←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rolrol Fáy Miklós

A háborúnak vége

Hogy mit csinált a világ legnagyobb tenorja, Beniamino Gigli a háború alatt, az persze az ő dolga. De tényleg, annyira könnyű szemrehányást tenni, hogy fasiszta állam, és ott volt Toscanini, aki tudta, hogy el kell menni. Soha nem szidjuk Simándyt azért, mert itthon maradt, pedig Fricsay tudta, hogy el kell menni. Tény, hogy Gigli Mussolini kedvenc tenoristája volt, és a duce állítólag álruhában is gyakorta megnézegette őt az első felvonásokban, olcsó helyekről. Tény, hogy énekelt a fronton, és a fasiszta Olaszország odatűzhette őt bokrétának a kalapja mellé, ilyen muzsikusokat adunk mi a világnak. Beszélhetünk a művész apolitikus személyéről vagy bármiről, a háborgó római tömeg meg akarta rohamozni a házát, amikor végre összeomlott a rendszer.

Legyen ez az ő bajuk. Minket annyiból érint Gigli és a háború, hogy az énekes működési köre érthetően beszűkült, Németország és Olaszország volt két bázisa. Talán unta is magát kissé, üldögélt a villában, énekelt, filmekben alakított, amennyit ezekből én láttam, az nem éppen világraszóló, de hát legalább ő van a kockákon, és - most jön, amit igazán mondani akarok - elénekelte Leoncavallo Bajazzók című operájából a Prológot. 1942-ben, Berlinben.

Csak kicsit kell járatosnak lenni az opera világában ahhoz, hogy meglepődjön az ember: a Prológ ugyanis baritonária. Nehéz ária, szép íveket kell tudni hozzá énekelni, és a végén van két nyaktörő magasság - ami voltaképpen nem lenne kötelező, de a hagyomány nagy úr az operában, próbálná meg csak egy bariton mégoly ihletetten, de a kottában foglaltaknak megfelelően elénekelni a Si puó?-t, jó esetben udvarias taps lenne a fogadtatás. És akkor jön Gigli, és a laza tenor magasságaival nekiindul az áriának.

Revelációról szó sincs, Gigli pontosan olyan eredményre jut, ami elvárható: a mélységek túlságosan lent vannak neki, akkor szinte nyöszörög, csak hogy kijöjjön valami a torkából, a középrész kellemes, de kicsit talán túlságosan is könnyed, túl világos. Ha a színpadi szokásokra gondolunk, hogy az áriát a később Toniót alakító énekes adja elő, akkor biztosan hiányzik valami komorság, a felszínes bölcselmeket izgalmasabbá tévő, ki nem mondott fenyegetés, feszültség, rosszindulat. Ami az ária végi magasságot jelenti, ilyenkor jön rá az ember, aminek annyira nem örül: az operában nem a zenét ünnepeljük. Ez a magasság ugyanaz, amit a baritonnak énekelnie kell, amiért a mélyebb hangú énekes megszakad, csak hogy elérje. Gigli szépen, könnyedén fölcsusszan rá, és ott is marad. Csak éppen nem esik nehezére. És ha nem nehéz, az más, akkor az egész nem is érdekes, nem is fontos és nem is kifejező. Ha valaki azt hinné, hogy az opera művészet, akkor most gondolja át újra. Mert ez ebben az állapotában nem művészet, hanem sport. Mondjuk, a távgyaloglásnál talán emelkedettebb, de lényegét tekintve ugyanaz.

Ami Giglit illeti: példás sportember volt. Ötvenkét évesen énekelte el a Prológot, abban a korban, amikor normális tenorok (ez alól a mai három tenor kivétel, de hát ki állítja róluk, hogy normálisak?) már a visszavonuláson gondolkodnak, esetleg fachváltáson, mert az orgánum néha megsötétedik, és ha nem kell annyit gyötrődni a magasságokon, még juthat néhány évecske a színpad örömeiből. Végül is sokan nem tudnak mit kezdeni magukkal, ha a pálya véget ér. Giglinél azonban nem ez volt a helyzet. A hang egyre szebb lett, egyre férfiasabb, egyre erősebb. A test gyengült. Giglit cukorbaj kínozta, jöttek a klasszikus, hosszú távú szövődmények, szívbetegség és társai. De a tenor rendíthetetlen maradt. Az operációt kiheverte, és indult tovább. Akkoriban azért nagyobbak voltak a távolságok, és Gigli kerülte a repülést. Átvonatozta és áthajókázta az egész életét. És nem azért, mert bohém, nomád természete volt. Ha rajta állt volna, elüldögél egész nap Recanatiban, a szülőfalujában. De menni kellett. Hajtani a pénzért, menni a kötelességtudat miatt, találkozni a közönséggel, átélni valamit, amit csak az tudhat, aki valaha is kint állt a színpadon, és megérezte azt, hogy szépen szól a hangja.

Nem hiszem, hogy isteníteni akarnám a nagy Beniaminót, aki nyilván nem volt valami lángelme, mitől lett volna az, és az is bizonyos, hogy nem vetette meg a pénzt. Szakított a második otthonának nevezett Metropolitan Operával, mert nem tudták a nagy gazdasági válság közepén kifizetni azt az összeget, ami szerinte neki járt. Rendben van. Láttam az otthonát, neobarokk villa, épeszű ember nem költ ennyi pénzt el arra, hogy kényelmetlenül érezze magát. De azért Gigli életében két meghatározó élmény is volt. Az egyik, amikor egy veszekedő, ökölpárbajra menő társaság közepette elkezdett énekelni, és az emberek abbahagyták az ütlegelést, megálltak, hogy őt hallgassák. A másik akkor, amikor a hivatásában elbizonytalanodva gyónni tért be a ferencesekhez, és a pap azt mondta neki, hogy Isten ajándéka arra való, hogy boldogítsa vele az embereket. Én elhiszem Giglinek, hogy az éneklés nem elsősorban a pénzről szól.

A világ pedig ezen olyan sokat nem gondolkodott. A háború véget ért, és Giglinek, ha voltak bűnei, meg lettek bocsátva. Nem értek rá vacakolni, szilenciumozni, ha egyszer a tenor az ötvenes évei közepén járt. 1946-ban Gigli már Londonban lépett föl. És nemcsak az operában, de a stúdióban is.

A Naxos Gigli-sorozatában, amelyben kiadnak minden stúdiófelvételt, amely nem teljes operáról, csak áriákról és dalokról készült, a londoni felvételek a 12. kötet. Húsz szám, öt alkalom, Gigli egy nap négy művet tudott stúdióminőségben az utókorra hagyni, ami egyáltalán nem rossz teljesítmény. Tekintve, hogy az akkori felvételi technika még nem ismerte a vágást, elindították a viaszlemezt, és a tű már véste is a végleges verziót, bravúros a teljesítmény. Nincsenek rossz hangok, kisiklások, hamiskodások, legfeljebb apróbb zökkenések. Giglin nem fogott az idő.

Az persze tanulságos, ha az ember időrendben hallgatja a számokat, és nem tematikus rendszerezésben. Mi tagadás: Gigli nem volt hibátlan ízlésű énekes, a felvételek fele nem sokat ér. A csendes éj valami lehetetlen angolsággal, 1947. november 26-án, hadd örüljenek az operabolondok, amikor majd a fa alatt ilyen gyönyörűséges hanglemezt találnak. Még néhány angol nyelvű ének, és az ember döbbenten üldögél, micsoda különös korongokban vélték megtalálni a piaci lehetőségeket. Mielőtt azonban ízlésrendőrért kiáltanánk, okosabb, ha belátjuk: ma sem vagyunk jobbak, mint a régi vásárlók. Ma is az énekes miatt vesszük a lemezt, nem a műsorért. Ma sem művészet az opera, csak sport. Vagy tévednék? De az összefüggésből kiszakítva vajon jelentékenyebb zenemű Az asszony ingatag, mint bármelyik nápolyi dal? És ha igen, miért? És ha tényleg igen, akkor az miért van, hogy az ember éppolyan halálosan rá tud unni, ha nincs körülötte a teljes opera, mint a legutolsó slágerecskére?

A felvételek jogvédettsége ötven év elteltével lejár, szabad a vásár. Ezt használja ki a Naxos, de a feladatot komolyan veszi, és a digitális átírásnál olyan módszereket alkalmaz, amelyek csökkentik a fölösleges zajokat, mégsem veszítenek el semmit (hivatalosan) az énekhang csengéséből. Az eredmény persze akkor lenne megbízható, ha sikerülne a mostani lemezt egy eredeti, 78-as koronggal összehasonlítani. Nekem csak EMI-kiadású CD-m van Gigli felvételeiből. Azzal összevetve kétségtelen, hogy a Naxos-változat hangja szebb, kellemesebb, lágyabb, de az EMI felvételeinek karcossága, nyersesége talán többet őriz a lemezen hallható Gigli-élmény intenzitásából. Arra természetesen már kísérletet sem lehet tenni, hogy mindezt az igazi Giglivel vessük össze.

De nem is ez a lényeg. Öt perc után az ember már nem képes a lemezt hallgatni. Csak az embert, aki énekel. Aki néha túlságosan olvadozik, igaz, de ezekben az olvadásaiban is kimunkált, precíz és hibátlanul muzikális. Az operaáriákban pedig egyszerűen nagy énekes. Talán a legnagyobb. Mert elvei vannak. Soha, semmilyen kifejezés kedvéért nem enged abból, hogy a hangnak elsősorban szépnek kell lennie. Ha kiabál, csak operailag harsány, ha A zsidónő-beli áriája kedvéért kicsit öregíti a hangját, akkor is a tiszta tenoreszme szólal meg, és ha a Parasztbecsület Sicilianája alatt kiereszti a hangját, csak azért van, mert egyszerre kell két állapotot átmentenie a hangszóróknak. Egyrészt azt, hogy ez a Turiddu nagyon egyszerű legény, aki szerelmi sikereit csak teli torokból képes hirdetni, másrészt pedig, hogy ez az ária az opera legelején hangzik el, és a főhőst játszó tenor a színfalak mögött énekel. Aki erre képes, az, lehet édeskés, lehet túlfinomult, lehet régies, de akkor is zseni, zseni, ZSENI.

 

 


The Gigli Edition Vol. 12 - London Recordings, 1946-1947.

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk