányalakítással megbízott Gyurcsány Ferenc azonnal tárgyalásokat kezdett az MSZP és az SZDSZ potentátjaival és szakértőivel, és azzal az ígérettel vonult vissza a nyilvánosságtól, hogy a koalíciós egyeztetések gyümölcseként olyan programmal áll elő, amely nemcsak a rövid távú egyensúlyi gondokat orvosolja, hanem az államháztartás szerkezeti problémáira is megoldást nyújt. Az ennek érdekében előterjesztett Új Magyarország és Új egyensúly elnevezésű programok végül mégsem hozták meg a várt hatást, sőt az a paradox helyzet állt elő, hogy a stabilizációs intézkedések és a távlatosabb reformlépések bejelentése után nemhogy erősödött volna, hanem még gyengült is a hitelezői bizalom.
Igaz, történt közben valami, ami - legalábbis részben - magyarázatot ad a furcsa reakcióra. A programok benyújtásával csaknem egy időben jelentette be a régi-új kormányfő és régi-új pénzügyminisztere, hogy az idei államháztartási hiány a különleges intézkedések nélkül 1000 milliárd forinttal meghaladná az eredetileg kitűzött, szintén nem csekély 1500 milliárdot, és még a parlamentnek beterjesztett megszorító csomag hatásával számolva is 650 milliárd forinttal nagyobb lesz a deficit a tervezettnél. Mindezzel azt ismerte el a kormány, hogy nemcsak a 2005 végén módosított konvergenciaprogramban, illetve a parlament által elfogadott költségvetési törvényben vállalt, a GDP arányában 4,7 százalékra maximált hiányt nem tudja tartani, hanem a Brüsszelben az autópálya-költségekkel együtt prognosztizált 6,7 százalékot is jócskán meghaladja az államháztartás hiánya.
A tervezett, illetve az elemzők által prognosztizált hiány jókora túllépését beismerő számok egy olyan egyébként is aggasztóan egyensúlyhiányos gazdaságban, mint a magyar, igencsak mellbevágóak voltak: sokkolták is rendesen a hitelminősítőket és a befektetőket. A Standard&Poor's nyomban leminősítette a magyar devizaadósságot, vagyis az addiginál kockázatosabb osztályba sorolta országunkat, ami nem csupán a magyar gazdaság gyenge egyensúlyi helyzetére adott reakció volt, de egyúttal a befektetőket is nagyobb óvatosságra intette. A forintnak a globális és regionális pénzpiaci hatásokat meghaladó gyengülése egyébként egyértelműen kifejezte, hogy a megemelkedett kockázat és az adott kamatprémium mellett a befektetők egyre kevésbé hajlandók magyar állampapírokban tartani megtakarításukat. Ehhez járult még hozzá a magyar kormányfő meggondolatlan bejelentése arról, hogy a jövőben gyengébb forintárfolyamra számít, ami a pénzügyi befektetők spekulációs hajlamát is felélesztette.
Erre a kiélezett helyzetre nem bizonyult kellően meggyőző válasznak a nagy vonalakban (hatásvizsgálatok mellékelése nélkül) bemutatott stabilizációs csomag és a még elnagyoltabban fölvázolt (bármiféle számsort nélkülöző) kormányprogram, jóllehet bennük valóban kiolvasható volt az egyensúlyi problémákra hosszú távon is megoldást hozó reformok szándéka. Még a rögvest a parlament elé vitt pénzügyi csomag egyes elemei sem csupán a gyors egyensúlyjavítást célozták meg (lásd a felsőoktatási hozzájárulást). A befektetők meggyőzését elvileg segíthette volna a csomag jókora súlya is, hiszen a 350 milliárd forintos kiigazítás négy hónap alatt (szeptembertől decemberig) nagy elszántságról tanúskodott - ezt egyébként a belpolitikai visszhangok (demonstrációk, tüntetések, sztrájkfenyegetések) is jelezték. A jövő évre vállalt 1000 milliárd forintnyi költségvetési kiigazítás mértéke is kellően nagynak mondható ahhoz képest, amit egy demokratikus rendszerben megtehet a kormány (diktatúrákban a határ a csillagos ég). Egyet kell értenünk a kiigazítás méretét az eltökéltség egyik legfontosabb jelzőjének és ezért kellő figyelmet érdemlőnek tekintő Kornai Jánossal, aki megállapította: „...ez a mostani magyarországi [kiigazítás] nem tartozik ugyan a legdrasztikusabbak közé, de azért eléggé nagy méretű, eléggé radikális. A belföldi és a külföldi szakértők egy része ezt nem hangsúlyozta kellőképpen." (Egyensúly, növekedés, reform. Népszabadság, 2006. június 28.) De hiába értünk egyet a tudós megállapításával, ha azt is jól tudjuk, hogy a befektetők bizalma nem csupán a tudományos igazságon múlik, hanem sok más olyan tényezőn, amelyben a racionális megfontolások mellett megérzések vagy akár irracionális félelmek is szerepet kapnak - és ezzel minden kormánynak számolnia kell.
Esetünkben azonban ennél nagyobb volt a baj. A megrendült befektetői bizalom helyreállítását ugyanis nem csupán megérzések és rossz előérzetek akadályozták, hanem az is, hogy a kormány nem mutatta be kellő hitelességgel az előző évi költségvetési törvényben meghatározott államháztartási hiánycél drámai mértékű túllépésének okait, nem tárta fel, miként követhettek el ilyen bődületes tervezési hibát. A hiány növekedését magyarázó tényezők között akadtak olyanok, amelyek pontosan előre kalkulálhatók lettek volna (pl. Gripen-szállítások, autópálya-építés), de más tételek esetében is ha a pontos mérték nem, de a túllépés ténye és nagyságrendje azért korábban is becsülhető lett volna (pl. kamatszolgálat, gyógyszerkassza, lakás- és beruházástámogatás, önkormányzatok). A túlfutást magyarázó tényezők között alig-alig találunk olyat, amelyik meglepetésszerűen keletkezett (legfeljebb az árvízkárokra fordított összeg és az iraki adósság elengedése sorolható ide). A pénzügyminiszter által feltárt okok így nem adtak elégséges magyarázatot a hiánycél 70 százalékos túllépésére, ami kétségtelenül rontotta a befektetői bizalom felépülésének esélyét.
Hiba lenne azonban azt a következtetést levonni, hogy csupán kommunikációs zavarok idézték volna elő a bizalomvesztést. Sajnos az a helyzet, hogy a magyar gazdaság megbomlott egyensúlya, amelyet a hirtelen felduzzasztott államháztartási hiány még fenyegetőbbé tett, önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy nagyobb óvatosságra intse a pénzügyi befektetőket. Különösen olyan nemzetközi pénzügyi környezetben, amely nem tompítja, hanem inkább felnagyítja az egyensúlytalanságból fakadó kockázati tényezőket (erre még visszatérünk). Az sem kommunikációs, hanem inkább tartalmi kérdés, hogy a közvélemény elé tárt kormányprogram és a gyors stabilizációt megcélzó kiigazítási csomag nem hozta meg a várt eredményt, a befektetői bizalom növekedését és ennek jeleként a forint erősödését.
Kényszerzubbonyok
 
Az Új Magyarország címmel (Szabadság és szolidaritás alcímmel) nyilvánosságra hozott kormányprogram esetében nem a benne foglaltak, hanem a hiányzó, mondhatni „üresen maradt" oldalak hozhatók fel a kiábrándulást előidéző tényezőként. Nem az volt a fő baj, hogy egyetlen számsor sem segítette eligazodni az olvasót abban, hogy mit is akar valójában a kormány és miként, hiszen a kormányfő megígérte, hogy szeptember 1-jére elkészül a részletes makrogazdasági „menetrendet" tartalmazó konvergenciaprogram, amely nyilván pótolja ezt a hiátust. Habár utólag értékelve akár árulkodó jelként is felfogható lett volna a kormányprogram „számnélkülisége", hiszen az IMF pár nappal később megismerhető jelentése ahhoz hasonló prognózist adott az államháztartás egyensúlyi helyzetére (a GDP tíz százalékára rúgó deficit), mint amivel a magyar pénzügyminiszter rukkolt elő már a kormányprogram beterjesztését követően, s amivel alaposan sokkolta a közvéleményt.
Azt viszont már a kormányprogram megismerésekor nagy hiányosságként észlelte a szélesebb közvélemény és még inkább a szűkebb szakmai közönség - köztük azokkal az elemzőkkel, akik befolyásolhatják a befektetői döntéseket -, hogy alig-alig található benne konkrét cselekvési terv az egészségügyi és az oktatási reformokra, a nyugdíjrendszer átalakításával pedig egyáltalán nem foglalkozik. Azt senki nem hihette (nyilván a kormány sem), hogy a közigazgatás reformja egyedül orvosolni tudná a magyar államháztartás súlyos szerkezeti gondjait, különösen annak tudatában, hogy az önkormányzati rendszert érintő reformszándék megvalósulása az együttműködésre nem sok hajlandóságot mutató ellenzéken múlik. A kormányprogramok szokásos lózungjai („fejlesztő állam", „fejlődő magyar vállalkozások", „fejlődő vidék - sikeres mezőgazdaság", „fejlődő Budapest") pedig legfeljebb jókívánságoknak tűntek fel egy olyan kormány programjában, amelyik tudván tudta, hogy pár hónap múlva az államháztartás hiányát gyorsan és tartósan visszaszorító konvergenciatervvel kell előrukkolnia, ha csak nem akarja végképp eljátszania a hitelét.
Még nagyobb baj, hogy a kormányprogramnál jóval konkrétabb, a köznyelvben megszorító csomagként elhíresült intézkedési terv, az Új egyensúly programja is kiábrándulást keltett a befektetőket orientáló elemzőkben. Elsősorban azt kifogásolták, hogy az államháztartás helyzetét már rövid távon javítani szándékozó program a bevételi oldalra helyezi a hangsúlyt, vagyis nagyrészt az adó- és járulékterhek növelésével orvosolja az egyensúlyhiányt, és kevésbé hangsúlyos a kiadási tételek csökkentése. Emiatt gyengíti az ország versenyképességét, fékezi a fejlődéshez nélkülözhetetlen tőkebeáramlást és a gazdaság növekedését. Habár a pénzügyminiszter által hangoztatott fele-fele arány a bevételi és a kiadási oldalakat érintő döntések között valóban nem mutatható ki, nehéz is lenne ilyen arányokat elvárni egy gyors beavatkozásokkal operáló csomagtól, még ha a gazdaság fejlődése szempontjából kétségtelenül előnyösebb volna is. A kiadási oldalhoz kapcsolódó bármilyen reformlépéstől legkorábban 2008-ra lehet érdemi hatásokat várni, 2007-ben és még inkább 2006-ban elsősorban a bevételi oldal (jelesül: adó- és járulékterhek) növelésétől várható biztos hatás; egyedüli kivételt az ártámogatások leépítése jelent, ezt viszont csak fokozatosan lehet megtenni.
A különböző fórumokon megfogalmazódott másik kritika azt vetette (joggal) a kiigazítási csomag megalkotóinak a szemére, hogy még a bevételi oldal növelésénél sem a helyes utat követték. A gazdaságilag célszerű és társadalmilag igazságos megoldás az lett volna, ha döntő részben az adó- és járulékalap szélesítésével növelik a bevételeket, nem pedig a kulcsok emelésével, miként a kormány teszi. Így ugyanis azokat az adózókat sújtja a program, amelyek amúgy is a terhek zömét viselik, és ez nemcsak igazságtalan, de még kontraproduktív is, mivel a teljesítmények visszatartására és adóelkerülésre ösztönöz. A gyorsaság kényszerzubbonyában és a (vélt) szociális igazságosság jegyében a kormány valóban elmulasztotta azt a lehetőséget, hogy radikálisan megszüntesse az adórendszerben meglévő (csaknem) összes kedvezményt, és a szélesebbé váló adó- és járulékalapon kevésbé (vagy egyáltalán nem) megemelt kulcsokkal növelje az államháztartás bevételeit. Noha a kormány retorikájában a gazdaság kifehérítésének szlogenje szerepelt, kétséges, hogy ez a hatás a választott módon elérhető.
Az új egyensúly programjának egy fontos erénye azonban nem vitatható el: az, hogy időben elkészült, és a rájuk épülő törvényjavaslatok túlnyomó többsége még a nyáron átjutott a parlamenti szűrőn, sőt a köztársasági elnök sem emelt vétót. Így jó esély van rá, hogy bár a csomag egyes elemeivel kapcsolatban több politikai és érdekképviseleti szervezet fordult Alkotmánybírósághoz, a programban foglaltak nagy része megvalósul. Külön kérdés persze, hogy a meghozott döntések valóban elérik-e majd a tőlük várt egyensúlyjavító hatásokat, nem keresztezik-e előre nem kalkulált viselkedési formák, alkalmazkodási mechanizmusok. A várható társadalmi hatások egy részéről ha kissé megkésve is, de készült kormányzati elemzés (lásd a Pénzügyminisztérium Jelentés az újraelosztásról címmel indított, elsőként júliusban közzétett, félévenként megjelenő internetes tájékoztatóját). Ebből megtudható, hogy bár minden jövedelmi tizedben csökken az elkölthető jövedelem, a bevételeket megszorító intézkedések (adó- és járulékemelések) az átlagosnál kevésbé érintik a szegényeket, a nyugdíjasokat és a munkanélkülieket, a csomagnak a háztartások kiadásait növelő tételei pedig a gyerekeseket sújtják kisebb mértékben.
Ugyancsak fontos kérdés, hogy mekkora lehetőséget kap a kormány a tartósabb hatásokkal kecsegtető reformlépések megtételére. Ennek nem kedvez a kormány mozgásterét beszűkítő, cselekvési szabadságát korlátozó „kényszerzubbony", amelyet a választásokat megelőző, halogató taktikával húzott ugyan magára, de amelynek szorítását jócskán felerősítik a belső és külső környezetből érkező kedvezőtlen hatások. A belpolitikai tényezők közül nem csupán a természeténél fogva akadékoskodó, a régóta esedékes változásokat is megkérdőjelező ellenzék nehezíti meg a kormány dolgát, hanem a status quót védő reformellenes társadalmi erők is. Az államháztartás tartós egyensúlyát megteremtő strukturális változások sokakat fenyegetnek belátható anyagi veszteséggel és/vagy egzisztenciális bizonytalansággal, miközben a várható előnyöket a társadalom túlnyomó többsége vagy nem tudja, vagy nem akarja meglátni.
Nehéz is nagyobb belátást elvárni attól a társadalomtól, amely a rendszerváltás után másfél évtizeddel, Orbán és Medgyessy urak hathatós közreműködése nyomán jobban áhítja az állami gondoskodást, mint annak idején, amikor már éppen elege lett a késő kádári vircsaftból. 2001 óta sulykolják a különböző színű kormányok, hogy az átalakulással járó szenvedések után az istenadta nép megérdemel végre egy kis könnyítést, kevesebb adót és több állami apanázst, most meg tessék, vissza az egész. Az értelmiség, amelynek széles tábora magát is a reformok kárvallottjának tekinti, inkább kerékkötőként, mintsem élcsapatként viselkedik. Holott csak eddig élvezett privilégiumaitól szabadítanák meg (a szabadfoglalkozású értelmiségre is arányos módon kiterjesztett közteherviseléssel), vagy a közszolgálatban (közigazgatás, egészségügy, oktatás) dolgozó csoportjait is bedobnák a piacgazdaság mélyvizébe, miként azt a társadalom más rétegeivel (például ipari munkásokkal) már a kilencvenes évek elején megtették. A nyugdíjreformot pedig éppen az hátráltatja, ami egyébként a reform irányába ható legfőbb kényszerítő erő: a társadalom elöregedése. Minél nagyobb a nyugdíjasok aránya a társadalomban, annál égetőbb a rendszer reformja, de minél több a nyugdíjas, annál fontosabb politikai erőt képviselnek a választásokon.
Kényszerítő erők
 
A belpolitikai „kényszerzubbony" mellett másféle, a külső környezetből érkező kényszerítő körülmények is korlátozzák a kormány mozgásterét, bár ezek, paradox módon, a változásokra is sürgetően hatnak. Mert egyfelől külön pech, hogy ilyen kedvezőtlen befektetői klímában kell a költségvetési stabilizációt végrehajtani és a reformokat megkezdeni, másfelől figyelmeztető jel is, hogy addig lépjen a kormány, amíg nem késő.
A kedvezőtlen befektetői klíma, amely jócskán megnehezíti a magyar gazdaság rendbetételét, persze nem váratlan. Jóval a választások előtt beindult a nyersanyagárak és a vezető valuták kamatának emelkedése, és nemcsak várható volt, de régóta látható is, hogy mindezek a markáns változások számunkra kedvezőtlenül módosítják a befektetők magatartását. Az alacsony kockázatú amerikai kötvények magasabb kamata mellett nem lehet meglepő, hogy a befektetőket kevésbé vonzzák a magasabb kockázatú feltörekvő gazdaságok valutái és állampapírjai, illetve nagyobb kamatprémiumot várnak el tőlük, mint korábban. Miként azt sem vehetjük zokon, hogy azok az elemzők is összébb húzzák szemüket, amelyek hasonló adottságú országok állampapírjait korábban még befektetésre ajánlották. És bár az uniós védőernyő kedvező hatása ma is megmutatkozik, hiszen a hasonló egyensúlyi problémákkal küszködő unión kívüli országok nálunk súlyosabb bizalomvesztéssel szembesültek, a magyar forint számára is reális veszéllyé vált a spekulációs támadás fenyegetése.
A külvilágból érkező kedvezőtlen impulzusok is megnehezítették (és nehezítik ma is) a konszolidációt végrehajtó és reformokra készülő kormány dolgát. Egyrészt egy esetleges valutaválság fenyegetésének árnyékában nehéz jól kidolgozott programokkal előállni, illetve ilyeneket hitelesen tálalni, hiszen a legkisebb tervezési vagy kommunikációs hiba is „végzetes" lehet, miközben az állandó félelem mellébeszéléshez, csúsztatásokhoz vezet, ami pedig a hitelesség maradékát is alááshatja. Másrészt az erős és sürgető kényszer politikailag nehezen keresztülvihető megoldásokat szülhet, koalíciós feszültségeket teremthet, vagyis éppen azt a politikai stabilitást áshatja alá, amely az ország és a kormány hitelességének utolsó bástyája.
Nehéz olyan környezetben épeszű stabilizációs megoldásokon és reformokon munkálkodni, amelyben a mérvadó nemzetközi fórumok telve vannak olyan cikkekkel, mint, mondjuk, az ezzel a címmel megjelent: Minden fronton sebezhető Magyarország - régiós pénzügyi válság közeleg? A Financial Times 2006. július 3-i internetes kiadása kiemeli, hogy a forint júniusban mintegy 8,5 százalékkal gyengült az euróhoz képest, amiből arra a következtetésre jut, hogy Magyarország Európa legsebezhetőbb gazdasága. Két hétre rá már ezt a címet olvashatjuk a világ vezető pénzügyi lapjában: Magyarország a legesélyesebb az „Európa betege" cím elnyerésére. Az ország befektetői hangulatváltozásnak való kiszolgáltatottságát és rossz pénzügyi helyzetét taglaló FT-cikk ezzel zárul: „Jócskán van még tere a további romlásnak. Magyarország nem csupán aggasztó, hanem kritikus állapotban van."
Hajrá, Magyarország! Húzzunk bele! - poénkodhatnánk kínunkban, ha nem lenne véresen komoly a dolog, hiszen a valutaválságokat nem a diplomácia szabályait többé-kevésbé megtartó, vicsorogva is mosolygó kormányfők szokták kirobbantani, hanem pénzügyi spekulánsok és bepánikoló befektetők, akikre viszont nagy hatással lehetnek az ilyesféle elemzések. Azon már meg sem lepődhetünk, hogy az egyik kedves visegrádi testvérünk vezető gazdasági lapja, a cseh Euro A pokolba Budapesten keresztül vezet az út feliratú címlappal jelent meg, s egyik elemzésében azt állítja: „Magyarország a szocialista-liberális kormányok kísérleteinek következtében ma a pénzügyi válság szélén áll", egy másikban pedig nem zárja ki annak esélyét, hogy a forint összeomlása a cseh koronát is veszélybe sodorhatja.
Ennél kellemetlenebb, hogy a tekintélyes brit gazdasági hetilap, a The Economist augusztusi első számának a feltörekvő piacokkal és a kamatokkal foglalkozó cikkében azt írja, hogy Magyarország több szempontból is rosszabb helyzetben van, mint Törökország és Dél-Afrika, mert a tetemes fizetésimérleg-hiány jelentős államadóssággal és költségvetési hiánnyal párosul. Annak, hogy a forintot eddig elkerülte a nagyobb válság, a cikk szerint az lehet az oka, hogy a piac bizalmat szavazott az új kormánynak, amely sokszor hangoztatja elkötelezettségét az államháztartás rendbetételére. A cikk némi malíciával megjegyzi, hogy ezek szerint a kormány sikeresebb volt a piaci szereplők, mint az IMF szakértőinek meggyőzésében, hiszen az utóbbiak kétségüket fejezték ki a kormány elkötelezettségét illetően.
A jóindulattól nem éppen csöpögő, de a befektetői hangulatot befolyásolni képes megnyilvánulások sorából nem hagyhatjuk ki a Magyar Nemzeti Bank „független" elnökét sem, aki évek óta sziszifuszi szívóssággal használ ki minden adódó alkalmat, hogy a magyar gazdaságot (és persze annak kormányát) a lehető legrosszabb színben tüntesse föl. Nyilatkozatainak legkényesebb eleme, amikor a forintválság lehetőségéről beszél (pont ő, akinek elsődleges feladata éppen ennek megelőzése lenne, nem pedig a szítása). Legutóbb, a Heti Válasznak adott interjújában Járai Zsigmond körmönfontan, de meglehetősen egyértelműen fogalmazott: „forintválságtól (...) tényleg kellett tartani a közelmúltban, és ez a veszély még most sem múlt el. Úgy látom azonban, hogy a csomag - bár nem megfelelő irányba tett lépésekből áll - rövid távon csökkentette a valutaválság esélyét." A nagyobb nyomaték kedvéért még hozzátette „Olyan állapotban van a magyar gazdaság, hogy a most elfogadott intézkedések ellenére még mindig távolodik az euró bevezetésének feltételeitől."
A jegybanki döntéseket meghozó Monetáris Tanács viszont az adott helyzetben nemigen tehet mást, mint hogy kamatemeléssel próbálja menteni a menthetőt: a magyar valutát. Bár a testület néhány hétig kivárt, június végén negyed, majd július végén fél százalékponttal (összességében 6-ról 6,75 százalékra) emelte meg az alapkamatlábat, amivel inkább követte, mintsem előidézte a pénzpiaci kamatemelkedést. Az államháztartási intézkedések árnövelő hatása miatt tartósnak ítélt inflációs veszély mellett a tanács arra is hivatkozott, hogy „a globális és regionális befektetői hangulat az elmúlt hónapokban kedvezőtlenebbé vált, és a megváltozott környezetben a befektetők a hazai gazdasági helyzettől függetlenül is a korábbinál kockázatosabbnak tekintik a régióba történő befektetéseket". De hiába ismeri el a jegybank is a magyar kormány működésétől független, külsődleges tényezőnek a befektetői klíma megváltozását, tenni ellene csak belső, kormányzati vagy jegybanki eszközökkel lehet. És itt bizony fontos a sorrend: az első lépés a kormányzaté.
Bár a kétségkívül „barátságtalan" környezet fölöttébb kényelmetlen a kormánynak, hiszen jócskán megnehezíti a meggondolt és felelős döntések meghozatalát, egyúttal erőt is meríthet belőle. A napnál is világosabbá teszi ugyanis, hogy nincs más lehetőség, mint tettekkel cáfolni a pesszimista vélekedést a magyar konszolidációról és kibontakozásról. Nincs más mód a hitelesség visszaszerzésére, mint egy olyan konvergenciaprogramot benyújtani, amelyik nemcsak a sarokszámok szintjén konzisztens az ismert elvárásokkal (a maastrichti kritériumok fenntartható teljesítése), hanem a kívánt állapot eléréséhez szükséges intézményi reformokat is kellő kidolgozottsággal mutatja be. Most nincs lehetőség rá, hogy a kormány az önkormányzati választásokra tekintettel elkendőzze a gyógyító megoldások kedvezőtlen társadalmi mellékhatásait, miként arra sem, hogy bármely csoportot pusztán azért vonjon ki az elkerülhetetlen változások alól, mert annak szavazatai különösen fontosak számára. (Emlékezzünk rá: a kormányprogramból nemes egyszerűséggel kifelejtődött a nyugdíjreform kérdése.)
Most arra van szükség, hogy hihetővé váljon: a kormány megvalósítható és fenntartható lépésekkel fokozatosan leszorítja az államháztartás hiányát, amivel a külső egyensúlyhiányt és az inflációs nyomást is képes orvosolni, méghozzá oly módon, hogy ha nem is ösztönzi, de nem is fojtja el a gazdaság növekedését. Vagyis nem rákmenetet diktál, hanem előremutató, az egyensúlyteremtés mellett a gazdaság felzárkózására is esélyt teremtő utat jelöl ki a konvergenciaprogram. Ehhez, tetszik vagy sem, egyetlen reális lehetőséget az állami szerepvállalás újragondolása és az államháztartási alrendszerek (egészségügy, nyugdíj, oktatás, önkormányzatok, infrastruktúrafejlesztés stb.) átalakítása kínál.
Utóhang
 
Ha már pusztán a jó hangzás miatt - bár nem éppen jókedvemben - írásomnak olyan címet választottam, amely a Horgász a pácban című francia filmvígjátékra rímel, zárásul hadd poénkodjam vele egy csöppet. A híres Funes-film eredeti címe (Ni vu, ni connu) azt jelenti: volt, nincs! Jó lenne, ha a hiteles konvergenciaprogram és a világban bekövetkező befektetői klímajavulás nyomán (amire az amerikai gazdaság felől már látszik némi remény) egy év múlva elmondhatnánk: mindaz, ami miatt a magyar gazdasággal kapcsolatban mostanában depressziósak lehetünk, és ami miatt a kormány pácban van, elpárolgott: volt, nincs.
Így legyen!
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk