←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Standeisky Éva

Erkölcsök 1945-ben

„Majd eljön az ideje, amikor töviről hegyire át kell beszélni és magyarázattal kell ellátni a múlt tragikus eseményeit." (Kassák Lajos, 1945)

Demokratikusnak ígérkező rendszerváltozáskor - a 20. századi Magyarországon ide sorolható az 1945-ös átalakulás - nem vezethetők be rendeleti úton a kívánatos erkölcsi normák. Létrejöttükhöz az eltökéltség mellett idő is kell, hosszú években, évtizedekben mérhető idő. Kassák Lajos megfogalmazásában: „Tévedés lenne azt hinnünk, hogy a lelkek megmételyezését máról holnapra rendbe lehetne hozni."1 Keresztury Dezső is hasonlóan vélekedett a társadalom erkölcsi állapotáról, a közember nehezen változó mentalitásáról: „Ne áltassa magát senki: azért, mert Magyarország állami, társadalmi és gazdasági szerkezetében lényeges változások történtek, az emberek még nem változtak meg."2

1945 nyarán a demokráciáról szóló egyetemi előadás-sorozaton a demokrácia erkölcsi vonatkozásaira többen kitértek. Moór Gyula abban bízott, hogy a hatalom új birtokosai „hatalmukat nem történeti jogcímekre, hanem a demokrácia nagy politikai gondolatára, a demokratikus Magyarország ideáljának erkölcsi erejére" alapozzák.3 Jánosi József jezsuita etikus elsősorban a demokratikus közösségi hagyományok hiánya miatt aggódott: „Ha a demokrácia nem a demokratikus életformák étoszából nőtt ki, hanem kívülről plántálták át idegen talajba, hervadásra és pusztulásra van ítélve."4 A közösségi egyén megteremthetőségének problémája foglalkoztatta őt is, mint az 1910-20-as években a kollektív individuumot példaképül állító Kassákot, aki 1945-re már sokat feladott korábbi elképzeléseiből. Jánosi kényes egyensúlyt feltételezett az „önmagabíró" egyén és a közösség érdekei között: „csak az erkölcsileg érett közösség képes úgy magába felvenni az egyént, hogy megőrzi annak emberi méltóságát, és nem sérti elidegeníthetetlen emberi jogait. [...] A demokrácia alapvető nehézsége éppen abban van, hogy ezt az erkölcsi érettséget sokkal több emberben kell feltételeznie, mint bármely más együttélési rendszernek, sőt elvileg minden tagjában."5 A szabadság, egyenlőség, testvériség triászában etikai szempontból a testvériséget tartotta legfontosabbnak s egyben - az ember erkölcsi törékenysége miatt - a legnehezebben megvalósíthatónak is. A demokráciát szerinte a közösségi felelősségvállalás hiánya (a „gyengébb, fejletlenebb lelkiismeretű embernél"), a dilettantizmus, a demagógia és a hazugság, a hazudozás fenyegeti leginkább.

A pártok csak akkor lesznek a demokrácia letéteményesei - vélte Moórhoz hasonlóan Jánosi -, ha nem az erőre, hanem a tárgyalásos egyetértésre alapozzák politikájukat, amelyhez többek között „önzetlen igazságszeretet, felelősségtudat, méltányosság, a hatalomvágy lefékezése" és a kisebbségi elv tiszteletben tartása szükségeltetik.

1945-ben számosan felismerték és megfogalmazták a demokrácia erkölcsi premisszáit és a megvalósulásukhoz szükséges teendőket. Léteztek - már és még - fórumok, amelyek szereplési lehetőséget biztosítottak azoknak, akik a közösség lelki megújulását akarták, akik felismerték a vétkek, bűnök feltárásának és bevallásának kivételes pillanatát. 1945 tavaszán-nyarán a magyar társadalom még csak megindult a mentális átalakulás útján, hogy néhány hónap - egy-két év? - után letérve róla csaknem fél évszázadra zsákutcában vesztegeljen.

Ez az írás elsősorban a korabeli publicisztika - nagyobb részben a legfüggetlenebb szellemiségű Világ, kisebb részben a Magyar Nemzet, a Szabad Szó, az Új Magyarország és más lapok cikkei - alapján vizsgálja a politika és az erkölcs viszonyát a háborút követő évben, és arra keres magyarázatot, hogy az etikai megújulást szorgalmazó kezdeményezések miért fulladtak kudarcba.

Erkölcsi helyzetkép 1945-ben

 

„Megjavultunk az ostromban, Mihály" - fordult Cs. Szabó László gondolatban Babits Mihályhoz.6 Az értelmiségi elit zöme kevésbé osztotta derűlátását. Az ostrom utáni fővárosról Márai így írt: „Pest teljesen Szarajevó-szerű most. Négy utcán lődörög a nép. Mindenki árul valamit: aranyat, élelmiszert, hűtőszekrényt, nőt vagy meggyőződést. A sirámok általánosak, a harácsolás, acsarkodás, embervadászat, habzsolás általánosabb, mint volt valaha is. Az emberi anyag nem változott, a pártokban gyanús vendégek tömik a zsebüket. [...] Úgy lopnak, mint a szarkák: uszályokról, lakásokból; de miért ne lopjanak? Az utolsó tíz hónapban például egyebet sem láttak uraiktól és vezetőiktől, mint intézményesített rablást, tolvajlást és erőszakot. [...] A magántulajdon alapfogalmai mostanában kétségtelenül meglazultak az emberek lelkében; senki nem tudja, mire ébred, mi menynyire és meddig az övé, s ezért iparkodik mindenki ott és úgy szerezni be a szükségleti cikkeket, ahol éri. [...] Mindazt, amit a magyar társadalom az elmúlt tíz hónapban mutatott, már nem is tudom haraggal szemlélni; csak megvetést érzek, émelyt. [...] Mindenki lop. [...] loptak mindent, eszelősen, kényszercselekedet-szerűen. Az egész társadalom lop, utcán, pincében, roncsolt lakásban, ahová elér a keze. Van ebben valami derűs és szép, mint minden összhangban. [...] A »józan magyar nép« minden Dob utcai handlén túltesz kapzsiságban. S végül csodálkozik, mikor nyakán marad az áru, s az oroszok nevetve és ingyen elviszik azt, amit előző nap nem tudott aranyért elsózni az éhes városiaknak. De legtöbbször ahhoz sincs szíve, hogy családjával étesse meg a fölösleget. Mit csinál? Vár, görcsösen összeszorított marokkal spekulál. S ezer éve mindig ráfizet. [...] ez a nép nem hajlandó arra az erkölcsi erőfeszítésre, amely svédeket, dánokat, hollandokat, finneket, angolokat történelmük válságos idejében áthatott; a magyarnak nincs erkölcsi felelősségérzete" - olvasható 1945-ös naplójában.7

„A bűnözés már általánossá és az egész hitéletet, vele a nemzeti erkölcsöt veszélyeztetővé vált - írta 1945 nyarán Szekfű Gyula. - Ma már ott vagyunk, hogy egy-egy puszta tolvajlási aktust, amelyet ridegen ilyennek kellene minősíteni, hálásan meg kell köszönnünk, mert hiszen az illető »megmentette« a vagyontárgyat számunkra. Örömmel átvesszük, kezet fogunk jótevőnkkel, és megjutalmazzuk, akármely társadalmi réteghez tartozik is. Mert e téren igazán nincs különbség, szinte azt mondhatnánk, hogy teljes a demokrácia. Ebből a mocsárból nehéz lesz kievickélnünk."8

A bűnbakkeresés és a hárító - eltúlzott s ugyanakkor mégis felszínen maradó - bűntudat sem segítette a tisztázódást. „Ki tanult abból, ami velünk történt? Valljuk meg, édeskevesen. A magánéletben, a köztereken a bűnbakok keresése folyik. Mindenkinek megvan a maga mentsége, amelynek segítségével kivonja magát a felelősség alól. Holott nyilvánvaló, hogy lámpással kell keresni azt az embert, aki valamilyen formában ne lenne hibás abban, ami történt" - fakadt ki Keresztury Dezső.9 „Kassák ezt mondja: »Figyeld meg, most mindenki bűnmegvallást játszik; olyan köpj-szemen-bátyuska-magatartás ez!« Mindenki úgy kiabálja túl bűntudatát, ahogyan tudja; egyik »öntudatos kiállással«, másik pusmogó beismeréssel; de mindenki bűntudatos"10 - idézte írótársát Márai. Egyik korabeli cikkében így általánosít: „Ez a sértődött társadalom most azt hiszi: nem sikerült, amit akartunk. Valahol tévedtünk... nem voltunk elég ügyesek, vagy hatalmasok, vagy eléggé kegyetlenek. A háborút elvesztettük, nem azért, mert katonailag megvertek, hanem mert [...] számolni kell e makacs öncsalással. Szembe kell szállni vele, fáradhatatlanul, nyugodtan és ernyedetlenül."11 Egy másikban pedig: „Az emberek alászállnak a pokolra, végigsétálnak ez intézmény tornácain, s aztán visszajönnek a földre, és ugyanazt mondják, cselekszik, ugyanazok maradtak. Nincs katharzis. Nincs »tisztító erejű élmény«. Semmi sincs, ami az emberi természetet megváltoztatná."12

Kassák Lajos sem tartozott az optimisták közé: „Hosszú idő kell ahhoz, hogy ez az ország kiheverhesse a politikai meghasonlást, a gazdasági csődöt s a nagyon mélyre szivárgott szellemi fertőzést."13 Borsody István is borúlátó volt: „Demokráciánk még nem elég erős, hogy kellő őszinteséggel és bátorsággal nézzen szembe önnön hibáival."14 „Ez a szegény magyar nép egymás után két világháborúban bukott meg az emberség és a bölcsesség tantárgyából, jól vigyázzunk, hogy most, talán az utolsó pótvizsgán meg ne bukjon harmadszor is és véglegesen. Mert akkor elpusztul" - óvott Lovászy Márton.15

Az erkölcsi romlás okairól

 

A morál romlásának okairól megoszlott az írástudók véleménye. Sokan az 1945 előtti évek, évtizedek történéseiben keresték a magyarázatot, míg mások az 1945 utáni politizálást ítélték erkölcsromboló hatásúnak, számosan pedig mindkettőt.

 

„Megmételyezett lelkek"

 

A zsidó származása miatt jogfosztott és üldözött Zsolt Béla elmarasztaló szavai az ország egészére vonatkoztak: „A magyar társadalom egyik részét megejtette a fasizmus, s beleszédült az új koleraforradalomba, a másik részét pedig korrumpálta azzal, hogy nagyobb és kisebb donációkkal magához kapcsolta. [...] minden réteg egyformán bűnös és felelős."16 „A magyar ember, aki 1914 előtt az egész világnál különbnek érezte magát, s akinek látnia kellett, hogyan lett a megvetett tótból, oláhból, rácból győztes és nála hatalmasabb fajta, mégis kapott valakit, akinél éjjel-nappal különbnek érezhette magát: a zsidót. Ismétlem, aki e förtelmes években szemtől szembe találkozott a munkásszázad paraszti és proletár keretlegényével és a színmagyar parasztból kikerült deportáló csendőrlegényekkel, megállapíthatta, hogy a fasizmustól bestiálissá hevített magasrendűségi téboly elementárisan magával ragadta magát a népet is."17

Kassák Lajos, Márai Sándor, Szekfű Gyula és mások ostorozták a régi Magyarországot: mindenekelőtt a vezető elitet hibáztatták a történtekért. Megértőbbek voltak a hatalomnak kiszolgáltatottak iránt. Az ország múltját és jelenét árnyaltan igyekeztek megítélni, jövőjét pedig a különbözőképpen értelmezett demokrácia sikerétől tették függővé.

Kassák szerint a megtévedtek a körülmények áldozatai: „a reakció törvényeinek s az amorális nyilas propagandának ezreket és tízezreket sikerült társadalmon kívüli helyzetbe sorolni. Hosszú idők erkölcsi tanításait rombolták le bennük, az ész józan kritikája alól felszabadították az állati ösztönöket, a munkásokból felelőtlen munkakerülőt, a törvénytisztelőből tekintet nélküli rablót, s azokból, akiknek a szellem felsőbbrendűségét kellett volna képviselniük, rosszindulatú, hazug demagógokat csináltak."18

Szekfű elsősorban a háborút és az eseményekért felelős magyar vezető elitet, „az elmúlt korszak beteg kormányzati elveit" hibáztatta a történtekért. Az 1945 előtti huszonöt évben szerinte alapvetően világnézeti kérdések uralták a politikát és a közéletet, „amik azonban részben a külpolitika vetületei voltak, részben egyszerűen a felszabaduló bűnözési hajlamok és szenvedélyek fedezésére szolgáló álarcok."19 A hetedik parancsot, a „Ne lopj!" erkölcsi imperatívuszát intézményes rablásaival maga az állam sértette meg - „a fasiszta állam tolvajjá tette kiváltságos híveit, miközben ő maga az orgazda szerepét játszotta" -, s ez felszabadította „az emberek rabló- és tolvajösztöneit".20

Márai múltkritikája a középosztályra is kiterjedt. Ostorozta a „keresztény", „művelt" középosztályt, az „úrhatnám bugrisokat": „Magyarországon az elmúlt huszonöt évben a vezető rétegek [...] a kereszténység nagy eszméjét úgy forgatták, mint egy fütyköst: mindenkit tarkón sújtottak vele, aki másképpen mert a nemzet jövőjéről vélekedni, mint ők, az osztályuk és származásuk szerint hiteles keresztények és nemzetiek. Gyógyszerésznek, írónak és orvosnak, tudósnak, mérnöknek csak az számított szemükben, aki »keresztény, nemzeti« alapon volt gyógyszerész, író vagy orvos."21

Veres Péter a letűnt rendszereknek tulajdonította a népet megfertőző, jellemtorzító szolgalelkűséget, s ezért különösen gyűlölte az „úri világot": „A parasztságba a szolgaminőség valósággal belegyökerezett, és úgyszólván elvvé vált. Mert ha az embereket valóságos eszmék és eszmények nem táplálják, akkor helyettük póteszméket fogad el. A szolgaság filozófiája szükségképp alakult ki a szolgaságból. Mert az emberi lélek nem tud másképp belenyugodni az egyéniség megsemmisítésébe, csak úgy, ha ennek bölcseleti alátámasztást kap. Mert lélek nélkül az ember nem élhet. Márpedig a lélek igazolását keresi a nyomorúságnak."22

A politika ártalmai

 

Márai a háború utáni kényszertelepítési intézkedéseket a háború alatti zsidóüldözésekkel rokonította (a zsidók és a háború után deportáltak életlehetőségeinek különbözőségéről nem tett említést), s megállíthatatlan erkölcsi züllést vizionált: „A svábokat kitelepítik, mint tavaly a zsidókat, marhacsorda módjára hajtják el őket, száz- és százezer embert. A »kollektív büntetés«, mint nemzetközi gyakorlat, a legaljasabb elv, amivel ez a század megajándékozta magát. Tegnap a »zsidók«, ma a »svábok«, holnap a »polgárság«, aztán a laposfülűek... S hajtanak bűnöst, ártatlant, gyereket és aggastyánt. Az európai élet erkölcsének ez a vége" - írta.23

Szekfű az erkölcsi gyógyulást lassító körülménynek tekintette a túlzott központosítást, az állam mindenre kiterjedő hatalmát, ami a háború után is fennmaradt: „Mert vajon ki tudná megmondani, miben és mennyiben bűnös az a szegény, egyszerű polgár vagy falusi ember, aki a hetedik parancs ellen vétve az államhatalom szuggesztiója alatt cselekszik, azon hatalomé alatt, amelynek gyakran oly leplezetlenül maga felé jár a keze, s másrészt oly kitartóan tűri néha mások szenvedéseit és nélkülözését!"24

Kassák a pártok közötti harcot tartotta erkölcsromboló hatásúnak: ez - kora politikai viszonyainak bírálata mellett - a parlamentáris demokrácia szocialista kritikájának is tekinthető: „Legyünk óvatosabbak és szótartóbbak. Ne akarjuk a világot máról holnapra megváltani, és legyünk róla meggyőződve, hogy ezekben a pillanatokban a demokratikus társadalomszemlélet élgárdájának az összehozása, érzelmi és gondolati egybehangolása sokkal fontosabb követelmény, mint a tömegek válogatás nélküli becsődítése a pártokba és szavazati joghoz juttatása azokban a közületekben, amelyek politikai, gazdasági vagy kulturális szempontból irányító szerepre lennének hivatottak. Ha nem leszünk elővigyázatosak, és ha tárt kapukkal fogadjuk a neofitákat, sok olyan bárány csődül be velük az akolba, akik a múlt bacilushordozói s az újabb tragikus megrázkódtatások tudatos előkészítői. Az eléggé nyugodtnak látszó felületek alatt gyanús rosszindulatú tüzek izzanak - kétértelmű szavakkal, megfontolatlan cselekedetekkel ne öntözzünk rájuk olajat."25

Borsody István arra figyelmeztetett, hogy nem mindig lehet világosan elkülöníteni az őszinte alkalmazkodót a számító átállótól akkor, amikor a napi politikának nagy az emberigénye, amikor a hatalmi harc fontosabb, mint a múlttal való szembenézés. Különösen a színlelést, az álságosságot tartotta veszélyesnek.26

A zsidóüldözések megítélése szorosan összefüggött a politikával, és nagymértékben befolyásolta a köz- és a magánerkölcs alakulását. A zsidóüldözésekben, a nyilas tömeggyilkosságokban a lakosság jelentős hányada bűnös vagy bűnrészes volt. Akik üldöztetést szenvedtek származásuk vagy/és nézeteik miatt, választhattak a megbocsátás, a számonkérés és a felejtés (elfojtás) között. Az első kettőhöz nem voltak kedvezőek a feltételek. A demokratikus közélet fejletlensége, az önvizsgálatra való társadalmi késztetés hiánya miatt nem lehetett nyíltan beszélni arról, amit a zsidó származású magyarok ellen honfitársaik elkövettek.

A kommunisták és a baloldali népiek gondolkodásában a zsidóság polgárosultabb - vagyoni és szellemi javakkal bíró - részének, de nem ritkán egészének megítélése a kapitalizmusellenességhez, polgárgyűlölethez kapcsolódott. Harcos antikapitalizmusuk sokban emlékeztetett az 1945 előtti, faji kirekesztéssel is párosuló szociális demagógiára, amely egyetemlegesen a zsidókat tette meg bűnbaknak.

A háború utáni felemás - a szabadságjogokat a közérdekre hivatkozva korlátozó - demokráciában az általános szegénység és kifosztottság miatt a származásuk miatt üldözöttek sem anyagi, sem erkölcsi jóvátételben nem részesülhettek. Az érintettek alapvetően ez utóbbit fájlalták. Rá kellett döbbenniük, hogy nincs más lehetőségük, mint elfojtani a múltat, és - sokak esetében - zsidóságukat feladva alkalmazkodni ahhoz a többséghez, amely mint a múltban, a jelenben is érzéketlen szenvedéseik iránt.

A baloldali sikertelen kísérletet tett a politikai és ideológiai körülmények miatt megoldhatatlan probléma „kibeszélésére". A parasztpárti Darvas Józsefnek a Szabad Népben, a központi kommunista pártlapban megjelent írását szerkesztői megjegyzés vezeti be: „A Szabad Nép demokratikus felfogásához híven örömmel nyújt teret a szövetséges pártok vezető publicistáinak, hogy hasábjainkon fejtsék ki álláspontjukat az ország és nemzet égető problémáival kapcsolatban."27

Cikkében Darvas egy őt felkereső zsidó szájába adja a zsidókérdés felvetésének szükségességét, aki szerint a „zsidókérdés még nem elintézett dolog. Hallgatni róla talán kényelmes, de nem becsületes álláspont. S főleg nem hasznos, éppen az épülő demokrácia érdekében. Mert a hallgatás mögött [...] olyan keserűségek gyűlnek zsidók és nem zsidók részéről egyaránt, amelyek ha elintézetlenek maradnak, komolyan zavarhatják az új magyar demokrácia munkáját."28 Darvas a „zsidókérdés" elintézési módjaként a kiegyensúlyozó egyrészt-másrészt választotta, írása végén pedig szenvedélyes hangú fenyegetésre váltott át. Fenyegetése a zsidóság „polgári elemeire" vonatkozott, akik bár „nem tettek semmit a fasizmus ellen", a „több szenvedés jogán" nem csupán különleges elbánást kívánnak maguknak, hanem egykori kínzóik, a keretlegények pozíciójára vágynak. „Nincs tovább keretlegény, és nincs munkaszolgálatos, még megfordított szerepkörrel sem!" - szólt a darvasi verdikt. Antidemokratának és munkakerülőnek állította be a zsidók egy részét,29 akiket, ha nem számolják fel hibáikat és tévedéseiket, „a demokratikus Magyarország kiveti magából". „Nem mint zsidókat, hanem mint a demokratikus építés szabotálóit. A többi szabotálóval és reakcióssal együtt!"

Darvas cikke vérig sérthette a holokauszt túlélőit, és elbizonytalaníthatta az alakulófélben lévő demokrácia nem zsidó származású polgári híveit is: azokat, akik demokrácián mást értettek, mint a kormányzó koalíció baloldali pártjai. Minderre a cikk megjelenését követő csendből is következtetünk. A pártok által uralt közvéleményben nem volt meg az eltérő nézetek ütköztetéséhez szükséges nyitottság, a bonyolult és ellentmondásos kérdések boncolása iránti társadalmi igény. Akik elvétve megtörték a csendet, kívül estek a politikán, s hangjuk elveszett az egyre zajosabb pártcsatazajban. Szekfű Gyula felrótta, hogy százezrek „kitaszítása a nemzettestből" és „könyörtelen pusztulása" nem vált ki az emberekből mást, mint „könnyed mentegetőzést".30 Borsody István kipellengérezte azokat, akik önvizsgálat helyett bűnbakot kerestek: „Az áldozatok [...] elmentek ugyan egész Ausztriáig a németekkel, de alig várják, hogy visszajöjjenek, s végre a demokráciával találkozzanak, ám a bosszú, ami dühöng és nap-nap mellett szedi áldozatait, kardélre hányta őket. Szemük szinte szikrázik a gyűlölettől, hogy valaki vissza merészelt jönni Auschwitzból, de közben arról panaszkodnak, hogy rémes ez a bosszú, a »régi bérlő« mindenféle valótlanságért feljelentést tett ellenük, pedig sohasem hittek a német győzelemben, s nem is antiszemitizmusból költöztek tavaly nyáron a lakásba" - írta keserű gúnynyal.31

Az igazságosztás, a számonkérés és a vétkezők megvédése egyaránt a napi politika függvényévé vált. A demokratikus tapasztalatok hiánya és a közösen kormányzó pártok ellentétei illuzórikussá tették a múlttal való szembenézést, a nemzeti önvizsgálatot. Akadtak mégis néhányan, akik megkísérelték a lehetetlent.

Zsolt Béla a felelősség tisztázását szorgalmazta. Az „ideális bírák" megnevezésében tévedett. „Tiszták" szinte csak a kommunisták maradtak, akiket nem ismert eléggé, és talán ezért is volt túlzottan jóhiszemű irántuk. És azért is persze, mert őket tartotta következetes antifasisztáknak. Keserűen tapasztalta, hogy a magyar társadalom nem érez késztetést arra, hogy szembenézzen a zsidókkal szemben elkövetett bűnökkel, mulasztásokkal.32 Ő viszont azt nem vette észre, hogy az emberek többsége képtelen volt saját szenvedései mellett a másokét is érzékelni, különösen ha közvetlen vagy közvetett felelősség őket is terhelte az 1945 előtt történtek miatt. A felelősségre vonást letudták a rosszul és részrehajlóan működő népbíróságokkal, a saját felelősség felvetését pedig hárították.

Supka Géza 1945 nyarán a letűnt múlt visszatérése ellenszeréül a „sohanemfelejtést" ajánlotta. „Demokráciánknak igen nagy baja, hogy az újraépítés lázában megfeledkezett a felelősségek kielemzéséről, az okozatok elhárítása közben az okok kereséséről. Ezt a feladatot pedig el kell végeznünk, mert máskülönben állandóan gennyező seb marad demokratikus államberendezkedésünk testében, s megmérgezi az egész szervezetet. Márpedig ezt senki jóhiszemű magyar nem akarhatja!"33

Miközben a pártok politikai célból vagy túlzott félelemből a letűnt rendszer visszatérésétől tartottak, a Horthy-rendszer működtetői és aktív támogatói önvédelemből és egzisztenciális okokból beléptek a baloldali pártokba vagy lojálisnak mutatkoztak irántuk. A gerincesek, a változni akarók pedig ottmaradtak prédának. Amikor Supka Géza arról cikkezett, hogy a „megbocsátás elnéző lelkisége" következtében, „a kis bűnösökkel szembeni felejtés jótékony sebgyógyító írjának" hatására megnőtt a restaurációs veszély, akaratlanul is a kommunisták kezére játszott, akik a „reakcióra" hivatkozva fejleszthették tovább a politikai rendőrséget, amelyet aztán a restaurációellenes polgári politikusok ellen is felhasználtak.34

A kommunista és a parasztpárti vezetők a szelektív felejtéstől vártak politikai sikert: elnézőek voltak a „kisnyilasok" iránt, és könyörtelenek vélt és valós ellenfeleikkel, akiket egy kalap alá vettek a polgári demokráciát felszámoló náci érzelműekkel és a nyilasokkal.

Amikor Erdei Ferenc parasztpárti belügyminiszter és Farkas Mihály, a frissen kinevezett kommunista párti belügyi államtitkár utasítására szabadon engedtek az internálótáborokból ezer nyilast, a Nemzeti Parasztpárt napilapja vezércikkben ünnepelte a döntést. „Mert kik ezek a »kisnyilasok«? Munkás- és szegényparaszti származású kisemberek, akiket félrevezettek a forradalmi jelszavak. Megtévedt szerencsétlenek, akik botladozva kerestek utat [...] beléptek a nyilas pártba. Beléptek, de semmi egyéb." A cikk írója a gesztust a Szovjetunió megbocsátó nagylelkűségéhez hasonlította: a szovjetek szerinte azért viszik ki a hadifoglyokat „Oroszországba, hogy felvilágosítsák, meggyőzzék őket arról, hogy bűnt követtek el a Szovjetunió elleni háborúval [...] mennyivel szívesebben látná a demokratikus magyar társadalom azt, ha ezeknek a kisnyilasoknak a helyébe a - sajnos - szabadon járkáló reakciós főszolgabírókat, feketéző uzsorásokat, mint a nép és a demokrácia igazi ellenségeit internálnák!"35

Parragi György, a Magyar Nemzet vezető publicistája egyfajta köztes álláspontot foglalt el. A kisnyilasok felmentését a „tiszta lelkiismeretű" demokrácia - a kommunisták, Rákosi Mátyás - nagylelkűségének tudta be: csak a tiszta lelkiismeretű ember megbocsátó és irgalmas. Parragi nem akart tudomást venni a nagylelkűség politikai hátteréről: a kommunista párt szavazatszükségletéről. Bátortalanul említést tett ugyan a felmentettek önkényeskedéseiről, a rendőrségbe és a közigazgatásba befurakodott „korrupciós himpellérekről", akik „annyira beidegezték a nép elnyomását, hogy most is ugyanazt csinálják, csak más színváltozatban", de nyomban visszakozott is, amikor a megbocsátás mellett az 1945 előtti vezetők példás megbüntetésében látta a megoldást.36 Az MKP napilapja kiigazította Parragit, aki a túlzott irgalmasság miatt már-már elmarasztalta a kommunistákat. A kommunisták nem gyengeségből és ködös humanizmusból bocsátanak meg a hazug ígéretekkel elcsábított, a jobboldali pártokhoz sodródottaknak, hanem mert „szeretik az országot és a népet", és felismerik a „helyes érdekeket". Nem irgalmaznak viszont a gyilkosoknak és a harácsolóknak.37

A jobbra csúszott, a letűnt hatalmat kiszolgáló értelmiségiek felelősségre vonása a napi politikai csatározások része lett. A Magyar Kommunista Párttal politikai szövetségre lépett szociáldemokraták véleménye a népiek megítélésének kérdésében eltért a kommunistákétól (és természetesen a parasztpártiakétól), és a polgári radikálisokéval mutatott rokonságot.38 Horváth Zoltán szerint a szociáldemokraták „erősen fasiszta jellegű, antiszemita és antiurbánus pártnak tartották a Nemzeti Parasztpártot, s nem tudtak megbékülni azzal, hogy Veres Péter vezető politikai szerephez jut azok után, amiket a negyvenes években csinált. A parasztpártiak a szociáldemokratákat kispolgári-zsidó szellemi pártnak tartották, és jóformán nem volt egyetlen kérdés sem, amelyben egyetértettünk volna."39 A népieket talán legádázabbul támadó Horváth szerint a kommunisták 1945 előtt az emigrációban élve nem érzékelhették igazán, milyen erkölcsi kárt okoztak a népiek, akik „antiszemita állásfoglalásaikkal, a Gömbös-kormánnyal való kollaborációjukkal, a szárszói írónapokon elfoglalt, erősen fasiszta ízű nyilatkozataikkal súlyosan nehezítették az amúgy is szorongatott baloldal helyzetét."40

A kommunista vezetők 1945 nyarán alapvetően napi politikai érdekből védték meg a támadott népieket. Az 1945 előtt a hatalmat kiszolgáló vagy a szélsőjobb felé orientálódó népiek felelősségét elmismásolták, hogy a megvádoltak mellett kiálló parasztpárti szövetségeseiket még inkább magukhoz kössék. A szövetségtől a kommunista párt népszerűségének növekedését is remélték. Rákosiék a népiek megvédésével egyidejűleg az „ellenség" - a „reakció" - démonizálásával próbálkoztak: azt sulykolták a közvéleménybe, hogy a kisgazdapárt jobbszárnya az antiszemita, tekintélyelvű Horthy-rendszer visszaállításában mesterkedik, ami így persze nem volt igaz. Politikai ellenfelük lejáratásán túl ezzel a számukra kellemetlen és kényelmetlen témáról - egyes népiek felelősségre vonásának megakadályozásáról - is elterelték a figyelmet.

A megvádoltak és védelmezőik úgy értelmezték a felelősségre vonást, mint az alkotók kizárását az irodalomból: a leggyakoribb büntetés valóban a meghatározott ideig tartó megjelenési tilalom lett (volna). A tehetség, az alkotások esztétikai színvonalának megítélése nem tartozott a múltbéli erkölcsi magatartás mérlegelőinek hatáskörébe. A számonkérésnek ez a módja sem rendkívülinek, sem súlyosnak nem tekinthető: ugyan miféle ennél enyhébb büntetési mód lett volna elképzelhető? A művészi érték és a közéleti magatartás egybemosása a parasztpárti vezetők érdeke volt: ők semmilyen felelősségre vonást nem tartottak indokoltnak.

Az érintettek üdvözölték a kommunista gesztust, az önérdek elhomályosította politikai tisztánlátásukat. A politika iránt közömbös Szabó Lőrinc valóban nem azonosult azzal a fasiszta Németországgal, amelynek kulturális rendezvényein hivatalosan részt vett, azonban németországi szereplése a kirekesztettek és üldözöttek szemében joggal tűnhetett méltányló rokonszenvnek. A Szabó Lőrinc védelmére kelő népiek - s egyben parasztpárti politikusok - a költő alkotói nagyságához képest tájékozódási hiányosságait mellékesnek, elhanyagolhatónak tartották, és elfogultságot, rosszindulatot feltételeztek azokról, akik másként vélekedtek.

Az apolitikus költő önigazoló egoizmusa a kommunistákról alkotott véleményéből is kitűnik. Révai Józsefről, illetve a kommunista politikáról ez olvasható naplójában: „Új szellemet inaugurál, magas hatalomkezelési belátás eredménye, nagy gyakorlaté. Csak taktika ne legyen mögötte, illetve túl sok taktika ne legyen! Erre volt és van égető szükség. Ne a múlt irodalmi, politikai és világnézeti ellentéteit hánytorgassuk feleslegesen, hanem dolgozzunk együtt, akivel csak lehet - »még ha nem egészen tiszta is a lelkiismerete« -, és inkább előre nézzünk, mint hátra... [...] Új hang, új kurzus az irodalmi élet szemléletében? Azt hiszem, remélem. A legdinamikusabb párt mutatkozik a legbölcsebbnek."41 A számonkéréstől rettegő költő a megmentőjét látta a kommunistákban, talán innen az elismerő szavak, a tiszta lap politikájának dicsérete. Szabó Lőrinc semmi kivetnivalót nem talált saját múltjában, megbánnivalója nem volt. Telve volt önsajnálattal, szorongott a családja miatt, de önbizalma nem csorbult. Lesajnálta, a múlt embereinek tartotta azokat, akik a felelősség felvetését, lelkiismeret-vizsgálatot szorgalmazták: ez etikai közönyösségére enged következtetni. „Szekfű cikkét olvasom, az értelmet sürgeti [...] Hogy vergődnek ezek az emberek! Érvelésük módjából és anyagából látom szörnyű csalódásukat és szégyenkezésüket. Elemi nívóra csúsztunk? Talán már nem is lehet remélni a feltámadást? Mindennek vége, évtizedekre. Vagy pedig hónapokon belül új kurzusnak kell jönnie. Változásnak, annak, amit Révai József prédikált: türelmi rendeletnek, rehabilitációknak - és megtérésnek a maiak egy része részéről!!"42

A háborúból vesztesen kikerülő fél természetszerűleg nehezebben számol le a felelősökkel és a bűnösökkel, mint a győztes: a vereséggel járó általános megaláztatásérzés következménye az önsajnálat, a megbocsátó megértés. A sokakat érintő felelősségre vonás nehezen kivitelezhető, és ellenállásba ütközik, az erkölcsi megújulás elmarad, vagy felemás lesz. Ehelyett szelektív, politikai indíttatású, a legfőbb vezetőkre szűkülő bűnüldözés veszi kezdetét, ami mintegy felmenti a megtévesztettek, a kis bűnösök tömegeit. Magyarországon háborús bűnökért jóval kevesebb közembert ítéltek el, mint Nyugat- Európában, talán azért is, mert a kisebb-nagyobb vétkekért elítélhetők jóval többen voltak, mint az erkölcsileg makulátlanok, nem is beszélve a közömbösök, lapítók tömegeiről. Az erkölcsi megújulás legnagyobb gátjának talán az tekinthető, hogy a világnézeti, hatalmi szembeállások miatt alig volt olyan politikai erő, amely mögé a tisztulási folyamat elkötelezettjei párthovatartozás nélkül felsorakozhattak volna. Talán a Polgári Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt tölthette volna be ezt a funkciót, az a két párt, amely a szocializmuspárti korhangulat és a kudarcosnak ítélt liberálkapitalista magyar múlt miatt legkevésbé számíthatott tömegtámogatásra. (Az 1945. novemberi választásokon a szavazatok elenyésző százalékát kapták.) A korban olyannyira lejáratódott fogalom volt a „polgár", hogy e jelszóval nem lehetett politikai-erkölcsi babérokat szerezni. A több párt koalíciójára épülő 1945-ös politikai szisztéma a megbocsátóknak kedvezett, azoknak a pártoknak, amelyek hajlandók voltak a politikai támogatottság megszerzése érdekében eltekinteni a „kisebb" bűnöktől (antiszemitizmus, nyilasszimpátia). Ezeknek a pártoknak a vezetői azzal nyugtatták magukat, hogy a múltban félrenevelt, megtévedt emberekből majd ők faragnak demokrata állampolgárt, s egészen más módszereket alkalmaznak majd, mint Horthy-korszakbeli elődeik. Azonban a múlt szőnyeg alá söprésével és/vagy manipulatív felhasználásával teremthető-e egyáltalán demokrácia, etikus közélet?

A kisgazdapárt és a szociáldemokrata párt önbizalmát megtörte, hogy a magyarországi fasizmus térhódításakor ellenzéki pozíciója tovább gyengült, és e két párt 1945 elején is erőtlennek tűnt a dinamikus kommunista párttal szemben. Az 1945 előtt politikai pártként jelentéktelen Nemzeti Parasztpárt lett a kommunisták mellett a változások legfőbb haszonélvezője, vagyis neki kedvezett talán leginkább a megbocsátó légkör. Az erkölcsi megújulás csődjére az átpolitizálódott népbírósági és igazolási eljárásokból lehet következtetni. Kemény István az igazolóbizottságok munkájának kudarcáról írva a magyarországi történéseket az európai felelősségre vonásokkal vetette össze: „a nagytakarítással teljesen megbuktunk. Mindenki itt van, akiről azt hittük, hogy véglegesen eltűnik abban a süllyesztőben, ahonnan nincs többé feltámadás. Megbukott a nagytakarítás és megbukott - tisztelet a kivételnek - úgyszólván az egész igazolói eljárás. Addig figurázgattuk ki az »én igazollak téged, te igazolsz engem« kissé komikus, de alapjában véve inkább tragikus rendszerét, amíg azután elérkeztünk odáig, hogy mindenki a helyén van azok közül, akiknek valóban komoly szerepük volt a nyilasterror hónapjaiban."43

A politika erkölcsi megítélése nem függetleníthető a világnézettől. A polgári értékrendben bízó, a demokratikus szocializmus megvalósíthatóságában kételkedő, párton kívüli tudós (Szekfű Gyula) és művész (Márai Sándor) jóval védettebb volt az eszmék csábításaival szemben, mint a politikai közéletben, pártpolitikában szerepet vállaló társaik. Kassák Lajost és Bibó Istvánt már jóval 1945 előtt mélyen megérintette a szocializmus. Kassák a Szociáldemokrata Párt, Bibó a Nemzeti Parasztpárt tagja volt. Bibó a népiek harmadik utas felfogását osztotta, az ideális kommunistából független szocialistává vált Kassák egyre pragmatikusabb és kiábrándultabb lett ugyan, de nem adta fel teljesen a reményt, hogy a szocializmus és a demokrácia valamikor, valamiképp összeegyeztethető. A háború után Kassák folyamatosan publikálta etikai világszemléletéről tanúskodó írásait, Bibó tollából 1945 végén jelent meg először a politika és az erkölcs kapcsolatáról is szóló írás. A magyar demokrácia válsága Bibó bátorságára és naivitására egyaránt példa. A kételkedők nem bonyolódtak nyílt és reménytelen vitába pártideológusokkal: Bibó megtette, s ezzel mintegy kiszolgáltatta magát a kommunista Révai Józsefnek, Lukács Györgynek és más pártbeli híveiknek - Horváth Zoltánnak, Ortutay Gyulának és másoknak -, akik élesen megbírálták, de megingatni nem tudták.44 Bibó eltökélten hitt a demokratikus szocializmusban. (Hitét élete végég, 1979-ig megőrizte.) Tanulmányának itt csupán az erkölcsöt érintő részét érintem. A politikai erkölcsről így vélekedett: „A központi baja azonban az egész koalíciónak [az 1945-ös kormányzó pártkoalícióról van szó - S. É.], ami egyben viszszavezet a politikai polarizálódás bajához, az, hogy nincs erkölcse, anélkül pedig koalíció tartósan lehetetlen. Nem is olyan fontos, miféle erkölcsi kódex az, fő az, hogy legyen. Lehet a kaszinói túlzott előzékenység és tüntető becsület erkölcse, lehet a megbízható üzletember erkölcse - ma leginkább erre volna szükség -, és lehet a kollektivista testvériség erkölcse, csak az kell, hogy lehessen rá számítani."45 Még lesújtóbb volt a véleménye a közéleti erkölcsről, mindenekelőtt a sajtóerkölcsről és a gazdasági visszaélésekről. Szerinte a sajtó szűk pártérdekeket szolgálva mellébeszél, félrevezeti olvasóit vagy hízeleg nekik. Az eltérő nézeteket indulatmentesen és kiegyensúlyozottan közlő és interpretáló sajtó nem létezik. „Magyarország még nem jutott a demokratikus tisztánlátásnak arra a fokára, ahol a visszaélések közéleti tisztázása elemi követelmény. Még nem tanultuk meg azt, amit az igazán demokratikus országok már tudnak, míg a külső presztízsen épülő feudális szellemiség nem tud: azt, hogy egy országot nem a kipattant panamák, hanem az eltussolt panamák mocskolnak be."46

Kiútkeresési próbálkozások

 

Szekfű szerint az „erkölcsi métely" mindenüvé behatolt, az emberek a „piszkos önzésnek és a durva erőszaknak" hódoltak, folyamatosan megtagadták a tízparancsolatot: loptak, raboltak, gyilkoltak. Az „eldurvulás e csodálatos mértéke" láttán már-már nemzethalált vizionált: „morális betegségeink nem szűntek meg, a gyűlölségek tovább élnek, ember ember ellen az erőszaktól ma sem riad vissza, és alig található hatalom, amely erkölcsi bátorsággal példát mutathatna a javulás útján. Igaz, a gyűlölet tényeit könyörtelenül meg kell semmisíteni és útját állni hasonlók ismétlődésének; de gyűlölet gyűlöletet, erőszak erőszakot szülve a gonosznak megszakítatlan nemzetsége fog tovább is uralkodni szegény országunkon. Szónoklat, frázis, prédikálás helyett csak példa és nevelés hathat. De a példa oly ritka, a nevelés oly nehéz..."47

 

Feledni vagy a sebeket elvakarni

 

A sokakat foglalkoztató kérdést, hogy szükség van-e a bűnök bevallására, a nemzet öntisztulására, Borsody István a lélektan felől közelítette meg. Abból indult ki, hogy a kudarcos, testileg és lelkileg szenvedő ember képtelen az őszinte múltvizsgálatra. Csak saját szenvedéseit érzékeli, és fásult érdektelenséggel siklik el mások bajai fölött, amelyeknek esetleg ő maga is okozója volt. A szabadság megélt élményének hiánya miatt a bűnfeltárás terméketlen önmardosásba, töprengésbe süllyesztheti a nemzetet. „A magyarság sem »bűnös nemzet«, és semmi szükségünk rá, hogy különösen azok, akik a demokrácia jóvoltából szabadultak fel a társadalmi elnyomás alól, a bűntudat élményével ébredjenek szabad emberi mivoltukra. Nézzünk körül szomszédaink között, akik ebben a háborúban hasonló bűnöket követtek el, mint mi. Sehol nyoma sincs a bűntudat kultuszának. Miért oltsunk hát népünkbe alacsonyrendűségi komplexust? S éppen ma éreztessük vele, hogy bűnös, amikor a fasiszta bűnökre emlékeztető atrocitások szemtanúi vagyunk a magyarokkal szemben Csehszlovákiában? Ha minden nép angyalként viselkedett volna ebben a háborúban és viselkedne ma is, akkor joggal szidhatnánk népünket és ostorozhatnánk. De ez távolról sincs így. Mások viselt dolgait viszont nem tudjuk, nem akarjuk, vagy nem merjük szellőztetni. Akkor pedig milyen hatása lehet az olyan nevelésnek, amely másokról rosszat nem mond, csak saját bűneinket teszi közszemlére?" A lehetséges megoldás: először az életkedvet, az életörömöt kell felébreszteni, és ha majd az egyén és az ország is egyenesbe került, vissza lehet térni a megvallandó, tisztázandó múltra. A szolgalelkűségből vállalt bűntudat értelmetlen, „termékeny, alkotó bűntudat" pedig csak „egészséges, értelmes, erkölcsös emberi és nemzeti öntudattal" lehetséges.48

1945 májusában a Világ hasábjain áttételesen vita bontakozott ki Szekfű Gyula és Kassák Lajos között a lelkiismeret-vizsgálatról, a bűnbánat szükségességéről. A történész, aki magát is felelősnek érezte a megelőző évtizedekben történtekért, önvizsgálatot szorgalmazott. „A kő elrepült, és már tudjuk, kit és hogyan talált el, de nagyon könynyen elfelejtjük, hogy a kő a mi kezünkben volt, és jövőnket vagy jelenünket, részben legalább, mi magunk alakítottuk olyanná, hogy szeretnénk előle elfutni. [...] százezrek - tisztelet a kivételnek - nyugodtan alszanak a tegnap miatt, és csak a mán siránkoznak, amelynek pedig az ő tegnapjuk a szülőanyja. [...] Emlékezetünk kormányozható, s a múlt igaz tükre helyett pillanatnyi kényelmünknek alacsonylelkű kiszolgálója lett. [...] A tegnapi útvesztés katasztrófába vitt, s abból isteni ajándék, hogy lassan kigázolhatunk - még egy útvesztés katasztrófájából nincs többé menekülés."49

Kassák a jövőre függesztette szemét, és úgy vélte, az építéstől, a hasznos cselekvéstől vonja el az energiát a túlzott önostorozás: „Ha jól meggondoljuk, a mea culpázásból is elég lehetne. Senki sem vonja kétségbe bűnös voltunkat, valóban nem egyenesíthettük ki gerincünket, s amikor keményen a helyünkön kellett volna állnunk, kétértelműek voltak szavaink, bizonytalanok a cselekedeteink, de végül is lássuk be, mind ennek az örökös felhánytorgatásával nem tehetjük múltunkat szebbé. Amit elkövettünk, rávall tisztázatlan elveinkre, bizonytalan tudatunkra, s ugyanúgy mai, majdnem szemérmetlennek mondható penitenciázásunk sem tanúskodik gerincünk keménységéről és lelkünk érzékenységéről. [...] A mai ember még nem eszik, hanem fal, a mai ember még nem él, csak létezik. S azok, akik ki akarják mozdítani ebből a majdnem állati passzivitásból, azoknak pozitívumot, mennél több pozitívumot kell adniuk az élet új lehetőségeiből. Majd eljön az ideje, amikor töviről hegyire át kell beszélni és magyarázattal kell ellátni a múlt tragikus eseményeit - most azonban nem ez az elsődleges feladatunk. Az élet új lehetőségeit kell előttük feltárnunk, arra kell törekednünk, hogy ízelítőt adhassunk nekik mindabból, amiért élni érdemes, s bizonyosak lehetünk benne, ha egyszer is belekóstoltak, megízlelték ennek az életnek az ízét, mérföldes szónoklatok s az agitációs módszerek halmozása nélkül is hajlandók lesznek érte küzdeni" - írta Kassák, aki maga is ennek a pozitív programnak a szellemében cselekedett, a reális múltértékelés közeli lehetőségének megítélésében azonban túlzottan optimistának bizonyult.50

 

Etikai utópiák

 

„Hogyan alakítsuk át a lelkeket, hogyan neveljük rá az embereket a békés munkára s főleg a demokráciára?" - tette fel a kérdést a pszichológus.51

„Aszketikusan kell élnünk, részrehajlás nélkül, kizárólag a közérdek és az etika törvényei szerint. Jól meg kell válogatnunk, hogy hol kit bízunk meg a tömegek, a nép képviseletével, mert csak új jellemekkel, morális észjárással oldhatjuk meg az általános és helyi problémákat egyaránt. Egy ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs - ami induló történelmi korszakok jelszava kell legyen" - vélekedett a művészettörténész.52 „Én ezt az új formát [a demokráciát] a lelkek magasabb rendű és tisztább átalakulása nélkül nem tartom tökéletesnek." (Lovászy Márton)53 „A társadalmi erkölcsöt kell rendbe hoznia a magyar demokráciának." (Borsody István)54

A távolság a vágyott cél és az eléréséhez szükséges feltételek között a neveléssel tűnt áthidalhatónak. Haypál Béla az erkölcsi neveléstől remélte az egyén átformálását: az öntudatos individuum, a jogaival élni tudó ember felelősséggel és kötelességtudattal képes felülemelkedni önös egyéni érdekein a demokrácia, a köz javára. Ez változás a liberális demokráciához képest, amikor az egyéni szabadságjogok egyúttal a köz érdekét is szolgálták. Szerinte a háború utáni korszakban a jogok mellett a másokért érzett felelősségtudat jelenti majd a liberálkapitalizmus meghaladását. „Lelki átformálódásra van szükségünk, hogy az igazi demokráciát megvalósíthassuk. Ezért a demokrácia sorsa a neveléssel áll vagy dől. A puszta felvilágosítás, a kaszárnyadrill vagy a propaganda nem elégséges. Morális nevelésre van szükségünk: emberformálásra. Fel kell tárnunk a magyar nép lelkének legmélyén rejlő energiaforrásokat, hogy demokráciánk valóban az legyen, amivé lennie kell: új szellem, új erkölcsiség."55 Haypál sok gondolkodó értelmiséghez hasonlóan az általánosságok vágyszintjén maradt: a szabadságjogok biztosítását természetesnek vette, s valamiféle elfojtott, elnyomott magyar erkölcsiséget feltételezett.

Az erkölcsi megújulásban bízott Márai Sándor és Veres Péter is.

Márai szerint „egy társadalom hoszszú időre csak akkor nyerheti meg perét, ha méltányos, ha tiszteli az emberi együttélés évezredeken át kialakult erkölcsi törvényeit, ha tud egyezkedni, ha nem sajnálja az erőfeszítést, mely a becsülethez, a szorgalomhoz, tehetséghez és műveltséghez szükséges."56 Veres Péter úgy vélte, hogy a politika is épülhet becsületen. „Ez a fogalom [becsület] a politikában meglehetősen ismeretlen és népszerűtlen és alkalmazására ritkán került sor eddig. A politikusok - különösen az aprók - általában úgy hiszik, hogy a becsület a politika balekjainak a vesszőparipája. Olyan sok látszat szól mellettük, hogy az már majdnem igazságnak látszik és - mégsem igazság. [...] A kezdő demokráciák gyermekbetegsége fenyeget, a sokatbeszélés, kevesetcselekvés, a fecsegés, alkudozás, intrika és korrupció áldemokráciája. A mi demokráciánkban elszántság, szilárdság, józanság, igazságosság és mindenekfelett becsület legyen a vezéreszme. [...] a becsület nem polgári szólam, a becsület örök emberi eszme, amely a társas ember életében nélkülözhetetlen, a törvénynél is erősebb és ősidők óta hat. Lényege: Embernek tartsd magad! - A világ oldott, az olcsó siker csábít, az anyagi előnyök kecsegtetnek, nincs jó számontartás: a köz zsebébe és a mások zsebébe, a köz becsületében és a mások becsületébe egyformán könnyű belenyúlni. De éppen ez a mi próbánk. Azt mondják, a múltban volt úri becsület, tiszti becsület, hivatalnokbecsület, polgárbecsület és még betyárbecsület is. Nos, legyen most munkásbecsület, parasztbecsület, szocialista becsület, pártbecsület, de legyen hát becsület! Új életrendet kell teremtenünk, és az intézményeinkben a tartó erőt a lelkekben kell kifejlesztenünk. Ha csakugyan volt a világon a magyarságról kialakulva valami olyan képlet, hogy a magyar lovagias és józan nép, a becsületre sokat ad, a gyengékkel, nőkkel, gyermekekkel emberies, ellenfeleivel szemben nem gyűlölködő, hajlamai szerint nem zord, bosszúálló, hanem derűsen igazságos - mondom, ha volt valaha, valahol ilyen vélemény rólunk, ezt nem szabad elveszítenünk. Én tudom, hogy az ilyen vélemények mindig csak félig igazak, s az itt-ott elhelyezett udvarias dicséreteket csak önszeretetünk nagyítja fel, de mégis, semmiből nincsen semmi, mégis, ha ilyen hiedelem alakult ki rólunk, akkor annak valami alapja kell hogy legyen. Ha tehát valamit mégis örökölhetünk a régi magyar világból, ezt vállalhatjuk. De ha mégis, ez is csak magyar önáltatás volna, ha csakugyan nincs rólunk a világban semmi jó, ha nincs a világban semmi becsületünk: akkor annál inkább meg kell teremtenünk. Becsület nélkül nem élhet egy ember sem, nem élhet egy nép sem. Ha nincs becsületünk: akkor legyen! Nem engedhetjük, hogy a rongyság és az alacsonyság legyen úrrá rajtunk. És akkor a példa és a mérték nem kívülről jön: ezt magunknak kell megteremteni. A becsület nem ahhoz méri magát, hogy mások hogy viselkednek, a becsület tartó erő, amely belülről jön, a lélekre épül. Arra a lélekre, amely ellent tud állni a rossznak, az alacsonyságnak akkor is, ha az édes csábítás, akkor is, ha az gonosz szándék alakjában jön.

A demokrácia veszélyes és nehéz játék, becsület kell hozzá. A történelem hosszú léptekkel mér, és a szilárdság és becsület végül is meghozza a jutalmát: szilárd és megingathatatlan lesz általa testében-lelkében a nemzet."57

Veres Péter hite az erkölcsi megújulásban a szocializmus utópiájával ötvöződött: „még nem tudunk jó rendet tartani, még nem tudunk jól gazdálkodni, nem tudunk jól vezetni és jól engedelmeskedni. Nem tudunk, de majd megtanuljuk. A csorbákat kiköszörüljük, a bajokat elviseljük, a rongyembereket kiszórjuk magunk közül, de a földet és a szabadságot vissza nekik soha többé nem adjuk" - írta.58 A parasztpolitikus író a „népet" olyannak tekintette, mint Madách Az ember tragédiájában Évát: erénye övé, bűne a koré, mely szülte őt.59

 

Felelősségvállalás

 

Minden háború szegénységet, morális züllést hagy maga után, amin nehéz túlkerülni. A szellem embereit különösen ez utóbbi foglalkoztatta. Szekfű Gyula szerint önvizsgálat, józan múltértékelés nélkül nem lehet a kívánatos új útra térni. Egyetlen megoldást látott: a felelősségvállalást.60 „Mindnyájan felelősek vagyunk valamilyen módon, mert mindnyájan tagjai vagyunk ez útjavesztett nemzetnek, és egyikünknek sem volt elég ereje arra, hogy az utat még idején megjelölje, és a népet a dzsungelből, amellyé tették az országot, idejében kivezesse. [...] Vergődve is a feladat súlya alatt be kell látnunk, hogy mellőzhetetlen ez a kollektív önvád és önvallomás. Túlságosan sokan vannak, akik a mentőkörülményeket emlegetik, és elfordítják fejüket a bűntől és annak következéseitől, amelyek pedig legyenek még oly rémségesek, meghatározásukat mint egyszerű okozatok az októl, bűneinktől nyerték. Még el sem múlt a katasztrófa, még benne élünk, és nyíltabb szemű szemlélőnek lehetetlen észre nem vennie, hogy önrészvétünk és önbocsánatunk megint működik, és szívesen rálépnénk az útra, amelyen haladva megint megszabadulhatunk súlyos múltunk kínzó emlékezésétől. [...] végképp el kell hagynunk a szörnyű tájakra vezető utat, s egészen új ösvényekre kell térnünk. Még az is, aki nem szeret morált tudomásul venni, és nem érzi lelkiismeretét, annak is tudatosítania kell önmagában a tegnapot, mert másként nem fogja megismerni a holnap útjait."61

Márai Sándor is önvizsgálatot sürgetett, bár éppen az ellenkezőjével indított: „Egy társadalom, melyet végzete ily mélyen sebzett, mint a magyart sebezte az elmúlt idő, nem foglalkozhat permanens máglyarakással, nem égetheti el a gazzal együtt jobb erőit valamilyen állandósított gyehenna tüzében, s még sokkal kevésbé nyugodhat bele abba, hogy szakmák, osztályok, alkalmi egyesületek afféle házi Place de Grčve-eket rendezzenek be magánlakásokban, családi nyaktilókat állítsanak fel, az emberi közösség nagy peréből nem szűnő, egyéni perpatvart szervezzenek." Szenvedéseink ugyanakkor nem menthetnek fel bűneink vizsgálata alól. Nem lehet addig „másról beszélni", amíg nem néztünk szembe cselekedeteinkkel, amelyek szerencsétlenségünkhöz vezettek: „ne fordítsuk el fejünket idegesen vagy türelmetlenül és gyáván a látványtól, amely itt tárul előttünk és körülöttünk. A magyar élet alján olyan tüzek parázslanak most, melyeket csak az igazság olthat el: a földkérdés, annak minden következménye, a zsidóság sorsa, ez a gigantikus Dreyfuss-per, amely egy társadalmat kettészakított, a romok között tengődő ország mindennapos verekedése a meztelen életért, az erőfeszítés, mely szívós, hínáros, iszapos mélyvízben keres szilárd alapot, hogy lerakhassa egy új társadalmi berendezkedés cölöpjeit, a demokratikus karhatalom és közigazgatás, a demokratikus nevelés, a műveltség nagy kérdései: mindez ég és izzik. Beszéljünk másról, csakugyan? Nem hiszem, hogy ez a vállalkozás sikeres lesz. Csak akkor beszélhetünk majd »másról«, ha elébb teljes önvizsgálattal, számonkérő indulat nélkül, pártatlanul, de következetesen megvitatjuk »azt« - mit is? Az igazságot, mely feltárja és megvallja, hogyan jutottunk ide."62

Összegzés

 

„A nemzet most feltűrte ingujját, és nekigyürkőzött, hogy nagyot cselekszik: felszámolja a múltat, kiirtja a reakciót és korrupciót, elpusztítja a társadalmi előjogokat, száz holdon felül feloszt minden úri birtokot. A szemek villognak, mint egykor a népszínművekben a gatyák. Jó munkát, feleim! Csak egy kérdést közben, mellékesen: van-e a nemzetnek morális igénye? [...] Van-e erkölcsi igénye önmagával szemben, akar-e igazi jogot, föltétlen szabadságot, elviseli-e az erkölcsi bírálatot, módot ad-e a katharzisra önmagának, vagy csak pofázni és tollasodni akar?" - tette fel a kérdést Márai Sándor.63

Igény talán volt, lehetőség azonban annál kevésbé. A mindent maguk alá gyűrő pártpolitikai csatározások megfosztották az embereket attól, hogy nyugalmas éveket, évtizedeket nyerve „megtanulják" a nehezen elsajátítható demokráciát. Alapvetően a kommunista párton múlott, hogy az örökölt gyenge demokratikus hagyományok nem erősödhettek meg, és az is, hogy elmaradt az etikai átalakuláshoz szükséges önvizsgálat és megtisztulás. A mulasztás azzal is magyarázható, hogy a kudarcos háborús részvételért a felelősséget a külső hatalmakra és a letűnt politikai vezetőrétegre lehetett hárítani. Sem a politikai változások, sem a nehezen változó emberek nem kedveztek a demokrácia életben tartásához szükséges erkölcsi megújulásnak.

Márai nem bízott a lelkek azonnali átalakulásában. A jövőt a múlt embereivel kell felépíteni, és ez nem sok reménnyel biztat: „Az a jobboldali társadalom, mely átcsúszik valahogyan az igazoltatások rostáján, áthazudja magát ez örvénylő folyam jobbpartjáról a balpartra: rövid idő múltán elölről kezdi majd a súgást-búgást, törzsasztaloknál, evezősegyletekben, kocsmákban, társaskörökben; s mert a romok között, melyek az ő gaztetteik következtében reánk szakadtak, csakugyan veszélyes és nyomorúságos lesz az élet, bizonygatják majd, hogy mégis csak szebb és jobb volt minden »azelőtt«, mikor ők uralkodtak. Ilyenkor nem szabad fáradtnak, sem restnek lenni, s minden alkalommal, minden következményükkel fejükre kell olvasni az igazságot. [...] Ez volt a »jobboldaliság«: mesterséges és erőszakos jogcím arra, hogy valaki rátermettség nélkül érvényesüljön és többlethez jusson. S minthogy az emberi anyag, melyből az országot fel kell építeni az összeomlás után, ugyanaz maradt: kérdés, nem lesz-e a »baloldaliság« ugyanilyen jogcím hívatlan emberek érvényesülésére? Erre kell vigyázni, ha lehet."64

A demokrácia nem létezhet polgárainak erkölcsi tartása és ítélőképessége nélkül, vélte Szekfű, amihez szerinte az 1945 előtti politikai gyakorlat kevés segítséget adott. Aggódott amiatt, hogy e téren nincs lényegi különbség a múlt és a jelen között: a jelszavak káoszában 1945 után sem ismerik ki magukat az emberek, akik képtelenek felismerni a propagandaszólamok mögött a valódi történéseket. „A magyar nézőt [...] a politikai élet soha nem szoktatta ahhoz, hogy ideákat és társadalmi meg gazdasági tárgysorozatokat oly komolyan vegyen, hogy elhiggye róluk, hogy képesek politikai helyzeteket életre hívni."65

Zsolt Béla is borúlátó volt, 1945 novemberében korának veszélyei mellett az eljövendő diktatúra erkölcsi kártevéseire is ráérzett: „A rendőrállam éppen abban különbözik a rend civilizált államától, hogy a bűn fogalmát pillanatnyi szükséglete szerint magyarázza és tágítja, olyannyira, hogy végül már senki sem tudja, bűnös-e vagy ártatlan. [...] A korrupció jóval kevesebb embert aljasít le, mint a félelem állandósága! Ez a folyamat elkerülhetetlen a mostanihoz hasonló átmenetiségben. S még azt sem állítom, hogy a rendészet nem látja hasznát az elspiclisedett közvéleménynek, de nem lehet belőle annyi haszna, amekkora erkölcsi szemétdombot hagy maga után."66

1 Kassák Lajos: Vissza az életbe. Világ, 1945. máj. 18.

2 Keresztury Dezső: „Ember, ember, ember kívántatik". Szabad Szó, 1945. június 15.

3 Moór Gyula: A demokrácia örvényei. In Demokrácia. Budapest, 1945, a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Kiadása, 97. o.

4 Jánosi József S. C.: A demokrácia etikai feltételei. In Demokrácia i. m. 69. o. Jánosinak Az erkölcs metafizikai gyökere. Az önkifejlődés és a cél-érték problémája címmel 1934-ben könyve jelent meg (Budapest, Szent István Társulat).

5 Uo. 74. o.

6 Cs. Szabó László: Maszk. Képes Világ, 1945. május 25.

7 Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt, 1945-1946. Toronto, 1992, Vörösváry. 19., 29., 65., 58., 45. és 68. o.

8 Szekfű Gyula: A hetedik parancs. Világ, 1945. július 15.

9 Keresztury Dezső: „Ember, ember, ember kívántatik". Szabad Szó, 1945. június 15.

10 Márai: i. m. 68. o.

11 Márai Sándor: Napló. Magyar Nemzet, 1945. június 17.

12 Márai Sándor: Romtakarítás. Világ, 1945. június 24.

13 Kassák Lajos: Demokrácia - vagy demokrácia? Világ, 1945. június 17.

14 Borsody István: A demokrácia áldozatai. Új Magyarország, 1945. augusztus 7. (Borsody István újságíró, történész, Prágában szerzett jog- és államtudományi doktorátust, 1938-ban települt át Magyarországra. 1945-ben a Szabad Szó szerkesztője, az Új Magyarország főszerkesztője.)

15 Lovászy Márton: Nehéz lidércek. Reggeli Újság, 1945. július 29. (Lovászy Márton író, újságíró, 1945-ben a Reggeli Újság szerkesztője. Id. Lovászy Mártonnak, a Károlyi-kormány kultuszminiszterének fia.)

16 Zsolt Béla: Így zuhant Magyarország a pusztulásba... In uő: A végzetes toll. Publicisztikai írások. Vál. és szerk. Bozóki András. Budapest, 1992, Nyilvánosság Klub - Századvég, 262-263. o. Első megjelenés: Az Ember, 1945. június 23. Ugyanezeket a gondolatokat variálja ugyanebben a lapban szeptemberben megjelent cikksorozatában: Hiszek a magyar újjászületésben. Uo. 264-282. o.

17 Zsolt Béla: Rákosi Mátyás. In A végzetes toll i. m. 315. o. A nép fasiszta fertőzöttségére lásd még 263., 271-272., 334. o.

18 Kassák Lajos: Vissza az életbe. Világ, 1945. május 18.

19 Szekfű Gyula: Két történeti erő. Világ, 1945. július 29.

 

20 Szekfű Gyula: A hetedik parancs. Világ, 1945. július 15.

21 Márai Sándor: Napló. Magyar Nemzet, 1945. június 17.

22 „Legyen egyenlő jogunk a bennünk levő különbségek megmutatására". Veres Péter előadása az egyetemen a demokráciáról. Szabad Szó, 1945. július 6.

23 Márai Sándor: Napló, 1945-1957. Budapest, 1990, Akadémiai-Helikon. 24. o.

24 Szekfű Gyula: A hetedik parancs. Világ, 1945. július 15.

25 Uo.

26 Borsody István: A demokrácia áldozatai. Új Magyarország, 1945. augusztus 7.

27 Szabad Nép, 1945. március 25.

28 Darvas József: Őszinte szó a zsidókérdésben. Szabad Nép, 1945. március 25. További idézetek is innen.

29 „Miért akarnak hát most hamis mártíriumuk leple mögött tétlenkedni azok, akik, míg lehetett, mindig a napos oldalon állottak? [...] Elvégre nem minden zsidó született demokrata, s közöttük is szép számmal akad gyenge képességű, munkáért nem nagyon rajongó ember."

30 Szekfű Gyula: Keserű tanulság. Világ, 1945. május 17.

31 Borsody István: A demokrácia áldozatai. Új Magyarország, 1945. augusztus 7.

32 Zsolt Béla: Így zuhant Magyarország a pusztulásba... In A végzetes toll i. m. 262-263. o.

33 S. G. [Supka Géza]: „Mindent vissza!" Világ, 1945. július 21. (Supka Géza író, publicista, a Világ főszerkesztője, a Polgári Demokrata Párt egyik alapítója.)

34 Uo.

35 Horváth József: Ezer „kis-nyilas". Szabad Szó, 1945. július 18. Utólag könnyű pálcát törni a hasonló módszert alkalmazó kommunista és parasztpárti politikusok, „a demokratikus magyar társadalom" képviselői felett, a hadifogoly-probléma kritikátlan, manipulatív tálalása azonban már a kortársak számára is visszataszító lehetett.

36 Parragi György: Megbocsátás. Magyar Nemzet, 1945. július 6.

37 A megbocsájtás szelleme. Szerző nélkül. Szabad Nép, 1945. július 7.

38 A szociáldemokrata Bán Antal már 1945 tavaszán álságosságot sejtett a kommunista szlogenek mögött: az MKP azt mondja: „magyarok vagyunk, demokraták vagyunk, a magántulajdon elve alapján állunk. [...] mi van emögött, őszinteség vagy kendőzése a való törekvéseknek?" PIL 283. f. 2. cs. 1. ő. e. Idézi Simon István: A szociáldemokrácia „új arca" 1945-ben. Múltunk, 2001/1, 215. o.

39 Horváth Zoltán 1966 körül írt visszaemlékezése. Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, 782. f. 1. ő. e. Véleményét Horváth korabeli cikkei mellett Justus Pál, Faragó László, Szabó István és más szociáldemokraták tollából származó írások is megerősítik.

40 Uo.

41 Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz. (Napló és védőbeszédek 1945-ből.) Budapest, 1990, Magvető Kiadó, 64. o. A valószínűsíthető lejegyzési dátum 1945. április vége.

42 Uo. 81. o. (Kiemelés - Sz. L.) A hivatkozott cikk: Szekfű Gyula: Értelemhiány. Világ, 1945. június 3.

43 Kemény István: Ki a felelős? Világ, 1945. június 8.

44 A magyar demokrácia válsága című cikk vitája. In Bibó István: Válogatott tanulmányok. 1945-1949. 2. köt. Budapest, 1986, Magvető, 82-118. o. Bibó politikai elemzése először a Valóság 1945. decemberi számában jelent meg, a vita szövegét pedig az 1946. januári szám közölte.

45 Bibó István: A magyar demokrácia válsága. In Válogatott tanulmányok i. m. 67. o. (Kiemelés Bibó Istvántól.)

46 Uo. 69-70. o.

47 Szekfű Gyula: A patkányfogó sikere. Világ, 1945. június 10. Lásd még Leningrád című cikkét (Világ, 1945. július 8.).

 

48 Borsody István: Bűntudat és életkedv. Új Magyarország, 1945. szeptember 25.

49 Szekfű Gyula: Keserű tanulság. (Vezércikk) Világ, 1945. május 14. (Kiemelés Szekfű Gyulától.)

50 Kassák Lajos: Vissza az életbe. (Vezércikk) Világ, 1945. május 18. Ugyanezt a gondolatot fejti ki a május 24-i szám vezércikkében (Az író írjon).

51 Balla Antal: A lelkek átalakítása. Demokrácia, 1945. július 9. (Balla kisgazdapárti kötődésű történész és újságíró volt.)

52 Pogány Ö. Gábor: „A tiszta erkölcs". Világ, 1945. szeptember 11.

53 Lovászy Márton: Nehéz lidércek. Reggeli Újság, 1945. július 29.

54 Borsody István: A demokrácia áldozatai. Új Magyarország, 1945. augusztus 7.

55 Haypál Béla: A demokrácia: kötelességtudat. Világ, 1945. július 19. (Haypál református lelkész, esperes volt.)

56 Márai Sándor: Napló. Magyar Nemzet, 1945. június 17.

57 Veres Péter: Demokrácia és becsület. Világ, 1945. május 16.

58 Kiemelés - S. É. Néhány év múlva a földet és a szabadságot is elvették a „néptől" a hatalom új urai.

59 „A szabadság hiánya, a népnek a politikából való kirekesztése vezetett oda, hogy a szegedi gondolat úri politikája elérkezett október 15-éhez, és ezzel az ország pusztulásához" - jelentette ki. „Rend a romokban". Szabad Szó, 1945. június 7.

60 „A felelősség rendkívüli privilégiumának büszke tudata, ennek a ritka szabadságnak, ennek az önmaga és a sors fölötti hatalomnak a tudata [a szabad ember] legmélyebb mivoltáig hatolt, és ösztönné lett, uralkodó ösztönné", ami Nietzsche szerint nem más, mint a szuverén ember lelkiismerete. Nietzsche: A morál genealógiájához. Veszprém, 1998, Pannon Panteon - Comitatus, 52. o.

61 Szekfű Gyula: Keserű tanulság. Világ, 1945. május 17.

62 Márai Sándor: Beszéljünk másról? Magyar Nemzet, 1945. július 15.

63 Márai Sándor: Napló, 1945-1957 i. m. 53. o.

64 Márai Sándor: Napló. Magyar Nemzet, 1945. június 17.

65 Szekfű Gyula: Két történeti erő. Világ, 1945. július 29.

66 Zsolt Béla: Rejtély nélkül. Haladás, 1945. november 17. In A végzetes toll i. m. 320-326. o.

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk