←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rolrol Almási Miklós

Eldugott társadalom

Sikerült. Tizenöt év kemény munkájával sikerült nagyjából eldugni a szegényeket, a nyomort, az éhezést. Persze mutatóban van, a fővárosban pl. lépten- nyomon homeless-szekbe botlasz, koldusok (álkoldusokkal vegyítve) állják a sarat. De ez nem az, ami a mai társadalomtestet kínozza. Az igazi, a mélyszegénység az, ahol a gyerek éhgyomorra megy iskolába (ha megy...), ahol már nem lehet választani a villanyszámla és az aznapi főzelék között, mert kikapcsolták a villanyt meg a vízszolgáltatást. A szegénységet rossz nézni - a minapi felmérés szerint a pestiek szemét bántja a sok homeless, csak épp az nincs odaírva, hogy akkor telepítsék ki őket. (Habár pl. Szeged próbálkozott már ilyesmivel...) Értem én: az ember nem tud jól kajálni, ha egy éhes szem nézi a falatot. (Tanuljuk, és van, aki már tud...) A Körúton sortatarozás és rend - hogy aztán alig pár utcával beljebb dzsuva és nyomor van, az nem látszik -, legalábbis a külföldi szemével, ahogy lassan már mi is nézelődünk ebben a városban. (Nyírségről nem beszélek...) Eldugták - a tévében nem látszik, és ha ott sincs, akkor nincs. Pedig van, ám amikor a kormány erején felül erőlködik, hogy csökkentse - sokan morognak, EU-nál jelentenek, nemá' a piac saját dinamikája (ami állítólag kipörgi magát is, meg a szegényproblémát is) és persze a költségvetés. Ismerjük.
Ladányi János tudományos elemzésének számomra legizgalmasabb részei a tartós mélyszegénység tényeinek, tendenciáinak elemzése, valamint társadalmi-gazdasági lehetőségek (politika, gazdaságfejlődés) vizsgálata. A könyv sok dimenzióban (olykor Szelényi Ivánnal közösen) elemzi a rendszerváltás következményeit, hadd cövekeljek le ennél az egy, igaz, központi problémacsokornál. Tartós mélyszegénység. Durván hétszázezer ember tartozik ebbe a körbe, azaz a totál zsákutcába jutott, gettósodott jövőnélküliek körébe. Ahonnan már nincs kiút, akiken nem segít egy esetleges radikálisan felgyorsuló gazdaságfejlődés vagy még bőkezűbb szociálpolitika. Szegények: nagyobb hányaduk roma, akik a rendszerváltozásig úgy-ahogy segédmunkásként éltek (tengődtek) az építőiparban meg más túlfejlesztett ipartelepeken. Aztán amikor a rendszerváltással összeomlott ez a nagyipar, az elsők között kerültek utcára a szakképzetlenek, őket követték a „túlkorosok" (mondjuk: ötven körüliek). Vagyis itt már magyar és roma együtt szerepel az adatokban, jóllehet a többszörösen hátrányos helyzetűek 70 százaléka mégiscsak cigány. Az átalakulás következménye előbb a nagyvárosokból való kivonulás (menekülés falura), ami csapdának bizonyul, mert a lakás, megélhetés olcsóbb ugyan, de munka nincs, csak éhezés. Pár év múltán (talán 1995-től) megindul egy ezzel ellentétes folyamat is: vissza a városba, ahol ez meg az mégiscsak remélhető... (Nem remélhető.) Szerintem a szegényeknek ez utóbbi hányada van eldugva külkerületekben, körfolyosós, lepukkant bérházakban, a „nyóckerben" stb.
A tartós jelzőn van a hangsúly: tartós munkanélküliség, ami esetleg generációkon átnyúlik (öröklődik), tartós szegregáció - olyan településen laknak, ahol már nincs munkábajáró, netán csak romákból áll a falu. „A tartósan leszakadó népesség többsége ma szélsőségesen szegregált helyen lakik, gyakran olyan településen, ahol közel-távol nincs munkahely, a gyermekek a külvilágból érkező hivatalos személyeken kívül talán még soha nem láttak rendszeresen munkába járó felnőtteket, és olyan iskolába járnak, amely garantáltan egész életükre munkanélkülivé képezi őket." A tényfelvételből engem az a szociálpszichológiai elem ragadott meg, amit Ladányi másutt is említ: ezek a gyerekek nem látnak olyan felnőttet, aki reggel elmegy dolgozni és este jön haza - se apát, se rokont, se falubélit. A példakép-képzés megtörik - illetve negatívba fordul. Az élet rendje - számukra - olyan, hogy az ember teng-leng, ez a normális.
Itt szokta a laikus városiak undok hányada azt kérdezni, hogy „mér nem megy el dolgozni...?" Próbálja meg ott, ahol nincs munkahely, ha városba megy, már tíz méterről integetnek, hogy „romát nem...". Tehát a sorshalmazt még kiegészíti a totális szegregáció: földrajzi - olyan lakóhelyre szorultak, ahonnan nincs visszaút - meg az előítéletes környezet, a Berührungsangst-tal terhelve; isten őrizzen tőlük. Ladányi munkáját dicséri, hogy e vadi új terepen vizsgálta a gettósodás lefolyását (rémségeit): Csenyétén, egy cserháti cigány zsákfalban dolgoztak, szemtől szembe e jelenség komplikációival, ott tehát, ahol a romák immár nem kisebbséget alkottak, hanem magukban voltak. Amúgy meg a sztratifikációs létra legalsó fokán. A végállomáson.
A nyomorjelenség - a társadalom tetemes hányadának leszakadása és önmagába zárkózása - vészjelenség. Áttételesen az egész szociális világot fogja érinteni, azaz mindenkit. Akárhogy is dugdossa a média. E horrorhalmazban a kulcskérdés, hogy nincs munka. Nemcsak a fenti okok miatt - romát nem akarnak alkalmazni -, hanem statisztikailag, területileg, termelési szerkezetet illetően általában sincs. Se fehérnek, se romának. Ladányi ez irányú statisztikája félelmetes: „1989-1993 között megszűnt a magyarországi munkahelyek mintegy egyharmada, és számuk tíz év gazdasági növekedése után is körülbelül csak ugyanannyi, mint a gazdasági visszaesés mélypontján volt." Vagyis hiába volt jelentős fellendülés az utóbbi években, ebből nem lett elegendő munkahely. Mert a fellendülés magasabb termelékenységgel járt (kevesebb munkáskéz többet tudott termelni), olyan iparágak születtek, ahol a „belépő" a meghatározott szakképzettségi, ill. iskolázottsági szint. Ezért aztán csak úgy, megszokott módon, azaz elosztásból szintre hozni a mélyszegényeket (mindenki kapjon több segélyt) nem lehet. Egy ilyen stratégia csak a „dugdosás" meghosszabbítása lenne. Illetve az underclass-jelenség erősítése - azaz a mélyszegénység és kirekesztettség egyesítése. (Ladányi egyik teoretikus vívmánya e fogalom kelet-európai lefordítása.)
A kiutakon törve a fejem csak építőkockák jutnak eszembe. Sok ilyen van, nem egyszerű társadalmi feladat. Nekem - a könyv iskolai szegregáció formáit vizsgáló fejezetei nyomán - az iskolázás gyökeres átgyúrására való törekvés a legrokonszenvesebb. Gyötrelmes út ez is, persze hogy az. Mert a diszkriminációval szemben a társadalmi környezetet is kétségtelenül át kell formálni, ugyanakkor magukat a diszkrimináltakat, tartós szegényeket is meg kell győzni, ellenállásukat hárítani stb., s ez már hihetetlenül nehéz munka. De feladvány, amit Ladányi a Pisa-jelentésekre hivatkozva nyomatékosít. (Nevezetesen, hogy hazánkban az általános iskolások írás-olvasás, számtan tárgyakból messze az európai átlag alatt, mit mondjak: a sor végén teljesítenek.) Nos, az okokat tekintve a Pisa-jelentésből az derül ki, hogy „Magyarországon a tanulók általános iskolai teljesítményének szóródása kétszer olyan magas arányban magyarázható a szülők szociális és etnikai hovatartozásától függő iskolák közötti különbségekkel, mint az OECD-országokban." E helyzet megváltoztatása tehát kulcskérdés: aki nem tud írni-olvasni-számolni, netán kombinálni, összefüggően beszélni, az halálra van ítélve. Amiből kiáltóan következik a feladat is.
Ugyanakkor egy ilyen iskolázási program hatalmas humán beruházást igényel. Skandináv példákat látva tudni lehet, hogy a leszakadók felhozásához nem elég az iskolai óra, korrepetitorok kellenek - nyelvhelyességi óráktól kezdve a háttértudás felépítéséig, az órákat követő kiegészítő foglalkozásig. Az ilyen gyerek otthon nem tud tanulni, nincs, aki segítsen a matek vagy helyesírási házi feladatban, meg egyáltalán... Korrepetitorok, és ennek a konstrukciónak minden irányban elfogadtatott rendszere (fizetés, helyiség, elkötelezett szociális munkás, spéci [netán roma] pedagógus, aki ezt is vállalja). Aztán osztályközösség, amely nem utálja ki a pluszban támogatott diákokat. Nehéz, mert itt nem elég egy-két éves fényezés, hanem legalább tíz-tizenöt éves kemény munka szükségeltetik. Ami mellé a társadalomnak le kéne adnia egy-két előítéletet (ami talán még nehezebb feladvány, merthogy soká fog ez itt még kísérteni.)
Ladányi kutatásainak mélyebb üzenete a magyar társadalom egészének felvilágosult, nem neoliberális védelméről szól. Ha ugyanis úgy mennek tovább a dolgok, ahogy eddig, akkor az underclass-jelenség szétszakítja a társadalmat. Kezdeteivel már ma is együtt kell élünk: „Magyarországon a szegénység megszűnt pusztán egyenlőtlenségi terminusokban leírható társadalmi kérdés lenni, és alapvetően integrációs problémává vált... nem egyszerűen alacsonyabb jövedelmet, rosszabb lakáskörülményeket, alacsonyabb életszínvonalat stb. jelent, hanem mindenekelőtt azt, hogy Magyarországon megjelent egy olyan, a társadalom egészéről élesen elkülönülő, tartósan leszakadó társadalmi réteg." Hozzátenném, hogy az underclass-jelenség mimikrije arra is alkalmas, hogy most, amíg lehet tenni valamit ellene, elleplezze a bajt, hogy lehessen dugdosni, rejtegetni ezt a társadalompusztító kórt. Végül is, ebben élünk. Ladányi - olykor Szelényivel együtt, más dimenzióban Ferge Zsuzsa vagy az ifjúszociológusok - ez ellen emelik fel szavukat, nemzeti jövőnk érdekében.
 
 

Ladányi János: Szociális és etnikai konfliktusok. Tanulmányok a piacgazdasági átmenet időszakából (1987-2005). Új Mandátum Kiadó. 504 oldal, 3200 forint.
© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk