←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Szellemvasút

Hosszú folyamat volt, amíg az „ars" fogalma elkülönült a - kezdetben mesterséget és művészetet egyaránt jelentő - „techné"-étől. Mesterség és művészet, tárgy és műtárgy viszonya szemléletesen leírható a pusztán funkcionális sírládának a jelentést hordozó díszítmény révén szarkofággá, művészeti emlékké alakulásával. Amikor az erdőjáró cigány férfi a kettéhasított rönkből egyszerű szerszámok segítségével teknőt váj (relief en creux), célirányos használati tárgyat és - mellékesen - esztétikai minőséget állít elő. Amikor Gaál József további beavatkozásokkal a megmunkálás folyamatát újraindítja, a használati tárgyból, annak hátoldalát elővéve műtárgyat, „artefaktumot" alakít, tulajdonképpen animál. A tárgyba költöztetett (öltöztetett) lélek arca már sem nem zoomorf, sem nem antropomorf, hanem animális, valahogy úgy, ahogyan Tóth Menyhért törzsfejlődési értelemben eldönthetetlen minőségű figurái voltak azok. A paraszti használatból kikopott teknő nemcsak talált tárgy és talált forma, hanem egy életideál elhalásának dokumentuma. Az európai művészeti tradíció kiszikkadásából, a klasszikus ikonográfia kiürüléséből, az őket éltető kultuszok elhalásából eredeztethető művészeti krízis egyik ellenszere pedig épp az ócskapiac, a szemétdomb mint a műalkotás nyersanyaga és az inspiráció forrása. Túl egyszerű volna azonban e tárgyak genezisét a kétféle funkcióvesztés nyomán keletkező hatványozott űr gerjesztette feszültségből levezetni. Ez a helyzet „modern" interpretációja lenne, ami nem ad magyarázatot az új tárgy formai és funkcionális párhuzamokkal is épp csak megközelíthető státusára. Az analógiák kulisszaerdejében szellemvasút kanyarog, rituális maszkoktól földbe süppedő bálványokig, a személyt képi úton azonosító pajzsoktól és vértektől emberarcú koporsófedelekig, tárgykollázsoktól Picasso és Tatlin kontrareliefjeiig, román kori kőkonzolok kontaminált lényeitől a farsangi álarcokig. Célállomás ezen a pályán nincs. Sem a farce, sem a tremendum, sem a színház, sem a harc nem ad kulcsot a torzképekhez. Talán még leginkább a kísértet- és a boszorkányállapothoz köthető larva fogalma áll közel e démoni erejűnek tetsző „edényekhez". Gaál József - nevezzük így - maszkjai nem kellékei valamely mágiának és nem eszközei az elrejtőzésnek. Az önmagukért való tárgyak héja a lényeg maga. Nincs mögötte talány, kettősség, dualizmus. Az áttörések, lyukak is ezt a kéregjelleget hangsúlyozzák, úgy nyitnak utat a mögöttes térbe, hogy látás, lélegzés, táplálkozás biológiai szükségleteitől éppoly távol állnak, mint a peep-show kukucskálónyílásától. Az életre keltett hátlap színezése azonban ugyanolyan szervesnek hat, mint a fa másik oldalát egykor impregnáló kovász, vér, zsír, húscafat. Föld és korom s a legegyszerűbb pigmentek, a kocsma melletti vegyesboltból. Ezeket használják meszeléshez is. Kivonulás ez, vagy alámerülés a rurális környezetbe, a művészet keletkezésének archaikus fázisaiba? Egyik sem. Gaál József akadémiai festő, aki egész pályáját az Apolló elleni küzdelemnek szenteli. S ezt úgy teszi, hogy nem archaizál és nem is aktualizál. Nem ölt magára maszkot, nem „mondja fel" a kultúrantropológiai toposzt, nem rendezőként közelít az archetipikus mozzanathoz, csak engedi megtörténni.

 

Várkonyi György

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk