←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Csorba László

A „Campo"

Ha valaki Róma barokk szívében, a Via Giulián fölkapaszkodik a Palazzo Falconieri legtetejére, Francesco Borromini loggiájának teraszára, és észak felé fordul, a Városnak az a része tárul elébe, amelyet az ókorban Mars mezőnek neveztek. Akárhányszor odafönn járok, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy amikor a Mester az 1640-es évek elején megkapta a munkát, és először pillantotta meg innen föntről a Farnese család szomszédos palotájának hátsó frontjába beleépített, egyszerű teraszt, mindjárt azt gondolhatta: „No, majd én megmutatom nektek, hogyan kell loggiát építeni!" És odavarázsolta a tetőre ezt a háromíves, karcsú oszlopokkal díszített, utánozhatatlanul elegáns pavilont, a Falconierik kivételes szépségű loggiáját, messze kiemelve az ötszázéves épület negyedik emeletéből, hogy pompás gályaként ússzon a római tetőkertek zöld-vörös tengere fölött.

A Mars mezőt nyugat és dél felől a Tiberis (Tevere) nagy kanyarjai körítik, kelet felől a Capitolinus és a Quirinalis dombjai, északról meg a Pincius. Az antik Róma egykori halmai ma már szelídebben emelkednek ki a házrengetegből: a hajdani lakószintet jó három emelettel megemelte kétezer esztendő pora és szemétje. A folyóparti lapály huszonöt évszázaddal ezelőtt még javarészt üresen állt, és katonai gyakorlótérnek használták. Nevét Mars egykori templomáról kapta - a háború istenének akkor még csak a Forum köré sűrűsödő település falain kívül állhatott szentélye. A nagyobb építkezések a köztársaság végnapjaiban kezdődtek a terület déli végén, mindjárt olyan nagyszerű alkotással, mint Pompeius hatalmas, a korábbi faalkotmányok helyett immár kőből emelt színháza. A nézőtér hibátlan körívét máig kirajzolja a ráépült Pio Righetti (volt Orsini) palota hátsó frontja a Grottapinta utcában. A színházhoz csatlakozó egykori Győzedelmes Vénusz-templom kövei pedig javarészt még ma is ott lapulnak a közeli tér alatt, amelyet Virágok mezejének (Campo de' Fiori) hívnak az utóbbi hétszáz esztendőben.

A tér neve nem a virágárusoktól származik, akik vidáman ricsajoznak a szökőkút ovális medencéje mellett, és maradnak azután is, hogy délutánba fordul a hétköznap, és a piac összes ponyváját lebontják, minden szemetjét összeszedik a szorgos seprőbrigádok. A régi Rómában azt mesélték, a színházépítő nagy hadvezér kedvese, Flora lehetett a környék névadója: Campus Florae. Ám sokkal valószí [KÉP HIÁNY!] Matyas ter ff nűbb, hogy csak megmaradt a házak közötti térség köznapi neve: a korai középkorban ugyanis még valóban egy bájos, virágos rét füvét, virágait lengette e tájon a Teveréről betévedő szél. (Kis nyelvészkedés azoknak, akik szeretik: a névelővel összevont, birtokviszonyt kifejező de' elöljárószó végéről az l betű azért hiányzik, mert ez a helyi dialektusban [romanesco] kialakult sajátosság.)

Hogy megértsük, hogyan kerül a virágos rét a világváros kellős közepébe, kapaszkodjunk vissza a Palazzo Falconieri loggiájára, és tekintsünk újra észak felé. A folyót magát sehol sem látjuk: a Teverének nincs olyan meghatározó városképi szerepe, mint például a Dunának Budapesten. De ott fordul délkelet felé a Pincio dombjánál, ahol a Villa Borghese píneáinak sötétzöld falából messzire fehérlik a Villa Medici tömbje. Azután hatalmas ívben megkerüli a Mars mezőt, elballag a Mons Vaticanus és a Ianiculus előtt, nekitorlódik az Aventinus oldalának, és végül délnek fordulva indul egyenesen a tenger felé. Ez azt jelenti, hogy az egész terep északkeletről délnyugat felé enyhén lejt - és valóban: pontosan ezért építették Domitianus császár mérnökei mintegy ezerkilencszáz évvel ezelőtt az új, óriási stadiont a Mars mezőnek erre az oldalára. Ha ugyanis keskeny csatornával átvágják a folyó két kanyarja közötti síkot, máris vízzel áraszthatják el a gladiátorok küzdőterét! Az elképzelés műszakilag hibátlan volt: még másfél évezreddel később, a korai újkorban is a Piazza Navona - ez a csodás tér fekszik ma az egykori stadion helyén - ismert látványossága volt a színpompás hintók fölvonulása a kerékagyig fölengedett víztükörben. A víznek pedig, ha akarattal kapott utat, ha az árvíz nyomta át a kezdetleges töltésen, lefolyást kellett keresnie a folyó alsó szakasza felé, útközben bőségesen meglocsolva a pár száz méterrel odébb fekvő Virágok mezejének dús és friss vegetációját.

A Campo sarkán működik - sokan megesküsznek rá - Róma legjobb péksége (Forno): az itt kapható, frissen sült pizza rossa fölséges csemege, ha még odébb az ebéd vagy a vacsora. Ösztöndíjas koromban, a nyolcvanas években a pultnál serénykedő, nagy hangú legények közül Mario hamar megjegyzett magának, és akkor is mindjárt odaüvöltötte az obligát „Come sta, professore?" köszönést, ha megesett, hogy csak évek múlva nyithattam be újra a kicsiny saroküzlet nyikorgó ajtaján. Később tudtam meg, hogy Mario a remekül prosperáló üzlet gazdag tulajdonosa, aki a kisvállalkozások hazájában maga is ott szabdalta a kenyeret, dobálta zacskóba a rosettának nevezett helyi zsömlét, csattogtatta a pénztárgépet az emberei között, amíg egy rémes autóbaleset le nem parancsolta róla a lisztes kötényt. Manapság a tolószék és az elektromos kisautó keverékéből összeállított járművével zümmög elő néha a környékbeli sikátorokból, miközben fia, az ifjabb Mario újabb üzlethelyiséggel bővítette-modernizálta a patinás vállalkozást.

Mindig tetszett nekem, hogy a Fornóban ott van a falon annak a pompás síremléknek a fényképe, amelyet immár több mint kétezer esztendővel ezelőtt, a késői köztársaság korának dúsgazdag pékmestere, Eurisace emeltetett magának a Porta Maggiore szomszédságában, stilizált kemencével, a jeles iparág művelésének jeleneteivel díszítve végső nyughelyét. De gondoltam, kicsit megcsipkedem a kedves signorát, Mario barátunk feleségét, aki akár egy antik római matrona, mindennap a szokásos, hatalmas hangerővel és lendülettel irányítja a pult mögül az Európai Uniót (de legalábbis fél Itáliát), rákérdezve: vajon ismeri-e a frissen nyitott üzletet magába foglaló épület történetét? A Campóra kifutó apró sikátor sarkán álló, ódon középkori ház homlokzatán ugyanis egy ügyesen egybeszerkesztett címerkép arról mesél, hogy Rodrigo Borgia bíboros (a későbbi VI. Sándor pápa) elhagyott szerelme, Vanozza Cattanei (a hírhedt Cesare és a világszép Lucrezia édesanyja) egyik vendégfogadójaként működött az ingatlan éppen öt évszázaddal ezelőtt. Nos, őszinte csodálkozásomra, a signora hibátlanul mondta föl a palazzo történetét...

A Campo nemcsak az olaszoké. Hetvenkilenc esztendeje vásárolta meg a magyar állam a közeli Via Giuliában a Palazzo Falconieri épületét, hogy a magyar kultúrának, tudománynak és oktatásnak otthona legyen az Örök Városban. A Római Magyar Akadémia ösztöndíjasai - nyolc évtized hazai tudós- és művészértelmiségének legjava - azóta rabjai a Campo csodájának, főképp a piacnak, amelyet 1869-ben telepítettek a térre. Szépíróinkat megihleti a mediterrán életnek az a rendkívüli színessége és sűrűsége, ami a hatalmas, sátorponyvás ernyők alatt tenyészik. Legutóbb Bächer Iván írt róla nagyon szépen, így fejezve ki rajongását: „Olyan, mint egy kisváros főtere. Nem majdnem minden megtalálható itt, hanem minden hiánytalanul." Pedig van egy érdekes hiányossága a Campo de' Fiorinak, ami a többi híres, nagy római tértől megkülönbözteti: nem nyílik rá templom! Bizonyára ez volt a fő oka annak, hogy amikor a 15. század közepén, a reneszánsz városrendezési munkálatok során a virágos mezőt kikövezték, a tér nem csupán a szokásos utcai látványosságok színtere lett, hanem ide telepítették a nyilvános kivégzéseket is.

A magyar látogatók azért is szeretik a Campót, mert a jobb útikönyvek nem mulasztják el megemlíteni: 1512 januárjában egész Róma összeszaladt, hogy megcsodálja a dúsgazdag magyar prímás, Bakócz Tamás esztergomi érsek ünnepélyes bevonulását, a város falaitól indulva, a Vatikán érintésével (II. Gyula pápa is látni akarta a spektákulumot!) egészen a Virágok mezején bérelt palotája kapujáig. Fraknói Vilmos, a jeles történész idézi a mantovai őrgróf ügynökének jelentését, amely szerint a negyven megrakott öszvért követő lovasok öltönyét „a zsinórdíszítések és a gombok majdnem teljesen elborították; a jobb ujjak arany hímzésekkel és gyöngyökkel valának díszítve. Ezüst hüvelyű kardjuk, tőrük és handzsárjuk széles ezüst övről függött alá. Csizmáikon, melyeknek magyar divat szerint még a száraik is ezüsttel voltak kivarrva, ezüst sarkanytyút viseltek" - és így tovább. A prímás a reggiói érsek házában szállt meg, és amikor reggelente a vatikáni palotába indult, hogy a tiara megszerzésének nemes ügyében ármánykodjék, alighanem örömmel bámult meg egy szép freskót a térnek azon a sarkán, ahonnan a Cancelleria reneszánsz csodapalotájához nyílik az átjárás. A kép ugyanis Sárkányölő Szent György páncélos jelmezében a törökverő Hunyadi Mátyást reklámozta az Örök Város közönségének! A bíborossá emelkedő volt jobbágyfiú bizonyára tudta, amit mi már sajnos nem, hogy karrierjének egykori nagy pártfogóját vajon Andrea Mantegna ecsetje varázsolta-e a ház falára. Legutóbb Pócs Dániel óvott egy tanulmányában attól, hogy bedőljünk e lelkesítő mítosznak, amely az egyik legnagyobb reneszánsz festőzsenit összekapcsolná a magyar történelemmel - nem hallgatva el azonban azokat az érveket sem, amelyek a Mantegna-hívek számára továbbra is fenntarthatják az attribúció lehetőségét.

Habár a tér összes házfalát még nem kopogtatta végig a restaurátoroknak a vakolatot „megkutató" érzékeny kalapácsa, a pompás Mátyás-lovasfreskó alighanem rég elenyészett a múló idővel. Azt sem tudjuk, pontosan melyik épület homlokzatát díszíthette - csupán a kép kompozícióját őrizte meg egy ismeretlen rajzoló 17. századi akvarellje a Vatikán Könyvtár Barberini Gyűjteménye egyik kódexében. A Campo de' Fiori látványának mai ura már nem a magyarok királya, hanem egy dominikánus szerzetes, akinek csuklyás bronzalakja szálegyenesen magasodik a piaci sokadalom fölé. 1600. február 17-én lobbant föl alatta a máglya, és pusztult el az, aki úgy vélte, annyira az életről szól a filozófiája, hogy még a halált is érdemes vállalnia érte. Amikor először jártam arra, azt olvastam egy könyvben, hogy VIII. Kelemen pápa a Cancelleria erkélyéről nézte végig a kivégzést. A Corso felől közeledve azonban csupán egyetlen keskeny kilépőt látni a Pápai Állam egykori adminisztratív központjának szürke travertin főhomlokzata közepén - ahonnan nem nyílik belátás a Campóra. Hacsak a sarok mögött nincs még egy balkon - okoskodtam -, bizony megcsal a história! De nem csalt meg. A Via dei Pellegrinire néző oldal legelején kicsiny, majdhogynem egyszemélyes erkély lebeg az első emelet magasságában, a sarkon át a szomszédos tér kellős közepére vezetve a tekintetet. A török elleni tizenöt éves háborúban Magyarországot segítő Aldobrandini pápa, akit azonban nepotizmusáért és harácsoló családjáért nemigen kedveltek a rómaiak, innen nézte végig Giordano Bruno kínhalálát.

Több mint 400 esztendő telt el azóta. 2000-ben, a kereszténység nagy jubileumának esztendejében az egyház bocsánatot kért a katolikus hit erőszakos terjesztése során elkövetett bűnökért. És az is igaz, hogy minél többet tudunk az emberi személyiségről, annál aggályosabbnak látszik, hogy elvárjuk a gondolatszabadság tiszteletét egy olyan korszak bíráitól, akik az emberek egyenlőtlenségét tekintették természetesnek. Az, hogy Bruno mágusnak tartotta magát, és nem akarta megtagadni eretneknek minősített nézeteit, akkoriban nagyobb bűnnek számított, mint ragaszkodása a heliocentrikus tanításhoz. A dominikánus barát ártatlan áldozat volt ugyan, de csak a 19. században kezdték el a lelkiismereti szabadság, a korlátoktól mentes, szabad kutatás hősének tekinteni. Ekkoriban a pápaság szembefordult az olasz egyesítési mozgalommal, és a legélesebben elutasította a nemzeti és liberális eszméket, mozgalmakat. A római egyetem ifjúsága így jutott arra a gondolatra, hogy a Bruno-emlékmű fölállításával tiltakozzon egy olyan tekintély ellen, amely úgy vélte, azoknak is szabhat törvényt, akik nem hisznek abban, hogy erre isteni fölhatalmazással rendelkezik. A Campo de' Fiori egyik szép magyar emléke, hogy 1885-ben, a szervezőmunka kezdetén a szobor tiszteleti bizottságába - olyanok társaságában, mint Victor Hugo vagy Giosue Carducci - meghívták „a magyar szabadság nagy apostolát", a Torinóban élő Kossuth Lajost is.

A római hagyomány kötelez. Amiként az ókori eredetű Pasqino vagy Abate Luigi márványfiguráin manapság is gyakran megjelennek a város vezetését kritizáló-gúnyoló paszkvillusok, éppígy az Ettore Ferrari által 1887-ben elkészített Bruno-szobor is időnként látványos fóruma a közéleti párbeszédnek. Ha a szellemi önrendelkezési szabadság elszánt hívei úgy érzik, nézeteikkel ellentétesen nyilatkozik a Vatikán, fölvonulnak tüntetni a nolai filozófus emlékművéhez, és tiltakozó föliratokkal borítják el talapzatát. De Bruno elsősorban mégsem világnézeti szimbólum, hanem mindenekelőtt római polgár, a város lakóinak barátja és szomszédja, örömeik-bánataik osztályosa. Amikor az AS Roma csapata 2001 júniusában - 18 év után! - ismét megnyerte a nemzeti bajnokságot, a tömeg pillanatok alatt elözönlötte a Campo de' Fiorit. A fiatalok fölmásztak Bruno mester nyakába, pompás narancssárga-bordó (giallo-rosso) focimezbe öltöztették, és ugyanilyen színű szalagok tucatjait feszítettek ki a tér ablakai és a bronzalak közé, mindet szépen odacsomózva a nyakába. És egy héten át négyezer ember őrjöngött egyfolytában, kora délutántól bele az éjszakába, hogy Bruno körül, a Campón tombolja ki azt a jól ismert, mediterrán életörömöt, amelynek megünneplésére, lám, milyen remek alkalmat teremtettek az aranylábú fiúk!

A Campo ma népszerűbb, mint a nyolcvanas évek elején volt, amikor én Rómát először tanultam. Sarkán pubok működnek, és annyira odaszoktak a fiatalok, hogy a nyári hétvégék estéin jószerével csak úgy lehet átvergődni rajta, ha mindenkivel kezet ráz az ember. A régi Róma persze közben múlik el... - fura érzés mai szemmel-aggyal olvasni a nagy italianista, Szauder József 1959-ben papírra vetett kesergését arról, mivé lett az az 1938-as Róma, amelyben ösztöndíjas hónapjait töltötte... Persze nincs nagyobb közhely, mint az Idő mulandóságáról és mégis örökkévalóságáról merengeni az Örök Város egyik legörökebb terén. Ám kevés meglepőbb van annál, mint amikor egy közhelyről kiderül, hogy igaz.

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk